"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. augusztus 15., csütörtök

Perlekedők 85. 2. rész



A halk dudorászás a fürdőszoba felől mosolyt csalt Robert arcára. Akkor Anna már sokkal jobban van, ha van kedve énekelni. Halkan felkelt és az ajtót óvatosan kinyitva percekig csak állt és gyönyörködött a látványban, ahogy Anna a testére és a hajára tekert törülközőkben hajolt éppen a kád szélére feltett lábfeje fölé és a körmeit festette nagy műgonddal. Megköszörülte a torkát, mire egy néma fenékriszálás volt a válasz. Elvigyorodott és szorosan a lány mögé állt, aki ijedten sikkantott.
-Ne bomolj, elkenődik az egész, pedig végre nem remegett a kezem!
Robert feltett kezekkel nevetve hátrált.
-Oké, kis Picasso, akkor művészkedj nyugodtan, én meg leszaladok kávéért.
Már majdnem az ajtón kívül volt, amikor Anna hangja utolérte:
-Tegnap este láttam, hogy egy pékség van a sarkon. Ha van baracklekváros fánkjuk, akkor én azt kérek! Kettőt!
*
Mire visszaérkezett, a lány felöltözött, rendbe tette a szobát, összeszedte szétszórt holmijukat és kint üldögélt a tenger felé nyíló apró teraszon, élvezve a tengeri szellővel megszelídített napsütést. Robert lepakolt az asztalkára és egy dundi papírzacskót a lány ölébe pottyantott. Anna mohón nyúlt utána.
-Huh, ez még forró! Istenem, Robert!... Ez olyan, mint az álom…  - motyogta tele szájjal, aztán belelesett a zacskóba. –Jézusom! Te egy tucatot vettél?
-De ezek ilyen kis aprók, mondhatni pofányi fánkocskák, ebből négy-öt számít egynek. – vont vállat a férfi, miközben a csirkés szendvicsét falta nagy harapásokkal.
-Nekem ne panaszkodj, ha nagy lesz a fenekem! – intette játékosan Anna, miközben már nem is számolta, hányadik kis gömböt tüntette el a szájában.
-Akkor is imádni fogom a fenekedet, ha szétreped rajta a nadrág… sőt, akkor fogom a legjobban szeretni – kacsintott rá Robert, aztán nagyon kortyolt a kávéjából, de majdnem vissza is köpte. 

-Basszus, ez mi a franc?
Anna beleszaglászott a saját papírpoharába: -Kávé, nagyon finom kávé… miért, a tiedben mi van?
-Nem tudom, de olyan, mintha beleborult volna valakinek a szájvíze. – fintorgott a férfi. Anna elvette a poharát és beleszimatolt: -AfterEight, ne mondd, hogy nem ismered!
-Ismerem, de attól még nem szeretem. Én meg két tejes kávét kértem. Biztos elcserélték a szösziével, aki a másik eladótól rendelt.
-Szösziével? – csapott le Anna a számára lényeges részletre. –Miféle szösziével?
-Hát, Nicole-nak hívták… azt hiszem… mert csak pirult, jajistenemkedett, én meg leléptem, mielőtt annyi levegője lett volna, hogy sikítani is kezd.
-Ah, egy rajongó… - vonta le a nyilvánvaló következtetést a lány, mire a férfi elvigyorodott:
-Na, gyere, lépjünk is le, mielőtt megérzi a vér szagát és sokadmagával tér vissza! … Már úgy értem, … szóval, izé… mármint, hogyha rám vadászna… nem a te véred… - dadogott Robert, mire Anna csak legyintett.
-Megyek fizetni, addig te állj elő a verdával! De ne vidd el a táblát, ahogy kiállsz a kertből, ha lehet! – azzal kilibbent a szobából, nem várva meg, hogy Robert felháborodott tiltakozását meghallgassa.
*
Már úton voltak Nizza felé, amikor Robert még mindig durcás képpel tekergette a kanyargós tengerparti úton a kormányt.
-Ronda dolog volt tőled emlékeztetni arra az apró malőrre. – nézett sanda pillantással a lányra.
-Miért? Igazat mondtam. Túl kis ívben kanyarodtál és letekerted azt a táblát a helyéről, ráadásul meghúztad a kocsi oldalát. Nem probléma, ezért kötöttünk rá extra biztosítást, csak szóltam, hogy most jobban figyelj, és kalkuláld bele, hogy sokkal szélesebb, mint egy normál autó… meg magasabb …  meg hosszabb - tette hozzá a nyakát behúzva. Robert egy ideig nézegette a jobb keze középső ujját, aztán újra megmarkolta a kormányt.
-Szerencséd, hogy nő vagy, mert ha csak egy haver lennél, már régen bemutattam volna neked az öt testvérből a leghosszabbat.
-Alkalomadtán még megteheted – prüszkölte Anna, aztán az ajtóhoz simulva vihogott a tehetetlenségre kárhoztatott férfin, aki vigyorogva csak a fejét csóválhatta a nagyszájúsága hallatán.
*
Nizza és környéke 4000 km túraúttal, 30 hegymászó területtel, 65 különböző mountain bike úttal, 200 barlangász
helyszínnel, és mintegy 70 kanyonnal várja a nyaralókat. Így azok is kikapcsolódhatnak, akik egyáltalán nem vágynak a Cote d'Azure fényűző, luxusjachtos, hivalkodó plázsára. Ők momentán egyikre sem vágytak. Bár, eleinte úgy tervezték, hogy kerekeznek egyet a város fölötti hegyekben, aztán merülnek egyet az azúrkék Adriában, végül a biciglizést kihagyták, és mivel Anna tamponnal sem mert bemenni, béreltek egy csónakot és csak onnan leste Robertet, aki búvárszemüveggel és pipával felszerelkezve merült a közelében. Közben a vízről teljes pompájában elé táruló partvidéket nézegette.
A Francia Riviéra – a Cote d'Azur - már évszázadokkal ezelőtt is kedvelt üdülőhely volt, de nem csak az úri családok számára, hanem a szerény körülmények között élő művészek és alkotók körében is. Míg a tehetősebbek a vízparton sütkéreztek, a művészek a hegyoldalban, remek kilátás mellett hűsöltek, és közben vászonra vitték a lenyűgöző panorámát. 

Amikor a férfi végül felbukkant és egy csomó mutatós kagylót tartott vadászzsákmányként a kezében, Anna megnyugodva ölelte a vizes fejet.
-Már izgultam, hogy hol vagy olyan sokáig. – csókolta meg a férfi vizes száját.
-Minden rendben? – nézett kutatóan Robert, és a lány biccentésére felhúzta magát a csónak szélére. –Akkor menjünk vissza a partra! Keresünk egy klassz szállást odafönt – mutatott a hegyoldal felé. 

Alig hét kilométerre a várostól található Eze, az apró falu. A sziklaszirtek tetején szinte uralja a tengert és az alatta elterülő Nizzát. Itt találtak egy hangulatos kis házat, aminek a kertjében elfért az autójuk is, a szobájuk teraszáról pedig a legpazarabb kilátás nyílt, amiről csak álmodni lehetett. Lepakoltak, aztán a házigazda szívességét kihasználva, leautóztak vele a városba.  Sétáltak egyet az Óvárosban, kicsit sajnálkoztak, hogy a délelőtti piacról lemaradtak, aztán a Promenade des Anglaison beültek egy hangulatos vendéglőbe, hogy egy korai vacsorával pótolják a strandolás miatt kimaradt ebédet. A menü, amit végül választottak, inkább csak amolyan kóstoló volt a pazar fogásokból, de így éppen elég volt ahhoz, hogy jól lakjanak és semmit ne hagyjanak az asztalon: Pissaladiere (pizzához hasonló tésztaféle), aioli (fokhagymás majonéz), les petits farcis (töltött zöldség), le pan bagnat (nagyobb szendvics), la socca, la daube a la niçoise (halétel), la tourte aux blettes, les fruits confits (gyümölcssajt); és persze frissen sajtolt olívaolajjal készült tapenade és ropogós baguette. Egy-egy kyr royal-t ittak aperitifnek (pezsgő egy kis sziruppal megbolondítva), a vacsorához pedig könnyű vörösbort. 

-Benne vagy, hogy az estét Cannes-ban töltsük? – nézett Robert jóllakottan Annára, aki értetlenül pislogott vissza rá.
-De hiszen itt a szoba…
-Nem alszunk ott, csak egy kirándulás. Fogunk egy taxit. Nincs negyven kilométer… végigsétálunk a Croisetten, aztán kerítünk egy taxit és visszajövünk. Abban a városban amúgy se lehet normálisan sétálgatni napközben, mert minden turista azt lesi, hátha találkozik valami hírességgel. Ilyenkor este talán vaksibbak.
Mire a lány beleegyezően bólintott, a férfi intésére a járda mellé már oda is simult egy kényelmes Pegueot taxi. Beszálláskor Robertnek eszébe jutott a Taxi című sorozat, aztán reménykedve, hogy a sofőr nem utánozza filmbeli kollégáját, hátradőlt a hátsó ülésen és magához ölelte Annát.
*
A taxis nemcsak normálisan, bár gyorsan vezetett, de az idegenforgalmi kiadványok egész tárházának bizonyult a kesztyűtartója. Anna épp csak befejezte az ismertető lefordítását, mikor a kocsi elérte a városhatárt.
„Cannes a 19. század elejéig egy szegény földművelésből és halászatból élő falu volt. 1834. decemberében Anglia főkancellárja úgy döntött, hogy elviszi lányát egy olaszországi utazásra, azonban kolerajárvány miatt lezárták a francia határt. Visszafordulva Grasse városába igyekezett, de beesteledett, s kénytelen volt megszállni egy cannes-i fogadóban. A hely annyira elbűvölte, hogy építtetett egy villát, amit lányáról, Eleonore-ról nevezett el. Ettől kezdve angol és francia előkelőségek építtettek itt villákat és kastélyokat, s a település fokozatosan üdülőhellyé vált. Akkoriban kezdték el építeni az első kikötőt is, kiszélesítették a part menti ösvényt, melyet "a kis kereszt útjának" (chemin de la petite croix) neveztek el, amely később Croisette sétány néven vált híressé. 1848-ban a moszkvai francia konzul felesége szerelmesedett bele Cannes-ba, és hozta magával az orosz arisztokráciát. Amikor 1863-ban elérte a várost a Párizs–Lyon–Földközi-tenger vasútvonal, már tömegével érkeztek a nyaralni vágyók.  1939-ben a francia kormány „napsütött volta és elbűvölő környezete” miatt Cannes-t választotta a nemzetközi filmfesztivál megrendezésére. Úgy döntöttek, hogy az éppen befejezés előtt álló Casino 1200 főt befogadó nagyterme megfelel a vetítéseknek. A második világháború ugyan megakadályozta a fesztivál megrendezését, de 1946-ban végül is tető alá hozták a filmes eseményt. A fesztivál a világ filmeseinek kivételezett találkozóhelyévé vált. „

A Croisetten kiszálltak, aztán egymásba karolva lassan sétálni kezdtek a parti sétányon. A pálmafákkal szegélyezett úton előkelő szállodák sorakoztak, Robert minden lelkesedés nélkül mutatta a lánynak a Carlton Intercontinental emeletét, ahol az ő szobája volt a legutóbbi alkalommal, amikor még egyedül itt járt, majd a Majesticét, ahol már kettesben voltak, de aztán inkább a város igazi látnivalóival, az Óváros 11. századi őrtornyával és a város fölött mesterséges holdfényben fürdő, kivilágított Notre-Dame de l’Expérance templomával foglalkoztak. Aztán a tenger felé fordulva vetettek egy pillantást, oké… többet is … a Sainte Marguerite szigeten magasodó erődre, amelyben a francia történelem egyik regényes alakja, a számtalan formában megfilmesített Vasálarcos raboskodott. Anna felcsillanó szemmel emlékezett vissza a fiatal Leonardo di Caprio alakítására, mire Robert azonnal féltékeny fitymálással kezdett beszélni a romantikus, kosztümös filmekről, mígnem a lány emlékeztette, hogy egy évvel korábban ő maga is hasonló szerepben villogott, merthogy van az a pénz, amiért korpás az ember haja…
Robert ezt nem értette. És mire Anna körülményesen elmagyarázta neki, hogy a mondás azokra vonatkozik, akik jobb meggyőződésük ellenére is eladják magukat egy zsírosabb díjazású szerepért, sikerült is megsértenie szerelme érzékeny lelkivilágát.
-Nem a pénzért szoktam vállalni egy filmet! – jelentette ki a férfi neheztelően, amiért Anna egyáltalán feltételezni merte róla ennek az ellenkezőjét.
-Oké, … akkor mi alapján választasz? – állt meg vele szemben csípőre tett kezekkel.
-Hát, … először is a forgatókönyv, aztán a rendező, a kollégák, a helyszínek, és csak legutolsó szempont a pénz. Persze, nem volt ez mindig így, de most már tényleg ez a sorrend.
-A legfontosabbat kifelejtetted. – nézett rá nagy komolyan a lány és a férfi összevont szemöldökkel próbált rájönni, mi maradhatott ki a felsorolásból. Tanácstalanul széttárta a kezét, mintegy rákérdezve, mire Anna elvigyorodott:
-Hát, az asszisztensed személye…  - aztán nevetve hátat fordított és szaladni kezdett. Robert nevetve futott utána, aztán magához rántotta és a szemébe nézve, egyik kezét a szívére téve megszólalt:
-Ha még egyszer ott látom az asszisztens neve mellett, hogy Ms. Anna Stein, esküszöm, elvállalom a szerepet, bármi legyen is az. HH


3 megjegyzés:

csez írta...

Wow! Mikor indulunk?! ;)
Megéheztem... XDDDD
K&P

Névtelen írta...

Szia!
Nem ebéd előtt kellett volna elolvasni a fejezetet! :)
Bármilyen filmet elvállal, ha az asszisztense Anna Stein?? :) Vajon jól meggondolta ezt?? :)
An

zso írta...

Azon gondolkodtam, hogy amikor anno erre felé jártam kb. annyi idősen sem mint Anna barátnőnk, vajon meséltek e ezekről a dolgokról a várossal kapcsolatban, mert isten bíz' semmi ilyenre nem emlékeztem. XD Úgyhogy köszönöm az idegenvezetést, talán most már, kicsit idősebben több minden marad meg a fejemben a városról. XD