Szürkeszem 09.

-Azt hiszem, Önre várnak. – suttogta Gabriela rezzenéstelen tekintettel állva a férfi pillantását, mire Rowan – mint aki álomból ébred – megrázkódott.

-Igen… én is azt hiszem… bocsánat – motyogta, aztán elengedve a nő derekát aprót biccentett, majd az asztal felé indult, ahol egy hatalmas puncsos tálban hevertek a szelvények. A nyeremények között épp úgy szerepelt egy méltóságteljes csokoládétorta – Ulf cukrászati remeke – mint egy hétvégi kirándulás Bathba, az aktuális bestseller és más könyvek, vagy kétszemélyes belépőjegy a West End egyik sikerdarabjára. A fődíj pedig egy párizsi hétvége volt a cég ottani szállodájában. Ezek mellett egy karton bor, gyümölcskosarak és éttermi kuponok szerepeltek a nyeremények között. Sok apró ajándék, hogy sokaknak okozhassanak ma este örömöt. Természetesen ezek kerültek előbb kisorsolásra, a nagy izgalommal várt értékesebb ajándékok a végére maradtak. 

Gabriela az elsők között lett büszke tulajdonosa Rocco Dispirito szakácskönyvének, amit Ulf sajnálkozóan lenéző tekintetétől kísérve vett át Charlietól. Eredetileg nem is akart venni a tombolajegyekből, nehogy elnyerje a régebben itt dolgozók elől az ajándékok bármelyikét, aztán Dora addig nyaggatta, amíg mégis vett három darabot. Az asszony azzal nyugtatta meg, hogy a pénzt mindenképpen jótékonysági  célra fordítják, így aztán minél több jegy fogy, annál jobb.

Fogytak a nyeremények, Dora boldogan lobogtatta meg a férje felé az éppen elnyert bathi hétvége kuponját, amikor a színházjegyekre nem jelentkezett senki.

-Főnök, maga nem vett tombolajegyet? – harsant Jeremy, a bár baristájának vidám hangja, mire Rowan a zsebében tapogatózva előkotort két cédulát, az egyik éppen a keresett 122-es volt. Kezeit dörzsölve nyúlt a két színházjegyért, már volt is rá ötlete, kivel nézze meg a sikerdarabot még szilveszter előtt. Szeme Gabriela felé villant, aki megérezve a pillantásban rejlő kérdést, lehunyta a szemeit. Ez egyaránt jelenthetett beleegyezést és elutasítást is, ez utóbbinak pedig még a lehetősége is lehervasztotta Rowan arcáról a mosolyt. A párizsi utazást Ulf nyerte és ezzel véget is ért a sorsolás. Rowan az újra táncra perdülő tömegen áttörve Gabriela felé vette az irányt. Választ kell kapjon az előbbi néma kérdésére!

-Ismeri Rocco Dispiritót? – biccentett a könyv felé, amit a nő éppen átpörgetett.

-Ha tehetem, megnézem a főzőműsorát a tv-ben. Leginkább olyankor, ha úgy érzem, hogy egy kicsit fogynom kéne, mert többnyire abszolút kalóriaszegény menüket állít össze. – vont vállat Gabriela.

-Akkor nem sűrűn nézheti. – nézett végig a nő ingerlő idomain a férfi. –Tavaly az egyik felvételt a mi konyhánkban készítették el vele, és nagyon elégedett volt a körülményekkel. Ennek két oka is volt, egyrészt Ulf akkor töltötte éppen a szabadságát, és nem üldözhette ki a konyhából, másrészt Dora igazán mindent biztosított a számára, amit a srác kért. Mondhatni barátokként váltunk el a felvételek elkészülte után. Csak egy telefonba kerül és szívesen dedikálja magának ezt a könyvet. – mosolygott rá a férfi, és Gabriela pirulva biccentett. Vajon hogy értette, hogy nem sűrűn nézheti? Talán kövérnek tartja? Vagy éppenséggel úgy értette, hogy nincs szüksége fogyókúrára? – meditált a percekkel korábban elhangzott megjegyzésen. 

-Hol tölti a szilvesztert? – tette fel a következő kérdést Rowan, és bárki azt hihette volna, hogy csak udvarias érdeklődés vezérli, aki csak a hangját hallja; de a szeme árulkodóan villant.

-Van egy lányom. Azt hiszem, mint minden évben, most is együtt fogjuk tölteni… és éjfélkor már alszunk, még a tűzijáték sem ébreszt fel bennünket. – vont vállat a nő.

-Tényleg, Vicky most hol van?  - jutott eszébe a férfinak a kézenfekvő kérdés. A kis erőszakos perszóna szinte már hiányzott neki.

-A szüleimmel. Ez is így van a születése óta. A szenteste előtti 1-2 napot mindig velük tölti, így én is nyugodtan tudok készülődni. Most egy nappal korábban vitték el, hogy eljöhessek erre a bálra – intett fejével a táncolók felé a nő. Rowan elmosolyodott.

-Akkor éjfélkor nem kell még megszöknie. – Nem kérdés volt, inkább kijelentés, és Gabriela egy mély sóhaj után bólintott. Tudta, hogy menni kéne, de legalább magának nem akart hazudni… maradni fog, mert maradni akart. Kiélvezni az utolsó másodperceket is ennek a vadítóan jóképű fickónak a társaságában, aki az új évben úgyis elérhetetlenné válik a számára. Addig még tarthat a varázslat. Már csak az a kérdés, hogy le tud-e mondani róla, ha csak egy apró ízelítőt is kap belőle, mi lehetne köztük. 

-Azt hiszem, mások is igényt tartanának egy táncra a főnökkel. – biccentett fejével oldalra, ahol két fiatal lány figyelte őket sugdolózva.

-A főnök leginkább szeretne már lelépni – húzta el a száját Rowan. –Nincs kedve sétálni egyet? Áááá, hagyjuk, tudom, hülye ötlet volt… most nem éppen parkbeli sétához van öltözve – futott végig a tekintete a nő alakján, aki önkéntelenül is megborzongott ettől az átható pillantástól. –Azt mondja, illene megtáncoltatnom mást is? – nézett Gabriela szemébe, mire az aprót bólintott. –Oké, megteszem, ha megígéri, hogy megvár. Szeretnék még kérdezni valamit, de örülnék, ha közben nem kéne fél szemmel a munkatársainkat lesnem. Megvár?

Gabriela ismét bólintott, aztán felkapta a táskáját a kisasztalról. –Addig bepúderezem az orrom.

-Hazudós, szerintem sosem szokta púderezni… akkor öt perc múlva ugyanitt. – fordult el a férfi és az egyik piruló konyhalány felé lépett: -Szabad ezt a táncot?

*

Gabriela a mosdó pultjára támaszkodva nézte magát a tükörben. Szerencsére ebben az apró mellékhelyiségben magára zárhatta az ajtót, így esélye sem volt, hogy lebukjon, amiért a tükörképével beszélget. Éppen elég volt az a néhány elkapott mondatfoszlány, amit útban kifelé meghallott. Szerinted együtt lépnek le? …Biztosan ismerik egymást régebbről, azért kapta éppen ő az állást. …A főnök helyében én is elvinném egy körre a kicsikét… - nagyjából ezeket a megjegyzéseket sikerült begyűjtenie azon a tíz-tizenöt méteren, amíg kiléphetett a teremből. Vajon a főnök tényleg el akarja vinni egy körre? És ő benne lenne? Nyilván még túl józan, ha egyáltalán gondolkodni képes ezeken. Talán innia kellett volna… néhány gintonic és máris megkönnyítené magának a döntést. De mi lenne másnap reggel?

Sosem volt az egy éjszakás kalandok híve, de ebből hogyan is lehetne több? Az ember jobb, ha nem kezd a főnökével, mert abból csak pokoli helyzetek adódnának. A kollégái lenéznék, ő pedig belepusztulna, amikor rájönne, hogy nem volt több, mint egy néhány éjszakára szóló ágymelegítő. Örült, hogy a kabátját fent az irodában tette le, így hirtelen elhatározással kinyitotta az ajtót, megkérte a recepción Mario-t, hogy hívjon egy taxit, és felszaladt az emeletre. Belebújt a kabátba és mire leért, már a kocsi is ott állt a bejárat előtt. Mindenkinek jobb lesz ez így. És igen, holnap első dolga lesz venni egy újságot, és átböngészni az álláshirdetéseket.

*

Rowan végre megpörgette Marionn Desmondot, a könyvelőjét és egy gáláns mozdulattal csókot lehelt a negyvenes nő kézfejére, mielőtt a férje karjába kormányozta volna. Mr. Desmond alig vette észre, hogy az asszony magára hagyta, így a visszatérte sem zavarta meg a már-már üveges tekintetét.

-Hívok egy taxit Önöknek. – suttogta a nőnek Rowan a férfi felé biccentve és mélyet sóhajtva figyelte, ahogy Marionn a férje hóna alá nyúlva szinte kicipeli a lobbiba. Szegény asszony! Most már érteni vélte az időnkénti mély árkokat a szeme alatt, és csodálat helyett értetlenül figyelte, ahogy a gorombán tiltakozó férfit az egyik londínerrel karöltve besegítik a hátsó ülésre. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy Marionn egy zacskót húz elő a táskája mélyéről, minden eshetőségre felkészülve. Na igen, a házastársi hűség… jóban és rosszban… Marionn-nak alighanem a rosszban-ból több jut ki, mint amennyit érdemel. Megrázta a fejét, aztán sietve befelé indult, hogy megkeresse Gabrielát, amikor a lépcsőt borító sötétkék szőnyegen egy csillogó ékszert vett észre. Amikor felemelte, már tudta mit tart az ujjai között.

Gabriela cipődísze. Az, hogy idekint találta meg csak egyet jelenthet, Gabriela elment. Mérges szusszanás csúszott ki az orrán és meglepve tapasztalta, hogy valóban csalódottságot érez. Hiszen megígérte, hogy megvárja! Oké, legalább három kolléganőjét megtáncoltatta egy-egy szám erejéig, de akkor is… megígérte. Mario-hoz fordult és türelmesen kivárta, amíg a főportás befejez egy telefonbeszélgetést, aztán szinte csak mellékesen megkérdezte:

-Nem látta, Ms. Harmon hazament már?

-Igen uram, körülbelül tíz perccel ezelőtt indult el taxival. – nézett az előtte lévő feljegyzésre a férfi.

-Köszönöm Mario! – próbált mosolyogni a férfi, aztán a lépcső felé indult. Mielőtt az alsó lépcsőfokra lépett volna, még visszaszólt.

-Felmegyek a kabátomért, addig hívna nekem is egy kocsit?

*

Az irodában első dolga volt Dora szekrényében a személyzeti kartonokba belelesni. A cím meglepően közel volt a lakásához. Helyes! Ha nem jár szerencsével, akár még haza is sétálhat, hogy kiszellőztesse a fejét és lehűtse az indulatait. A kisasszony olyan egyértelmű jeleket küldött, amit egyszerűen nem érthetett félre. Aztán megígérte, hogy megvárja. Ha kéretni akarja magát, egy határig ezt is tolerálni tudja, de színt kell vallania! Az érkező taxisnak bemondta a címet, aztán hátradőlve színezgetni kezdte a képet, ami fogadja majd. Már félúton járt, amikor eszébe jutott, hogy talán illett volna a többiektől elbúcsúznia és egyúttal világossá tenni, hogy holnap munkanap, senki ne higgye, hogy egy céges buli után másnaposságra hivatkozva megállhat az élet a szállodában. Aztán megrántotta a vállát… nem ez az első alkalom, a dolgozók tudják, meddig mehetnek el és mit vár el tőlük, aki pedig mégis elfeledkezne róla, annak majd holnap világosan elmagyarázza. És az Isten legyen irgalmas hozzájuk, ha az ő estéje ma mégsem úgy végződne, ahogy számít rá.