Szürkeszem 32.

Gabriela az ablaknál állt és a férfit várta. Vickyt kivételesen nem volt nehéz az ágyba parancsolni, bár az esti mesét ma Rowan-mesére cserélték, a lányának ugyanis – mint valami égi jel – fontos volt a mai találkozás, és mindent tudni akart arról, hol járt eddig a férfi. Állandóan az a kérdés foglalkoztatta, hogy mikor láthatja megint, és az anyja  már sikítani tudott volna, amiért még ő maga sem tudja erre a választ. Mindenesetre valami belső csendes örömmel nyugtázta, hogy amennyire nem érdekelte a lányát a saját apjának felbukkanása, annyira felizgatta Rowané. Igaz, Danielt végül tényleg, mint egy régi barátot mutatta csak be, de Vicky minden különösebb érdeklődés nélkül siklott el a szürke szemű férfi felbukkanása fölött. Gabriela tudta, hogy egyszer el kell majd mondja a lányának, hogy ki ez a férfi valójában, de most még korainak érezte, csak összezavarná, hiszen nem értené a kicsi, hogy az emberek néha hoznak olyan döntéseket, amelyek nemcsak a saját sorsukra vannak hatással, és amelyeket megbánnak, még akkor is, ha annak a kapcsolatnak a gyümölcsét mindennél jobban szereti.

Ma már nem érezte azt a borzongást Daniel mellett, mint annak idején, amikor bármit megtett volna azért, hogy elnyerje a szerelmét. Persze, azóta találkozott Rowannal és már tudja, micsoda különbség lehet két hasonlónak gondolt érzés között. Amikor Daniel megtagadta őt, nem a szívét törte össze – bármennyire is azt hitte az első napokban – nem, a büszkeségét, az önnön értelmi képességeibe vetett hitét alázta a porba. Amikor Rowan azt mondta, legyen itt a Vége, akkor csak azt csodálta, hogy a fájdalomba nem halt bele. Mint ahogy hirtelen elevennek és pezsgőnek érezte magát attól az egyszerű kérdéstől, amit feltett a parkban. Beszélhetnénk?

 

Végül a kislány csak elaludt és Gabrielának volt ideje egy kicsit összepakolni a lakást, és megkavarni a mártást. Aztán már csak a várakozás nehéz percei maradtak. Abban biztos volt, hogy Rowan el fog jönni. Abban nem volt biztos, hogy ez mennyire fájdalmas beszélgetés lesz, vagy mennyire képes megőrizni a józanságát a férfi jelenlétében. Nem akarta, hogy egy rossz lépéssel még mélyebbre kormányozza magát abba az érzelmi mocsárba, amelyben a magányos hetek alatt tapicskolt. Ugyanakkor azt akarta, hogy újra érezhesse a hosszú karok nyújtotta biztonságot, bármennyire is csalóka érzés volt ez.

Rowan gyalog érkezett a parkon át, határozottan átvágott az úttesten, és már messziről hallotta az elektromos zár berregését. Látta, hogy Gabriela az ablaknál állva várja és ez valamiért reménnyel töltötte el, bár azzal is tisztában volt, hogy a nő valószínűleg ezzel akarta elkerülni, hogy a csengetéssel felzavarja a kislányt. 

-Szia! – suttogott halkan, amikor kinyílt az ajtó, aztán belépett az ismerős, Gabriela-illatú lakásba. Istenem, bár minden nap

erről álmodott, mégsem sejtette, hogy ennyire hiányzott ez a kis fészek, amely olyan otthonos barátsággal fogadta annak idején őt is magába, mintha teljes jogú lakója lenne. És ő volt olyan marha, hogy odadobta ezt a kincset.

-Szia! – mondta neki a nő, és fejét félrehajtva kicsit a férfi mögé nézett. –Sehol egy üveg bor? Azt hittem, a spagettihez hozol valami igazi vöröset.

-Nem mertem, nehogy azt mondd, hogy le akarlak itatni – fintorgott a férfi, mire Gabriela grimaszt vágott, ahogy a konyhaszekrényben keresgélt.

-Akkor most úgy fog festeni a dolog, hogy én akarlak leitatni? – vett elő egy üveg Chiantit, amit még Rowan hozott magával hónapokkal ezelőtt, amikor még az esti borozást édes összebújás követte az ágyban.

-Ezek könnyű borok, nem hiszem, hogy rajtuk múlna bármi is… - mormolta Rowan és otthonos mozdulattal vette elő a megfelelő fiókból a dugóhúzót. Közben Gabriela tányérra szedte az adagokat és parmezánt reszelt a tejükre. A salátás tálat az asztal közepére állította és leült, aztán hívogatóan a másik székre mutatott.

-Jó étvágyat!     

                                

Rowan biccentett, leült és töltött a két pohárba, aztán módszeresen kezdte feltekerni a tésztát a villájára. Gabriela elveszett a vékony, hosszú ujjak ritmusos mozgásának látványában, aztán saját gondolataitól összerezzenve folytatta az evést.

-Jobb szószt csinálsz, mint az olaszok. – állapította meg kedvesen Rowan és Gabriela szó nélkül nyugtázta a a bókot. Nyilván túlzott a férfi, gondolta magában. Amikor elfogyott előlük minden, üdvözlésre emelte a poharát.

-Mesélj, milyen a szálloda?

Rowan értékelte a kis időhúzást, hiszen mindketten tisztában voltak vele, nem ez a kérdés izgatja őket a leginkább, de készségesen belement, hogy a hangulat az idő múlásával kicsit oldottabb legyen.

-Hát, megismerve a belső ügyeit, már kicsit józanabbul ítélem meg, rengeteg munka van vele, de az tény, hogy a környéke fantasztikus; és a beosztottak sem jobbak vagy rosszabbak, mint az itteniek. Egyelőre azt hiszem, elfogadtak… igaz, alig van olasz köztük, teljesen nemzetközi a stáb. Még a pincérek és a takarítók között is egy csomó külföldi van.

-És a lakás?

-Még nincs lakásom… a szállodában van egy szobám, fáj is a fejük a többieknek, hogy túl sokat vagyok „otthon”.  – Nem tette hozzá, hogy azért nem is keresett lakást, mert valahol a szíve mélyén élt benne egy álom, hogy majd Gabrielával és Vickyvel választanak valami igazán nekik valót.

-És amikor eljössz, nem félsz, hogy cincognak az egerek?

-Annyi dolguk van, hogy cincogásra már nem jut energiájuk. Remélem. De az az igazság, hogy van egy nem hivatalos helyettesem. Van egy kollégám, aki a marketing feladatokért felelős, ő sem olasz, Magyarországról jött. Fiatal srác, most ünnepeltük a 30. születésnapját. Ő volt a rangidős és én elfogadtam a helyzetet, mert tényleg sokat segített.  Elég hamar összebarátkoztunk. Már több, mint egy éve van a szállodában és látta rajtam az első napokban, hogy eléggé magam alatt vagyok. Megkérdezte, hogy a váltás viselt meg? Honvágyam van? Mondtam neki, hogy nem igazán, hozzá vagyok én már ehhez szokva, csak most nem jókor jött a dolog, mert mire kiderült, hogy megkapom az állást, addigra a magánéletem kuszálódott össze. Azt mondta, ismeri az érzést. Amikor ő megkapta az állását, válaszút elé került. A barátnője nem akart vele tartani, túl jó állása volt otthon, ezért elhatározták, megpróbálják a távkapcsolatot. Az első hónapokban kéthetente hazarepült hétvégén. Pénteken már nem volt ott fejben, hétfőn majd belepusztult a kialvatlanságba. Akkor megegyeztek, hogy az egyik hónapban ő megy haza, a másikban a lány megy ki hozzá. Ahogy telt az idő, a lánynak egyre többször nem volt jó az időzítés, végül szakítottak. Haragudott a barátnőjére, úgy érezte, nem küzdött kettőjükért, aztán egy nap a szálloda melletti könyvesbolt kirakatában meglátott egy verseskötetet. Nem hitt a szemének, magyar költők olaszra fordított versei voltak. Egyik nap be is hozta a kötetet és az orrom alá dugta. Elég jól tudok ahhoz olaszul, hogy értsem… az állt ott feketén-fehéren: „Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted…” (József Attila) És azóta vissza akartam jönni, hogy megmondjam, megértelek, nem volt választásod, tetted, amit tenned kellett, én pedig egy érzéketlen barom módjára még rúgtam is rajtad egyet. 

A férfi még önmagát is meglepte ezzel a hirtelen jött vallomással. Genovában, amikor olvasta ezeket a sorokat, még úgy hitte, soha nem fogja Gabriela előtt kiteríteni az összes kártyáját, mert talán nem használna az ügyének, ha a nő tisztában lenne vele, mennyire hibásnak érzi magát a történtekben. De ahogy itt ültek egy barátságos kérdezz-felelek közepén, szinte magától jött az ajkára a vallomás. De nem bánta meg. El kellett mondja, mert sziklaként nyomta a lelkét. 

-Tudod, rengeteg időm volt, amikor nem tudtam aludni, hogy olvassak, aztán válogatás nélkül belekezdtem mindenbe, amit a szálloda kávézójában találtam. Az elődömnek ugyanis volt egy nagyszerű ötlete, hogy az asztalok között kis térelválasztó elemeket rakatott le, amin könyvek, képzőművészeti alkotások vannak, régi, talán századfordulós használati tárgyak, és ettől az egész helyiség hangulata egy kicsit olyan, mintha a saját nappalidban vagy egy hangulatos könyvtárban szürcsölgetnéd a kávédat, igazán otthonos. Igaz, hogy kevesebb asztal fér be, de úgyis túlzás lenne azt képzelni, a jelenleginél többen ülnének be oda naponta. Így legalább úgy néz ki, mintha állandóan telt ház lenne. Önmagához képest most az is van, mert sokakat vonz, hogy akár egyedül is leüljenek ott pár percre, s amíg ott töltik az idejüket, belelapozhatnak verses kötetekbe vagy képzőművészeti albumokba, és persze nemcsak olasz nyelvűekbe. Szóval, onnan szoktam lenyúlni egy-egy könyvet én is; és az egyikben volt egy Georges Sand idézet, ami különösen megfogott: „...nem annyira azt veszíted el, ami volt, mint inkább azt, ami lehetett volna, s az a legszörnyűbb búcsú, amikor azt érzi az ember, hogy még nem mondott el mindent."  Szóval, amikor így papírra vetve is látja az ember a saját gondolatait, akkor egyszerűen muszáj elindulnia, hogy kimondja őket annak, akit igazán szeret, bármit is mondott egy napon, amit legszívesebben örökre kitörölne még az emlékezetéből is. És csak remélni tudom, hogy egyszer veled is elfeledtethetem ezeket a heteket. 

Ennél őszintébb és kitárulkozóbb már nem is lehetett volna, Gabriela láthatóan meg is rendült a nyílt vallomás hallatán. Még mindig rettenetes emlékként őrizte azokat a pillanatokat, amikor elváltak egymástól, de a szíve mélyén érezte, hogy képes lenne a megbocsátásra. Még csak nem is akarta különösebben megnehezíteni a férfi helyzetét, hiszen azzal önmagát is büntette volna. De azt sem akarta, hogy alig fél órával azután, hogy Rowan belépett újra a lakásába és az életébe, úgy folytassák, ahogy két hónappal ezelőtt egy szörnyű mondat előtt volt. Kész volt a közeledésre, de a teljes kapitulációra még nem.

-Hiányoztál! – sóhajtotta és a szalvétát babráló keze megrebbent a terítőn. Rowan érte nyúlt és a markába szorította a nő hideg kezét. 

-Ti is nekem. Két hónapja mást sem teszek, mint szemrehányások özönét zúdítom magamra, amiért egy hirtelen döntéssel összetörtem azt a csodát, amit létrehoztunk. Amikor egy hónappal ezelőtt elküldtél, az volt a mélypont. Akkor komolyan azt hittem, örökre elszúrtam a dolgot, és ezzel a tudattal kelni minden nap… utáltam azt a fickót reggelenként a borotválkozó tükörben. És ma a parkban… két napja ott kóvályogtam Almával, végre találkozunk, és akkor ott mosolyog melletted az a barom… az első gondolatom az volt, hogy visszatért és elfoglalta az őt megillető helyet a családja mellett. Az én családom mellett! Majdnem infarktust kaptam. 

-Azzal a barommal – hangsúlyozta Gabriela a becsületsértő megnevezést – megegyeztünk, ha Londonban jár, láthatja a lányát, de egyelőre még nem mondjuk el neki, hogy ő az apja. Azt mondta, Miamiban él egy híres írónővel, úgyhogy nem hiszem, hogy olyan sokszor kerülne erre sor. Ennyit igazán megígérhettem neki.

-Nekem mit ígérhetsz? – mormolta Rowan Gabriela szemeit fürkészve. Egy kicsit úgy érezte magát, mint aki tizenkilencre húzott lapot ezzel a kérdéssel, de tudnia kellett, hogy milyen eséllyel tárja fel a legbensőbb érzéseit a nő előtt. Hajlandó lett volna még jobban megalázkodni, de titkon egy kis könyörületességben bízott. Gaby sosem volt vele olyan kegyetlen, mint ő azon az istenverte estén. Ez volt a szalmaszála, amibe kapaszkodott, tudva, hogy ha a nő érzelmei még viharos tengerként lázonganak, akkor esélye sincs a túlélésre. Semmi másban nem bízhatott, csak abban, ha levetkőzteti a lelkét Gaby előtt; onnantól pedig a nő döntése, hogy szeretettel betakargatja vagy közömbösen átgázol rajta. De nem olyannak ismerte meg, aki meg tudná ezt tenni vele. A szemei, a teste apró kis jelzései mind arról meséltek, hogy a régi láng apró parazsa még ott izzik a mélyben a szikrára várva, hogy újra mindkettőjüket elemésztő tűzvészként lobbanjon fel.