Szürkeszem 04.

Rowan a sarokba szorulva feszengett a teli metrókocsiban és félve várta a pillanatot, amikor vadonatúj elegáns cipőjére vethet végre egy pillantást, amin az előbb gyalogolt át egy terebélyes asszonyság, talán észre sem véve, hogy legalább három lábujját brutálisan meggyötörte. Elnézést mindenesetre nem kért. Kicsit odébb egy barna hajú nő ült, ölében egy szőke kisgyerekkel, és erről eszébe jutott a parkbeli találkozás. Mégiscsak annak lenne igaza, aki azt állította, hogy London se más, mint egy nagyobbacska falu, az itt élők előbb-utóbb összefutnak? Természetesen egy pillanatra sem gondolta, hogy a csinos mama és nagyszájú lánya követnék, de sorsszerűnek érezte az újbóli találkozást, hiszen azóta az első alkalom óta néha-néha eszébe jutottak. Leginkább borotválkozás közben, ahogy szürke szemei visszanéztek rá a fürdőszobai tükörből. Vajon miért mániája annak a helyes kis kölyöknek, hogy neki szürke-e a szeme? Persze a válasz olyan nyilvánvaló… biztosan az apjának is szürke szemei voltak, és most őt keresi minden férfiban. Nem lehet vele könnyű dolga az anyjának, ha minden pasit leszólít az utcán.

Így utólag kicsit hülyén érezte magát a parkban történtek után. Ha már utánuk futott a gyerek kesztyűjével, igazán mondhatott volna valamit, azon kívül, hogy ezt ott felejtették… de mégis mit? És főleg miért mondott volna bármit is? Amikor a gyerek ráköszönt, azonnal tudta, hogy ezt a kis hangot már hallotta; azonnal megjelent a lelki szemei előtt, még mielőtt a gyerekre nézett volna, a metróbeli apró arcocska. Szóval Vickynek hívják. Igen, az anyja is ezt mondta, amikor elrángatta tőle. Ő meg amilyen mamlasz, bemutatkozott a gyereknek, de meg sem kérdezte, a bájos mamának vajon mi a neve. De hát váratlanul érte a találkozás. … Mondjuk, ez is nehezen magyarázza azt, hogy kétszer is kihagyta a lehetőséget. Először ott a padon, másodszor pedig amikor utánuk loholt. Amikor összeért a kezük a bohókás kis ruhadarabot fogva, érezte a hűvös ujjak érintését, a gyenge remegést és látta, ahogy a nő nagyot nyel. Tehát nem volt közömbös a közelségére. Emberekkel dolgozott, jó megfigyelő volt, és általában tudott olvasni a testbeszédből. Vicky mamáját nemcsak a lánya lepcses szája hozta zavarba, de a tény is, hogy egy férfi közelében van. Ez újabb kérdéseket vetett fel. Mindenesetre ha egyszer összefutottak ott a parkban, akkor talán nem ez volt az utolsó alkalom. 

Egy kapatos társaság nyomakodott be az amúgy is szűk térbe, fiatal fiúk és lányok, erős sminkben, feltűnő testékszerekkel. Egyikük, egy kócos szőke lány rágóját rágva őt bámulta, aztán a következő megállónál leszállás előtt még közel hajolt hozzá és kissé savanyú leheletével az arcába dünnyögte:

-Csodás szürke szemed van, nagyfiú!  - aztán a többiek vihogásától kísérve ő is kibotladozott a kocsiból. Rowan zavartan nézett körül, és keze önkéntelenül a zsebére kúszott. Zsebelték már ki a metrón, de most még az aprója is ott csörgött a felöltője zsebében. Mi a franc történt az emberekkel, hogy mindenki a szürke szemével van elfoglalva? Életének 35 éve alatt talán egyedül az anyja tett ilyen megjegyzést, az se tegnap volt, hanem valahol öt éves kora táján. Megcsóválta a fejét, aztán az ajtóhoz állt. Hamarosan hazaér.

*

Gabriela kiterítette maga előtt a Times legfrissebb számát, keresztet vetett, aztán böngészni kezdte a hirdetési oldalakat. Tudta, hogy az interneten kéne keresgélnie inkább, de valamiért mégis ez volt az első gondolata, hogy a nyomtatott sajtóban keresse álmai állását, vagy bármit, ami hozzásegíti a havonta érkező számlák kifizetéséhez.  Elég rossz volt az időpont, karácsony előtt a legtöbb cég az elbocsátásokon gondolkozik, nem a munkaerő-felvételen, de ha meg sem próbálja, ha legalább ő nem hisz benne, akkor hogyan oldódnának meg a problémái? A figyelmét felkeltette egy bekeretezett, azaz kiemelt hirdetés. Belvárosi szálloda gyakorlott titkárnőt keres vezető pozícióban dolgozó munkatárs mellé. A részletekről semmi, csak egy telefonszám. Titkárnőt? Na, tessék! Mégiscsak van Isten! – sóhajtott elégedetten, miközben a noteszába lefirkantotta a telefonszámot. Manapság már nem így keresnek alkalmazottat, futott át a fején a gondolat. Önéletrajzot kérnek, motivációs levelet, több körös interjúkon kell részt venni, ez a hirdetés pedig olyan volt, mintha a hetvenes évekbe ugrottak volna vissza. Mégis … valamiért ez a régimódi stílus megfogta és nem eresztette a képzeletét. Egy szálloda… nyilván sokkal nyugodtabb légkör lehet ott, mint egy ügyvédi irodában. Még átolvasta az oldalt, de egyetlen említésre érdemes hirdetést sem talált.

*

Dora Dunst már kezdett kételkedni az ötlete életrevalóságában. A vállalati hírcsatornán feltette ugyan az álláshirdetést, de a szokásos internetes álláskereső portálokat kihagyta, csak néhány újság szerkesztőségébe küldte el a hirdetést. Az emberek viszont az ünnepek közeledtével vagy nem olvassák a hirdetési rovatot, vagy  nincs ebben a városban állástalan titkárnő, mert egyetlen jelentkező sem akadt egész nap. Mély levegőt vett és már éppen be akart kopogni Mr. Marshall-hoz, hogy aláírassa Jonas Whitlock főportási kinevezését, felkészülve rá, hogy a főnöke rákérdez, akadt-e már jelentkező, amikor a telefon megcsörrent. Ezen a vonalon mostanában csak Julia Monroe csicsergését volt szerencséje hallani, így már előre grimaszt vágott, amiért a szőke démon nem veszi észre, hogy feleslegesen kepeszt a főnök után. 

-Bocsánat, az álláshirdetéssel kapcsolatban szeretnék érdeklődni! Gabriela Harmon vagyok – hallotta a kellemes női hangot. Akárki is az illető, egy biztos, a hangja alapján már kapott egy képzeletbeli jó pontot. Lerakta a kezében tartott papírokat és visszaült az asztala mellé.

Üdvözlöm, Dora Dunst vagyok, én adtam fel a hirdetést. Miss Harmon, alkalmas lenne Önnek egy személyes találkozó holnap reggel 9-kor? … Rendben, nagyon köszönöm, hogy ilyen hamar alkalmunk nyílik találkozni. A Grand Royal szállodát talán ismeri a Hyde Park mellett? Szóljon a portán, hogy engem keres és valaki majd felvezeti az irodámba.

*

-Mr.Marshall! Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő utódot. – ragyogott Dora, miközben letette a teát a férfi elé,néhány uborkás szendviccsel együtt.

-Igen? Rendben. – motyogta a férfi, nyilvánvalóan nem figyelve az asszonyra. A vezetőség költségcsökkentést és létszámcsökkentést szorgalmazott, de nyilvánvalóan nem nélkülözhette egyik emberét sem, és most próbálta összeszedni a gondolatait, hogyan érveljen a döntése mellett. Dora hangja kizökkentette ugyan, de amit mondott, nem jutott el a szürkeállományáig. Az asszonyra nézett, aki várakozóan mosolygott mellette, és ő zavartan próbált visszaemlékezni legalább egy szóra, amiből kikövetkeztethetné, mit mondott a titkárnője.

-Bocsánat Dora, nem figyeltem az előbb. – ismerte be, mire az asszony vidáman megforgatta a szemeit. Kedvenc főnöke mostanában többször volt dekoncentrált, és ha nem tudta volna, hogy szinte nincs is szabadideje, akkor azt hihette volna, hogy nő van a dologban. Vagy talán éppen az, hogy Rowan Marshall egészséges férfi volt az ereje teljében, és igazán nem normális dolog, hogy egyedül él.

-Csak azt mondtam, hogy azt hiszem, máris megvan az utódom. Nem volt ugyan túl sok jelentkező – szépítette az asszony az egyetlen jelentkezőre szűkült interjúztatást -, de a képzettsége megfelelő, a személye szimpatikus és remélhetően magával is remekül kijön majd, mert köztünk azonnal megvolt az összhang. Január elsejével kezdhet is, addig pedig ígérem, mindenre megtanítom.

-Ez remek, Dora! Legalább egy gonddal kevesebb. – mormolta a férfi, aztán bekapott egy apró szendvicset. –Ezt megint maga csinálta, ilyet üzletben nem lehet kapni. – kacsintott a nőre, aki elpirult, és gondolatban feljegyezte magának, hogy azt a Gabriela Harmont megkérdezi arról is, hajlandó-e időnként néhány házias falattal kényeztetni a főnökét.

-Nem akarja megismerni, mielőtt a szerződését elkészítem? – tette fel még a kérdést, bár volt egy sejtése, hogy a férfinak teljesen mindegy, ki ül a helyére, ha munkáját alaposan és gördülékenyen elvégzi. Erről meg úgyis az ő dolga gondoskodni.

-Bízom magában Dora, meg az emberismeretében… és tudom, hogy nem engedne arra méltatlant az asztalához ülni. – mosolygott rá a férfi és szürke szemeiben végre egy kis élet éledt. Dora kicsit megkönnyebbülten konstatálta, hogy a főnökében még ott pislákol az életöröm, csak kéne már mellé valaki, aki ezt napról napra elő is hívja belőle. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy Gabriela Harmon nincs férjnél, …igaz, egyedülálló anyaként nevel egy gyereket. Vajon Rowan is olyan férfi lenne, akinél egy gyerek akadályt jelentene az ismerkedésben? A férfi kezének érintését érezte a kézfején és elpirult. Még csak az  kéne, hogy Rowan Marshall megsejtse, hogy műkedvelő házasságszerzőként igyekszik éppen kipróbálni magát, mintegy búcsúajándékként az együtt töltött kellemes évekért. 

-Van még valami? – nézte vidáman a férfi, mire ő is elmosolyodott.

-Nem, semmi, ennyi volt csak. Ha ma már nincs szüksége rám, akkor elmennék, James-szel színházba megyünk, és akkor lenne időm valami elfogadható külsőt varázsolnom magamnak.

Menjen csak, Dora, de higgye el, nem kell ahhoz nagy varázslat, hogy maga elbűvölő legyen! – bókolt a férfi és az asszony sóhajtva csukta be maga mögött az ajtót. A pernahajder! Asszony kell neki, mert egyszerűen pazarlás ezt a pasit parlagon hevertetni. A szóhasználatán felvidulva maga elé képzelte a képet, aztán vigyorogva felkapta a táskáját és hazafelé indult. James Dunst, ezer szerencséd, hogy a gyerekedet várom és imádlak, mert Rowan Marshall képes lenne bűnbe vinni!

*

Gabriela dudorászva pakolta el a vacsora maradékát, aztán kissé idegesebben indult a fürdőszoba felé, ahonnan Vicky panaszos visítása hallatszott:

-Anyaaaa!

-Mi a baj kincsem? – esett be szinte az ajtón.

-Jessy azt mondta, hogy nekem nem is lehet igazi karácsonyom, mert nincs apukám. – közölte vele a lánya a mondandóját olyan kíváncsi felhanggal, hogy Gabriela nagyot nyelt. Egy pillanatra átkozta Jessyt, a kis vörös hajú barátnőjét Vickynek, aki még a lányánál is kotnyelesebb ötéves volt. Az apa kérdés mostanában túl sokszor kerül terítékre – nyögött fel a gondolatra. Nem így képzelte az estét. Ha minden igaz, és a szálloda igazgatója aláírta a papírokat, akkor neki január elsejétől állása lesz egy igazán gyönyörű, patinás épületben. Az eddiginél valamivel magasabb fizetése, amit már ma este meg akart ünnepelni. A nem túl drága ausztrál vörösbort hazafelé egy hirtelen ötlettől indíttatva vette meg a sarki borüzletben. Az eladó nagyon ajánlgatta, hogy jó vásárt csinál vele, mert ez volt a mai akciójuk. A húsz fontos bort ma hét fontért adták; ő pedig vett hozzá kis rágcsálnivalót, kikölcsönzött egy  filmet, régi nagy kedvencét, a Szerelmünk lapjait, és már csak azt a pillanatot várta, amikor Vicky lehunyja a szemeit. Most kezdte sejteni, hogy a lány alaposan befűt az elképzeléseinek. 

-Jessy butaságot mondott – simogatta meg a kislány vizes haját. –Miért ne lehetne igazi karácsonyunk?

-Mert az apukák állítják fel a karácsonyfát… az igazi karácsonyfát – nézett egy ötéves lesajnálásával az anyjára a gyerek. Már tavaly karácsonykor is lebiggyedt a szája széle, amikor Gabriela a gardróbból előhalászta a kis műanyag fa dobozát. -…és Jessy azt mondta, hogy igazi karácsonyfa nélkül a karácsony sem az igazi.

-Majd veszünk egy igazi fát – mosolygott rá az anyja a reménybeli anyagi jólét magabiztosságával, de Vicky még nem volt meggyőzve.

-És ki fogja felállítani? Egy igazi fa nagy és nehéz, és szúrnak az ágai. Jessy mesélte, hogy az apukája az udvaron baltával szokta faragni a törzsét, hogy egyáltalán beleférjen a fenyőfatalpba. Nekünk nincs is baltánk.

-Hát,majd egy éles késsel vagy a húsvágó bárddal megfaragom. Megoldjuk, kincsem, hidd el, lesz igazi karácsonyunk… de most már gyere ki, mert egész lila a szád széle – terelte el Gabriela a gyerek figyelmét a fenyőfa kérdésről.  Vicky elgondolkozva hagyta, hogy az anyja szárazra törölje és ráhúzza a pizsamát, Gabriela pedig észre sem vette, hogy a napok óta tartó nagy önállóságot most egyetlen pillanat alatt sikerült romba döntenie ezzel az öltöztetéssel. A téma végre lekerült a napirendről apástól, fenyőfástól és ő már ennyiért is hálás volt. Betakargatta a kicsit és kezébe vette a mesekönyvet, hogy a kislámpa fényénél Barnie mackó újabb kalandjával mesélje álomba a csemetéjét.

Kicsivel később egy gyertya táncoló fényébe bambulva kortyolgatta a valóban finom bort. Az ablakot eső verte és arra gondolt, hogy idén karácsonykor nem a fenyőfa lesz az, amitől nem igazi a karácsony. Ez az őszi estéket idéző hangulat sehogy sem illett az ünnephez. Még emlékezett rá, hogy gyerekkorában orrát az ablakhoz nyomva leste az eget, hogy gyülekeznek-e már a hófelhők; de azokban az években már december elején is fogcsikorgató hideg volt és vastag kabátba, sálba burkolóztak, nem pedig az átmeneti kabátjában járkált, mint az idén. Persze az ő keze még ilyenkor is majd lefagyott, amikor a hőmérő higanyszála tíz fok körül volt. Bezzeg annak a férfinak, akit Vicky állandóan leszólogat, a szürke szeműnek, milyen meleg volt a keze. –ábrándozott azon a pillanatnyi, áramütésszerű érintésen. A szálloda ott van a park közelében, talán lesz még alkalmuk összefutni  a tóparton, ha ebédszünetben kiszellőzteti kicsit a fejét. – álmodozott tovább, aztán ujjait megnyálazva elfojtotta a gyertyalángot és kivitte a poharát a konyhába. Ideje lefeküdni, mert megígérte annak a szimpatikus Dora Dunstnak, hogy délelőtt benéz hozzá, ismerkedni a jövendőbeli munkájával.