Perlekedők 84. 3. rész

-Biztosan tudod ezt vezetni? – kapaszkodott Anna Robert derekába a kis kétszemélyes tűzpiros mopeden, ami lényegében a bicigliket volt hivatva helyettesíteni az olasz fővárosban. A moped a férfi következő gázfröccsére megugrott. Néhány bakugrásnak beillő mutatvány után azonban végre egyenletes tempóban jutottak el a sarokig, ahol nagy ívben megfordulva visszakanyarodtak. Még vagy háromszor ismételte meg Robert a gyakorlókört, aztán némi fohászkodás után lefelé indult a meredek utcán. A kölcsönző tulajdonosa gyöngyöző homlokkal nézett utánuk.

Anna szorosan tapadt a férfi hátára, kezei alatt finoman rázkódott az a kockahas, amely tegnap este még a szenvedélytől feszült meg a szája érintése alatt. Robert egyre magabiztosabban kanyargott az utcákon és hamarosan ő is átvette a helyiek őrjítő, de mókás szokását, vidáman dudált mindenre és mindenkire. A kis kerregő egyenletes tempóban járta be a várost, nem győzték kapkodni a fejüket a rengeteg látnivaló láttán, és a Victor Emmanuel emlékművet elhagyva végre leparkoltak a város egyik legimpozánsabb és legismertebb műemléke, a Colosseum mellett, mielőtt a tátott szájú csodálkozás vége egy kínos koccanás lenne. 

-Huh, ez egész kellemes volt! – sóhajtott Anna, ahogy a menetszéltől kócos haját simította ki az arcából. A több, mint két és fél ezer éves történelmet felölelő város nem volt ismeretlen előtte, de egészen más oldaláról ismerte meg, másként látta most a szeretett férfi oldalán, mint annak idején, az apja és a nővére társaságában. Hátizsákjából előkotorta az útikönyvet, belelapozott, aztán összecsapta és Robertbe karolva a Colosseum bejárata felé vették az irányt. Útközben be nem állt a szája, a város alapításának meséjével szórakoztatta a férfit. 

-„Egy nap Silvia, a király nővére épp kisétált almáért egy közeli erdőbe, amikor hirtelen nagyon álmos lett, lefeküdt egy fa tövébe és elaludt. Azt álmodta, hogy idővel egy egészséges ikerpárt fog szülni. Azt azonban nem sejtette, hogy amíg ő aludt, addig Mars isten megszerette őt, és „megtermékenyítette”. Kilenc hónappal később megszülettek az ikrek, de Silvia öccse azt a jóslatot hallotta, hogy az egyik gyerek az ikerpár közül veszélyes lehet az ő uralmára, így amikor Silvia nem volt otthon, akkor a király megparancsolta szolgáinak, hogy vessék a Tiberis-be a kicsiket. De a szolgák megsajnálták a gyerekeket, ezért fontak egy kosarat, és abban letették a babákat a partra. Mivel többet nem tehettek a csecsemőkért, szomorúan visszaballagtak a palotába. Nem sokkal később a partra jött egy nőstény farkas (mely Mars isten küldöttje volt), és elvitte magával a gyerekeket, hogy saját kölykeivel együtt felnevelje őket. Amikor a gyermekek felnőttek, akkor elhagyták a farkast, és elkezdték önálló életüket, követve nagybátyjukat a trónon. Romulus elkezdte építeni vára falait, de megparancsolta szolgáinak, hogy aki át meri ugrani az (akkor még csak pár centis) falat, azt öljék meg. Remus (nem sejtvén, hogy testvére ilyet parancsolt) átugorta a falat, s így szólt: „Ez lenne az a híres fal, amely megvéd majd titeket a gonosz istenektől?” Az egyik szolga a parancshoz híven agyonverte Remust. Amikor ezt Romulus meglátta, keserves sírásra fakadt, s azt mondta: „Így merje majd ezek után valaki átugorni a király falát!”

A Colosseum bejáratához érve Robert vette át a mesélés fonalát. -"Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul,

elpusztul Róma és a világ is." -írta az óriási építményről egy angolszász egyházi író.

-Gyerekként imádtam a Spartacust, nem is tudom, hányszor láttam Kirk Douglas-szal a filmet. És hiába játszódott máshol a történet, de én mindig ide, a Colosseumba tudtam elképzelni a viadalokat. Aztán amikor Russel-lel elkészült a Gladiátor, az elsők között ültem be egy moziba, hogy megnézhessem. Tudtam, hogy csak épített díszlet, de mégis úgy éreztem, hogy élethűen mutatja be a korabeli technikai megoldásokat és a város lakóinak életét, a gladiátorok életének kilátástalanságát. Nem tudom, miért izgat ennyire a téma, mert ha valamit, na, ezt képtelen lennék eljátszani. Ehhez olyan atletikus test kell, amilyen nekem sose lesz. Akkoriban aztán elég sokat olvastam is a témáról. Innen tudom, hogy az amfiteátrum római találmány. Lényege az elliptikus alaprajzú aréna, amelyet több emelet magasságban ülőhelysorok öveztek, ahonnan a nézők biztonságosan szemlélhették a látványosságokat. Az amphitheatrum szó utal az épülettípus eredetére, hiszen két, félkör alaprajzú görög színház "összeillesztése" eredményezi az ellipszis formát. A Colosseum felavatása szertartásos ünnepség keretében történt, amelyen 5000 vadállatot vonultattak fel. Mai nevét csak a középkorban kapta, feltehetően Néró egy a közelben álló szobráról, a kolosszusról. 

A Colosseum átmérője mintegy 500 méter, majd 50 méter magas; mészkőből és téglából épült, bonyolult szerkezetű építmény. Az üléssorokat lejárók és sétálófolyosók tagolják, amelyek az amfiteátrumban mintegy 50 ezer ember zavartalan elhelyezését és közlekedését biztosították. Az építészek olyan járatok és felvonók rendszerét alakították ki, amellyel megoldották a vadállatok színpadra juttatását közvetlenül a ketreceikből. A negyedik, legfelső emeleten elhelyezett talpkövek és konzolok hatalmas rudakat tartottak, melyek segítségével az amfiteátrum arénáját óriási sátorral lehetett befedni. – mutatott fel a romok égbe-, de leginkább napfénybe szökő felső része felé.

-Egy csomó más épület csatlakozott hozzá, a gladiátoriskolák, fegyverkovácsok házai, a díszletek és kellékek házai és egy atlétaiskola; de volt egy épület a halott gladiátorok kamrái számára is. Nem tudom miért, de valamiért ez vált igazán világhírűvé, pedig a Circus Maximus legalább ekkora építészeti remekmű, amely valaha Róma első és legnagyobb arénája volt, leginkább kocsiversenyeket és atlétikai viadalokat rendeztek benne. Sajnos nagyon kevés maradt fenn belőle, szinte csupán a fűvel benőtt versenypálya. Az aréna közepén egy válaszfal osztotta két részre a porondot, amelyen hét tojás alakú tárgy volt. Ezzel mérték a megtett fordulókat. Később bronzdelfinek szolgáltak a mérésre. Néhány kapu még látható, de az ülőrészek nagy része eltűnt, valószínűleg későbbi építkezések során a város lakói építőanyagként használták fel. Pedig az óriási lelátókon, amelyeken 150 ezer ember fért el, a nézők annak idején megtekinthették a lovas- és kocsiversenyeket, az atléták küzdelmeit és a nem elhanyagolható technikával kivitelezett, előre megrendezett tengeri csatákat, de az állatok viadalát is. Fogadásokat kötöttek, szórakoztak, tomboltak a verseny alatt. Hihetetlen, de az állóhelyekkel együtt majd 300 ezer ember fért el, ami még mai szemmel nézve is elképzelhetetlen. Gondolj bele, hogy az új Wembley-ben is csak 105 ezren férnek el a koncertek idején, amikor a füvön is nézők vannak. Az ember el sem tudja képzelni ezeket a hihetetlen méreteket, és igazából azt sem, ahogy egyszerre ennyi ember egyetlen rendezvényre igyekszik.

Anna a máris átforrósodott köveken ücsörögve ámultan hallgatta Robert lelkes előadását. Körülnézett és itt a történelem kézzelfogható emlékei között, magában mosolyogva állapította meg, hogy lám, a kölyök, az információkra éhes, érdeklő kölyök előbukkant a filmsztár álarca mögül.

-Sosem gondoltam volna, hogy pont ez a nyers ereje fogott meg az ókornak – nézett rá félrebiccentett fejjel.

-Na igen, nem a sport az erősségem – húzta el a száját a férfi.

-Miért mondod ezt? Edzőterembe jársz, futsz, bringázol, remekül műveled a szabadfogású birkózás bizonyos válfaját – vigyorgott rá vidáman… - ezeket a széles vállakat nem adták ingyen! – simított végig a férfi pólós vállain, aztán hagyta, hogy az agyondícsért atléta magához húzza és a napfényben fürdő amfiteátrumban szenvedélyesen megcsókolja.

*

Észrevétlen telt el az idő a kövek között sétálva, elképzelve a vadállatok üvöltését, a homokba ivódó vér látványát, a félelem, az izgalom verejtékének páráját, a halálhörgést és a nézők tízezreinek tombolását. A történelem mindig is vérszomjas volt. Egymást átölelve beszélgettek, aztán lassan visszabaktattak az árva mopedhez és lassan végiggurultak a Forum Romanum mentén. 

A fő köztér, a Forum Romanum a kereskedelmi és politikai világ érintkezőhelyének számított. Keleti részén a plebejusok gyülekeztek, a nyugatin a patríciusok. Ahogy a város nőtt, a Forum Romanumot is bővítették, és gyönyörű oszlopos csarnokokat, úgynevezett bazilikákat építettek (ezek voltak állítólag a keresztény templomok alapjai). Később térszűke miatt a Forum Romanumot észak felé is bővítették, és a hozzá fűződő újabb tereknek és építményeknek egész sorozata keletkezett.

Róma egyik dombja a Capitolium, itt látható a nőstény farkas, a Capitoliumi Venus is. Ennek tövében pihentek meg, hogy hátizsákjukból elmajszolják az útközben vett szendvicseket és igyanak a déli hőségben. A füvön elnyújtózva a várost nézték, miközben Robert újra mesélni kezdett.

-Kölyökként volt egy film, a Római vakáció… imádtam. Gregory Peck játszott benne és Audrey Hepburn. Ezerszer gondoltam rá, hogy egyszer én is így akarom bejárni ezt a várost.

-Nem ismerem ezt a filmet. – vallotta be Anna lehunyt szemekkel élvezve a napsütést. –Miről szólt?

-Nem ismered? – ült fel hitetlenkedve Robert és hirtelen csak úgy dőlni kezdett belőle a szó, nyilvánvalóvá téve, hogy a film és egyáltalán a filmes téma mindig is a kedvenc beszédtémája. –Na, akkor először is a történet… oké, kicsit talán giccses, de én inkább csak romantikus mesének éltem meg, a haverjaim cikiztek is érte eleget, hogy ilyen nyálas sztoriért lelkesedek, de van benne valami, ami miatt egyszerűen muszáj volt imádni és ezzel ma is így vagyok. A közös robogózásunk után pedig még inkább.

-A történet, Robert…? – akasztotta meg Anna mosolyogva a szövegzuhatagot.

-Oké… Anna hercegnő – emelte ki mókásan a főszereplőnő nevét - hosszú és fárasztó európai protokolláris körútja során Rómába érkezik. Este az ablakából vidám zenét és emberek nevetését hallja, ezért lefekvéskor idegileg kiborul, mert elege van a komornája által felsorolt rengeteg formális eseményből és a kötöttségekből (még pizsamát sem vehet fel a hagyományos hálóruhája helyett), élni szeretné a hétköznapi emberek életét. Az orvosa nyugtatóinjekciót ad be neki. Anna azonban megszökik és kóborolni kezd Róma utcáin. Az injekciótól elálmosodik és egy szökőkút peremén elalszik. Joe Bradley amerikai újságíró egy vesztes kártyapartit otthagyva hazafelé sétál és észreveszi a lányt, aki majdnem leesik a padról. Eleinte ott akarja hagyni a padon, de végül hazaviszi az erősen bódult állapotú nőt, aki alvajáróként követi. A lányt a kényelmetlen heverőre fekteti. Másnap éppen a hercegnővel kéne interjút készítenie, azonban elalszik és elszalasztja az előre megbeszélt időpontot. Besiet a szerkesztőségbe, ahol eleinte kamuzni kezd és az „elkészült riportot” foglalja össze a főszerkesztőnek, majd amikor az megmutatja neki az újságokat, hogy a hercegnő beteg, ezért elmaradt a sajtótájékoztató, Joe meglátja a fényképet, és felismeri éjszakai vendégében a hercegnőt. Megegyezik a főszerkesztőjével, hogy 5000 dollárért egy exkluzív, részletes interjút készít Anna hercegnővel, fényképekkel ellátva. Hazarohan a szállására. Anna éppen akkor ébredezik. Joe néhány kérdéssel megbizonyosodik az álmosan válaszolgató lánytól, hogy tényleg ő a hercegnő. Anna nem emlékszik rá, hogyan került a férfi lakására, nem fedi fel kilétét és Joe sem árulja el, hogy tudja, ki ő. Elbúcsúznak, Anna sétára indul a római belvárosban (előtte pénzt kér kölcsön a férfitól), Joe pedig titokban követi őt.

Anna csupa olyan dolgot tesz, ami az átlagemberek számára mindennapos, számára azonban tilos, ismeretlen és ezért izgalmas: cipőt vesz, levágatja hosszú haját rövidre, fagylaltot vesz, majd a Spanyol lépcsőnél Joe úgy intézi, hogy „véletlenül” találkozzanak. Megbeszélik, hogy a napot együtt töltik Anna kívánságai szerint. Kávézgatás során Joe azt hazudja magáról, hogy fertőtlenítőszerek kereskedelmével foglalkozik. Közben odahívja fotóriporter kollégáját, hogy csatlakozzék a társaságukhoz.  A fotós öngyújtóba épített mini fényképezőgéppel titokban felvételeket készít a lányról. Megnézik a Colosseumot, ami a lány kifejezett kívánsága volt. Motorra ülnek, amit véletlenül a lány elindít és több apró baleset után a rendőrségen kötnek ki. Joe megmutatja az újságíró-igazolványát, Annáról pedig azt mondja nekik, hogy jegyesek, ezért elengedik őket.

Este táncmulatságba mennek hármasban, ami az Angyalvár közelében van. Anna felhőtlenül táncol és nagyon boldog. Váratlanul az országa titkosrendőrsége körbeveszi a helyszínt. A fekete öltönyös rendőrök el akarják vinni a lányt, aki Joe segítségéért kiált, így verekedés tör ki. Amikor megérkezik az olasz rendőrség, Annáék a folyóba esve kiúsznak a partra, ahol megcsókolják egymást. Anna elmegy a férfi szállására, hogy megszárítsa a ruháit és a haját, de semmi egyéb nem történik közöttük, csak egy szenvedélyes ölelés, és a lány még aznap éjjel visszamegy a követségre.

Másnap délben sajtótájékoztatót tart a hercegnő. Délelőtt megjelenik a riporternél a lap főszerkesztője és követeli az exkluzív riportot, amit Joe megtagad. Betoppan a fotós is a kész fényképekkel. Joe megakadályozza, hogy a fotós átadja a képeket a főszerkesztőnek. Mindketten elmennek a sajtótájékoztatóra. Anna meglepődik a jelenlétükön, de Joe egy feltett kérdéssel jelzi neki, hogy nem árulja el a titkát. Odaadják Annának a kompromittáló képeket a sajtótájékoztató közben. Joe egy darabig még vár, majd egymagában távozik.

-Hát, ennyi. Nem volt benne igazi amerikai happy end, az újságíró és a hercegnő nem élnek tovább boldogan, mint a mesében, de valamiért nekem így volt tökéletes. Így olyan volt, mint ami velem is bármikor megtörténhet. … És most itt ülök Rómában Annával az oldalamon, úgyhogy olyan ez, mint egy valóra vált álom. A hercegnőm itt van velem… és tudod mi a legszebb az egészben? –nézett  forró tekintettel a lányra.

-Micsoda? – lehelte elvarázsoltan Anna.

-Hogy a hercegnőt most magammal vihetem, senki nem állhat közénk.

Egy ilyen mondatot muszáj volt szenvedélyes csóknak követnie. Anna még a mese hatása alatt állva arra gondolt, hogy mennyire másként élte meg ő maga ezt a történetet. Számára a herceg bukkant fel váratlanul és magával vitte. A valóság éppen annyira meseszerű volt, mint a történet, ami érezhetően a férfi egyik kedvence volt. Egy pillanatra elképzelte  magukat, ahogy a történet főszereplőiként eljátszák a kamerák előtt Annát és Joet… tökéletes szereposztásnak tűnt. 

Robert azonban még nem fejezte be. Megsimogatta a lány arcát, aztán halkan még beszélni kezdett: --A rendező eredetileg Elizabeth Taylorra gondolt a hercegnő szerepére, de más elfoglaltsága miatt nem volt elérhető. Így egy ismeretlen színésznőt választott, akinek ez volt az első filmes szerepe, és akit ezzel elindított egy hosszú és sikeres karrier felé. A forgatás alatt elterjedt a híre a filmes szakmában az ismeretlen Audrey Hepburn megjelenésének, sokat beszéltek filigrán alkatáról, és mire az utolsó csapó is elhangzott, egy új sztár született. … Nem ismerős a szituáció?

-Aranyos vagy, de én nem hiszem magamról, hogy valaha is sztárrá váljak. Pedig az előbb én magam is eljátszottam a gondolattal, hogy mi ketten mennyire jól tudnánk hozni a karaketereket. De nem, azt hiszem, nekem fontosabb lenne melletted otthon maradni, mint a kamera előtt a pároddá válni.

-Hát, az önzőbbik részem elégedett a válasszal kisasszony… de ha bármikor úgy érzed, szívesen pályát módosítanál, én támogatnálak, ugye tudod?

-Tudom, de azt hiszem, a feleségednek lenni úgyis huszonnégyórás elfoglaltság lesz, nem is jutna időm és erőm másra … - vigyorgott Anna, mire a férfi szelíden megsimogatta az arcát.

-Most még álmodozol, de néhány év és unni fogod a képemet… nem akarom, hogy aztán úgy érezd, elszaladt melletted az élet, és te lemaradtál róla.

-Mit akarsz ezzel mondani? – suttogott vissza a lány összevont szemöldökkel, mire Robert keze lehullott és visszahanyatlott a lány mellé.

-Nem tudom. Csak beszélek össze-vissza. Mint aki nem tudja elhinni, hogy az élet simán is mehet a maga útján. Világéletemben a szüleim házassága volt az etalon, olyanra vágytam… és mégis … tele vagyok bizonytalansággal. Ők mind a ketten két lábbal álltak a földön, de én ilyen elfuserált fazon vagyok ezzel a színész-mániámmal. És alig látok magam körül normális házasságokat. És tudom, hogy képtelen lennék lemondani róla, még ha a boldogságom múlna rajta, talán akkor sem.

Azért szerettem gyerekként is a filmeket, mert egy csomó kérdésemre megadták a választ, még olyanokra is, amiket megfogalmazni sem tudtam. Amikor bennem keltett további kérdéseket, a könyvekhez fordultam, hogy megleljem a válaszokat. Ők voltak a legjobb barátaim, a könyvek és a filmek. Fura srác voltam, mert ezek sokszor minden másnál jobban érdekeltek, amik a korom szerint kellett volna, hogy érdekeljenek. Amikor aztán alkalmam nyílt belesni a kulisszák mögé, hát… az szerelem volt az első látásra. 

Egyszer azt nyilatkoztam, hogy én nem is akartam színész lenni, hanem sokkal inkább egy lusta, alkoholista zenész egy dél-franciaországi városkában… de ez nem volt igaz, csak érdekesebbnek akartam láttatni magam. Vagy csak védekeztem, mert egy csomóan nekem estek a Twilight eszelős sikere után, hogy érdemtelenül hullott az ölembe egyik pillanatról a másikra egy csomó olyan lehetőség, amit mások évtizedek alatt sem értek el. Talán csak nekik vágtam dacból vissza. De a lényeg, hogy a színészet olyan szerelem, amiről nem tudnék lemondani.

Már csak azért sem, mert nemcsak az érdekel, hogy én hogyan formálom meg az adott karaktert, de az is, hogy a megálmodója miért alkotta olyannak, miért éppen az a történet ragadta meg, és a rendező hogyan akarja ezt a nézőknek vászonra vinni? A kérdések érdekeltek és az út, amíg a válaszokat megtalálom. Az egész folyamat érdekel, ezért olvasok el mindent, ami csak összefüggésbe hozható az adott figurával vagy történettel, akár áttételesen is. Egyszerűen éhezem a válaszokra, és ez a kíváncsiság tart a földön, mert folyamatosan szembesít vele, hogy még mennyi tanulnivalóm van. 

Anna itta a szavait, tisztában volt vele, hogy most itt olyan önvallomást hall, amit Robert talán még a családjával sem osztott meg soha, és ettől kivételesnek érezte magát. Ezek a gondolatok többet árultak el a férfiról, és a hozzá fűződő kapcsolatáról, mint egy szerelmi vallomás, és végül észre sem vette, hogy könnyek csurognak le az arcán, ahogy Robert fölé hajolt és megcsókolta.  Ezek után valóságos szentségtörésnek tűnt, hogy fel kellett tápászkodjanak a földről, hogy visszainduljanak a kempingbe.

*

Másnap már sokkal magabiztosabban járták be a kis mopeddel a várost. Anna könnyű nadrágban, rövid ujjú blúzban karolt a
férfiba, aki kivételesen felhajtott ujjú fehér ingbe, farmerbe öltözött, hogy megadják a tiszteletet a helynek.  A még kevés számú turista közé elkeveredve megcsodálták a Piétát, a Laokoon szoborcsoportot, a Sixtus-kápolnát - a pápa magánkápolnáját, ahol a pápaválasztásokat szokták tartani. És lélegzetüket visszafojtva ámultak a világ legnagyobb székesegyházának kupoláján, amelyet Michelangelo tervezett. A hatalmas tér tervezésénél az volt a fő szempont, hogy a pápa miséit a lehető legnagyobb számú ember tudja figyelemmel kísérni, ez alighanem sikerült is, hiszen 100 ezer ember fér el rajta. A tér amúgy az optikai csalódáskeltés mesterfoka: a dómhoz közeledve úgy tűnik, mintha az távolodna, továbbá a tér ugyan kör alakúnak tűnik, de valójában ellipszis.

Az Angyalvár felé haladva Anna nem is tudtam, hogy hozza majd szóba… ez az egész utazás lassan kezdett egy filmszemlére hasonlítani, amerre csak jártak, mindenhol eszükbe jutott egy fontos jelenet, amely ehhez a városhoz kapcsolódott. Neki momentán egyik könyvélményét, Dan Brown megfilmesített történetét, az Angyalok és démonok című Hom Hanks filmet juttatta eszébe.

Minden benne volt, amivel ma találkoztak: a A Szent Péter tér, hihetetlen nagyvonalú kameramozgások, mindenféle templomba, könyvtárba bejuthattak a nézők a hősökkel, amelyek egyébként a nyilvánosság elől elzárt helyek. Dan Brown és a rendező Ron Howard ráérzett az európai kultúra tökéletes díszletjellegére, és mellesleg a kedvük szerint létrehoztak  egy újabb remek konspirációt a Vatikánban a pápaválasztási konklávé alatt. Jó szórakozás volt, és bár valószínűleg sok igazság van a kritikusok gúnyos megfogalmazásában, azért a rohanós vatikáni turistafilm titulust meglehetősen ledegradálónak érezte. 

http://youtu.be/s-0Bgcr_Xuw 

A vár mellett leparkolva még éppen elcsíptek egy angol nyelvű idegenvezetést, így aztán egy alig fél órás séta során

megtudták, hogy az Angyalvár Hadrianus császár síremlékének épült. Egy ideig a császárok temetkezőhelye volt. Az alapépítmény egy négyszög, amelyen egy monumentális henger áll. A henger belsejében egymás alatt 4 kamra található (legalul a sírkamra), melyeket spirális folyosó vesz körül. A későbbi évszázadokban katonai erőddé alakították a mauzóleumot, majd a városfalnak egyik központi erődje lett.

Az Angyalvár nevet egy pusztító pestisjárvány idején kapta. A legenda szerint I. Gergely pápa egy alkalommal a vár tetején meglátta Szent Mihály arkangyalt, amint a büntetés kardját visszahelyezi hüvelyébe: ezzel jelezte a járvány végét. Idővel az épületet államosították, ezután börtönként, majd kaszárnyaként működött, ma múzeumként funkcionál.

A benti tér nyomasztó spirálisa után szinte kiszédültek a napfényre, hogy felkeressék az utolsó látnivalót, amit aznapra tervbe vettek, és ami megszállott filmesként kihagyhatatlan pontja volt a kirándulásnak. 

 

A Trevi-kút a legnagyobb és leghíresebb szökőkút Rómában, annyian látogatják, hogy általában moccani se lehet körülötte a kis téren. Most is így volt, ezért aztán napszemüveg mögé bújva, a tér szélén vásárolt szalmakalapok takarásában, kezüket összekulcsolva dobták be a tenyereik közt megbújó negyed dollárost. A világ egyik leghíresebb, és legszebb szökőkútjába rengetegen dobnak aprópénzt, mivel a hiedelem szerint, aki háttal, a válla felett pénz dob a kútba, az visszatér Rómába. A pénzérmékből naponta kb. 3000 Euró gyűlik össze, mely összeget a nap végén begyűjtik, bár néhány ötletes tolvaj alkalmanként mágneseket használva próbál lopni a kútból.

Lehetetlen volt nem gondolni Fellini Dolce Vitájára, ahogy Marcello Mastroianni csodáló tekintetének tüzében Anita Ekberg izgatóan végigsétál a medence vizében. Filmtörténi pillanat volt, sok férfi ezért a jelenetért, a svéd szőke bombázó idomainak csodálatáért nézte meg újra és újra a filmet. 

A tér lelke a monumentális barok díszlépcső, a Spanyol lépcső, amely nevét az előtte fekvő téren lévő spanyol

nagykövetségről kapta. A széltében elterülő térről kitárt karokkal indul a lépcsőzet, magához szívja az egész környezetet. A két szélső, keretező épület azután mintegy derékban összeszorítja a lépcsőt, mely ezután ismét szétárad, hogy körülölelje a templomot hangsúlyozó, kiemelő teraszokat. A lépcső mindig tele fiatalokkal, sok külföldivel, a via Margutta festői itt árulják képeiket, így a hatalmas kavalkádban fel sem tűnt az a fiatal, összeölelkező páros, akik itt vettek búcsút Rómától, bízva a szökőkút vizébe vetett érmében, hogy lesz még alkalmuk újra ezeket az utcákat, tereket járniuk.