Mindenki egyért, egy érte - 30. rész

-Emma!? – szólt bele a hátborzongatóan ismerős hang a telefonba és a lány minden érzékszerve riadót fújt.

-Mit akarsz? – sziszegte ingerülten a kagylóba, lehalkítva a hangját, hogy Robert ne figyeljen fel rá.

-Beszélnünk kéne. – hangzott a bizonytalan folytatás.

-Igen? A történtek után még van képed felhívni? Örülhetnél, hogy nem jelentettünk fel, Robert akár bele is halhatott volna. Nem akarok rólad hallani soha az életben! – suttogott indulatosan a lány.

Ricardo nagyot nyelt, ahogy nyugalmat erőszakolt magára. Ez is egy új tapasztalat volt, hogy egyáltalán képes rá. Úgy látszik, a börtönben töltött hónapok megtanították rá, hogy az önuralom erény és nem gyávaság vagy gyengeség.

-Miatta beszélsz most is halkan? – kérdezte a férfi a másik számára meglepően vidáman. –Talán kérdezd meg őt is arról, hogy mi a véleménye, hogy telefonáltam. – folytatta gunyorosan. Emma elbizonytalanodott. Valamiről lemaradt, ez azonnal világos lett a számára. Ricardo túlságosan is felszabadultan beszélt a telefonba, még ha az elején hallani is vélt némi bizonytalanságot a hangjában. Meglepő módon attól, hogy ő támadta, a volt férje nem kapta fel a vizet, sőt mintha oldottabbá vált volna. És miért hivatkozik Robertre? 

-Mit akarsz? – kérdezte újra, de hangjában az ellenséges felhang immár kíváncsisággá szelídült.

-Beszélni veled. Tonyról és hogy hogyan legyen ez a jövőben. Nem tilthatod el tőlem a fiamat, Em! A lovagod is ... – akadt el Ricardo a mondat közben. Úgy tűnt, Emma még nem hallott a barátja látogatásáról és nem biztos, hogy jó ötlet, ha most összeugrasztja őket azzal, hogy elárulja, ők már szinte meg is egyeztek a nő háta mögött. –A lovagod is ott lehet. – fejezte be inkább a mondatot.

Emma hallgatott. A napokban Tony apának szólította Robertet, aki egy mély sóhajjal az ölébe vonta a gyereket, aztán mesélni kezdett neki. Egy apáról, aki távol van, de nagyon szereti a fiát. És hogy ő csak egy nagyon jó barátja Tonynak, a legjobb, ...ha ő is úgy akarja. Emma szerint túlságosan korai volt még abban bízni, hogy ez az apró gyerek felfogja a mondatokban rejlő lényeget, de a szíve mélyén egy újabb jó pontot biggyesztett Robert amúgy is tökéletes jelzői közé. 

Ricardo hagyta, hogy gondolkozzon. Már maga a tény, hogy az elvált felesége nem csapta le azonnal a telefont, reményekre jogosította fel, hogy előbb-utóbb lesz alkalmuk normálisan elbeszélgetni a jövőjükről. És tulajdonképpen tetszett neki az elképzelés, hogy egy hármasban lezajló beszélgetés közben helyzetbe hozza a másik férfit, hogy nyilatkozzon, mik a tervei... még az is lehet, hogy a nagy nyugalom mögött, amit neki előadott, egy simlis húzódik meg, akinek szerezhet néhány kellemetlen percet. Bár, igazság szerint nem nagyon bízott benne, hogy megizzaszthatja azt a Dapontét. Túlságosan magabiztos volt Emma érzelmeiben, és amit végképp irigyelt tőle, a sajátjaiban is.

-Gyere ide! – jutott el füléig Emma hangja és hirtelenjében abban sem volt biztos, nem értette-e félre. Talán mondott előtte valami mást is, amitől egészen más értelme lenne ennek a két szónak is. Talán volt egy harmadik is: NE gyere ide!? 

-Hogy micsoda? – csuklott el a hangja.

-Azt mondtam, gyere ide! Úgyis tudod a címet, Rosa nyilván ennél sokkal többet is elárult már rólam. Akkor legalább láthatod Tonyt is és talán a saját kis birodalmában ő is a jobbik formáját hozza, mintha egy kávézóban vagy parkban futnánk össze. ...De hogy tudd, itt lesz anyám és Robert is. – tette hozzá figyelmeztetőleg, aztán kivárt, hogy mi lesz az exférje válasza.

-Akkor, ha ez most komoly, én indulok is... – érkezett a bizonytalan felelet és Emma nagyot nyelt.

-Adj egy fél órát, amíg felkészítem a többieket is. Nem lenne jó, ha sokkolnánk őket a felbukkanásoddal. Szia! – mondta halkan, aztán kinyomta a telefont. Felnézett és Robert feszült tekintetével találkozott a pillantása.

-Ricardo volt. Beszélni akar velem, és azt mondtam neki... jöjjön ide. – bökte ki, várva, hogy Robert felháborodottan felpattanjon és kiabálni kezdjen vele. De a fiú csak felállt és lassan odaballagott hozzá. Magához ölelte és a hajára adott csókkal ringatta egy ideig. 

-Minden rendben lesz. – mondta neki a fiú, aztán mély lélegzetet vett. –Emma! Ha már így alakult, valamit be kell vallanom.

-Tudom, megértem. – nézett fel rá a lány. –Nem akarsz itt lenni, nem is csodálkozom. Majdnem kicsinált, gyűlölöm is érte, de értsd meg, nem szakíthatom el Tonytól...

-Hé, befejezhetem? – emelte fel a lány fejét Robert. –Szóval, tőlem jöhet, nincs ezzel semmi baj, sőt tulajdonképpen... az az igazság, hogy mi már megbeszéltük a dolgot.

-Micsoda? – lépett hátra Emma. Hirtelen nem is tudta, hogyan érezzen a csendes bejelentéssel kapcsolatban. Nem ez volt az első eset, hogy Robert a háta mögött kavart Ricardoval, és annak a korábbinak meglehetősen sokáig itták mindannyian a levét. Nem értette, hogy lehetett ennyire felelőtlen, hogy újra felkereste a férfit.

-Elmentem a munkahelyére és beszéltem vele. – kezdett bele a válaszba Robert, miközben lehuppant a kanapéra és az ölébe húzta a lányt. Nem akarta simogatással, csókokkal elvonni a figyelmét, egyszerűen csak tartani akarta, miközben megérteti vele, hogy a dolgok sosem csak feketék vagy fehérek; és nekik is meg kell tanulniuk, hogy a köztes szürkének is rengeteg árnyalata lehet. Talán a férfiúi szolidaritás bújt meg az indítékai mögött, talán így akarta bebizonyítani, hogy képes ésszerű kompromisszumokra, de a számára kezdettől fontos volt, hogy Emma korábbi élete később ne állhasson közéjük semmilyen formában. Kezeibe szorított a a lány vékony csuklóit és szinte kényszerítette, hogy rá figyeljen. -Megmondtam neki, hogy részemről fátylat borítok a történtekre, ha képes rá, hogy békét hagyjon nekünk. Tonyval pedig természetesen tarthatja a kapcsolatot, amíg nem viszi magával a következő balhéjára. ...Oké, ezt az utolsó dolgot igazából nem mondtam neki – kuncogott, ahogy Emma hitetlenkedő, már-már felháborodott szemeibe nézett. –Em! Ő a múltad része és ami ennél is fontosabb, Tony apja. Nem hazudhatom a gyereknek, hogy én vagyok az, amikor Ricardo nyilvánvalóan szeretne az apjaként viselkedni. Én hiszek benne, hogy a legutóbbi beszélgetésünkkor megértette, hogy nem vagyok az ellensége. Sőt, igazából én vagyok az egyetlen, aki segítő kapocs lehet köztetek. Megmondtam neki, ha normálisan viselkedik, meg fogjuk oldani, de ha keresztbe tesz, vagy csak gondol rá, akkor kipakolok a rendőrségnek a hirtelen visszatérő emlékeimből, mellesleg pedig megtalálom és kikészítem. Nem vagyok ám olyan puhány, akit bárki boxzsáknak nézhet, kicsim. Az az este szerencsétlenül alakult, mert nem számítottam rá és a sötétből támadt. De most már tudni fogom, ha számítanom kell rá. ...

-Hogy tudod ezt így felfogni? – sóhajtott Emma.

-Ezt csak így lehet felfogni, kincsem. Sértette az egoját, hogy elhagytad, mert bele sem gondolt, hogy ő volt az oka az egésznek. De rendes srác lehetett valamikor, amikor nem hagyott magadra a bajban. Erre építettem. Egy emberben mindig ott kell legyen az a kisfiú, aki valamikor régen még tudta mi a különbség jó és rossz között. Amikor beszéltem vele, éreztem, hogy végre felfogja, hogy köztetek már soha nem lesz semmi. ... Javíts ki, ha tévedek! – nézett gunyorosan a lány szemében, aki válaszul csak a nyelvét nyújtotta rá gyerekesen, amiért a maga férfias módján elégtételt vett, megcsókolta. Aztán kicsivel később folytatta. –Szóval, megmondtam neki, hogy te az én párom vagy, a közös gyereketek miatt azonban én el tudom fogadni, hogy időnként lássam a tenyérbe mászó ábrázatát.

-Nem igaz, hogy ilyet mondtál neki! – sóhajtott Emma a szemét forgatva.

-Oké, nem egészen így mondtam, de a lényege ez volt. Megadtam neki a telefonszámom, ha szüksége van egy közvetítőre, de igazság szerint nem gondoltam, hogy ilyen hamar jelenentkezni fog nálad.

-Miért, mikor beszéltetek?

-Tegnap. – vallotta be a fiú.

-Nos, fél óra múlva itt lesz és talán nem ártana anyámmal is beszélnem, mert ő valószínűleg nem fogadja majd ilyen megértően a felbukkanását.

-Őt bízd rám! – állította talpra a lányt Robert. –Elmondom neki, te meg addig pofozd ki Tonyt egy kicsit, mert még véletlenül sem akarhatjuk, hogy Ricardo azt gondolja, nem törődünk a fiával. – kacsintott Emmára, aki felháborodottan hápogott ezen a megfogalmazáson.

*

-Nem hiszem el, hogy egyetlen hangos szó nélkül eltelt az este. – sóhajtott Emma, ahogy becsukta maga mögött a gyerekszoba ajtaját. Tony izgatottságát, amit az ismeretlen ismerős felbukkanása váltott ki, alig tudták lecsillapítani. Ricardo a szőnyegre telepedett és a gyerek az első néhány tartózkodóbb perc után odacipelte neki a piros autót, aztán lassan a játékos polc valamennyi darabját. Norah Bradley szigorúan villogó tekintettel főzött kávét és kimentette magát a beszélgetés alól. Egy ideig a konyha felől hallatszottak kissé harcias hangok, ahogy edények csattantak a hűvös ebonit pulton, aztán Emma szeretett sütőjének nehéz vasajtaját vágta be valaki megdöbbentő erővel. Emma el is indult, hogy utána nézzen a gyanús jelenségnek, de Robert visszahúzta. Kitöltött Ricardonak a limonádéból, aztán Emmának is, és úgy vigyorgott közöttük, mint aki megnyerte a főnyereményt. Végül pedig finom illatok kúsztak elő a harci övezetből, bebizonyítva, hogy Robert megérzése helyes volt. Norah a maga békülési szándékát omlós csokis muffinnal nyilvánította ki. 

Amikor a vastag, fényes csokimázzal mindegyikük kellőképpen összekente magát, és Tony is egyre laposabban pislogott teli has-fáradt tekintettel, Emma mély levegőt vett, hogy véget vessen a mulatságnak. Ricardo azonnal vette a lapot. Első látogatásnak ez a mai mindenképpen felülmúlta a legmerészebb várakozásait, igazából elképzelni sem tudta, mire számítson. De Emma türelmes volt, Tony egy édes ártatlan lelkesedésű kiskölyök, Robert pedig a háttérben maradt, meg sem próbálta Tony figyelmét elterelni róla, így ő eleinte néma ámulattal figyelte az apró emberpalánta ügyeskedését. Alig hitte el, hogy a délután majdnem olyan volt, mintha barátokkal töltötte volna. Jó barátokkal, nem alkalmi haverokkal, akik csak azt lesték, hogyan húzhatnák le. Megérintette a vágy egy élet után, amiben az emberek nem hátsó gondolatok után kutatnak, nem a kielégítetlenség hajszolja őket a szerzés őrületében, hanem őszintén örülnek annak, ami részükül jutott. És megértette azt is, miért védelmezik ezt olyan elszántan. Megegyeztek benne, hogy két hét múlva újra találkoznak, aztán csendesen betette maga mögött az ajtót. Mielőtt bezárult volna közöttük, Emma szemébe nézett és csak annyit mondott: Köszönöm!

Mindezt most újra játszották maguk előtt. Robert – Emma szerint önelégült – elégedettséggel várta, hogy a lány is beismerje, nem volt hiábavaló a próbálkozása. Ricardo egyetlen egyszer sem nézett úgy Emmára, mint aki többet vár a délutántól, minthogy eltölthessen egy kis időt a fiával, és ezt a fiú úgy viszonozta, hogy nem is próbálta elhódítani tőle a fiát. A háttérben maradt, de mindig ott volt, ha a lánynak támogatásra volt szüksége. Norah a kezdeti ellenérzéseit leküzdve, süteménnyel kínálta mindannyiukat, aztán visszavonult a szobájába. Emmát meglepte Ricardo jólértesültsége, ahogy Norah betegségéről érdeklődött, aztán kapcsolt, amikor a volt férje egy röpke hálás pillantást vetett Robert felé. Ha nem vigyáz, ezekből még országos jó cimborák lesznek. – húzta elé a száját gunyorosan, ugyanakkor kissé megnyugodva. Most pedig ellazulva, hetek óta először nyugodtan ragadta meg Robert feléje nyújtott kezét. Nem mintha Ricardo áldására lett volna szüksége ahhoz, hogy izmai görcsét feloldja a fiú ölelésében, de mégis jó érzés volt, hogy nem kell lelkiismeret furdalást éreznie azért, hogy szeret és szeretik.