Szürkeszem 28.

Végül Gabriela és Rowan együtt mentek el Vickyért az óvodába, bár a nő alig szólalt meg, minden energiáját felemésztette az, hogy tartsa magát, amíg az otthona ajtaja be nem csukódik mögöttük. Rowan öltöztette a kislányt, hallgatta a csacsogását, ahogy arról mesél, hogy új gyerek érkezett a csoportjukba, Alejandro, akinek a papája focizik. És j-vel kell írni a nevét, de h-nak kell mondani – magyarázta, miközben rongybabaként hagyta, hogy a férfi lecserélje a ruháját. Aztán a kezébe kapaszkodva már indult is, amikor eszébe jutott az édesanyja, aki maga elé meredve állt az ablaknál.

-Anyu! Gyere már! – kiabált izgatottan, majd elkapta az anyja hideg kezét, és hazáig folytatta az élménybeszámolót. Rowan a metrón aggódva nézte a nő meg-megránduló arcát, tudta, hogy óriási erőfeszítésébe kerül az önuralma megőrzése, és a szíve szakadt meg látva a fájdalmát, amit most nem volt semmi, ami enyhíteni tudott volna. Hazaérve odaadta neki az enyhe nyugtatót, amit a kórházban nyomott a kezébe a nővér, és amíg Vicky a szobájában játszott, betakargatta Gabrielát. Mire az ajtón kilépett,a nő már aludt is. Álmában a könnyei áztatták az arcát.

Rowan nem volt biztos benne, hogy ő a megfelelő személy a feladatra, de tudta, hogy Gaby most képtelen lenne beszélni a lányával, valakitől pedig a kicsinek is meg kell tudnia a tragédia hírét. Fogalma sem volt róla, hogy egy ötévessel hogy szoktak ilyesmiről beszélni. Vett néhány mély lélegzetet és benyitott a kicsihez.

-Szia! Nézd, a Tavasztündéremnek mindjárt kiesik a karja. Meg tudod csinálni? –fogadta a kislány.

Rowan a kezébe fogta az anorexiás bábut és tanácstalanul nézegette. Ezeket direkt úgy csinálják, hogy ha tönkremegy, újat kelljen venni, de ezt aligha értené meg egy öt éves kislány. Végül félrerakta a babát.

-Majd megpróbálom megcsinálni. Vicky, most beszélnünk kéne.

-Beszélünk. – pakolászott tovább a kislány.

-Vicky, most figyelj rám! Ez fontos!

-Hol van anya? – nézett fel a gyerek.

-Alszik. A doktor bácsi altatót adott neki, mert …nagyon szomorú volt.

-Miért volt szomorú? – figyelt végre rá a gyerek. Rowan azonban most bizonytalanodott el végleg. Joga van neki egyáltalán beszélni a történtekről a gyerekkel? Végül döntött… valakinek el kell mondania…

-Vicky! Figyelj rám! A nagypapa nagyon beteg lett és elaludt… örökre. A felnőttek ezt úgy mondják, hogy meghalt. Nincs többé.

-De most a mama is alszik … - kapta a tekintetét a gyerek az ajtó felé ijedten.

-Az más. – simogatta meg megnyugtatóan a férfi a kislány haját. -A mama fáradt és nagyon szomorú, ráadásul gyógyszert vett be, hogy megnyugodjon… ő tényleg csak alszik, nemsokára felébred. (…és szétrúgja a seggem, amiért nem tudom befogni a számat – tette hozzá gondolatban) -Csak pihennie kell, mert nagyon sokat sírt.

-És a nagyi? – kérdezte a gyerek, de a hangjában lévő kíváncsiságból érezhető volt, hogy még nem jutott el a tudatáig, miről beszéltek az előbb.

-A nagyi most ott van a kórházban, hogy elbúcsúzhasson a papától. – szépített Rowan egy kicsit a történteken. Mindent azért a gyereknek sem kell tudnia!

-Rowan! Akkor már sosem alhatok a papáéknál? – nézett rá könnyes szemmel a kicsi, mint aki valamit mégis megérzett a dolog végérvényességéből. És így volt ezzel hirtelen a férfi is. A válaszában benne volt a csendes beletörődés is.

-De kicsim, egészen biztosan ott alhatsz majd még a mamánál. Csak a papa nem lesz már ott veletek.

*

A temetés maga volt a rémálom. Carole Harmon némi nyugtató segítségével tartotta magát, de dacosan eltolta magától a lánya kezét, amikor a sír mellett utána nyúlt, hogy támogassa. Haragudott rá, amiért tönkretette a tervét, hogy követhesse James-t a semmibe. Pedig olyan könnyű lett volna! Mintha ezt a rémálmot valami napsugaras álommá változtathatta volna azzal a doboznyi apró színes bogyóval, de Gaby túl korán érkezett, és most itt állt a félelmetes, magányos hónapok, évek előtt. Fogalma sem volt róla, hogyan tudná túlélni… nyilván csak napról napra, már ha ezt életnek lehet egyáltalán nevezni.  Az unokájára nézett, aki annak a Rowannak a kezébe kapaszkodott. Talán a lánya most mégis jól választott, mert a fickó törődőnek tűnt és láthatóan Vicky is elfogadta. Csak ne akarná elvinni őket olyan messze! Főleg most, hogy itt maradt egyedül, mint az ujja.

Nehéz napok voltak már mögöttük, mert amióta elhagyhatta a kórházat, Gabriela nem merte egyedül hagyni. Kivette a szabadságát és az anyjával maradt, aki nem volt hálás ezért a felügyeletért. Március vége volt, langyos, permetező eső áztatta az arcukat, és a borús fellegek komor háttérként szolgáltak a szomorú eseményhez. A pap kenetteljes beszédét Carole fintorogva hallgatta. James kiugrana a bőréből, ha ezt neki is végig kellene hallgatnia – gondolta morózusan, ahogy az atya éppen azt ecsetelte, milyen nagyszerű férj, apa és nagyapa volt a férje. Mit tudhatsz te erről? – nézett rá fagyos tekintettel és el is érte a célját, Arthur atya rövid levezetéssel be is fejezte a búcsúztatóját. Azóta orrolt rá, amióta a szertartás megrendelésekor atyáskodóan megpaskolta a kezét és azt mondta, reméli, majd a vallásban keres vigaszt a veszteségre. Mintha az imádságok, a tömjén és a hetenkénti gyónás pótolhatná a férfit, akit egész életében tiszta szívével szeretett.

A ceremónia végén Carole megcsókolta a fehér rózsát, amit a kezében tartott és bedobta a sírba, aztán hangtalanul ontotta a könnyeit, ahogy a földrögök dübörögni kezdtek a fényesre politúrozott tölgyfa koporsón. Az első szál rózsát követte Gabriela, Vicky és sokak meglepetésére Rowan rózsaszála, majd sorban a barátok és ismerősök járultak a sír mellé, hogy elköszönjenek egy igazi jó baráttól. Sorban az asszony és a lánya elé járultak, hogy kézfogásukkal biztosítsák őket az együttérzésükről. Rowan a kislánnyal kicsit távolabb húzódott. Vicky csendesen viselkedett egész idő alatt, mintha a komor hangulat őrá is hatással lett volna, de most tele volt kérdéssel, és a férfi türelmesen válaszolgatott neki. 

Gabriela felnézett, ahogy egy teljesen ismeretlen idős férfi könnyes szemmel megszorította a kezét és éppen arról beszélt neki, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Bólintott, de a szeme tovább siklott a távolba, ahol Rowan a lányával beszélgetett. A felismerést követő zokogás úgy rohanta le, mint valami váratlan támadás, de képtelen volt tovább visszatartani a sírást. Ez a temetés nemcsak az édesapját veszi el tőle örökre, hanem a férfit, akit mindennél jobban szeret. Őt talán nem örökre, de most egészen biztosan. A történtek után kénytelen volt meghozni a döntését, ami már csak azért is fájdalmas volt, mert már éppen kezdte beleélni magát, hogy Genovában új életet kezdhetnek. De azok után, hogy az anyja képes volt megpróbálni eldobni magától az életet, nem hagyhatta magára. 

A költözés ideje feltartóztathatatlanul közeledett, és ők nem beszéltek róla. Talán azért, mert mind a ketten tisztában voltak vele, hogy a terveiket, az álmaikat az a nap végérvényesen összetörte, amikor James Harmon eltávozott az élők sorából. Az anyja nem egyezett bele, hogy hozzájuk költözzön, de megígérte, hogy nem követ el több ostobaságot. Egyelőre kénytelen volt beérni ezzel a sovány ígérettel. Gabriela már ott tartott, hogy ugyanúgy próbált nyomást gyakorolni az anyjára, ahogy Rowan annak idején őrá, Vicky felemlegetésével. De most megengedhetőnek érezte, hiszen rettegett, hogy az anyja esetleg újra megpróbálkozik az öngyilkossággal. Muszáj volt adnia valami kapaszkodót, ami itt tartja Carolet, és pillanatnyilag az unokája volt az egyetlen dolog az életében, amihez ragaszkodott.

*

Vicky a kádban pancsolt, Gaby már átöltözött, Rowan pedig csak a nyakkendőjétől szabadult meg. Fogalma sem volt róla, mi lenne a helyes… ha maradna éjszakára, vagy ha felállna és hazamenne. Gabriela nem beszélt vele, magában gyászolt, ha ugyan még a gyász némította el. A férfi attól tartott, a nő sokkal inkább a jövőről gondolkodik, és látva a borús tekintetet, nagyjából sejtette is, milyen döntésre jutott. Igazából félt hallani, mert azzal, ha a nő a szemébe mondja, annyira végérvényessé válik, annyira megváltoztathatatlanná. De tisztában volt vele, hogy ennek a beszélgetésnek előbb-utóbb le kell zajlania közöttük.

Gabriela érezte a feszült viszonyt, ami az utóbbi napokban eluralkodott közöttük. Egy rossz szava nem lehetett, mert a férfi minden tekintetben mellette állt. Megoldotta, hogy a munkahelyén helyettesítsék, hogy az idejét az anyjával tölthesse. Foglalkozott Vickyvel, gondoskodott mindannyiukról. Ember nem tehetett volna többet értük, de közben szervezte az új életét is, és ezért a nő nem hibáztathatta. 

Amikor végre a kislány ágyba került és csend telepedett a lakásra, mindketten érezték, hogy a pillanat elérkezett. Gabriela úgy érezte, jobb, ha őszintén elmondja, hogyan döntött.

-Row, kérlek, ne haragudj rám, de …nem mehetek veled. Nem hagyhatom itt az anyámat. Amíg ilyen labilis, semmiképpen; de talán soha. Most még túl friss a seb, talán idővel ő is jobban fogja viselni, de soha többé nem tudnék a tükörbe nézni, ha most magára hagynám, ő esetleg újra elkövetne valami őrültséget, és nem lennék itt, hogy lefogjam a kezeit. Nem tudom, hogy érted-e, mit próbálok elmondani, de hidd el nekem, hogy a szívem belehal ebbe a döntésbe. Nagyon szeretlek, de nem tarthatunk veled.

Rowan kifújta a levegőt, amit még az első szavaknál benn tartott.

-Tudtam. Nem is tudom, miben bíztam, hiszen még apád halála előtt be kellett volna már adnod a felmondásod, de nem tetted meg. Az eszemmel meg is értelek. Remélem, soha nem kerülök ilyen helyzetbe, de ha mégis, azt hiszem, én is így döntenék. Csak a szívem képtelen még elfogadni. Azt hiszem, jobb lenne, ha most hazamennék, mert egyszerre vigasztalnálak, ugyanakkor dühöt is érzek, bármennyire is irracionális. Ez a kettősség meg majd megőrjít. Házasságról beszéltünk, közös jövőről, most pedig szakításról. Mert nem tudom megígérni neked, hogy távkapcsolatban életben tudjuk tartani azt, ami kialakult köztünk. Ha ott lennél velem, akkor is keveset látnál az első időkben, mert annyi munkám lenne. Teljesen valószínűtlen, hogy hétvégenként hazarepüljek. És tudom, hogy eleinte még megpróbálnánk, aztán egyre ritkábban, végül már magyarázatokat keresnénk, miért nem tudjuk megoldani. Ez pedig tönkretenne mindent. Akkor már az is jobb, ha itt és most mondjuk azt, Vége. 

Gabriela a szája elé kapott kézzel próbálta visszatartani a sírását. Nem erre számított. Nem erre az egyenes, kérlelhetetlen kijelentésre. De hát végül is, fogalma sem volt róla, hogyan őrizhetnék meg a kapcsolatukat a messzeségben. Talán mindig is tisztában volt vele, hogy sehogy, azért egyezett bele, hogy a férfival tartanak. De az élet közbeszólt, és innentől tényleg nincs már mit őrizgetni. Nem lenne becsületes egyikükkel szemben sem, ha lekötnék magukat egy bizonytalan kimenetelű távkapcsolattal. Az álom a napos Olaszországról, esküvőről, közös jövőről úgy foszlott szét, mint a felhők ma a temetés után. Azzal a különbséggel, hogy azokat az erőre kapó napsugarak kergették szét, de az álmát a sors rombolta le. Teljesen irracionális haragot érzett még a szülei iránt is, de ez csak arra volt jó, hogy rögtön a lelkiismeret-furdalás marjon a lelkébe. Nem hibáztathat egy halottat, hogy rosszkor hagyta maga mögött a földi létet! És nem hibáztathatja az anyját sem, amiért gyengének érezte magát, hogy a szeretett férfi nélkül élje tovább az életét. Legszívesebben ő maga is ezt tette volna, és dühös volt a világra, amiért ő maga is gúzsba van kötve egy labilis anyával és egy gyerekkel. Ez volt az a pont, amikor megrettent a saját gondolataitól, érzéseitől.

-Tudom, hogy most térre és időre van szükséged, de ne várd tőlem, hogy bólintsak, igazad van, fejezzük be! Képtelen vagyok megtenni! Ahhoz túlságosan is fontos voltál nekem, és még mindig az vagy, csak kényszerhelyzetben vagyok. ... De ne is hallgass rám, most megint az önzésem szól belőlem. Nem tarthatlak vissza, és ha elmész, nem kérhetem számon, hogy hogy éled a mindennapjaidat. Ha veled mehettem volna... Á, nem ... hagyjuk, a talánnak semmi értelme. Maradok, te elmész, és nem lenne tisztességes, ha gúzsba akarnálak kötni mindenféle ígéretekkel.

-Nem úgy gondoltam, Gaby! Nem azért akarom befejezni, mert nem bírnám ki nő nélkül, hanem azért, mert nem bírom ki nélküled. Majdnem sikerült, de a közös életünk megrekedt az álom szintjén, és nem tudtam, hogy ez ennyire fájni fog. Engedj elmenni, addig, amíg még meg tudom tenni. Minden perc és minden óra, amit veled, veletek töltök, elbizonytalanít, és ettől rosszul érzem magam, mert ez a tesze-tosza pasi nem én vagyok. Olyan oldalamat hozza a felszínre, amit megtagadnék, ha tehetném. Nem akarok reménykedni és újra csalódni, mert már ezt is alig bírom kezelni, és nem akarok rossz ember lenni. 

-Értelek. – suttogta Gaby, aztán felállt, a férfi zakóját a kezébe nyomta és a bejárati ajtóhoz ballagott. Kinyitotta és félreállt, jelezve, hogy szabad az út. Rowan felállt és elindult. Minden lépéssel nehezebbé vált az út, a küszöb maga volt a  Himalája, és veríték ütközött ki a homlokán, ahogy Gabriela felé fordult:  –Vigyázz nagyon magadra! És Vickyre is persze! Meg a mamádra is!

Gaby arcának minden rezdülését uralni tudta ... még. –Vigyázni fogok. -  motyogta, aztán becsukta a lakás ajtaját, még mielőtt a férfi kilépett volna a házból.