Szürkeszem 31.

-Alma! Gyere már vissza, ne kelljen még egyszer szólni! – kiabált Rowan a kutya után, aki szinte megőrült a kutyatársaságtól itt a parkban. Két napja volt Rowannal, két napja bóklásztak itt a parkban, hátha összefutnak Gabrielával. A szülei felújították a nappalijukat, és a munkálatok idejére felköltöztek a fiuk lakásába, ő pedig hazajött egy hosszú hétvégére, hogy egy kicsit kényeztesse magát. Az elmúlt egy hónapban alig aludt. Munka rengeteg volt, de még az éjszakák sem hozták el a nyugalmat, olyankor kelt életre agyában a napközben letiltott álmodozás. … és két napja győzködte magát, hogy keresse meg Gabrielát, de igazság szerint félt… félt, hogy túl hosszúra nyúlt a kettejük közé ereszkedett csend, és félt, hogy harmadszorra is csődöt mond a próbálkozása. Éppen ezért reménykedett, hogy egy véletlen találkozás talán jobban sikerülhet, mintha becsönget, aztán zárt ajtót talál, ...ehhez pedig Alma volt a kulcs. 

A kutya engedelmesen visszaballagott hozzá, de pár méter után újra nekiiramodott. Rowan már nem is szólt utána. Ma teljesen reménytelen ez a tyúk. – fintorgott, ahogy nézte, most éppen egy kisgyerek mellé feküdt le, nyilván a sárba. Szerencsére a kiskölök nem ijedt meg a nagy termetű kutyától. Amióta a kölykeit elvitték, egészen megváltozott a régen oly engedelmes jószág. Még szerencse, hogy teljesen ártalmatlan volt, mert különben szerezhetett volna nehéz pillanatokat a szüleinek a vadócságával. A farmernadrágos, baseball sapkás kölyök a földön térdelt és valami gusztustalanságot vizsgált a sárban. Undorodva gondolt rá, hogy valószínűleg egy gilisztát, mert a kutyát már jó néhánynak az elfogyasztásáról le kellett beszélje. A gyerek nem volt félős, mert már a dörgölőző eb nyakába kapaszkodva bújt a dús bundához. A nap a szemüveg ellenére a férfi szemébe sütött és hunyorogva nézte őket a majd harminc méteres távolságból. Tisztában volt vele, hogy gazdaként túl messzire engedte a kutyát, de abban is biztos volt, hogy ő hamarabb harapna meg bárkit, mint Alma. Igaz, ezt a sétálók, vagy akár a gyerek szülei nem tudhatják. Ráérősen arrafelé vette az irányt, miközben szemével a kölyök szüleit kutatta. Kicsi még ahhoz, hogy egyedül játsszon itt kint a parkban. …Egy pár üldögélt nem messze tőle a padon, kizárásos alapon feléjük vette az irányt. A következő pillanatban a gyerek felpattant és az anyjához rohanva lelkesen kiabált. Csengő gyerekhangja Rowanig hallatszott.

-Anyu, nézd! Itt van Alma!

Rowan megdermedt,- Vicky! - de a következő pillanatban már újra továbblépett. Az oly nagyon várt pillanat, amiről már le is mondott, váratlanul elérkezett, és ő hirtelen nem is tudta, mit mondhatna… ahogy a nő megfordult és körülnézett, összeakadt a tekintetük. Gaby! De aztán a mellette ülő férfi is megfordult és Rowant hidegzuhanyként érte a felismerés: Daniel Burns, Vicky apja. Már késő volt, hogy menekülőre fogja, ezért nyugalmat erőltetett magára és a kutya nyakörvét megfogva előbb Vickyre mosolygott, aztán a padon ülőkre.

-Szervusztok! Micsoda meglepetés!

-Hát, az… - mormolta falfehéren Gabriela. Már a Daniellel való találkozás is eléggé megviselte az idegeit, egész idő alatt arra várt, hogy a férfi valami meggondolatlan kijelentést tesz Vicky előtt, de ez a váratlan találkozás Rowannal végképp feltette a koronát a mai nap megpróbáltatásaira. Ráadásul a férfi elképesztően jól nézett ki. Fekete farmer dzsekiben volt, baseballsapkában és szemeit egy sötét napszemüveg takarta. Arcának bőrét máris megkapta az olasz napfény. A dzseki alól kivillanó fehér póló megfeszült a mellkasán, megmutatva minden izmot, melyeknek érintésére még élénken emlékeztek az ujjai. Évekkel fiatalabbnak nézett ki a koránál, és ez a megállapítás valamilyen oknál fogva keserűséggel töltötte el. Rowan nem úgy nézett ki, mint akit annyira megviselt a távollét.

-Üdvözlöm! Londonban újra? – nézett Rowan Daniel felé, de kezet nem nyújtott. Muszáj volt egy kis időt nyernie, mert

Gabriela látványa a lelke mélyéig megrázta, és nem akarta elárulni a gyengeségét. Ahogy itt ült a késő tavaszi napsütésben, karcsú lábain kecses szandál, amitől még vékonyabbnak hatott a bokája; a térdét épp csak takaró puha anyagú szoknya és a könnyű szellőben rásimuló selyemblúz (még mindig veszettül kívánatosan öltözik a munkahelyén, Wallerstein örülhet – állapította meg nagyot nyelve)… szinte látta maga előtt a rejtegetett testet, és meglehetősen zavarta, hogy ezzel valószínűleg így van Vicky apja is.

-Ezt én kérdezhetném. – dobta vissza Daniel a labdát. Rowan zavartan nézett Gabrielára, mintha egyedül neki tartozna magyarázattal.

-Anyámék a lakásomban laknak, amíg az övékét felújítják, én meg hazaugrottam a hétvégére, hogy találkozhassunk. Ők élvezik a nagyváros nyújtotta élményeket, Almát meg elvállaltam addig, cserébe a finom házi kosztért. – Érezte, hogy suta a magyarázkodása. Ha már itthon van, ha már annyira kuncsorgott azért a nyomorult távkapcsolatért, akkor Gabrielához kellett volna vezetnie az első útjának – ez volt a nő tekintetéből világosan kiolvasható. De nem akart ez előtt a pasas előtt magyarázkodni.

-Ma nincs óvoda és Vicky velem van az irodában. – motyogta Gaby, mintha ez magyarázatot adna arra is, miért üldögél meghitten itt a parkban a kislány apjával. 

-Az klassz. – nyögte ki Rowan, és megroggyant, ahogy a kislány bokán rúgta.

-Hé, mit csinálsz? / -Hé, mi volt ez?  - kérdezték egyszerre az anyjával.

-Nem mondtad, hogy elutazol. Nem is adtál puszit. Azt se mondtad, szia. – durcáskodott vele a kislány, és Rowan kénytelen volt igazat adni neki. Annyira hirtelen jött a szakításuk, hogy még Vickytől sem tudott elbúcsúzni.

-Igazad van, sajnálom, de aludtál, amikor elmentem. – mondta és majdnem elnevette magát, ahogy a kicsi a szemeit forgatva nézett vissza rá. Tényleg szánalmas magyarázat volt.

-Telefonálhattál volna.

-Sajnálom kicsim, tudom, hogy elrontottam. – simogatta meg a gyerek szöszke fejét és Vicky végre nem húzódott el előle. Gabriela sápadtan nézte, ahogy a gyerek máris megbocsátott, és csak irigyelni tudta egyszerű és nagyszerű gyermeki lelkét, amiért képtelen volt a haragtartásra. Bárcsak ő is ilyen könnyedén túl tudná tenni magát a történteken! Talán, ha a férfi az ő haját simogatná ilyen kedvesen … - futott át fején a kósza gondolat.

-Meddig maradsz? – kérdezte halkan, mire Rowan egy kavicsot odébb rúgva, a tó felé nézve válaszolt.

-Holnap délután megyek vissza. – mormolta. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy mennyire kevés ideje maradt.

Daniel eddig némán szemlélte a kicsit feszült párost. Hah, a gerlicék még mindig szenvednek, ez világos volt az első szavakból is. Ez a két szerencsétlen bármiért is szakított, azt még a vak is látta, hogy semmire sem vágynak jobban, mint arra, hogy kibékülhessenek. Elővette a telefonját, mintha hívása lett volna és bocsánatkérő grimasszal kicsit odébb sétált. Aztán feltűnés nélkül készített néhány képet a kutyával játszó gyerekről, azok ketten úgysem foglalkoztak vele.

-Akkor, … Daniel végül csak megkeresett… - fújt nagyot Rowan és tudta, hogy az arca most pontosan elárulja az ezzel kapcsolatos érzelmeit, de nem is próbálta palástolni.

-Ez nem az, aminek látszik. – motyogta Gabriela, mire Rowan lehunyta a szemét.

-Nem kell mentegetőznöd! Jogod van azzal tölteni az idődet, akivel csak akarod.

-Tudom, de akkor sem akarom, hogy azt hidd, Daniel és én… hogy netán megbocsátottam neki.

-Nekem sem fogsz? – nézett hirtelen a nő szemébe Rowan, és bár Gabriela néma maradt, könnyes tekintetének ellágyulásából úgy érezte, hogy ebbe az apró bizonytalanságba kapaszkodva megjelent valami halvány fény az alagút végén.

Alma hangos ugatással veszekedett a tóparton toporogva a kacsákkal és Rowan aggódva indult el feléje. Végül is vadászkutya, még képes és levadássza a park gondosan védett vadállományát. De mielőtt odaért volna, Vicky hangja szállt át a távolságon, mire a kutya a fejét hátrakapva feléje iramodott. Na szép, ennyi engedelmességet az elmúlt két napban összesen nem mutattál, te átkozott bestia! – morgott a férfi az orra alatt, aztán megkönnyebbülve akasztotta be a póráz karabinerét a nyakörvbe.

-Mennünk kell! – sóhajtott nagyot, aztán mindent egy lapra feltéve folytatta: -Mit csinálsz este? Beszélhetnénk!

-Miről? – kérdezte keserűen a nő. –Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Vicky csak azt hinné, minden úgy lesz megint, mint régen. 

Rowan elengedte a füle mellett a nyilvánvaló elutasítást, mintha el sem hangzott volna.

-A mamád még veletek lakik?

-Nem, de néha átjön és ott alszik.

-Nézd, Gaby, te dönthetsz, vagy lefekteted Vickyt mire megyek, vagy megkéred a mamádat, hogy vigyázzon rá, és akkor elmegyünk valahova. Nálam most ott vannak anyámék, oda sajnos nem tudunk… - tervezgetett halkan, mire Gabriela felnyögött.

-Felejtsd el! Nem fogok veled kettesben maradni.

-Nem azért … - dadogott Rowan, mire Gabriela gúnyosan a szemébe nézett. –Oké, talán azért is… az ember már nem is reménykedhet? – húzta el a száját a férfi. –De komolyan, csak beszélgetni akarok veled. Mondjuk egy vacsora mellett…?

Pontosan leolvasható volt a nő arcáról az a belső vívódás, melynek eredményeként egy hatalmas sóhajjal csak annyit mondott:

-Rendben, akkor 8-kor nálam. És lehet, hogy a füleden jön ki, de spagetti lesz vacsorára.