Perlekedők 89. 2. rész

-El sem hiszem, hogy újra itt vagyunk! – motoszkált Anna a kulcsával a kulcslyukban, s végül Robert megunva a vacakolást, kivette a kezéből és kinyitotta az ajtót. Késésben volt, mert a kocsit visszaadni egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul a vendégeknek – akiket várt – még se híre, se hamva nem volt, pedig már indulnia kellett volna. ...Már az első pillanatban érezhető volt a tömény virágillat, ezért egy röpke mosoly suhant át az arcán. Ezek szerint Adél szép lassan a kívánságlistája minden pontját kipipálja. Szélesre tárta az ajtót Anna előtt és egy gáláns mozdulattal körbemutatott.

-Légy üdvözölve itthon!

-Ó, istenem, Rob! Ez csodaszép! De hát hogyan voltál képes...?

-A megfelelő kapcsolatok sokat segítettek – kacsintott rá a férfi vidáman.

-Adél, mi? Ugyanis csak neki van kulcsa ehhez a lakáshoz. – vonta le a lány a következtetést. ...- Bár, meglep, hogy éppen vele szövetkezel.

-Miért? – vágott őszintén értetlen képet a férfi. A nővéred. Mégis, kivel kéne szövetkeznem, ha meg akarlak lepni? A volt pasiddal?

-Nana, ezt a témát most hagyjuk abba! Én mikor emlegettem fel az exeidet?

-De csak mert nem voltak annyian.

-Az lehet, de aki volt, az annál komolyabb volt.- mormolta a lány. ...-Erről jut eszembe, már régen beszéltünk Róla. –nyomta meg az utolsó szót.

-Jézus, Anna! Kristenről akarsz beszélgetni? Nincs jobb dolgod? Mire vagy  egyáltalán még kíváncsi?

-Igazából semmire... csak arra, hogy mennyire követed a sorsát mostanában...

-Követem... nagyjából ... – vont vállat a férfi. -Barátok voltunk, Anna...

-Hát, tudod, amit művelt veled, az nálam már túlment a baráti simliskedésen, de ez a te dolgod. És mi hír róla?

-Komolyan tudni akarod?

-Nem igazán, de lehet, hogy nem árt tudnom... rosszabb, ha tőle vagy újságokból tudok meg dolgokat, mintha tőled ... azt hiszem – vont vállat bizonytalanul a lány.

-Oké, állítólag beiratkozott az UCLA-ra, angol irodalom szakra, de ezt én is csak olvastam... egy olyan helyen, aminek a híreiből nyugodtan gyököt lehet vonni. Vele nem beszéltem róla. Mikor is tettem volna, amikor hetek óta csak kettesben vagyunk? 

-És? ... Így utólag milyen érzésed van ezzel az utazással? – váltott témát hirtelen a lány a férfi legnagyobb megkönnyebbülésére. Ha volt téma, amit nem akart mostanában feszegetni, az Kristen volt. Ha hazaérnek, úgyis megkapják csőstül a nyakukba a vele kapcsolatos találgatásokat és a rajongói utálatát, ezzel azért tisztában volt.

-Gyűlölöm. – nyögte ki az első szót, ami hirtelen az eszébe jutott.

-Micsoda??? – kerekedett el Anna szeme. Azt várta, hogy Rob majd szuperlatívuszokban beszél az eltelt hetekről, de ez az aprócska szó… elképzelni sem tudta, miért éppen ez jutott a másik eszébe.

-Hogy vége..- tette hozzá Robert magyarázatképpen. -El tudnám tölteni az egész életem azzal, hogy a világot járjuk és szeretkezünk. Először éreztem igazán az örömét annak a pénznek, amit megkerestem. Furcsa lesz visszamenni a dolgos világba.

-A fenét... szerintem már ég a talpad alatt a pesti flaszter, és alig várod, hogy végre kamera elé állhass. Néha már láttam rajtad, hogy elvonási tüneteid vannak, mert már a térfigyelő kamerákba is belemosolyogtál... – nevette el Anna a dolgot, aztán a fürdőszoba felé indult.

-Van kedved megmosni a hátam? – kacsintott a férfira, aki éppen az órájára pislogott.

-Reggel zuhanyoztunk. – érkezett a válasz, amitől nagyjából a küszöbbe gyökerezett a lába. Éééésss?

-Igaz. Bocs, akkor vedd úgy, hogy el sem hangzott az előbbi felhívás keringőre! – mormolta halkan az orra alatt, de látta, hogy Rob is meghallotta és összerezzen, ahogy kihallja belőle a sértettséget. Nyilván ennek a következménye volt, ahogy hátulról átölelte és belecsókolt a nyakába, de most már ő vette durcásra a figurát és a teraszajtóhoz lépett. Kinyitotta és a megdöbbenéstől benne akadt a hang.

-Oh, ez csodálatos! ...Nézd Rob, ma éjjel akár idekint is alhatunk, ez fantasztikus. Már olyan régen meg akartam csinálni, de valami mindig közbejött, aztán nekivágtam a világnak, és teljesen el is feledkeztem róla. ...Pontosan így képzeltem el! – simogatta a finom anyagot, aztán a férfi felé fordult, aki már megint az óráját nézegette.  Anna a két ujja közé fogta a férfi vékony, erőteljes állát és úgy húzta magával, aztán alig lépték át a küszöböt, mohón hozzátapadt és megcsókolta.

-Várj! Most ne! – fejtette le finoman a férfi a kezeit, mire Anna döbbenten nézett rá.

-Neee? Most te tényleg nemet mondasz nekem? Másodszor öt perc alatt...Aha, szóval besokalltál az út alatt, értem én ... – vágott durcás arcot, mire a férfi magához rántotta.

-Ne beszélj hülyeséget, csak éppen... – a csengőszó szakította félbe és nem lehetett nem észrevenni, hogy megkönnyebbült sóhajjal bontakozik ki az ölelésből és megy ajtót nyitni.

-Meglepetés! – harsant az ajtó felől Adél, Josh és a lányok apjának a hangja.

-Sziasztok! – mosolygott rájuk a lány, egy pillanatra megfeledkezve Robert előbbi kelletlenségéről. –Ez tényleg meglepetés! Apa! Te itthon vagy?

-Hát, pár napot itthon  töltök, kirándulgatok... például leugrom a Balatonhoz is, egy barátom hívott Tihanyba. – magyarázott az apja kicsit eltúlozva a dolgot, de a lánya most észre sem vette, csak felcsillanó szemmel fordult Roberthez.

-Hallod? Tihanyba... mi is lemehetnénk egy-két napra... ha még van időnk... vagy már indulnunk kell?

-Nem, pár napot még maradhatunk – nézett újra az órájára a férfi, mire Anna felhúzta a szemöldökét.

-Vársz valakit? Vagy mész valahova? Többet pislogtál erre a vacakra, amióta beléptünk a lakásba, mint az elmúlt hónapban összesen.

-Az az igazság, hogy még mielőtt elutaztunk, megígértem valakinek, hogy összefutunk, és ha nem indulok, akkor elkésem...

-Én szívesen elviszlek... – szólalt meg Josh, miközben mindenfelé nézett, csak Annára nem.

-Kösz, élek az ajánlattal. – lépett mellé Robert, aztán zsebre dugott kézzel toporogtak mind a ketten.

-Ismerem? – kérdezte a lány furcsa hangsúllyal, mire Robert láthatóan kínban égve próbált válaszolni.

–Nem, nem hiszem. Még egy régi forgatásról, tudod... 

-Hát, akkor menj! Mi jól elleszünk itt – fordított hátat Anna, mire Robert két hosszú lépéssel mögötte termet és maga felé fordította:

-Mielőtt elindulok, szeretnék kérdezni valamit.

-Hűha, ez elég rosszul kezdődik – forgatta meg a szemét a lány.

-Ugye szeretsz annyira, hogy bármit is műveljek, nem változtatod meg a döntésed és hozzám jössz feleségül?

-Robert! Ez eléggé úgy hangzik, mintha valami  előre megfontolt disznóságot készülnél elkövetni. De tudod mit? Én bízom benned, úgyhogy menj, rosszalkodj, és azzal fogok bosszút állni, hogy majd akkor is igent mondok, amikor már te nem akarod. – nyújtotta ki a nyelvét Anna. Robert megcsóválta a fejét, aztán a többiek felé nézett:

-Ti vagytok a tanuim, hogy igent fog akkor is mondani, ha megtudja, mit művelek ma este. – vigyorgott, aztán kisurrant az ajtón. Egy pillanat múlva visszanyitott és csak annyit mondott: -Lehet, hogy későn jövök. Feküdj le nyugodtan! Szeretlek! – azzal eltűnt az éppen érkező lift ajtaja mögött.

Anna motyogva nézett utána: -Hééé, ez nem engedély volt valami kanmurira. – aztán visszafordult a testvére és az apja felé:

-Lökött. Mindig az, de most valahogy felülmúlta még önmagát is.

Az apja mosolyogva ölelte magához. –Szeret téged. Tudom. És azt hiszem, megérdemli, hogy bízzál benne. ... De ha úgyis lejöttök ti is a Balatonra, akkor én nem is zavarok tovább, majd odalent beszélgetünk. Például elmesélhetnétek, milyen volt az utazás... most hagylak, a nővéreddel is régen találkoztatok. – hadarta, aztán magához ölelte és egy szeretetteljes puszit nyomott a lánya homlokára. –Jól nézel ki, biztosan remek volt a nyaralás. Jó látni, hogy boldog vagy, kincsem. – aztán megköszörülte az elérzékenyüléstől karcos torkát, Adélt is megölelte, aztán ő is elment.

A két lány megilletődve nézett egymásra.

-Hát, tisztára, mint egy bolondokháza – fintorgott Anna. –Josh is, apu is... ezért a pár percért ugrottak fel? Robot nem is mondom... De legalább Te itt maradtál – karolt a nővérébe. -Köszönöm a teraszt, a virágokat és a gyertyákat! Csodás lett minden. Kár, hogy Rob lelépett, mert így ... na, mindegy, majd mi jól érezzük magunkat –sóhajtott nagyot, ahogy elharapta a vágyakozó mondatot.

Adél látta rajta, hogy bármilyen viccelődve is fogadta a pasija hirtelen távozását, azért a huga szeretné tudni, hogy Robert hova tűnt el ilyen hirtelen, de hát nem mondhatja el neki, hogy a barátaival legénybúcsút tartanak. Josh is velük van, úgyhogy ő egészen biztosan pontos beszámolót kap majd az estéről, Annának pedig talán jobb is, ha nem tudja, az angol különítmény micsoda őrültségekre képes. A szállodába mindenesetre már olyan feldobva érkeztek, hogy biztos volt benne, a többiek már a repülőn megkezdték az alapozást. 

Az este hátralevő részében sok minden szóba került, hiszen régen találkoztak, és közben fogyott a bor, a finom rozé, ami behűtve várta őket. A második üveg is kiürült, amikor Adél a Margitsziget fényeit nézve halkan megszólalt: -Igazán szerencsés lány vagy, ugye tudod? – Aztán dőlni kezdett belőle a szó, és ebben a szóáradatban szerepelt a Roberttel kapcsolatos múlt, a Josh-al képzelt jövő és a gyerek utáni vágy is. És végül akaratlanul ugyan, de elhangzott a mondat, amit pedig hetek óta titokként tudott kezelni.

-Robert már alig várja, hogy túl legyetek az esküvőn. Úgy izgul, mint egy menyasszony... Upsz, erről nem is lenne szabad beszélnem! – kapta a szája elé a kezét, de Anna már hirtelen kijózanodva tudni akarta a részleteket.  –Oké, csak nem akarom, hogy hülye helyzetbe kerülj és csak a szituáció okozta sokk hatására menj hozzá. – motyogott Adél bocsánatkérőn.

-Most ezt azonnal magyarázd meg! – suttogta Anna óriásira tágult pupillákkal.

-Jézusom! Most már mindegy... szóval, még két nap és mrs. Pattinsonként fogsz felülni a repülőre, amikor hazaindulsz vele. Már mindent megszerveztünk, pontosan úgy, ahogy Rob kérte. Megvan a ruhád, az esküvő helyszíne, és azt hiszem az a pár ember, aki ott lesz, már meg is érkezett. A vőlegényed szerintem most tartja a legénybúcsúját a haverjaival, és nekem lett volna a feladatom, hogy a lánybúcsút tartsam meg veled. Hát, így sikerült, ...az utolsó pillanatban végül mégsem tudtam tartani a számat. Franc ebbe a rozéba! Tudtam, hogy nem lenne szabad innom, de az meg milyen leánybúcsú, nem?

Anna zakatoló fejjel és hevesen dobogó szívvel igyekezett feldolgozni a rázúduló információt. Micsoda őrült ötlet ez már megint... legalább annyira hihetetlen volt, mint az egész kapcsolata Roberttel. Ki kellene akadnia most, de igazából örült neki. Nem kell hónapokig szervezkedni, vitatkozni, csak oda kell menni, igent mondani, és szeretni a férjét egy életen át. Igazán csekélység! Még jó is, hogy kivették a döntést a kezéből, mert ő biztos húzta-halasztotta volna a dolgot, így pedig még megijedni sem lesz ideje és már túl is lesz rajta. 

Egészen kicsi lányként talán álmodozott hosszú, fehér, királylányos ruháról, szőke hercegről és hét országra szóló lakodalomról, de idővel inkább egy csendes meghitt tengerparti esküvő képei lebegtek a szeme előtt. Hát, akkor nem úgy lesz. – vont vállat, bár egy kicsit csalódott volt. De talán ez a meglepetés esküvő is tartogat szép, valamikor majd emlékezetes pillanatokat. Azt az egyet, amikor a férfi, aki elrabolta a szívét, igen-t mond majd, amikor megkérdezik, hogy akarja-e őt egy életen át.  Álmodozva képzelte maga elé Robertet, ahogy elegáns öltönyben, a nyakkendő színével hasonló csillogó szürke szemével ránéz és azt suttogja: igen.

 

Gondolataiból a nővére hirtelen mozdulata ragadta ki, ahogy a keze után kapva az eljegyzési gyűrűjét kezdte vizsgálgatni:

-Csodás a gyűrűd! Biztosan egy vagyon lehetett...

-Hát, lehet... és most Firenzében vettünk hozzá két egyszerű karikagyűrűt is. Most már értem, ez miért volt olyan fontos Robnak. És azt hiszem, most már értem azt is, miért hangzott el olyan sokszor az út alatt, hogy ez tulajdonképpen majdnem olyan, mint egy nászút... mert az is volt.

-És hogy sikerült? – kérdezte kíváncsian csillogó szemekkel a nővére.

-Csodás volt! – sóhajtott Anna és elpirult, ahogy némelyik szenvedélyesebb együttlétük eszébe jutott. –Egy apró malőrtől eltekintve – fintorodott el Marseille-re gondolva. –Pedig ha az nem lett volna, most talán már a trónörökös is a szívem alatt rugdosna, ugyanis még az út előtt eltökéltem, nem szedem tovább a gyógyszert. Rob azt mondta, őt az sem zavarná, ha a kölyök hozná utánunk a gyűrűket az esküvőn, úgyhogy tulajdonképpen közösen döntöttünk róla, hogy nem várunk a dologgal. – mesélte álmodozó szemekkel, aztán hirtelen könnyek jelentek meg a szemében és kitört belőle a régi félelem: 

-Úgy félek! Mi lesz, ha már nem fog úgy szeretni, mint most?

-Akkor boldog emlékeid lesznek azokról az időkről, amikor mindennél és mindenkinél jobban szeretett. – mondta csendesen a nővére.

-Nem hiszem, hogy ennyivel be tudnám érni. Azt hiszem, belehalnék, ha egyszer arra ébrednék, hogy elvesztettem. … Szoktál rá gondolni, mi lehetett volna, ha annak idején... ? – harapta el a kérdés végét Anna.

-Nem.- a válasz azonnali volt és határozott. Ahogy Adélra nézett, csak őszinteséget látott a szemeiben. –Az nem szerelem volt. – folytatta a nővére. –Nem mi voltunk egymásnak rendelve. Az csak azért történt, hogy ne hulljon olyan egyszerűen az öledbe a boldogság. – kacsintott a hugára, aki zavartan megrázta a fejét.

-Örülök, hogy nem szoktam rá gondolni, ahogy ti ketten...

-Hát, remélem is... az elég gáz lenne! – állapította meg nagy komolyan a testvére, aztán egymásra néztek és a nevetés szinte egyszerre robbant ki belőlük. –Remélem, Josh nem issza vállalhatatlanra magát! Megeskettem Robot, hogy vigyáz rá. Igaz, ez közvetlenül az után történt, hogy én meg megígértem neki, hogy egy szóval sem árulom el a nagy összeesküvést. De jöjjön ki a harmadik szemem, ha egy szóval többet is elárulok – tette mutató ujját a homlokára közepére, ahogy annak idején a pattanásaikat mutogatták egymásnak.