Zöldzug - 4. rész

Már a második éjszaka is eltelt, volt idejük megszokni új, átmeneti életük színterét. De nem volt könnyű. Az első nap teljes tétlensége, amelyet csak az ebédlőben töltött félórácskák törtek meg, ólomlábakon vánszorgó órákkal telt. Tisztában volt vele, hogy ez valamilyen ráhangolódás volt a tulajdonképpeni terápiára. Annyira megutáltatják velük ezt a rájuk kényszerített unalmat, hogy ennél már a teljes kitárulkozást is élvezetesebbnek látják majd. Kíváncsi volt, hogy képes lesz-e rá. Mint ahogy arra is, hogy ez egyénileg vagy azonnal csoportban, a többiek előtt következik-e be. Kicsit tartott is tőle... ha ő itt őszintén kipakolja a lelkét, nem lesz-e valaki, aki idővel innen kiszabadulva próbálja majd dollárra váltani valamelyik bulvár újságnál az itt hallottakat? Bizalom! Ilyen „jelszavak”-at fedezett fel a kertben is, ahol a virágágyások között kis táblákat talált tegnap, amelyeken idézetek, spirituális okosságok álltak. Egy helyen pedig maga a szó volt virágokból ültetve. Ezen elmosolyodott. Ha egyszer hazatérhet, ő is át fogja alakítani a kertjét... ezt a szót egyenesen a medence mellé ülteti majd... ha ... ha, képes lesz még valaha bizalommal fordulni bárki felé is. Maddalenát leszámítva persze. 

Tegnap éjjel álmatlanul feküdt a sötétben a sarkokat számolgatva, aztán egy képzeletbeli bárány sereget számba véve... sikertelenül. Ma éjjel már úgy aludt, akár a kő. Csodálkozott ezen, hiszen már várta az elvonás első tüneteit,a remegést... de talán a sokkoló váltás, talán az elképzelhetetlen mennyiségű víz, amit unalmában megivott, egyelőre feledtették vele, hogy a teste másra is szomjazik.

Belebújt a hófehér farmerbe és a könnyű fehér vászoncipőbe, majd úgy döntött, hogy az éjjeli fehér pólót nem cseréli le a napközbenire. Ki venné észre? Mi jelentősége lenne egyáltalán? A fürdőszobába indult, reménykedve, hogy megelőzi Sofiat, a másik lányt a folyosón, aki már otthonosan mozgott, nyilván jó ideje itt lehetett. Szeretett volna beszélni vele tegnap este, de a lány a vacsora után eltűnt a szobájában, ő pedig nem érzett magában elég bátorságot, hogy bekopogjon hozzá. A tájékoztatóban az állt, hogy tartsák tiszteletben a többiek elvonulási szándékát, tiszteljék a befelé fordulás perceit, óráit. Hát, ő tisztelni akarta, még ha úgy is érezte, hogy ez nem feltétlenül a legjobb útja a gyógyulásnak. 

A folyosóra lépve kinyílt a vele szemközti ajtó és Jeff Palmer feje bukkant fel. A szemei még csak résnyire nyíltak, mint egy átvirrasztott éjszaka után, a józanság első pillanatait megélve. A fejét uraló fecskefészket egy hajgumival fogta össze, amitől a látvány egy túl nagyra nőtt óvodást juttatott az eszébe. Eltekintve attól, hogy egy óvodás nem ébresztette volna fel benne az alsónadrág, póló ruházatával a nőstényördögöt. Erőnek erejével szakította el tekintetét a sok fehérségtől még barnábbnak tűnő formás és férfiasan szőrös lábszáraktól, meg amit még ez fickó itt nagylelkűen közszemlére bocsátott.

-Nincs egy ollód? – kérdezte a férfi kásás hangon az elemi udvariasságnak még a látszatát is kerülve és nélkülözve a köszönést, mintha nem lenne vele tökéletesen tisztában, hogy itt egyiküknek sincs semmiféle tárgya. Dakota némán megrázta a fejét, mire a férfi, nem törődve vele, hogy zavarba hozza-e vagy sem,  az ágyékát masszírozva kőrözni kezdett a nyakával. –Elfeküdtem a nyakam. Hiányzik a memoria-párnám. – nyögte, de a hang nem annyira a kínt, sokkal inkább kéjes, párnák közti zsibbadtságot juttatott eszébe. 

Na és? – akarta kérdezni, de csendben maradt. Ki a fenét érdekli, hogy a nagy Jeff Palmer mit hiányol, vagy mit nem? Bárki vágta azt a szörnyűséget a fejére, gondolkodott volna akkor, hogy olyan helyre indul, ahol lehetősége sem lesz szabadulni tőle. Mit nyafog, mint egy kislány? – húzta fel magát, és tudta, ezek az első jelei, hogy szervezetéből hiányzik a megfelelő alkoholszint.

-Kérdezd meg az irodában... hátha valaki megkönyörül rajtad ... és rajtunk. Rossz rád nézni. – morogta barátságtalanul, mire a férfi felrántotta a szemöldökét.

-Kiscsillag, én nem kértelek, hogy bámulj... – kacsintott rá, mire a szemeit forgatva a fürdőszoba felé indult. Ő a hülye, hogy egyáltalán leállt vele beszélni. Tipikus elkényeztetett hím, akinek szent meggyőződése, hogy minden nő azért született a világra, hogy őt csodálhassa. Nos, néhány hete még talán igaza is lett volna, de Dakota az utóbbi két éjszaka magányos őrlődése során eldöntötte, hogy ha már változtatásra adja a fejét, akkor az teljes lesz. Megszabadul az alkohol függésétől és megszabadul a kényszerképzettől, hogy csak egy férfival az oldalán képes boldogulni a nagyvilágban. Nem! Erős lesz, önálló, független, kemény. ... Amikor hátranézett, Jeff Palmer még mindig a szobája ajtajában állt és őt nézte. Ajaj, csak ne lennének olyan csodás kékes szürke szemei! Volt bennük valami, ami megkérdőjelezte a fene nagy elszántságát.

Jeff gunyoros mosollyal nézett a lány után. Amikor a kávézóban látta, hosszú haja kócosan tobzódott szív alakú arca körül, de igazából a jellegzetes leszegett fejre és merev tartásra figyelt fel, a hatalmas napszemüveg mögé rejtett másnaposság jellegzetes velejáróira, felismerve benne a sorstársat. Tegnap az ebédlőben alaposan megnézte magának a lány új öcsi-frizuráját, ami hihetetlen módon nőiesebbé tette, mint az a múltkori kóc. Gyönyörű finom vonásait kiemelte a rövid haj, csak a szeme rontott az összképen, száz évvel idősebbnek mutatva, mint amennyi valójában lehetett. Tudta, hogy Dakota Hays a neve és be is ugrott néhány epizód valami C-kategóriás sorozatból, ahol a lány megmutathatta mit tud, legalábbis a rendezői koncepció szerint. Ez pedig néhány erőteljes dekoltázs volt és figyelemre méltóan dús mellek. Izgalmas párost alkottak a vékony derékkal, amit talán még át is ért volna a két lapát tenyerével, nyújtotta ki maga elé a kérdéses testrészeit. Hosszú ujjai nyújtózkodtak egyet, aztán maga elé képzelte azt a derekat. Oké, talán ennél mégis vastagabb, döntötte el. Élvezte a pillanatot, ahogy a zavart látta átsuhanni a lány arcán. Mintha még nem látott volna férfit alsónadrágban – grimaszolt gunyorosan. Ő a maga részéről nem volt szégyenlős. Tudta, hogy a nők szívesen legeltetik rajta a szemüket és volt olyan nagylelkű, hogy kielégítse a szemük kíváncsiságát. Néhányuknak több is jutott, és most először gondolt bele, itt léte az alkohol elvonáson túl még milyen próbatételek elé állítja majd. Belekotort a hajába, ujjai elakadtak az összegumizott tincsek között. Bassza meg! Ment volna át az egészen a nullás géppel, most nem utálna az ablaküvegben szembesülni a tükörképével. Erősen remélte, hogy van igazság a lány szavaiban, és az irodában kap egy ollót, hogy szigorúan a többiek szépérzékének megőrzése érdekében megszabaduljon ettől a szörnyelladefrász-frizurától. Visszafordult a szobába, felrángatta magára az ágy végében heverő fehér farmert, aztán csak úgy mezítláb leballagott a földszintre, hogy kiderítse, milyenek az esélyei.

*

-Dr. Brooks vagyok, Jeff... – nyújtotta a kezét a középkorú férfi feléje. –Ugye szólíthatom így? – tette hozzá az álságos kérdést, mintha lehetne a legbensőbb ügyeiről úgy beszélgetnie valakivel, hogy az illető Mr.Palmernek szólítja.

-Persze. – vonta meg a vállát, miközben megrázta a fickó kezét. Amikor bekopogott hozzá, megjelenve a dossziéban kapott helyen és időpontban, lélekben felkészült rá, hogy egy aranykeretes szemüveg mögül őt vizslató, ropogós fehér köpenyben feszítő orvost talál majd az elegáns szobában, amely korántsem volt olyan rideg, mint a lakók szobái. De dr. Brooks inkább úgy nézett ki, mint egy bohém művész, vagy egy irodalmi tanszékről kiszökött túlkoros egyetemista. Puha szövetnadrágja fölött kockás ing lógott a csípőjére egy kézikötésű, kissé kinyúlt pulóver alól. A barna cipő első ránézésre is egy neves angol cég drága és már meglehetősen elnyűtt terméke volt. A szemüveg keretét és szárát pedig – Jeff szemét valósággal vonzotta a látvány – apró hangjegyek és violinkulcsok borították, akaratlanul is az értelmes, mélyre látó szemekhez vonzva a tekintetét. 

-Zavarban van? – kérdezte az orvos, ahogy Jeff próbálkozott szabadulni a látványos keret vonzásától, önkéntelenül is újra-újra visszatérve.

-Nem igazán. Még nem. – mosolyodott el ezen a próbálkozáson, hogy egy ilyen kérdéssel próbálja a másik elérni, hogy valóban zavarban legyen. Ennél azért jobban meg kell erőltesd magad! – gondolta gunyorosan. –Megkérdezhetem, milyen orvos?

-Hogyne. ... Az irodalomtörténet professzora vagyok. – szegeződött rá a másik férfi pillantása, várva a hatást, amit a meglepő kijelentés okozhatott.

-Hm, vicces – kúszott egy mosoly Jeff szája szögletébe. –Pszichológus?

-Nem. A 19. századi angol irodalom a szakterületem, úgyhogy ha bármikor akarna beszélgetni mondjuk, Henry James-ről, részemről a legnagyobb örömmel... – intett a fickó egy kényelmes karosszék felé.

-Pont Henry James? – próbálta felvenni az érdekes fonalat Jeff, mire a másik felvonta a szemöldökét.

-Zavarja, ha egy férfi a saját neméhez vonzódik?

Jeff most tényleg zavarba jött. Mi ez a kérdés? Oké, ő is olvasott róla, hogy az író sosem nősült meg és életrajz kutatói a halála után fedték fel több száz, fiatal férfiakhoz írt homoerotikus leveleit. Dr. Brooks ezzel a témával most üzenni akart neki? ... Úgy döntött, egyelőre válasz nélkül hagyja a provokatív kérdést.

-Nem egészen értem, ha nem pszichológus, nem is orvos doktor, akkor ... miért találkoztunk mi itt ezen a helyen...

-Én is ennek a helynek a lakója voltam sok-sok évvel ezelőtt, hogy úgy mondjam, sorstársak voltunk Jeff.  Egyébként végeztem kiegészítő tanulmányokat a témában, és az intézet vezetősége úgy gondolta,  első kézből származó tapasztalataim esetleg nagyobb segítséget jelenthetnek, mint valaki olyané, aki csak a tankönyvekből ismeri ezt a világot. – nézett a szemébe a férfi, keresve a dacos ellenállás felvillanó szikráját. Volt már része ilyenben, mert egyesek az orvosi diplomának szavaztak bizalmat, bízva a gyógyszerekben, hogy majd azok segítenek megválni a függőségeiktől. Holott csak felcserélték a régebbit egy újra. Zacharias Brooks  megjárta azt a poklot is, úgyhogy tisztában volt vele, hogy az egyedüli üdvözítő megoldás a betegek lelke mélyén tíz körömmel kapaszkodni akaró önuralom. Jeff Palmer olyan embernek tűnt, aki képes megküzdeni a démonaival. 

-Oké, ezt el tudom fogadni. – bólintott Jeff. A fickó határozottan érdekes beszélgetőtársnak ígérkezett, csak azt a korábbi kérdését kellene még idejekorán tisztázni – jutott eszébe a homoszexualitásra vonatkozó nyílt utalás. –És, hogy az előbbi kérdésére válaszoljak, ... nem, nem zavar, ... már amennyiben ez nem feltétele az itt tartózkodásnak – tette hozzá, visszavágva a korábbi provokációért. Dr. Brooks vette a lapot, halvány mosollyal biccentett, és kitöltött mindkettőjüknek egy nagy pohár vizet. Jeff akaratlanul is arra gondolt, ennyi vizet csak az edzőteremben volt képes meginni, több órányi önkínzás után, de nyilván a fizikai igénybevétel és a lelki között kell lennie összefüggésnek, mert határozottan jól esett most is a hűvös íztelen folyadék.

-A pszichológia azért mégis csak egy tudomány, nem? – nézett a férfira Jeff és a tekintetében nem volt gúny, csak őszinte kíváncsiság.

-De. Az. És? – billentette félre a fejét dr. Brooks. –Maga szerint sémákat lehet húzni az itt lévőkre? Biztos vagyok benne, hogy nincs két egyforma ok a mögött, hogy mindannyian a pohár fenekén keresik a válaszokat. Így aztán a megoldás sem lehet egyforma, nem igaz?

-Talán igaza van. – vonta meg a vállát Jeff. Ő a maga részéről eddig nem sokat gondolkodott ezen. Ha nagy általánosságban akart volna fogalmazni, abban biztos volt, hogy Hollywood volt az itt lévők közös oka, de talán igaza van ennek az irodalomprofesszornak és az igazi válaszok ott rejtőznek mindannyiuk életében külön-külön. Talán igazságtalan tőle is, hogy erre a városra akarja ráhúzni a vizes lepedőt, ahelyett, hogy beismerné a maga emberi gyengeségeit. A többieknek is nyilván megvan a maguké, amiért nem voltak képesek egy nagyon egyszerű szóval elhárítani a veszélyt: Nem. Gyerekként mindig azt mondták, az a nagy szíve lesz a veszte, amely képes volt mindenkinek adni egy esélyt, még ha ezzel ő maga került is hátrányba. Ideérkezve úgy tűnt, levetkőzte ezt a nagylelkűségét, beállt a törtetők közé, bár szerette volna azt hinni, hogy igazából nem gázolt át senkin. Megkapta a sikert és cserébe odaadta a lelkét. A józanabbik oldalát egészen biztosan. 

-Úgy gondoltam, eleinte kettesben beszélgetünk és ha képes a csoportos terápiára, akkor megpróbálkozhatunk azzal is. – szakította félbe a fejében zajló monológot dr. Brooks. Jeff lehunyta a szemét, ahogy az első komolyabb görcs belemart az agyába. Aha, akkor már kezdődik! – sóhajtott elgyötörten, de a másik férfi egy percnyi szünetet sem engedélyezett. Folytatta a beszédet, magára vonva újra a figyelmét. -Sokszor segít, ha tisztában vagyunk vele, hogy nem csak mi küzdünk a problémával, és hasznos lehet mások próbálkozásainak nyomon követése is. Jó példa, rossz példa ... ilyenekre gondolok ... – kezdett bele a férfi, és Jeff gondterhelten összevonta a szemöldökét.

-Csoport? ...Nem is tudom. Végül is az ember a gyengeségeiről beszél ilyenkor, nem? És egyszer majd mindannyian kikerülünk innen. Talán valaki jó pénzt lát benne, hogy az itt hallottakat megossza egy bulvárlappal. Éhes hiénaként vetnék magukat a szaftos részletekre. Higgye el, volt már részem benne, pedig a probléma tized ekkora sem volt.

-Nos, a gyógyulás első lépcsőfoka az, hogy szembe tudjunk nézni a problémával. Hogy elismerjük a létezését. Ha innen kikerülve szembesíti vele egy újság, akkor is emelt fővel állhasson és azt mondhassa, úrrá lettem rajta. Szerintem egy kibeszélés – aminek azért nem látom az esélyét – talán még a segítségére is lehet. Az emberek látnák, hogy keresi a helyes utat és mindent megtesz, hogy rajta maradjon. Még jó példával is szolgálhat másoknak.

-Magát hallgatva tényleg nem vészes, de higgye el, a bulvár mocskos világ, volt már részem benne. Őket sosem az igazság érdekli, csak amit ki lehet belőle csavarni a maguk rosszindulatú módján. Nekem pedig túl sok függ attól, hogy hogyan ítélnek meg mások. –jutott eszébe az utóbbi időben meglehetősen bizonytalan lábakon álló karrierje.

-Oké, ezen ráérünk később gondolkodni. Az első idő úgyis az ismerkedésé. Velem és a társaival. Talán idővel maga tud kijelölni egy vagy több személyt, akikkel vállalni tudná a közös beszélgetéseket. Mint tudja, elég sokat lesznek együtt, egymásra utalva a kinti munkáknál. Meg fogja ismerni őket és elég információja lesz, hogy ki előtt tudna megnyílni. Szerintem ugyanis fontos, hogy ne csak önmagában játssza le ezt a meccset, még csak ne is velem kettesben. Egy külső szemlélőnek lehetnek észrevételei, amik magát segítik a gondjai felismerésében és megoldásában. De erről még talán korai beszélnünk. Most kezdjük az elején, érdekelne, hogy milyen emlékei vannak a gyerekkoráról, a szüleiről, a környezetéről... Innen indulunk, és ki tudja, hova jutunk majd el. De érdekes kirándulás lesz, erről biztosíthatom.