Szürkeszem 26.

-Genovában jártam. – jelentette be a férfi olyan természetességgel, mintha csak annyit közölt volna, hogy leugrottam ide a sarokra. Gabriela önkéntelenül is megfeszült. A téma tehát újfent terítékre kerül.  Újult erővel árasztotta el a mellőzöttség érzése, amiért a férfi arra sem érdemesítette, hogy elárulja neki, hol tölti a mai napot. Persze, érthető volt. A múltkor nyilvánvalóan nem rajongott az ötletért, és mivel Rowan nem akart letenni róla, hát, a háta mögött bonyolította le a meghallgatást. Remek! Hát, nem ilyennek képzelt egy őszinteségre alapozott kapcsolatot.

Némán feküdt, érezve, de már korántsem élvezve a férfi ujjainak cirógatását. A korábbi szenvedély kielégülést nyert, nyomában nem maradt más, csak fáradtság, amely most ólomsúllyal nehezedett rá. 

-Itt maradsz? – csúszott lejjebb a takaró alatt és hátat fordítva lehunyta a szemét. Most talán azt sem bánta volna, ha a férfi nemet mond, de Rowan nem tette meg neki ezt a szívességet.

-Szeretnék. – suttogta halkan és hátulról szorosan hozzá simult. –Gaby, érzem, hogy neheztelsz valamiért. Mi a baj? Hogy nem mondtam meg előre, hogy hova megyek, hm? Nem akartam addig felhozni a témát, amíg minden olyan bizonytalan volt, mert már a múltkor sem voltál elragadtatva tőle. Minek veszekedni valamin, ami még csak terv… vagy talán még az sem?

-És mi volt? – suttogta Gabriela, de tulajdonképpen  már tudta előre a választ. …-Ne is mondd! – fordult meg hirtelen. –Téged választottak, igaz?  - A szeme megtelt könnyekkel, fogalma sem volt róla, hogy keserűségében vagy bánatában, de érthetetlen módon úgy érezte, a férfi valamilyen módon elárulta őt. 

-Gaby … - sóhajtott a férfi. –Azt hittem, átgondoltad a dolgot és beláttad mostanra, hogy ez remek lehetőség. …És most, hogy világosan fogalmazzak, még csak nem is szakmai alapon gondoltam. Nem tagadhatod, hogy London klímája nem vetélkedhet Olaszországéval. Vickynek ez lenne a megoldás. És hidd el nekem, nem akarok ezzel nyomást gyakorolni rád, egész egyszerűen ez tény.

-Row, ez csak egy álom… a valóság az, hogy itt él a családom… nem szakíthatom el a lányomat a nagyszüleitől, a barátaitól. Ez lehet, hogy jobban megviselné, mint a köhögés. Egyébként is már sokkal jobban érzi magát, a gyógyszer használ és …

-… és egész életében szedje azt a szart? – pattant fel a férfi az ágyból. Az indulat úgy söpört végig rajta, mint az áradat és muszáj volt egy kis távolságot tartania. Furcsa módon úgy érezte, ez a kérdés most sokkal komolyabb annál, mintsem az ágyban tárgyalják ki. Nem mintha Gaby pillanatnyilag a megoldásra nyitott tárgyalófélnek tűnt volna.  Magára rángatta a ruháit, aztán csípőre tett kézzel csak nézte a nőt. –Gaby, te értelmes nő vagy, de most a konokságod miatt rosszul döntesz. Lehet, hogy eddig csak egy álom volt, hogy egy mediterrán városban élj néhány évig, napfényt és sós tengeri levegőt szívj magadba, könnyű olasz pastákat és sok friss gyümölcsöt, zöldséget egyél, amit akár a saját kertedben is megtermelhetsz, de én ezt az álmot valósággá tehetem neked. Ehhez azonban lépnünk kell! Biztos ismered a mondást: „Az álmok és a valóság közti távolságot úgy hívják, cselekvés.” Jézusom, Gaby! Úgy fogod fel ezt az egészet, mintha valami rosszra akarnálak rávenni. … De hogy válaszoljak a kérdésedre… igen, elfogadom az ajánlatukat. Anyagilag talán nem kínálnak annyit, amennyi itt volt a pénzem, de a mellékes most sokkal többet nyom a latba. Én választhatom ki a lakásom, kocsit is adnak… és mellesleg a közvetlen kollégáimat is én választhatom ki. Bár, szívem szerint annak örülnék, ha inkább otthon maradnál Vickyvel. Ő is könnyebben viselné az átállást, ha több segítséget tudsz adni neki. Nyelvet tanulhattok, iskolát is biztosan találnánk, még akár angol nyelvűt is… cara mia, legalább gondolkodj el rajta! Kérlek!

-Cara mia? – nézett rá gúnyolódva a nő. Te már elkezdted a nyelvtanulást?

-Hát, igazság szerint még a középiskolában. – vonta meg a vállát a férfi, szerényen hallgatva róla, hogy majdnem olyan jól beszéli az olaszt, valamint a franciát is, mint az anyanyelvét. –Gaby! Kérlek, legalább gondolkodj el rajta! Hidd el, könnyebb lenne, mint amilyennek képzeled! Én már dolgoztam külföldön, remek dolog és nem egy életre szól… bármikor visszajöhetünk, ha vissza akartok jönni. De meg sem próbálni… ez olyan pazarlás lenne…

-és te gyűlölöd a pazarlást – vágott egy grimaszt a nő, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat. –Még egyszer megkérdezem, akarsz maradni?

-Akarok! – döntötte el a férfi, és ezzel egyidőben letolta a nadrágját. Az alsót magán hagyva visszamászott az ágyba. Gabriela kérdő tekintetére csak megvonta a vállát: -A lányod akármikor erre járhat… és lehet, hogy most Barniet is magával hozza.

*

-Anya! Ne sírj! Genova nem a világ vége! – toporgott Gabriela. Talán túlságosan kiérződött a mondandójából, hogy még ő sem igazán szánta el magát a költözésre, bár az az igazság, hogy már messze nem volt olyan elutasító Rowan ötletével szemben, mint korábban. Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy a férfi el volt szánva a költözésre és megérezve az első apró jelet, hogy talán mégis meggyőzheti őt is, mindent el is követett ennek érdekében  Az anyja pedig mindig is jó volt az érzelmi zsarolásban.  Azonnal sírni kezdett, ahogy Gabriela belevágott a mondandójába; igaz, a Vickyvel kapcsolatos aggodalmait még nem kezdte sorolni. 

Carole Harmon némi szipogás után megtörölte az orrát, aztán harciasan csillogó szemekkel a lányára nézett.

-Én melletted álltam, amikor azzal az emberrel összeszűrted a levet. Azt mondtam, a szerelemnek nem lehet parancsolni, aztán láthattad mi lett belőle. – utalt Danielre, és Gabriela a szemét forgatta a már unalomig ismerős szemrehányást. Carole közben tovább pörölt vele: -Még egyszer nem fogom az őrültségeidet támogatni. Apád mostanában nincs egészen jól, egy ilyen hírtől pedig biztosan nem javulna az állapota, úgyhogy menj csak haza és életedben először próbálj gondolkozni is! Mire gondoltál egyáltalán? Fogod magad és elmész egy férfival a kontinensre? Magaddal cipeled a lányod, elszakítod a nagyszüleitől, a barátaitól, egy kultúrától, amit még el sem sajátított… amikor hazajöttök, olyan lemaradásban lesz, amit talán sosem tud bepótolni. 

-Anya! Olaszország a klasszikus kultúra bölcsője… ha csak egy kis morzsa ragad rá, már azzal is messze a kortársai előtt lesz; és könnyedén tanulhat nyelvet. – forgatta meg a szemeit Gabriela.

-Hogyne… mert a klasszikus kultúrát elsősorban óvodás korú gyerekek szippantják magukba. – húzta el a száját az anyja.

-Még én is tanulhatok valamit. A főiskola már olyan régen volt, de feleleveníthetem az ott tanultakat, Rowan talán valami kutató munkát is fel tudna hajtani és végre azzal foglalkozhatnék, amit tanultam.

-Hát, legalább ennyivel támogatna, mert amúgy elég kényelmes megoldás, magával viszi a szeretőjét… pfff.

-Jézusom, anya! Szeretjük egymást, ez nem az a klasszikus főnök-szerető viszony, amire te gondolsz. És különben is, Rowan éppen Vicky egészségére gondolva választotta Olaszországot.

-Na hiszen… de még ez sem változtat a tényen, hogy elviszitek az unokámat, aztán majd csak karácsonykor láthatom, feltéve, ha a te Rowanod éppen másként nem szervezi az életeteket. 

-Jó, én ezt feladom, veled nem lehet értelmesen beszélni! – csapott az asztalra Gabriela. –Most hazamegyek, mert Rowan vigyáz Vickyre és egészen biztosan aggódik már, hogy hol vagyok. Ő egy kivételesen rendes ember, anya! Ne hasonlítsd Danielhez, mert ez sértő őrá nézve! … Majd még beszélünk! Szia! – kapta fel a táskáját és pár pillanat múlva már a társasház bejárati ajtaja csapódott be mögötte.

Carole Harmon szája feszes vonallá merevedett, aztán mély levegőt vett. Az órájára nézett, már tényleg későre járt, James-nek már itthon kellene lennie. Már alig várta, hogy elmesélhesse neki Gabyék legújabb Nagy Ötletét. Őrültség! De majd Jamesnek egészen biztos lesz valami ötlete, hogyan beszélhetnék le a lányukat arról, hogy egy férfi szeretőjeként külföldre vigye az unokájukat.

*

-Na, hogy ment? – nézett fel a rajzolásból Rowan, amikor Gabriela fáradtan az előszoba szekrényre dobta a kulcsait. Vickyvel Almát és a kiskutyákat örökítették meg a legújabb, közös képükön. A férfi már nem először állapította meg, hogy egy öt éves kislány felismerhetőbb formákat képes rajzolni, mint ő.

-Teljes csőd! – morogta a nő, aztán a konyha felé indult. –Összekapok valamit vacsorára.

-Hagyd, már rendeltem fish & chips-et, nemsokára hozzák. Vicky azt mondta, sok majonézt kér hozzá, én is azt kértem, de a biztonság kedvéért neked egy nagy adag salátát is a krumpli mellé.

-Köszönöm. – motyogta Gabriela. Rowan a homlokát ráncolva nézett utána, ahogy lassan a hálószobába ment. Letette a ceruzát és utána indult.

-Ennyire gáz volt? – állt meg az ajtókeretben és bár a szeme élvezettel legelészett a nő formás idomain, nem mozdult, mert tudta, hogy most nem lenne kapható egy kis enyelgésre.

-Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítok rá. – sóhajtott a nő. –Tudod, régen mindig azt mondtam, ha egyszer kezdek úgy viselkedni, mint az anyu, akkor valaki lőjön le. Most pedig hallgattam, ahogy beszél hozzám és isten bizony, szinte testen kívüli élményben volt részem. Önmagamat láttam, ahogy neked sorolom az ellenvetéseimet. Ijesztő volt.

-Gondolod, megnyugodna, ha … összeházasodnánk? – bökte ki Rowan a kérdést. 

-Hát, talán … de nem, inkább csak egy ellenvetéssel kevesebbje lenne. …Várj csak! Mit mondtál? Te most megkérted a kezem? vagy csak… egy gondolat volt? – állt meg a nő keze öltözködés közben és a szája elnyílt a csodálkozástól.

-Őszintén? – vakarta meg a fejét Rowan – én elvennélek… akár most is … de nem így akartalak megkérni, mert ez most olyan, mintha az anyád kedvéért tenném, úgyhogy… lehetne, hogy ezt most ne vedd hivatalosnak? – fintorgott játékosan.

-Oké, akkor elengedem a fülem mellett. Ma egyébként is nagy gyakorlatom van ebben, anyám mondandójának a nagy részét is jobb volt, ha nem hallom meg. Ááá, hagyjuk. Majd pár nap múlva beszélek vele, addigra talán lehiggad. Vagy szóba hozza apának, és ő majd segít meggyőzni. A te szüleid hogyan fogadták?

-Még nem beszéltem velük, mert az ilyesmit mégsem telefonon akarom megemlíteni. De ők már hozzá vannak szokva, nem az első alkalom lesz. Már a főiskolán is egy évet Franciaországban töltöttem szakmai gyakorlaton, úgyhogy már korán megedződtek.

-Engem még táborba is alig akartak elengedni. Legalábbis anyu. Mindig attól félt, hogy valamelyik svihák lefektet az osztályfőnök háta mögött. Anyámnak nem erős oldala a bizalom, azt hiszem.

-Gyere ide! – tárta ki a karjait a férfi és Gabriela örömmel bújt meg a puha pólóba bújtatott széles mellkason. –El sem tudom mondani, mennyire szeretlek, amiért képes voltál túllépni a félelmeiden. Érzem, hogy minden jó lesz – sóhajtott a férfi -, mert melletted nem is lehetne más. Remek kaland lesz, életünk egyik meghatározó élménye, csak erre gondolj! A gondokat pedig megoldjuk, közösen.

Gabriela mélyet szippantott a férfi jellegzetes, csak őt idéző illatából, hallgatta a másik szívverésének szabályos ritmusát, és ettől a korábban még lázongó idegei lassan lecsillapodtak. Kuncogott, ahogy belegondolt, milyen ironikus, hogy ez az illat egyaránt képes felizgatni és lecsendesíteni az érzékeit; aztán kibontakozott, ahogy a kaputelefon hangját hallotta.