Szürkeszem 27.

Vicky már az ágyban volt, Gabriela mosogatott, mert ha már kész kaját ettek vacsorára, akkor legalább a terítésnek megadták a módját és nem papírból csipegették az ételt. Rowan elgondolkodva törölgetett egy tányért már percek óta, tervezgetve, hogy ő maga mikor és hogyan adja be a szüleinek a költözés hírét; amikor megcsörrent a nő telefonja. Gaby a kijelzőre nézve nagyot sóhajtott. Az anyja! Nem igazán volt most kedve folytatni a délutáni vitát. Kinyomta a telefont, aztán visszaállt a mosogató mellé. Végül mégis csak lerázta a vizet a kezéről, beletörölte a farmerjébe, aztán néhány mély levegővétel után megnyomta a visszahívó gombot. Az anyja szinte azonnal fel is vette.

-Szia, anyu! Ne haragudj, hogy kinyomtalak, véletlen volt. – nyelt nagyot Gabriela a füllentésért, de Carole Harmon a túloldalon nem foglalkozott a bocsánatkérésével.

-Gaby! Jaj istenem, Gaby! Az apád… már régen itthon kellett volna lennie, és felhívtam. Egy vadidegen nő vette fel… az apád, Gaby… meghalt. – zihálta az asszony a telefonba. Ha a mondottak értelme nem lett volna önmagában is sokkoló, a hangja is elég lett volna, hogy megdermessze azt, aki hallgatta.

Gabriela megtántorodott és szinte nem is hallotta a csörömpölést, ahogy Rowan ijedten szinte eldobta a tányért és utána kapott. A hóna alá nyúlva a székhez vezette és leültette, aztán eléje guggolva az arcát fürkészte.

-Istenem, Gaby, mi a baj? – suttogta félelemmel a hangjában, de a nő megbénult, sem hang, sem mozgás, de még egy arcának mimikája sem árulkodott a sokk okáról. Rovan hallotta, hogy a készülékben Carole sírva hadar valamiről, de a szöveg értelmét nem vette ki. Mégis biztos volt benne, hogy bármiről van szó, őt közvetlenül nem érinti, de közvetve annál inkább befolyással lesz az életére.  Közben Gabriela megnyomta a kihangosítót.

Carole szinte már hisztérikusan számolt be a történtekről… James nem ért haza időben, ő felhívta, egy nő vette fel. Az első bolond gondolata az volt, hogy a férje megcsalja, de a fiatal női hang izgatottan érdeklődött, hogy kivel beszél. Durván odavágta, hogy a feleséggel és kinyomta a telefont. Nem akarta magát még jobban megalázni azzal, hogy egy szeretővel beszélgessen. Szerencsére a számát kiírta James telefonja, a nő megnyomhatta a visszahívó gombot. Aztán nagy nehezen magához ragadta a szót és elmondta, hogy a St. Thomas kórház nővére és rossz hírt kell közöljön. A délután folyamán behoztak hozzájuk egy férfit, akinél nem voltak iratok, de egyébként is olyan rossz állapotban volt, hogy nem foglalkoztak semmi mással, csak az életét próbálták megmenteni, a személyazonosságát ráértek volna később is kideríteni. De minden igyekezetük ellenére az agyvérzés következményeit nem sikerült leküzdeniük és a férfi nem sokkal a hívás előtt meghalt. A zakója zsebében megszólaló telefon volt az első jel, ami segíthetett a személyazonossága kiderítésében.

Carole taxit hívott és a kórházba rohant. James volt az, kétség nem férhetett hozzá. Ebéd után nevetve búcsúzott, most pedig nincs többé. A kórházban nyugtatót kapott, bent is akarták tartani éjszakára, de saját felelősségére hazament és első dolga volt a lányát felhívni. 

Gabriela könnyek nélkül zokogott. A fájdalom úgy mosta át, hogy árkokat mart a lelkébe. Pici kora óta imádta az apját, de még kamaszlányként is jobban kijött vele, mint az édesanyjával. Nemcsak egy szerető édesapát, de egy nagyon jó barátot is elvesztett ma este, és a veszteség nemcsak egyszerűen fájt, megbénította és eltompította.

Rowan kivette a telefont a kezéből és beleköszönt, hogy Carole zokogó hangját megakassza. Együttérzéséről biztosította az asszonyt és néhány mondatban próbálta megértetni vele, hogy Gabyt mennyire megviselte a hír. Megkérdezte, hogy menjenek-e át, tudnak-e per pillanat bármit is tenni érte, de mivel Carole nem akarta, hogy ott éjszakázzanak vele, nyugodt hangon elbúcsúzott tőle. 

Áldotta az eget, hogy Vicky már aludt, mert éppen elég volt most Gabyban tartania a lelket, nem hiányzott volna, ha még egy kotnyeles gyereket is csitítania kell. Lekapcsolta a villanyt és felnyalábolta a nőt, aki közben útjára engedte a könnyeit, és még mindig mozdulatlanul siratta az apját. Óvatosan letette az ágyra és ráhajtotta a könnyű ágytakarót; aztán mellédőlt és magához húzta. Nem mondott semmit, mit is mondhatott volna ebben a helyzetben, ami megnyugvást hozhatott volna. A fájdalomnak, a bánatnak most teret kellett engedni, a gondolatok megvárták a reggelt. Ölelte a nőt és néha egy végtelenül gyengéd mozdulattal letörölte a könnyeit. Maga mellé emelte a papírzsebkendős dobozt és számolatlanul adta Gaby kezébe a puha papírt. Egy idő után a reszkető sírás, halk hüppögéssé változott, majd egészen elnémult. A nő lélegzetéből tudta, hogy ébren van… csak a sírás végeérhetetlennek tűnő könnyei apadtak el, … tudta, most az emlékezés órái következnek.

Pontosan ezt az utat járta be ő maga is, amikor a családját elvesztette, és komor öröm töltötte el, amiért Gabynak nem kell egyedül  megküzdenie ezzel a borzalommal. Bármit megadott volna neki, hogy enyhíteni tudja a fájdalmát, és pillanatnyilag úgy tűnt, hogy a teste, a támogatása célt ért, a nő belekapaszkodva nézte maga előtt a sötétséget, és ő tudta, hogy ez a merev tekintet most többet lát, mint talán egész életében. Mindent lejátszik az agy, minden együtt töltött pillanatot, kedveseket és rosszakat, rég elfeledettnek hitt pillanatokról rántja le a feledés leplét. Ez az emlékezés pedig felzaklató lesz, mégis megnyugtató. Megnyugtató, mert bizonyság lesz rá, hogy volt az életének egy olyan időszaka, amire érdemes emlékeznie.

*

-Nem álmodtam, ugye? – szólalt meg a füle mellett Gabriela sírástól karcos hangja korán reggel. Hangtalanul megrázta a fejét és a a nőhöz fordulva könnyű csókot nyomott a homlokára. A virrasztás őt magát is kiszipolyozta, mert akaratlanul is a saját emlékeit dobta a felszínre. Emlékeket egy éjszakáról, amikor csak egy módszeresen ürülő üveg volt a társa, hogy megküzdjön a démonnal, amely azt suttogta a fülébe, ő az oka, hogy elvesztette a családját.

-Sajnálom! – sóhajtott nagyot. –Menj át hozzá, ne legyen most egyedül ő sem! Este ugyan azt mondta, most egyedül akar lenni, de tudom, hogy ez a legrosszabb, amit csak tehet az ember. Vickyt majd elviszem az óvodába. Ne gyere be, ne is gondolj rá! Megleszünk. És ha bármiben tudok segíteni, hívj!

Gabriela a férfi gyűrött ruhájába kapaszkodva csak suttogott maga elé, és a hangja meg-megbicsaklott, ahogy az újra rátörő sírással küzdött.

-Jaj, Row… a legjobb barátom volt, nemcsak az apám. Sosem ítélt, mindig támogatott, még olyankor is, amikor életem legrosszabb döntéseit hoztam. Nem erkölcsi alapon beszélt le Danielről, hanem a szememet próbálta felnyitni, de én nem hallgattam rá. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, az anyám azt mondta, jobban is vigyázhattam volna; az apám pedig magához ölelt és azt mondta, most ne hallgassak senkire, csak saját magamra. Tudni fogom, mi legyen a következő lépésem. De ha megmondanám neki, hol találhatja azt a lelketlen frátert, hát, ő szívesen odamenne, hogy kikészítse a csinos pofázmányát. Szerintem a válláig se ért volna Danielnek, de képes lett volna leverni rajta a lánya fájdalmát. Szeretett engem és olyan sokszor mondta…, de én azt hittem, ez csak egy frázis, és most már soha nem mondhatom el neki, hogy valójában mindig is pontosan éreztem a szeretetét. Tudom, hogy most azon kéne aggódnom, mi lesz nélküle anyuval, de igazság szerint egyáltalán nem aggódom. Anyu nagyon is jól meglesz nélküle, bármennyire drámaian reagált tegnap este. 

-Csss… - simogatta meg Rowan. –Nem tudhatod. Néha az ember egy párkapcsolatban határozottnak tűnik, de valójában semmire sem vágyik jobban, minthogy a társa mellette legyen. Szerintem anyádnak igenis hatalmas veszteség apád halála. Gondolj csak bele, most nem lesz, akit irányítson – próbált egy halvány mosolyt csalni a kedves arcra. –Na, menj! Szedd össze magad és indulj! Mind a kettőtöknek jobb lesz, ha felidézhetitek a múltat és együtt sirathatjátok a papádat. Most úgysem tudnál mit mondani Vickynek sem, délután már talán könnyebb lesz neki is elmondani, hogy a nagypapája nincs többé.

Ez volt az a gondolat, ami végül erőt adott Gabrielának, hogy felkeljen, felöltözzön és elinduljon az anyjához. És ez volt az a gondolat, amely végül megmentette az anyja életét. Carole Harmon ugyanis egy emlékezéssel töltött éjszaka után, a napkelte látványával könnyes szemeiben, úgy döntött, a legkönnyebb utat választja és a férje gyógyszereivel megváltja az utána vezető utat. Gabriela már eszméletlenül találta, de a mentőorvos gyors beavatkozásának hála, még időben ahhoz, hogy megmenthessék.

*

Carole Harmon már túl volt az életveszélyen, amikor Gabriela Rowant hívta. A férfi az első kicsöngés után felkapta a telefont, valakitől elnézést kért, nyilván mindennél fontosabbnak tartva a nő hívását, aztán hallani lehetett, ahogy a háttérben becsukódik egy ajtó és aggódó hangján beleszólt:

-Mesélj, hogy viseli!

-Jaj, Rowan! Öngyilkosságot követett el. Bevette apa gyógyszereit. Ha nem indítasz el időben, talán meg sem tudják menteni. Még jó, hogy nálam volt a kulcsom, mert nem nyitott ajtót. Még jó, hogy nem hagyta a zárban a sajátját, így be tudtam menni. Még jó, hogy ott voltak a dobozok és a mentőorvos tudta, mit tegyen… Még jó, hogy vagy nekem, mert én nem biztos, hogy odamentem volna. – suttogta megtörten. -Istenem, olyan önző vagyok! Csak arra gondoltam, hogy elvesztettem az apámat, de sosem gondoltam bele, hogy talán nem véletlenül éltek le több, mint harminc évet együtt. Az anyám szerette, még ha néha úgy is beszélt vele, mintha csak egy kellemetlen ismerős lenne, aki állandóan belekavar a mindennapjaiba. És most itt vannak ugyanabban a kórházban, csak egyiküknek még van esélye a hazatérésre, a másiktól pedig örökre búcsút kell vegyek. – zokogott szívettépően a nő. 

Rowan leroskadt a székébe, hátat fordítva az íróasztalnak és a park fáinak lombjába bambult. Ez nagyon rosszul hangzott. Erősebbnek hitte Carole Harmont, de ez a próbálkozása bebizonyította, hogy nem az. És ha még el is tudná engedni a lányát és az unokáját, ezek után Gabriela nem fogja tudni magára hagyni, és még meg is értette. Lehunyta a szemét és látta maga előtt a pillanatot, amikor tegnap elküldte a felmondását, és egyúttal az olasz szállodának a megerősítést, hogy elfogadja az állást és a felkínált szerződést. Ha most megpróbálná visszacsinálni, talán a körülményekre tekintettel még el is fogadnák, de az az igazság, hogy pontosan tisztában volt vele, egy nagyszerű lehetőséget dobna el magától, ráadásul a visszakozása elsülhet úgy is, hogy a jövőben megbízhatatlannak tartanák. De most nem akart ezzel a problémával foglalkozni, bármennyire is fontos lett volna. Most csak Gabrielával akart lenni, hogy legyen a nőnek kibe kapaszkodnia ebben a nehéz időszakban. Némán hallgatta, ahogy sorra veszi az emlékeit, amikor az anyja is épp olyan szeretettel vette őt körbe, mint amilyenre az apjával kapcsolatban emlékezett. Az anyja elvesztésének lehetősége felszabadította az anya és lánya közti szinte természetes rivalizálás érzése alól a férfi iránt, aki mindkettőjüknek fontos volt, csak egészen másként. 

Amikor Gabrielának látszólag elfogytak a szavai, Rowan felállt.

-Menj le a büfébe! Azonnal ott leszek. – mondta határozottan, aztán meg sem várva, hogy Gabriela mit szól ehhez, kinyomta a telefont. Kilépett az irodából, az előtérben meglepetten üldögélő titkárnőhöz fordult, akit a személyzetisektől kért kölcsön.

-Marge, el kell mennem. Mondjon le minden megbeszélést, amit Ms. Harmon naptárában talál! A családjában tragédia történt, úgyhogy néhány napig biztosan nem tud bejönni. Megkérem, hogy addig tartsa itt a frontot. Írja fel, kik kerestek és miért, ha nincs semmi egetverően fontos, akkor mindenkitől kérjen egy kis türelmet, aztán a munkaidő vége előtt küldje át a listát e-mailben. Holnap bejövök, aztán lerendezzük ezeket a dolgokat. Ulfnak mondja meg, hogy holnap egy vegetáriánus társaság érkezik, hívja fel a figyelmét, hogy már megkapta a listát azokról az ételekről, amelyek semmilyen körülmények között nem kerülhetnek asztalra. És ne hisztizzen magával, mert elegem van a primadonnáskodásaiból. Aztán kérje meg Miát a bárban, hogy a szokásosnál nagyobb mennyiségben igényeljen friss gyümölcsöket, amíg ezek itt vannak. Ja, igen… és holnap délelőttre rendelje be a harmadik emelet takarítóit. Ha addigra előkerül Mrs. Hegelmayer gyöngysora, akkor olybá veszem, az idős hölgy feledékenységéről van szó, de ha nem, az egész társaság repül. Egyelőre ennyi és nagyon kérem, csak akkor hívjon, ha ég a ház, minden egyéb ügy holnapig várhat. – sorolta a tennivalókat, miközben a nő szélsebesen jegyzetelt. A végén némán bólintott, aztán halkan, mielőtt a férfi kilépett volna az irodából, együttérzően megszólalt. 

-Kérem, mondja meg Ms. Harmonnak, hogy őszintén együttérzek vele és számíthat rám, nem kutyulom össze a dolgait.

-Köszönöm Marge, megmondom. – biccentett a férfi, és csak jóval később jutott eszébe, hogy a titkárnő mennyire természetesnek vette, hogy ő hamarosan találkozik Gabrielával. Ezek szerint Gaby nem tévedett, amikor azt állította a kollégák már tényként kezelik, hogy ők ketten együtt vannak. Beállította a telefonját, hogy figyelmeztesse, mikor kell elindulnia a kislányért az óvodába, aztán leintett egy taxit, hogy a St.Thomashoz vitesse magát.