Perlekedők 91.

-Halló! Itt vannak? – hallatszott a bizonytalan kiáltás a hajó orra felől, mire Robert magára kapta a nadrágját és kibújt a kajütből. Anna még olyan állapotban volt, amit ő, csak és kizárólag ő láthatott.

-Jó reggelt! – hunyorgott bele az erős napsütésbe. A magyar nyelvű köszönés egész jól sikerült – veregette gondolatban vállon magát, eltekintve attól az apróságtól, hogy már talán dél is volt, amilyen magasan a nap járt a fejük felett. A szakállas fickó is elmosolyodott.

-Reggel már régen volt, de a barátai azt kérték, dél előtt ne is zavarjam magukat. – szólalt meg kiváló angolsággal. -Akkor … indulhatunk a partra? Vagy inkább hajózni lenne kedvük? Bár, szél az nincs – nézett körül… -viszont motorral mehetünk, ha …

-Nem, nem! – szakította félbe Robert. –A többiek talán nem is tudják, hol vagyunk, és nekünk is pakolni kéne, mert este már megy a gépünk. – magyarázott hevesen, mire észbekapott, hogy azt sem tudja, ki ez a fickó, aztán nyomja itt neki az információkat.

-Oké, akkor irány a part! – bólintott a férfi és a motorhoz lépett, hogy beindítsa. Robert visszabújt a kabinba és Annához hajolt:

-Kincsem! Fel kéne kelned, mert mindjárt a parton leszünk – suttogta a szájához hajolva, mire a lány magához húzta és megcsókolta.

-Örökre itt tudnék ringatózni veled! Vajon ilyen lehet a vízágy? – merengett el, mire a férfi kiegyenesedett:

-Nem ilyen, az még izgalmasabb, viszont nincs ilyen hangja… azt mondják – tette hozzá kis szünet után és elpirulva elfordult. Bravó Pattinson! Úgy futottál lyukra, hogy esélyed sem volt az eszedet használni. Mondjuk, ez nem véletlen, ha egyszer nincs is – ostorozta magát némán, várva, hogy Anna is felébredjen annyira, hogy rákérdezzen az előbbi elszólásra. Nem kellett sokáig várnia.

-Honnan tudod?

Végül úgy döntött, valami részigazsággal megpróbálja lezárni a témát. –Anna, már kipróbáltam, mert megtehettem. Jópofa dolog, de aludni nem lehetne benne mindennap. Úgyhogy mielőtt kitalálnád, nem veszünk.

-Nana, csak a magad nevében nyilatkozz! Majd én is kipróbálom, aztán ha tetszik, majd veszek én.

Robert agyát egy pillanatra elborította a köd, ahogy arra gondolt, ő milyen körülmények között tesztelte a kérdéses bútordarabot. Na, azt Annának nem ajánlaná, nagyon nem. Még ms. Steinként sem, de mrs. Pattinsonként már végképp nem.

-Anna! A part még nem egészen öt perc! – váltott inkább témát, mire a lány megmozdult és elfintorodott, ahogy a csodás ruha romjait megtalálta. Hát, ez beszédes bevonulás lesz, bárki látja majd, tudni fogja, mit művelt a ruhában, bár inkább csak vele. Magára húzta, aztán a feje fölött lévő kislámpán egy hajgumit vett észre és azzal összefogta a haját. A cipőjét nem találta, de nem emlékezett rá, hogy egyáltalán rajta volt-e, amikor a hajóra hozták. Végül vállat vont, ennél jobb formába most nem tudja hozni magát, remélhetőleg a part nem lesz tele szájtátó turistákkal. A következő pillanatban a hajó halkan, puhán koccant, ahogy elérte a kikötőhelyet. Előbújtak a kajütből és Robert a férfihoz fordult:

-Nagyon köszönöm, mr… ne haragudjon, nem értettem a nevét.

-Elnézést, én nem mondtam. Holló Péter, ennek a ladiknak a gazdája. Többnyire csak a barátaimmal szoktunk hajózni vele, de tegnap este kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot és hát… szóval, a barátai azt mondták, ön fogja állni a számlát.

-Jézus! – sóhajtott Robert. –Gondolom, bankkártyával nem tudok fizetni… bár, momentán az sincs nálam… mennyivel tartozom?

-Semmivel! Örülök, ha jól érezték magukat és sok boldogságot kívánok! – vigyorgott a férfi. –Tudja, a feleségemmel most ünnepeltük a huszadik házassági évfordulónkat. Valahogy hasonlóan, mint Önök az esküvőt – gondolom. Kívánom, hogy a huszadiknál is így szeressék még egymást!... De ha megengedik, akkor csinálnék pár képet, hogy legyen emlékük erről az … estéről.

Robert a hóna alá húzta Annát és egy szál nadrágban, nyitott ingben és a lány gyűrött ruhájában, a vitorlarúdba kapaszkodva boldogan belemosolyogtak a fényképezőgép lencséjébe. Néhány kattintás után a férfi kivette a kis kártyát és Robert kezébe nyomta.  Sok boldogságot kívánt, aztán a partra ugorva tartotta a karját Annának, aki pirulva hebegett köszönetet a figyelmességéért. A férfi meglepetten tartotta fogva a kezét. –Maga magyar? … - aztán rendezte a vonásait és megpaskolta a lány kezét. –Nem tudom, hogy csinálta, de ügyes volt. Keveseknek adatik meg, hogy kifogják az aranyhalat … becsülje meg! – azzal hátat fordított és Robert mögött visszalépett a  hajóra. Anna kövülten állt. A férje semmit nem vett észre a közjátékból, vidáman intett búcsút a vendéglátójuknak, aztán a mosolya még szélesebb lett, ahogy a stég végénél álló padról Deant látta felemelkedni.

Van isten, nem kell felgyalogolniuk a hegyre! Ölbe kapta Annát és Dean nyomában a kocsihoz trappolt vele. Anna elgondolkodva nézett ki az ablakon és a férje ahogy mellé huppant, végre észrevette, hogy az előbbi vidám hangulata elmaradt valahol a móló és a kocsi között.

-Mi a baj? Fáradt vagy? – ölelte magához, mire Anna megrázta a fejét.

-Nem, csak… ááá, mindegy,  nem érdekes.

-Hééé, mi a baj… dehogynem érdekes…mi történt?

-Csak az a pasi ott a parton… azt mondta, hogy ügyes voltam, amiért kifogtalak, te aranyhal… - mormolta halkan és érthetetlen módon úgy érezte, hogy a torka elszorul és hirtelen szipogni kezdett.

-Hééé, ne már… biztos csak viccelt… - motyogta a férje. –Nézd Anna, ez csak egy hülye a hülye véleményével. … Ha hazamegyünk, akkor egy egész csomó hülye fog ránk szállni. Ne borulj ki miattuk! Nem érdemlik meg!

Anna hozzábújt és megmarkolta a férfi mellén az inget!

-Szeretlek Aranyhal!

*

-Uram, hozhatok még valamit? – tette le a stewardess a két narancslevet eléjük, miközben a másokkal szembeni személytelen mosolyt egy igazi szívből jövőre cserélte. A férfi azonban nem őrá mosolygott, hanem a mellette ülő kis barnára, akinek a keze után nyúlt és egy csókot nyomott összefonódott ujjaikra.

-Köszönöm. Talán a feleségemnek hozhatna néhány szem kekszet. – villantotta rá a férfi a vászonról ismerős napsugaras pillantást, amitől megroggyant a lába, de aztán eljutott a tudatáig az a szó és a birtokos szerkezet… a felesége… megnősült… Megpróbálta lenyelni a döbbenettől keletkezett fojtogató gombócot, aztán erőt vett magán és csak annyit suttogott: -Máris.

A repülőgép konyhájába érve kivette a kabátjából a telefonját és fittyet hányva a biztonsági előírásokra, a barátnőjét tárcsázta.

-Nem fogod elhinni! – hadarta a telefonba, aztán a másik oldalon felhangzó sikollyal nem törődve aprólékosan beszámolt az utasairól.

*

-Imádom kimondani! – sóhajtott Robert és Anna, aki a magával hozott könyvet olvasta éppen, felnézett: -Mit?

-Hogy a „feleségem”… imádom mondani, hogy „kérek a feleségemnek ezt, hadd mutassam be a feleségem, szeretem a feleségem…”… olyan jó érzés – nyomott egy puszit a lány ajkára, mire Anna elmosolyodott:

-Én még vacillálok a „hadd mutassam be a férjem és a hadd mutassam be a szerelmem” között.

Robert elvigyorodott. –Remélem, a két pasi ugyanaz! …Mit olvasol?

-Még Pesten vettem egy könyvet. Nemrégen jelent meg, de máris nagy siker. Az Ügyfél a címe.

-Ja… John Grisham könyve? Nálatok még csak most jelent meg? Hiszen már a belőle készült filmnek is szakálla van. Bár, a borítója nem ismerős – billentette meg a lány kezében a kötetet.

-Nem is, mert nem az. Az a könyv már nálunk is szakállas, már ha szabad ilyet mondani egy bestsellerre.

-Jó lehet, mert amióta elindultunk, velem nem is foglalkozol, csak a lapokat bújod.

-Hát, tényleg jó. – csukta össze a lány a könyvet. …Ne haragudj!

-Miért is?

-Hogy nem veled foglalkozom. Tudom, hogy a házasságunk első hetében ez úgyszólván főben járó bűn.

-Az. Főben járó. … De lásd milyen nagylelkű vagyok, adok neked még egy esélyt.

-Hálásan köszönöm. Vacak dolog lett volna Los Angelesbe elvált nőként megérkezni – csücsörített Anna, mire a férfi elnevette magát és megint megcsókolta… már nem is számolta, hogy az út alatt hanyadszor, de abban biztos volt, hogy nem utoljára.