„Kell úgy szeretni, hogy fájjon… Várost, embert, állatot… persze,
mindegyiket megfelelő értelemben. Tudjál szeretni egy várost úgy, hogy ha
érkezel és távozol, könnyek gyűljenek a szemedben… Az igazi szeretet fáj, mert
fél és félt. Mi lesz majd, ha nem hallom, ha nem látom többet… ha nem lépek
lépcsőin, kövein, ha nem járhatok már arra… Mi lesz majd, ha nem látom többet?
Elég lesz-e az emlék? „ (Alessia)
Még a Velencei ollóban olvasott utolsó sorok némelyike járt
Anna eszében, ahogy távolodtak a félszigettől. Reggel korán keltek, a
szomszédos kávézóban bekaptak egy croissant-ot és a kávéjukat, aztán a San
Marcora siettek, hogy az első turisták előtt még elhagyják a várost és visszamenjenek
a kocsijukért. A lakóautó az árnyékos helyen kellemesen hűvös maradt, így
jólesően dőlt hátra az ülésben és némán nézte a mellettük elsuhanó
salátaföldeket, hogy a kis csatorna mellett kanyarogva az autópálya felé
tartsanak.
Robert sem szólt, a tegnap este váratlan és felemás
alakulása még mindig ott motoszkált a gondolataiban. Hiába ölelték később egymást
a hűvös lepedőn, azért egy apró tüske ott lapult a bőrük alatt, érzékenyen
éreztetve a jelenlétét. Felesleges gorombaság volt a kislányt elhajtani,
ahelyett, hogy egy lendületes R-betűt kanyarított volna az elé tolt szalvétára.
Nem, neki már megint túl kellett bonyolítania a dolgokat. Hisztizett, aztán
észhez tért és visszakozott. Vagy megalázkodott? Nem volt benne biztos, hogy a
fene nagy engedékenysége végül nem az volt-e. Végül minden a legnagyobb rendben
zajlott, Anna sem hánytorgatta fel neki a történteket, de ő még most sem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy ilyen
semmiségen majdnem eljátszotta a lány előtt a … mit is? Hiszen egy ilyen apró
epizód nem távolíthatja el őket egymástól. Oké, megvolt róla Annának a
véleménye, de hát végül is nem kötelező mindenről egyformán gondolkodniuk. És
Anna is tudta, hogy neki ez egy érzékeny pont, a pillanatnyi hangulatától
függhet, hogyan reagál. Hát, most látta, hogy így is tud.
A lányra nézett, aki a rádióból hallatszó zenével együtt
dudorászva az utat nézte és az utolsó pillanatban figyelmeztette, hogy az
autópálya felé vezető elágazás következik.
-Mi a baj? Hol jár az eszed? – nézett rá a lány kutatóan,
mire a férfi kesernyésen elmosolyodott.
-Tegnap eléggé leégettem magam előtted.
-Rob! Hibáztál, aztán rájöttél és osztályon felüli módon
megoldottad a helyzetet. Néha az ember nem reagál jól elsőre. De az a lényeg,
hogy ne kövesedjen bele a döntésébe. Én pedig szeretlek, akkor is, ha nem a
legjobb formádat hozod. Biztosan én is sokszor vagyok kiábrándító, bár, küzdök
ellene, isten bizony. – kacsintott a férfira, akinek a szeme végigfutott a
műszerfalra felpakolt karcsú lábakon és a vérvörösen villogó körmökön.
-Hát, ez most határozottan nem egy olyan pillanat! –
vigyorgott rá sokat sejtetően, mire Anna lekapta a lábait.
-Hééé, a vezetésre figyelj! … Tudod, azon gondolkodtam az
előbb, hogy Velencéről írta valaki, hogy kell úgy szeretni, hogy fájjon, ha elhagyod…
én meg arra gondoltam, hogy egy kapcsolatra is mennyire igaz lehet ez.
-Nana, hova akarsz kilyukadni? – vonta össze a szemöldökét a
férfi. –Elhagyni…?
-Nem azt mondom, hogy el akarlak hagyni, jézusom! – forgatta
meg Anna a szemeit. –Csak, hogy mennyire igaz volt az a mondat, hogy „az igazi szeretet fáj, mert fél és félt.”
-Oké, ez tényleg igaz – mormolta Robert, várva, hogy még mit
akar mondani a lány.
-„Mi lesz majd, ha nem
látom többet? Elég lesz-e az emlék?” – motyogta halkan Anna.
-Hééé, ez már megint az elhagyásról szól! – suttogott Robert
és keze megremegett a kormányon.
-Néha eszembe jut, mi lesz, ha egyszer úgy döntesz, hogy
elmúlt a szerelem… - suttogta Anna, mire Robert a visszapillantó tükörbe nézve
kitette az indexet, és leállt a keskeny út szélén. Mellette türelmetlen autósok
húztak el lakókocsit vontatva.
-Anna! Az életben semmire nincs garancia… de muszáj hinned a
közös jövőnkben, különben nincs értelme belekezdeni. Nem akarom, hogy a jövőnk
felett mindig ott lebegjen a bizonytalanságod, hogy mi lesz, ha én hűtlen
leszek.
-Nem attól félek,hogy hűtlen leszel… hanem, hogy elmúlik
belőled a szerelem… az nem ugyanaz.
-A szerelem mindig elmúlik – sóhajtott a férfi, aztán a
lányhoz fordult és a szemébe nézett: -De az a lényeg, hogy mivé alakul át…
unalommá, megszokássá, vagy szeretetté… És én hiszek benne, hogy előttünk ez az
utóbbi út áll. – A lányhoz hajolt és megcsókolta, hogy nyomatékot adjon a
szenvedélyes véleménynek, aztán kiegyenesedve, meg sem várja a lány válaszát,
óvatosan visszasorolt a forgalomba és a következő elágazásnál Padova felé vette az irányt.
*
A legenda Padova születését a trójai háborúra vezeti vissza,
úgy tartják egy trójai túlélő alapította a várost. A valóságban Padova
eredetileg szegény halászfalu volt, amely a római időkben neves gazdasági
centrummá gyarapodott. Középiskolai történelemórákról beugrott, hogy ez az első
egyetemváros, és igen, már a 13. században létrejött a Padovai Egyetem, egyik
elsőként Európában. Itt dolgozott Galilei
is. De más érdekes is várta őket a városban, hiszen Padovában található a világ legrégibb botanikuskertjét. Nagyon
büszkék az egyik pálmájukra, ami alatt Goethe is pihent.
A lakóautóval nem akartak a városközpontban manőverezni, így
aztán beérték a látvánnyal, ami a városon áthaladva tárult eléjük. Anna
időnként rövid ismertetőket olvasott fel, aztán hamarosan kint találták magukat
a végeérhetetlen dimbes-dombos tájon, amelyet a köztudat Toszkána néven emleget. A mesés szépségű táj, a Földközi-tenger
partvidéke, a számos történelmi és művészettörténeti látnivalóban bővelkedő
város, - mint Firenze, Siena, Pisa, Volterra – és a gasztronómia, vállvetve a borvidék
jellegzetes finomságaival, egész évben vonzóvá teszik Toszkánát a turisták
számára, de most különösen sokan araszoltak velük együtt a keskeny kis utakon.
A térképet böngészve kevergette Robert a Nescafét az egyik
pihenőben, aztán elvigyorodott… Volterra… Amíg él, a vámpírok kísérteni fogják,
de ez a mostani közös pont kíváncsivá tette. Az Újholdban utaznak a szereplők
először külföldre, az olaszországi Volterra városába, ahol a nagy hatalmú
Volturi, a vámpírok fejedelmei élnek. Volterra eredetileg kitalált helyszín
lett volna, Stephanie még azelőtt
kitalálta a Volturikat, mielőtt a helyszín nevét megálmodta volna. Azt mesélte,
az első névopció Volturin volt, amiről úgy képzelte, valahol Toszkánában lesz,
és elkezdett böngészni egy Olaszország-térképet, hogy pontosan le tudja írni a
repülőtértől oda vezető utat. Ekkor fedezte fel Volterra nevét, meglepődve az
általa kitalált vámpírklán és a helyszín nevének hasonlóságán. A városka
ráadásul pont olyannak nézett ki a képeken, mint amilyennek Meyer a Volturik
otthonát elképzelte. Végül azonban mégis a valószínűtlenül mesevárosnak ható
Montepulciano-t választották a forgatás helyszínéül.
Az ottani forgatás a széria legszebb emlékei közé tartozik,
akkoriban ugyanis még élvezte a hirtelen jött érdeklődést és a hamisítatlan
szeretetet, ami a rajongók felől áradt. Nemcsak olaszok, de az egész világból
jöttek, hogy részesei legyenek az élménynek. A rajongókkal igazából a mai napig
nem volt problémája, kivéve, ha a Robstein mániához megrögzötten ragaszkodókkal
hozta össze a balsorsa. De ez a kislány ott Velencében nem az volt, sőt…
láthatóan kedvelte Annát is, ezért most kétszeresen köcsögnek érezte magát,
amiért először olyan durván elhajtotta. Megrázkódott, hogy a kellemetlen
élménytől szabaduljon, aztán Annát kezdte figyelni, aki egy helyi gazdával
üzletelt. Hamarosan egy szatyornyi meglepetéssel állt meg előtte.
-Az ebédünk! – emelte a férfi felé a láthatatlan, de még így
is vonzó kínálatot. A parkolóból jó kilátás nyílt a környékre, és
némi
vizsgálódás után már tudták is, hogy ezt az ebédet hol fogják megejteni. A
tartomány egyik jellegzetessége hogy szinte minden dombon áll egy kisebb vagy
nagyobb kőház, vagyis tanyaféle. Ezek nagy részét felújították meghagyva a rusztikus
fagerendákat, kőfalakat. A kis falvakban pedig szinte ismerősként üdvözölnek
mindenkit és meg lehet kóstolni a helyi finomságokat, olívaolajat, bort. Az
alig tíz perces távolságban pontosan egy ilyen kis település kőfalai ragyogtak
tompán a napfényben.
A hatalmas lombú fa árnyékában leparkolva Anna már mozdult
is, hogy az ebédhez megterítsen, de Robert ujjai a csuklójára fonódtak és
visszatartották.
-Mondtam már ma, hogy szeretlek? – mosolygott rá, és a lány
azonnal megfeledkezett a rájuk váró kulináris élvezetekről, hogy egészen más
élvezeteknek engedjen szabad utat.
-Még csak kétszer… azt hiszem. – biggyesztette le játékosan
a száját, mire Robert kirángatott egy kockás takarót a kocsiból és a lányt
kézenfogva az aranylóan hajladozó kalászosba húzta.
-Akkor éppen itt az ideje, hogy újra megtegyem. – Amikor
aztán kezei lassan megindultak a kockás ing, a saját kockás inge gombjai felé,
amit Anna reggel elorozott tőle, az utolsó pillanatban jutott el a füléig az
éles hang, egy szamár bánatos bőgése.
Ahol szamár van, talán a gazdája is a
közelben lehet, támasztotta homlokát a lányéhoz, aztán felemelte a fejét, hogy
körülnézzen. A kocsijuk mellett egy kistermetű szürke csacsi állt szinte
gyökeret eresztve, kis gazdája, egy tíz-tizenkét év körüli fiúcska elkeseredetten
húzta a makacs jószágot, de az csak állt, befelé szaglászva a nyitott ajtón. A
pergő nyelvű szidás nyilván tartalmazott néhány helybéli kifejezést, köztük
olyanokat is, amelyekért a kislegényt
alighanem megszídta volna az anyja, Anna is csak a lényeget tudta
kihámozni belőle. A Bernardo névre hallgató füles ma már nem először
bosszantotta fel a gazdáját, aki végső elkeseredésében egy útmenti ágat
ragadott fel az árokpartról, hogy azzal bírja mozgásra az állatot. Robert
felpattant és az utolsó pillanatban kapta el a kis kezet, amely az ággal
szegény négylábú felé csapott.
-Ne bántsd! – mondta neki angolul, amit a gyerek nyilván nem
értett, de a mozdulat, amellyel megakadályozták, hogy lecsaphasson, magáért
beszélt. Megszeppenve az idegentől, aláhulló karokkal, némán nézte, ahogy az
idegen férfi óvatosan megvakargatja Bernardo feje búbját, aztán, hogy az
állatot meg ne ijessze, behúzza előtte a kocsi ajtaját. A csacsi számára
megszűnt az érdekes kocsibelső nyújtotta kísértés, így aztán egykedvűen odébb
kocogott. A kisfiú fürgén utána indult, miközben pergő szavakkal szidta tovább
a szürke patást.
Robert a fejét csóválva nézett utána. Nem olyan környéken
nőtt fel, ahol az állatokkal szorosabb ismeretséget köthetett volna, az
egyetlen a kutyája, Milly volt, de ennek a négylábúnak hihetetlen hosszú
szempillák árnyékolták bús, kifejező szemeit és ettől azonnal valami
gyengédséget érzett iránta. Egy ideig még nézett a gyerek és a szamara után,
aztán hirtelen eszébe jutott, miben zavarta meg ez a furcsa kis közjáték és
Anna felé fordult. A lány a takarón ülve olyan melegséggel figyelte őt, ami
jobban felforrósította a vérét, mint a búzatábla fölött ragyogó napsütés.
Visszarogyott mellé és átadta magát a lány gyengédségének. Anna ledöntötte a
takaróra és csak nézte, nézte hosszan, egészen addig, amíg a férfi zavartan
félre nem kapta a tekintetét.
-Ne már! Mi van?
-Szeretlek! – suttogta neki Anna.
-Miért? – vigyorodott el Robert.
-Mert olyan vagy, amilyen. Nem tudom megfogalmazni. Csak
szeretlek.
-Akkor is, ha egy szamár meg egy kiskölyök miatt abbahagyom
a csókolásodat?
-Olyankor még jobban. – mosolygott rá a lány, aztán azért
csendben fohászkodva adta át magát a férfi erős ölelésének, bízva benne, hogy
nem jár erre több váratlan látogató. A friss olivabogyó és olaj, a kecskesajt,
a nagy fürt szőlő és a friss, ropogós kenyér az üveg borral a kocsiban
elfeledve várta, hogy másfajta érzékeik is kielégítésre kerüljenek.
*
Toszkána székhelye, a páratlan történelmi és
művészettörténeti értékeket felsorakoztató Firenze felé vették az útjukat. A
város szélén azonnal bekanyarodtak az első kempingbe, aztán a recepción
bicigliket bérelve indultak neki a városnak.
Az Arno folyó két partján, annak völgyében elterülő város
nagyon hosszú múltra tekint vissza. Hosszú ideig a Medici család uralta, de
volt az Olasz Királyság fővárosa is. A várost a „reneszánsz bölcsőjeként” is
emlegetik. Egyik legismertebb látványosságán lépésben tolták át a bicigliket. A
Ponte Vecchio(Régi híd), az Arnón-átvezető híd a 16. században épült.
Jellegzetességei a fecskefészekként oldalaihoz épített kis műhelyek, ahol
ötvösök, aranyművesek dolgoztak és dolgoznak ma is. Erről a jellegzetességéről
lett világhíres az Aranyművesek hídja. A híd közepén található Benvenuto
Cellini mellszobra, aki kora egyik legnagyobb ötvösművésze volt. A szobra
melletti kis üzletnél Anna kíváncsian nézegette a gyűrűket… a kezét díszítő
egyszerűségében is nemes eljegyzési gyűrű mellé milyen jegygyűrűt tudna
elképzelni. Robert lassú mosolyra húzta a száját és látszólag érdektelenül
nézelődött ő is. Számára mindegy volt az ékszer formája, ha Anna szeme
bármelyik láttán felcsillan, neki az egészen biztosan meg fog felelni. A lány
kinyújtott keze mellett vizsgálgatta a szebbnél szebb karikagyűrűket, amikor a
kereskedő elkerekedő szemmel kapott a női kéz után.
Mire Robert idegesen elhessentette volna a felajzott
kereskedő mancsát, az már hadarva húzta magával a lányt az apró helyiség hátsó
részébe.
-Azt mondja, van itt valami, ami nagyszerűen illene a gyűrűd
mellé… - szólt hátra Anna, hagyva, hogy a kis fickó lenyomja egy kárpitozott
székre, aztán egy lakkozott, díszes berakású dobozkát nyomjon a kezébe.
Felhajtotta a fedelét és felsóhajtott. A sötét bársonyon valóban tökéletes
gyűrű-páros hevert. A gyémántokkal díszített fehérarany karikagyűrűk szikráztak
a gyenge fényben.
Anna kis lemondó sóhajjal csukta vissza a doboz fedelét.
Lehet, hogy ő szívesen az ujjára húzná azt a csodás ékszert, de Robert egészen
biztosan nem akar drágakővel az ujján mutatkozni.
-Nem tetszik? – kérdezte szinte egyszerre az árus és Robert.
-A férfigyűrű is köves. Téged nem igazán tudnálak
elképzelni benne – vont vállat a lány, aztán egy kedves mosollyal visszaadta a
boltosnak a dobozt. –Valami sokkal egyszerűbbet szeretnénk. Fehéraranyat, de kő
nélkül. – magyarázta a savanyú képű kis olasznak, aki pár pillanatnyi
gondolkodás után feltartott mutatóujjal keresgélni kezdett a dobozkái között,
majd diadalmas vigyorral egy egyszerű sötétkék bársonydobozt pattintott fel. A
két karika ennél egyszerűbb már nem is lehetett volna, de valahogy mégis
sugárzott róluk az összetartozás és az időtlenség érzése. Anna lelkesen
tartotta Robert elé, aki kivette, forgatta, végül még az ujjára is felpróbálta
a gyűrűt, aztán bólintott.
-Oké, ha ezt szeretnéd, akkor legyen ez… de ha mégis inkább
a köves… megvehetjük mind a kettőt, aztán én ezt hordom, te a másikat. –
dünnyögte elgondolkodva az orra alatt.
-Azt nem! – csattant fel Anna. –Milyen jegygyűrű már az,
amelyik még külsejében sem mutatja az összetartozásunkat? Az én eljegyzési
gyűrűm úgyis olyan feltűnő, hogy nem kell mellé díszes karika, és ha neked ez
az egyszerű tetszik, akkor mind a kettőnknek olyan lesz.
A boltos csak a fejét kapkodva figyelte a párbeszédet, a
szöveget nem értette, de a hangsúlyból már levonta a tanulságot, hogy mint
otthon, itt is alighanem az asszonyka szava lesz a döntő. Amikor aztán a jóképű
férfi magához húzta a csillogó szemű, harcias, barna leányzót, elmosolyodott, …
megegyezésre jutottak. Ma nem kell üzlet nélkül becsuknia a boltot.
Robert fizetett és a gyűrűket elsüllyesztette a zsebében,
aztán a hídról leérve, felpattantak a kétkerekű drótszamarakra, ahogy Anna
nevezte őket még a kempingben, és megindultak a történelmi belváros felé. Már
messziről feltűnt a narancsos piros kupolájú Duomo, Olaszország egyik
legnagyobb temploma - amely a modern korig Európa legnagyobb temploma volt. A
8300 négyzetméter alapterületű és a kupolájával 107 méter magas dóm a város
legmagasabb épülete és egyúttal jelképe is. Ez a gigantikus templom is jól
jelképezi Firenze mindig és mindenben elsőségre való törekvését.
Úgy döntöttek, hogy azok közé tartoznak, akik nem szenvednek
tériszonyban és hajlandóak 463 lépcsőfokot meghódítani, hogy egyben meghódítsák
Firenze legmagasabb pontját. Leláncolták a bicigliket és nekivágtak a
végeérhetetlennek tűnő lépcsősort, hogy aztán felejthetetlen élményben legyen
részük.
Még ki sem lihegték magukat a túrának beillő lépcsőmászás,
és a nemkevésbé kimerítő leereszkedés után, amikor a Pitti palotához értek. A
Ponte Vecchio közelében található reneszánsz palota volt a Medici családé; volt
a Toscanai nagyhercegek, és II. Viktor Emanuele király rezidenciája, használta
Napóleon is. Ma Firenze legnagyobb múzeumegyüttese működik benne. A Palazzo
Pitti mögött a csodálatos Boboli-kertben sétáltak, amely az olasz reneszánsz
kertek kiemelkedő példája. A 45 ezer m2-es hatalmas parkot római antik szobrok
díszítik, és számos lenyűgöző szökőkút is szórta a friss permetet. A tavak,
lépcsők, amfiteátrumok, lugasok, ciprusfasorok, mesterséges barlangok
környezetében remekül érezték magukat. Érdekes egyvelege volt az épített
természetnek és egy szabadtéri múzeumnak, nemhiába nyerte el szépsége miatt
Olaszország egyik leghíresebb kertjének címét.
Vacsorára a Piazza del Signoria egyik kis éttermének
teraszára telepedtek le, ez volt a középkorban Firenze szíve és főtere.
Varázslatos érzés volt egy olyan téren lenni és enni, amelyen ennyi művészeti
alkotás csodálható meg szinte a terített asztal mellől. A tér északi részén a
Palazzio Vecchio áll, melynek erődszerű palotájában a firenzei városháza működik.
De az Uffizi galéria is itt található a téren. Nevét eredeti funkciójáról
kapta, hiszen állami hivatalnokok számára épült iroda volt a maga korában.
(uffizi = irodák) Itt áll Michalangelo Dávid-szobrának másolata, és a Neptun-kút,
valamint szobrászati remekek egész sora. Remek kikapcsolódás volt a hangulatos
étteremben eltölteni az időt, nézni az embereket, a szobrokat, és az
épületeket.
A San Lorenzo-bazilika Firenze egyik legrégibb temploma, 300
évig Firenze katedrálisaként szolgált. Leghíresebb része a Capelle Medici
(Medici-kápolna), amely a Medici család hivatalos temetkezési helye volt.
Mindent láttak, amit Firenzéből érdemes volt és mégsem
láttak szinte semmit, ha arra gondoltak, mennyi műkincs, évszázadok remekművei
várnak csendben a vastagfalú épületek hűvösében arra, hogy az utódok és a
bámész turisták - akik közé most magukat is sorolhatták – felfedezzék a múló
időn átívelő szépségüket. Fáradtan, az élményektől eltelve visszakerekeztek a
kempingbe és elbújtak a maguk kis lakában, ami jótékonyan bújtatta el őket és a
langyos estével újraéledő szerelmüket.
3 megjegyzés:
Szia!
Csodálatos volt a mai kirándulás is!
An
Azonnal indulnék Toszkánába!!! Robbal vagy nélküle.....Köszi az élményt! Nagyon tetszett, különösen a gyűrűs rész, de a többi is....
puszi,
Laura
Köszönöm!
És puszi ;)
Megjegyzés küldése