Vigyázok rád 2.

A küszöbön belépve egy elegáns, art deco stílusban kialakított klasszikus kávéházba léptek, amely tökéletes összhangban volt a külső klasszicista homlokzattal. Egyszerre sugallta a szomszédos operaházi lenyűgöző eleganciát és egyben egy azzal némiképp ellentétes bensőséges, közvetlen, baráti hangulatot. A pincér, megörülve a délutáni szerény forgalomban érkező vendégeknek, azonnal egy ablak melletti asztalhoz vezette őket és kezében szorongatva az étlapokat, várta, hogy kényelmesen elhelyezkedjenek. Miután megrendelték a forró italokat, Robert kutatva végignézett a lányon.

Dean le se tagadhatná a lányát – húzta mosolyra az ajkát, ahogy Kate még a mozdulataiban is a papát idézte. Eltekintve attól, hogy az apja hatalmas termete mellett az ő apró termete valósággal eltörpülhetett. Furcsa volt elképzelni a férfit apaként, igazság szerint nem is nagyon sikerült. Dean mindig olyan magának való figura volt, örökké higgadt és hűvös, szinte már érzelemmentes,  egy apának pedig egészen biztosan sokkal lágyabbnak kellett lennie. Bár… idézte fel azt a néhány alkalmat, amikor az összezártságban megnyíltak egymásnak, leginkább ő a férfinak… igen, a mélyben – jól álcázva – de ott lappangott benne az aggódó szülő, és ennek az aggodalomnak a morzsáit ő élvezhette a férfi munkája révén. 

-Miért félti Dean a lányát a művészvilágtól? – kérdezte, de már abban a pillanatban tudta rá a választ, ahogy elhagyta a száját az álnaív kérdés. –Oké, értem… ne is magyarázza… az anyámtól én se hallok mást, csak, hogy mi mindenre vigyázzak. És még ő sem érti meg, hogy vannak dolgok, amiket képtelenség elkerülni, mert a filmesek világa nem az angolkisasszonyok világa, ez biztos. De Dean igazán tudhatná, hogy lehet kezelni ezt a szörnyeteget, ő legalábbis nagyon tudja. Időnként olyan higgadt, hogy mellette az ember önkéntelenül is összekapja magát. …Persze, nem árt, ha vannak segítői az embernek, barátok, kollégák és elsősorban a családja, de azt hiszem ez ügyben maga is épp olyan elkényeztetett, mint én. Kevés olyan jó embert ismerek, mint az édesapja. Boldog lehetek, hogy a sorsom összehozott vele.

Kate-nek tetszett, ahogy Robert az édesapjáról beszélt. Számára a hosszú évek alatt nyilván egy jó barát lett, de neki maga volt a nap, az éltető erő, a biztos szikla a hullámverésben. Nem emlékezett, hogy lett volna az életének olyan pillanata, amikor nem számíthatott rá, pedig a munkája miatt nyilván folyamatosan úton volt. A házasságát nem is sikerült megőriznie, hiszen a szülei már hosszú évekkel ezelőtt elváltak, de a lánya szeretetét igen, mert folyamatosan éreztette vele, hogy figyel rá, hogy a távolból is ugyanúgy próbálja védelmezni, mint a rábízott hírességeket.

-Nem annyira a rivaldafény miatt aggódik. Abból kijut neki is és a maga módján tudja is kezelni, persze nyilván nem szenvedi meg úgy, mint például maga vagy a többi híresség, akiket véd. És biztos vagyok benne, ez a könnyebbik része a dolognak. Sokkal inkább a hírnév árnyoldalaitól félt. Maga sem tagadhatja, hogy abban a világban a drog, az ital és a meggondolatlan kapcsolatok mindennapos dolgok.

-Senki sem kényszeríti bele az embert, ne gondolja! Egyszerűen csak nemet kell mondani, senki nem fog érte megsértődni. Persze, elég erősnek kell lenni ennek a nem-nek a kimondásához, mert a megfelelni akarás csábító csapda lehet, néha pedig a saját egojával kell megküzdenie az embernek, de ennek a világnak éppen az a szépsége, hogy az extravagancia – és most ide sorolom a visszahúzódást is – teljességgel elfogadott dolog. – mondta a férfi, miközben keze szinte öntudatlanul babrált a zsebéből előkotort dobozzal.

-Elektromos cigarettát szív? – fogta meg egy pillanatra Kate a kezét, és megfeledkezett róla, hogy az előbbi megállapítással akart vitába szállni.  …Persze, elég nemet mondani... az elmúlt években volt alkalma az apja beszámolói alapján levonni a tanulságot, mennyire nem így mennek ezek a dolgok; és hogy időnként Robertnek sem sikerül. De az tény, ha kisebb bajba is került időnként, a családja, a barátai, a kollégái egy emberként álltak mellette, és ez sokat elárult róla, mint emberről. Végtére is botlani mindenkinek szabad…

-Most vagyok abban a stádiumban, amikor már ezt is próbálom egyre ritkábban elővenni, pedig a forgatásokon nem kímélnek, állandóan a kezembe nyomnak egy staubot a szerep kedvéért. Aztán magánemberként meg küzdhetek, bár ez nem nagyon érdekel senkit. Még az apró sikereimet sem igazán értékelik, talán csak a szüleim… De ha zavarban vagyok, valamivel babrálnom kell. – mozgatta meg hosszú ujjait Robert, és a doboz szinte táncolva életre kelt a kezében. Egy zsonglőr ügyességével forgatta meg a kézfeje körül a keskeny dobozt, aztán erőt véve magán, letette az asztalra és rátette a tenyerét, mintegy elrejtve a lány szeme elől.

-Zavarban van? Most is?  - kuncogott Kate, aztán hátradőlt, ahogy a férfi telefonja megszólalt. –Kimegyek a mosdóba, beszéljen nyugodtan! – állt fel, és a férfi válaszát meg sem várva a hátsó traktus felé vette az irányt. Robert elgondolkodva nézett utána, aztán a kezében tartott telefonra. Joe!

-Szia! Már odafagytam az Operaház lépcsőjére, és beültünk ide a Callasba. Már itt vagy?

-Beültünk? – kérdezett vissza a másik férfi, azonnal kihallva a legfontosabb információt barátja mondandójából. –Nem vagy egyedül? Wow, esetleg gratulálhatok?

-Egy véletlen találkozás egy ismeretlen ismerőssel... – nevetett Robert, mire Joe nagyot sóhajtott.

-Csaj, mi? Akkor hagyjuk! Majd máskor összefutunk.

-A francokat! Csak megiszunk egy kávét, mert kockára fagytunk. Én, amíg vártam, ő, amíg fotózott.  Amíg ideérsz dumálunk, aztán megy ő is a maga dolga után, meg mi is. Csak gyere nyugodtan, végtére is a te születésnapod van, és én csak ezért vagyok itt!

Tényleg csak ezért volt itt, mert egyébként mit keresett volna tök egyedül ebben a városban, ami a régi forgatás ellenére még mindig idegen volt neki. Hiszen mit látott belőle? Szinte semmit, nagyjából amit a reptérhez vezető úton láthatott, meg a Balatonra vezető úton. Úgyszólván semmit abból, amit az utifilmek mutatnak meg belőle. De Joe mintegy születésnapi ajándékként kapta meg a válásáról a bírósági papírokat és valakivel beszélni akart, ő pedig nagyon is át tudta érezni, hogy min megy most keresztül. Júlia, Joe felesége kezdetben szimpatikus nő volt. Amikor megismerkedtek egy csendes, visszahúzódó lány benyomását keltette. Aki aztán ott csalta csendesen, visszahúzódóan a férjét, ahol érte, amíg Joe egy apróbb váratlan balesete miatt korábban nem ment haza és az asszony le nem bukott, amint abszolút közhelyes módon a postással kefélt. Hát igen, nemcsak a postásnak kéne kétszer csengetnie, de a férjnek is, ha váratlanul érkezik. Joenak ráadásul kulcsa volt.  

-Oké, akkor még egy fél óra, de legkésőbb akkorra odaérek. Ennyi időd van, hogy levedd a lábáról! – mondta Joe a telefonba és Robert szinte látta maga előtt a kissé szeplős arcot, ahogy gonoszkodva vigyorog.  Joe mindig is egy pipogya fráternek tartotta, amiért nem veszi észre a lehetőségeket egy forgatáson, aztán azért, amit Kristen művelt vele. Ez utóbbit sokan nem értették meg. Egy pillanatra átfutott fején a gondolat, hogy mi lenne, ha most bebizonyítaná neki,  hogy fél óra tökéletesen elég, hogy magába bolondítson valakit, amikor eszébe jutott, hogy a célszemély nem más, mint a testőre lánya, és ettől a gondolat úgy szökött ki a fejéből, mintha soha meg sem született volna. Isten ments! Dean ki is herélne, ha megtudná. – sóhajtott megborzongva. Közben a lány feszes farmerbe bújtatott csípőjét figyelte, ahogy finoman riszálva igyekezett feléje. 

-Nem kellett volna elmennie, nem volt titkos megbeszélés. – kavargatta Robert a kávéját teljesen feleslegesen, mert ennyi idő alatt már nyilván ihatóra hűlt.

-Akár munka ügyben keresték, akár magánügyben, nekem semmi közöm hozzá. Így ha véletlenül mégis egy pletykalapból köszönne vissza a dolog, engem nem gyanusíthatna, hogy én kotyogtam el. – védekezett mosolyogva a lány.

-Jézusom! Maga még nálam is paranoiásabb! – horkant fel Robert.

-Nem, csak óvatos vagyok; és néha magának se ártana… de… - hagyta félbe tétovázva a mondatot a lány, nem tudva, hogy kimondja-e, amit éppen gondolt.

-De? – kérdezett vissza érdeklődve a férfi.

-Olyan nehézkes ez a magázódás, nem?

-De, igaz, …akkor szia! – emelte üdvözlése a csészét a férfi, megragadva a lány által felajánlott lehetőséget, és Kate viszonozta a mozdulatot. Lehunyt szemmel élvezte a finom ír likőrrel megbolondított kávé aromáját, aztán nyelvével lenyalva a szája széléről a tejhabot Robertre nézett:

-Mit csinálsz itt Budapesten? És hogyhogy csak így magadban? Azt hittem nemcsak a forgatásokon, de a magánútjaidon is kísér valaki. ... És bocsánat, ha túl sokat kérdezek, nyugodtan mondd, hogy semmi közöm hozzá. Egek! Nincs két perce, hogy azt mondtam, neked se ártana jobban odafigyelned, kinek mit mondasz, én meg úgy kérdezősködöm itt, mint egy tapintatlan riporter... Tiszta hülye vagyok. – hadart a lány.

-Jesszus, dehogy! Kérdezz nyugodtan, a legtöbb beszélgetés amúgy is így működik, nem? Az életem még végül is egy nyitott könyv. Ha azt akarom tudni, mit csinálok éppen, elég szétnéznem a twitteren. – vágott beszédes grimaszt Robert. -Az meg már tényleg túlzás lenne, ha még a szabadidőmben is valaki kísérgetne. Itt szinte észre sem vesznek, úgyhogy semmi szükség nincs rá. Egy barátomhoz jöttem, mert most van a születésnapja, és elég nehéz időszakon van túl. …Az az igazság, hogy Londonban forgatok nemsokára, Budapest közel van, így nem volt gond összehozni a találkozót. Los Angelesből nem biztos, hogy eljöttem volna, de ez maradjon köztünk.

-Hallgatok, mint a sír.

-És te?

-Mi van velem?

-Te mit csinálsz Budapesten? Már azon túl, hogy az Operaházat fotózod. Turistáskodsz? Vagy csak egy hideg helyre vágytál a los angelesi napfény után?

-Egy konferenciára jöttem.

-Konferenciára? – esett le az álla a férfinak, erre a válaszra számított legkevésbé.

-Igen, miért? Úgy kérdeztél vissza, mintha káromkodtam volna. Nem nézed ki belőlem, hogy konferenciákra járok? – húzta össze a szemöldökét Kate. Robert tudta, hogy alighanem érzékeny pontra tapintott akaratlanul is. De hát olyan, mint egy kislány… még hogy konferencia…

-Hát, őszintén szólva inkább néztelek volna egyetemistának, mint olyannak, aki egy komoly konferencián tölti az idejét. – mondta óvatosan és reménykedett benne, hogy ez inkább bókként hangzik, mint sértésként.

-Huszonhét éves leszek. – húzta fel az orrát a lány. –Amúgy pedig a Vade Mecum (jöjj velem) című könyv kapcsán jöttem ide, amit a Független kurátorok nemzetközi szervezetének megalakulása 25. évfordulójára adtak ki, és ez a konferencia a könyvben taglalt kérdéseket tűzte ki megtárgyalásra, ugyanis rengeteg hasznos, gyakorlati tanáccsal szolgál a fiatal pályakezdő kurátorok számára. 

-Kurátor? Te kurátor vagy? Jézusom, azt sem tudom, mit csinál egy kurátor. – rázta meg a fejét Robert.

-Hát, ez elég veszélyes beszélgetési téma, mert ha belekezdek, könnyen előfordulhat, hogy a barátod hiába vár majd rád… esetleg halálra untatlak… nem tudom, nem ismerlek, hogy mi minden érdekel, de az biztos, hogy én regényeket tudnék mesélni a témáról. De röviden…engem minden érdekel, ami az európai kultúra része, még ennek a kisföldalattinak a története is, amivel idáig jöttem. A századfordulós világkiállítás, az a városkép, amit kis-Párizsként emlegetnek szerte a világban. Hiszen ti is ezért jöttetek ide forgatni annak idején, nem? És különben is, egy kurátor az egyetemen annyi mindent tanul a művészeti és kultúrtörténeti alapismeretek mellett, az ábrázolási technikákról, vizuális kultúráról, médiaelméletről, még a filmről is. Végül is, tágabb értelemben akár kollégáknak is tekinthetnénk egymást. …Látod, máris elragadtattam magam, állíts le nyugodtan!

-A barátaim lennének a megmondhatói, hogy engem tényleg nagyon sok minden érdekel. Tulajdonképpen ahogy beszéltél róla, tűzzel a szemedben, ez is. Érdekes pálya lehet. …Egyedül vagy itt? – váltott hirtelen témát.

-Oh, nem… a barátnőim is elkísértek. Őket a város érdekelte, egy kicsit egzotikusnak tartanak mindent, ami Európában van, és minél keletebbre utaznak, annál egzotikusabbnak, ráadásul én telebeszéltem a fejüket egy csomó mindennel, amit olvastam az országról és a városról.

-És ők hol vannak most?

-Tegnap volt szerencsénk megtapasztalni az itteni gasztronómiát. Lorna és Bailey ágynak dőltek. Otthon jószerivel csak salátán élnek, itt meg olyan dolgokat ettek, amiket talán még sosem láttak. Aztán a helybeliek azt ajánlották, hogy … hogy is mondták… csapassuk szét pálinkával. Megtették, a rájuk jellemző alapossággal. Úgyhogy ezt a napot ők kihagyják. – nevette el magát Kate, ahogy szinte látta maga előtt a barátnői elgyötört arcát reggel a szállodában.

Robert elnevette magát. Oh, igen… ezt ismerte. Megkóstoltattak vele is sok magyaros kaját, aztán mindenre a pálinkát ajánlották gyógyírnak. A gyomra hálás is volt érte, a feje már kevésbé.

Kinyílt az ajtó és a kinti szeles hideg egy nyakig beburkolózott figurát sodort be magával. A férfi levette a fejéről a kötött sapkát és letekerte a nyakából a vastag sálat. Vörös hajáról Robert rögtön megismerte, Joe. Intett neki, mire a másik férfi hosszú léptekkel feléjük vette az irányt. Útközben valamit mondott a pincérnek, aztán szélesen vigyorogva megállt mellettük.