Mindenki egyért, egy érte - 23. rész

Ricardo idegesen igazgatta a nyakkendőjét. Az ügyvéd, aki szemtelenül magas árat kért a közreműködésért, figyelmeztetően ráhunyorított. Ricardo fegyelmezetten kihúzta magát. Nem is próbált túlságosan önérzetesnek tűnni, csak  reménykedőnek, olyan valakinek, aki tisztában van vele, hogy a pulpituson ülő személy az egyetlen reménye a szabadulás felé és igyekszik elnyerni a jóindulatát. A meghallgatásra a rabruha helyett felvehette a legjobb öltönyét, amit az anyja hozott be neki és még nyakkendőt is köthetett. Igaz, az őr még a klotyóra is elkísérte. Micsoda marhaság! Mintha éppen most akarná felkötni magát a finom selyes nyakkendővel, amikor már karnyújtásnyira a szabadság? Annyi tépőzáras cipőben és overallban töltött hónap után furcsa volt emberi módon felöltözni. Reggel gondosan megborotválkozott, körmeit kitisztította. Méretre készített olasz cipőjében a bőr cipőfűző engedelmesen tűrte a hurkot. Az egész megjelenése sokkal inkább elegáns üzletemberre vallott, mint tolvajok bűntársára. A bírónőt nem ismerte, aki az aktájában lapozgatott, de némi mérlegelés után úgy döntött, nem is próbálkozik kikezdeni vele, bevetni a természetadta sármját, mert az is csak visszafelé sülhetne el. Tisztelettudóan állt és várta a döntést, amit az ügyvéddel gondosan begyakorolt beszéde után a javára remélt megszületni. 

-Itt azt olvasom, hogy van egy kisfia... – emelte rá a bírónő a szemét. Ricardo alig tudta elnyomni magában a diadalmas örömöt. Ennél jobb helyzetbe már nem is kerülhetett volna. Most előadhatja a bűnbánó apát, akinek minden vágya visszailleszkedni a társadalomba és felnevelni azt a szegény gyereket. Csak attól félt, hogy a válás nyoma esetleg ront ezen a fene nagy igyekezeten, de a nő egyelőre nem hozta szóba.

-Igen, van egy fiam, Anthony – sóhajtott érzelemtől fűtött hangon. –A meggondolatlanságommal pótolhatatlan időt vettem el tőle is. Ha kimehetek innen, egész életemben azon fogok igyekezni, hogy ezt feledtessem vele is.

Az utolsó szavaknál majdnem elcsuklott a hangja az izgalomtól, tudva, milyen sok múlik azon, hogy ez a nő mennyire hisz neki, de szerencséje volt, dr. Amanda Barnes a férfi meghatottságának tudta be az elfúló hangot. Barátságosan rámosolygott a csinos férfira, egy pillanatra elidőzve a mögötte ülő – nyilvánvalóan – családtagokon. Ha meg is lepte, hogy a feleség és a gyerek nincsenek jelen, nem tette szóvá. Egy ilyen kisgyereknek valóban nem a tárgyaló teremben van a helye. Talán a folyosón várják, vagy otthon. A férfi által elkövetett vétség végül is nem merítette ki a bűncselekmény fogalmát. Rossz társaságba keveredett, rosszkor volt rossz helyen. De a börtönben példás magaviselettel küzdött a szabadulásért. Bízott benne, hogy nem dönt rosszul. A végső kinyilatkoztatást újra átgondolva lapozott még egyet az aktában és ott meglátta a válási papírokat. 

-Úgy látom, kimondták a válását.

Ricardo nagyot nyelt, majd minden színészi képességét latba vetve, ártatlan, szomorú arccal beszélni kezdett.

-Sajnos a feleségem már nem tudta elviselni a környék pletykásainak támadásait. Beadta a válókeresetet és én aláírtam a kérvényét, mert biztos voltam benne, ha egyszer kiszabadulok, újra összeköthetjük az életünket. Addig meg befoghatta a sok rosszindulatú szomszéd száját. Ha visszatérhetek hozzá és a fiamhoz, ők is a legnagyobb örömmel fogadnak majd.

Dr. Barnes megértően bólintott, aztán mély levegőt vett és kihirdette a döntését, melynek értelmében Ricardo Montana újratárgyalási kérelmét elfogadja, és a vádlott a továbbiakban szabadlábon védekezhet.

*

Emma már nem először érezte a héten, mintha szabályosan lyukat égetne valakinek a pillantása a hátába. De valahányszor körülnézett, senkit nem látott, aki ismerős lett volna. Már saját magán nevetett, amiért ilyen paranoiásan les állandóan körül. Most is visszalesett a válla mögött, amíg a postaládából emelte ki a leveleket. A fene egye meg! – nyögött fel, ahogy néhány levél kihullott a paksamétából. Már ezerszer megkérte a gondnokot, hogy szereljen fel egy dobozt, amibe a reklámanyagokat dobálhatják, mert elege volt belőle, hogy a sok szemét közül keresgélje ki a valós küldeményeit. A következő pillanatban pedig meg is feledkezett mindenről, amikor a kórház pecsétjével ellátott borítékot fedezett fel a csomagban. Az anyja nevére címezték, ezért ellenállt a kísértésnek, hogy azonnal feltépje, inkább a kulcsával kezdett ügyetlenkedni, hogy minél hamarabb felérjen a lakásba. 

Amíg él nem fogja elfeledni azt a napot, amikor Robert ideges hangon végre elérte és a városi kórház intenzív osztályára hívta. Mindenesetre az eltelt hetekben egy cseppet sem enyhült a szorongása, ha eszébe jutott az a nap. A fiú nem volt benne biztos, hogy nincs nagy baj, bár szerette volna megnyugtatni, de félt, hazugság lenne, így aztán mire odaért, a legvadabb képzelgések sora játszódott le a lelki szemei előtt.

Robert a folyosó végi társalgóban kuporgott egy nevetségesen apró széken, Tonyval rajzolgatva, amiről az volt az első, ami az eszébe jutott, hogy micsoda lehetetlen nőszemély ő, hogy még a gyerekéről is megfeledkezett. Nem elég, hogy a fiú üzenetek egész sorát hagyta neki, mire végre egyáltalán eszébe jutott előkotorni a telefonját, pedig megfogadta, hogy a keze ügyében tartja, de még az óvodáról is megfeledkezett a nagy rohanásban a végén. Nem is tudta, hogy boldogulna az erős és megfontolt Robert nélkül, aki őt meglátva Tony kezébe nyomta a ceruzát és eléje sietett. Nem mondott semmit, csak megölelte, ringatta, aztán amikor kérdőn ránézett, csak  tanácstalanul megcsóválta a fejét. Mégis, a rettegés abban a percben elmúlt zsibbadt tagjaiból, ahogy a fiút és a fiát meglátta. Volt valami abban a jelenetben, ami reményt adott neki, hogy bármi is történjék, ők hárman együtt meg fognak tudni birkózni vele. 

Az orvos aznap nem engedte be őket Norah szobájába és csak annyit mondott: „Küzd”. Ez az egyetlen szó mégis megkönnyebbüléssel töltötte el őket. Ha Norah Bradley küzd valamiért, akkor győzni is fog.

És valóban úgy történt. Tíz nappal a sokkoló rosszullét után már újra otthon volt és energikusan ugráltatta őket. Ők pedig lelkesen engedelmeskedtek a szeszélyeinek. Egy nap Robert az egyetemen beszélt a konzulensével, és Norah akkor leültette maga mellé a lányát. Amit elmondott, Robert soha nem említette, talán nem is gondolta, hogy az asszony hallotta, de Emma szíve csordultig telt iránta hálával és szerelemmel. Hálás volt, mert a fiú ott volt, amikor a legnagyobb szükség volt rá, és ha lehet, még jobban szerette azért, amit az anyjáért tett. Biztos volt benne, hogy minden szavát komolyan gondolta, és valószínűleg ez a hit hozta vissza Noraht is abból a sötét alagútból, mely már-már elnyelni készült, és amelynek a mondatok elhangzása előtt még örömmel adta volna át magát. Emmát megrázta, hogy az anyja szíve szerint a távozást választotta volna és félve próbálta kipuhatolni a jövőbeni szándékait. De Norah Bradley már nem akarta az egyszerűbb utat választani. A kórházban küzdött és hazatérve úgy döntött, ez a küzdelem nem lehet hiábavaló. Az életet választotta, annak dacára, hogy igencsak fájdalmasnak ígérkezett. 

A levél, amely most a postaládában feküdt a kemoterápiás kezelés megkezdéséről és a részletekről szólt. Amennyire elutasította kezdetben még a gondolatát is, most megbékélve várta, hogy élni próbáljon a felkínált eséllyel a teljes gyógyulás felé.

-Szia! – lobogtatta meg Emma a levelet, ahogy belépett a lakásba és szeme azonnal Robertet kereste. Az anyja Tony kis ruháit vasalta éppen és félretéve a forró gőzpárát eregető masinát, a levélért kapott. –Rob? – kérdezte Emma kicsit csalódottan, amiért a fiú nem bukkant fel a szobájából, hogy őt átölelve édes csókot lophasson tőle. A hazatérés pillanatai azóta voltak élvezetesek, amióta Robert együtt élt velük. Az anyja pedig derűs szeretettel figyelte őket. Amióta Norah a fiú karjaiban várta a mentőket, valami megváltozott a viszonyukban. Norah ugyan továbbra is apró fullánkos megjegyzéseket tett, ha valami szúrta a szemét, de legtöbbször inkább lenyelte még ezt a játékos csipkelődést is. Kettejük között egyetlen mondat erejéig volt téma, ami történt. A kórházban, az első látogatási napon... megszorította a fiú kezét és csak annyit mondott: „Köszönöm!” Robert mosolyogva biccentett és egy puszit nyomott a sápadt arcra, s ezzel pontot tettek a történtekre. 

-Már megint az egyetemen van. Hazahozta Tonyt, aztán szó szerint elloholt. Azt mondta, ne várjuk meg a vacsorával, későn jön. – válaszolt az anyja, még mindig reszkető ujjai között forgatva a borítékot, amelyet oly lelkesen kapott ki a lánya kezéből. Akkor hát itt az idő! Tudta, hogy a halkan zizegő papírlapon egy időpont szerepel, amely sok mindent megváltoztat majd az életükben. Eddig úgy hitte, elég ereje van hozzá, hogy végig csinálja, de most egyszeriben elbizonytalanodott. Nem akarta a fájdalmat, a kezeléssel járó kínos tüneteket, de megfogadta, hogy mindent megtesz a gyógyulása érdekében... és a két dolog most szöges ellentétben állt egymással. Mély sóhajjal feltépte a borítékot, végigfutotta a sorokat, aztán odanyújtotta Emmának a levelet.

-Egy hét múlva kezdődik. – mondta egy beszédes fintor kíséretében és Emma nem tudott mit mondani. Megsimogatta az anyja hátát együttérzése jeléül, éreztetve vele, hogy bármi is következzen, abban mindannyian mellette állnak, aztán lehullott a karja és felszikrázott ajkán a boldogság, ahogy a fiát meglátta. Elmosolyodott, ahogy az apró pólón ugyanazt a képregényhőst fedezte fel, mint Rob kosaraspólóján. Ez biztosan a fiú ajándéka volt. Felkapta a kicsit és körbeforgott vele a szobában.

-A múltkor az óvodában már megjegyezték, hogy nagyon jóképű az apukája, csak éppen nem hasonlít rá a gyerek. – nevetett az anyjára, mire Norah a szemét forgatva újra felemelte a vasalót. Ez a lány! Olyan, mint egy szerelmes bakfis. Hajlamos megfeledkezni róla, hogy Robert nem az apukája ennek a kis tüneménynek. Bár lenne az! Mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne. 

-Az apukája is... jóképű férfi. – nyomta meg a hangsúlyt és majdnem elnevette magát, ahogy a lánya megbotránkozva megtorpant. –Nem szabad megfeledkezned róla sem! – intette Emmát. –Egyszer ki fog szabadulni és egészen biztosan igényt tart majd a láthatásra. Én a helyedben nem ringatnám magam hamis ábrándokba csak azért, mert a szülei mostanában nem járnak a nyakunkra. Az a borzasztó nővére... esküszöm, néha égnek állt tőle a pihe a hátamon. Kíváncsi lennék, mivel vették rá a férjét, hogy megkérje a kezét. Talán a maffia határozott kívánságának nem mert ellenállni.

-Anya! – kuncogta el magát Emma. Hát igen, Olivia nem egy bombanő, de annak idején barátsággal állt mellette, és azok a hónapok örökre lojálissá tették Emmát vele szemben. A nagyszülők már egy más történet voltak, különösen Ricardo hirtelenkezű apja. Most, hogy szóba kerültek, ő maga is elcsodálkozott, hogy valóban régen beszélt velük telefonon. El is határozta, hogy megragadja az alkalmat, amikor nincs itt Robert, és felhívja őket, hogy beszámoljon az unokájuk fejlődéséről. Ha már Rickhez nem hurcolja be a börtönbe, legalább ők mesélhessenek a gyerekről ezt-azt.

Néhány perccel később halálosan sápadt arccal keveredett elő a szobájából és miután megivott két nagy pohár vizet, kivette az anyja kezéből a vasalót és az állványra tette. Magával húzta a kanapé felé, aztán szinte vezényszóra leroskadtak mindketten. 

-Kiszabadult! – suttogta, mert úgy érezte, hogy minden csepp nyál örökre felszívódott a torkából és nem is képes többé hangos és értelmes szavakat kiejteni a száján. Ezernyi gondolat száguldott át rajta. Egy részükért a lelkiismeretét hibáztatta, mert jobban örült volna, ha Ricardo még sokáig rács mögött marad, más részük pedig a ködös jövőt pásztázta, teóriákat gyártva, melyben fel kell áldozza a személyes boldogságát. Fogalma sem volt róla, mi lesz holnap, egy hét múlva, Roberttel ... A fiú vajon vállalja-e, hogy magára vonja Ricardo haragját? És mit tegyen, ha ha egyedül marad? Túl tudja-e élni egyáltalán, ha magára marad a függetlenségéért vívott harcában. Aztán ezért a gondolatért is bocsánatot kért az érintettől, mert tisztában volt vele, hogy Robertet semmi sem vehetné rá, hogy  magukra hagyja őket. A hír olyan váratlan és sokkoló volt, hogy először azt hitte, csak a nagyszülők képzelete szabadult el, ahogy hadarva elújságolták neki a hírt, de aztán meghallotta a háttérben kiabáló rokonság hangját és hirtelen minden elkapott szó, fél mondat értelmet nyert. Ricardo kiszabadult! És el fog jönni, hogy beváltsa a fenyegetését. Vissza akarja majd szerezni őt is és a gyereket is. És el fog taposni bárkit, aki az útjában áll.

A következő pillanatban kopogtak a bejáratnál és úgy pattant fel ajtót nyitni, mintha rugók lökték volna arrafelé. De a küszöbön nem Robert állt.