A szerelem 4 keréken érkezik 3.

Julie már éppen a kádban akarta megereszteni a vizet, amikor megcsörrent a telefon. Bosszúsan nyúlt érte. Szinte biztos volt benne, ki keresi. No nem, ennyivel nem ússza meg... Robert azonban nem hagyta szóhoz jutni:

-Kérem, ha lehet, mielőbb jöjjön át, dolgunk van! – és már kattant is a készülék.

Minden bosszúsága ellenére Julie tudta, hogy a munkaadójáról van szó, így aztán vette a kulcsokat és átkopogott. Az ajtó szinte azonnal kitárult. Ámulva nézett körül. Az ő szobája is igazán szép volt, de ez a lakosztály... A nappaliban az ő egész lakása elfért volna, pedig sosem érezte szűkösen magát ott sem. De aztán igyekezett a főnökére koncentrálni. A férfi őt nézte. Szája szélén a már szokásos vigyorral mustrálta a lány farmerjának hasítékából elővillanó térdét.

-Látom, ugyanazt a divatot követjük mindketten. Csak magán sokkal jobban áll.

Julie ezzel a kijelentéssel szívesen vitába szállt volna. A férfi igazán elegáns volt előző nap a csodás, méretre szabott öltönyökben, de ez a szakadt térdű nadrág egyszerűen elvette az eszét. De aztán erőt vett magán és szolgálkatkészen megkérdezte:

-Megyünk valahová?

-Nem, csak ahogy volt olyan kedves figyelmeztetni, itt az ideje, hogy ebédeljünk. Azonnal hozzák. Engedelmével rendeltem ezt-azt. Remélem, talál köztük az ízlésének megfelelőt is. És arra gondoltam, hogy ez amolyan munkaebéd lehetne. Jószerivel semmit nem tudok magáról, mielőtt megismeri a rejtett titkaimat, talán elmondhatna magáról is egyet mást. Persze, csak ami publikus, a világért sem akarok kíváncsiskodni. Gondolom, nem ajánlották volna erre a munkára, ha nem lenne száz százalékig megbízható. Aztán itt van ez az előbbi elválásunk... Ez sem hagy nyugodni. Mégiscsak ez az első közös napunk, nem indíthatunk veszekedéssel, ráadásul igaza van, nem lett volna szabad a szatyrában turkálnom. Engedje meg, hogy kiköszörüljem a csorbát!

Közben meghozták az ebédet, könnyű salátákat, halat, gyümölcsöt. Asztalhoz ültek. Julie arra várt, hogy Robert szed magának, ő pedig előzékenyen a nőre várt. Üldögéltek pár percig, aztán a már-már kínossá váló feszengést egyszerre oldották fel a kitörő nevetéssel.

-Ön van itthon – mutatott a tálakra Julie.

-Lehet, de Ön a hölgyvendég. És mintha Stephanie erős túlzással valami olyasmit javasolt volna, hogy legyen anyám helyett anyám, márpedig otthon anyu tálal mindenkinek. – riposztozott azonnal a férfi.

Julie igyekezett elfojtani magában a cseppet sem anyai gondolatokat és tálalt. Aztán szedett magának is, közben Robert a behűtött ásványvizet töltötte ki.

-Jó étvágyat! – mondták szinte egyszerre.

Robert jóízűen nekilátott, Julie azonban csak csipegette az ételt. 

-Nem éhes? – nézett fel a férfi.

-Nem, nem igazán.

-Akkor meséljen közben magáról. Aztán majd ha látja, hogy alig hagyok magának, akkor biztosan megjön az étvágya – mutatott villájával az ételre a férfi.

-Mégis, mire kíváncsi?

-Nem tudom, mindenre. Hol született, kik a szülei... bocsánat, kik voltak a szülei? Hogy alakult az élete a nagybátyjával? Mit tanult? Hol szeretett volna elhelyezkedni? Kik a barátai? ... annyi mindenről mesélhet. Nekem mindegy. Állítólag jó hallgatóság vagyok.

Julie nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:

-22 éves vagyok, de ezt biztosan tudja az életrajzomból. Dél-Franciaországban születtem és ott is éltünk a szüleimmel majdnem 15 éves koromig, de akkor... – még most is elszorult a torka, ha arra a rettenes délutánra gondolt – szóval, akkor haltak meg a szüleim. Párizsba indultunk néhány napra és onnan ide Los Angelesbe, a nagybátyámhoz. De már csak én jöhettem. Az édesapám frontálisan ütközött egy teherautóval. Mindketten azonnal meghalltak. Rajtam pedig egy karcolás sem esett. Senki nem is értette. Sem a balesetet, sem azt, hogy én nem sérültem meg. A nagybátyám azonnal értem jött és magával hozott. Ő nevelt fel. Ő tanított meg autót vezetni, szerelni. Ő  tanított meg arra, hogy semmi sem biztos az életben, csak ami már elmúlt. Világéletemben imádtam a könyveket. A történeteket. A filmvászonra varázsolt életeket. Valaha forgatókönyvíró akartam lenni – ne, ne mosolyogjon, most sem hagytam fel a titkos tervemmel, hogy egyszer majd meghódítom Hollywoodot. De tisztában voltam azzal is, hogy ez csak nagyon keveseknek sikerülhet és hát biztosabbnak tűnt a könyvszerkesztés világa. De most úgy látom, ez sem az a világ, amelyik könnyen befogadja a kezdőket. A barátaim pedig... igazából nem hiszem, hogy barátaim lennének, inkább csak ismerőseim. Akikkel össze lehet jönni egy estére, de ha nem hallunk egymásról, akkor sem lesznek emiatt álmatlan éjszakáink.

A férfi közben befejezte az evést, letette az evőeszközöket és csendesen csak ennyit mondott:

-Akkor maga magányosabb, mint én.

Hosszú percekig emésztették ezt a reakciót, de mielőtt Julie rákérdezhetett volna, miért gondolja így, a férfi hirtelen folytatta:

-Rólam valószínűleg már mindent tud a zokniméretemtől a kedvenc édességemig. Ha nem így lenne, azt nagyfokú felelőtlenségnek tartanám. Felkészülés nélkül betérni az oroszlán barlangjába? De magával ellentétben nekem még élnek a szüleim, vannak testvéreim és vannak igazi, régi jó barátaim, akik ha kell visszarángatnak a földre, ha kell megölelnek, akik vigaszt nyújtanak, amikor a legnagyobb tömeg közepén is baromi egyedül érzem magam. Na, de ne keseregjünk... az életben mindenért fizetni kell; népszerűségre, filmszerepekre vágytam... megkaptam. Nincs ingyen. Elfogadtam. Azt hiszem egyébként egyet kell értenem a nagybátyjával, az a biztos, ami már elmúlt. Amit már megéltünk, azt soha senki nem veheti el tőlünk. Próbálhatják megmásítani az emlékeinket, de csak rajtunk múlik, hogy ebben mennyire engedünk. Én szeretem az emlékeimet, mert azzá neveltek, ami ma vagyok. És hangozzék bár nagyképűségnek, azt hiszem, összességében jó ember vagyok, aki még mindig két lábbal áll a földön. Persze, emellett hajlamos vagyok az álmodozásra is, de ez maradjon a kettőnk titka – váltott át könnyedebb hangnemre.

Julie arcán is átfutott egy kis mosoly, de inkább lehajtotta fejét, mert még az elhangzottak hatása alatt állt. Nem hitte volna erről a fiatal férfiról, akiért manapság a fél világ rajong, hogy ennyire komoly, beleérző, érzékeny lélek. Néha kicsit gyerekesnek, többnyire végtelenül lazának, komolytalannak  érezte a megnyilatkozásait, mint akinek egyetlen szavát sem lehet komolyan venni. Erre tessék, most itt ül előtte meggörnyedt vállakkal és valami egészen váratlan mélységekkel a máskor vidáman csillogó szemekben.  Amióta az eszét tudja, nem beszélt senkivel ilyen őszintén a fájdalmáról, még Alfred bácsival sem. És hogy egy idegennek így kiadja magát, ráadásul a híres sztár is így megnyíljon előtte ismeretségük második napján, ennél különlegesebb dolog nem történt még vele soha.  Szinte megijedt az érzéseknek attól a kavalkádjától, amik átsöpörtek rajta.  Gyengédséget érzett a férfi iránt, vigaszt akart neki nyújtani, de mire felnézett, hogy szóra nyissa a száját, Robert alighanem rádöbbent, hogy túlságosan kitárulkozó volt. Kicsit megrázta magát és pillanatokon belül újra a nemtörődöm mosolyú fiatal sztár ült előtte. Ha nem érezte volna a keserűségét szinte a saját bőrén, megesküdött volna rá, hogy Oscar-díjas alakítást látott.

-Kicsit mélyre ástunk az érzelmeinkben – vágott egy grimaszt a férfi, majd az alig hallható kopogásra az ajtóhoz lépett. A pincér tért vissza, kitolta a leszedett  edényeket és a rendbe tett asztalnál szervírozta a kávét.  Julie még a történtek hatása alatt állt.

Amikor újra kettesben maradtak, Robert témát váltott.

-Úgy láttam, hogy az irodalomban vannak közös érdeklődési pontjaink. Bár, az utóbbi időben leginkább forgatókönyveket olvastam csak, de néha az eredeti könyvekre is kíváncsi lettem. Furcsa dolog ez, de mára már minden könyvnek úgy állok neki, vajon filmen hogyan lehetne megvalósítani. Lehet, hogy meg kellene próbálkoznom nekem is a forgatókönyvírással. Éreztem erre már korábban is késztetést, de élmélyedni benne sosem volt elég időm. És persze tisztában vagyok vele, hogy egy dolog a lelkesedés, de a megvalósításhoz alighanem az ösztönösségen túl tudásra is szükségem lenne. Tanulnom kéne ezt is, meg még annyi minden mást, mert az évek telnek és elég nevetséges lennék később az iskolapadban. De őszintén szólva pillanatnyilag ennek sem látom sok realitását. Idegesítő érzés. Főleg akkor, amikor nálam jóval képzettebb kollégákkal hoz össze a jó sorsom. Azt mondják, az élet a legjobb tanító. Én meg próbálok most ebbe a gondolatba kapaszkodni és tanulni mindenkitől, aki hagyja.

Julie mintha a saját vágyódó gondolatait hallotta volna a férfi szájából. Újult érdeklődéssel kezdte figyelni a mondandóját.

-Nemrégiben olvastam egy könyvet. Egy híres fotósról szólt, akinek  az egyik képe jószerivel iskolai tananyag volt, biztosan ismeri, Robert Capa-nak hívták. A milicista halála című képével illusztrálták minden tankönyvben a spanyolországi polgárháborút. Azt azonban nem tudtam róla, hogy Robertünk nem is volt amerikai, hanem egy magyarországi zsidó menekült volt. Erre a körülményre egy ottani forgatásom során hívták fel a figyelmemet, sok más érdekes tudnivaló mellett. Csak csodáltam, hogy egy kicsi, szinte jelentéktelennek tűnő középkelet-európai ország mennyi  nagy koponyát adott a világnak. Nobel-díjasok, tudósok, művészek és persze találmányok végeérhetetlen sora. Azt hittem viccelnek, nagyzolnak, de talán még szerények is voltak. Megdöbbentő volt. Akkor kezdett érdekelni Capa élete és munkássága. Aztán elolvastam  róla azt a könyvet, első olvasatra egy romantikus történetet és nagyon megtetszett a figura. Azt hiszem, jó Capa lenne belőlem a filmvásznon. Már csak azokat kéne erről meggyőznöm, akik a filmet finanszírozzák. De már megint csak magamról beszélek, pedig hát igazából Önt szeretném megismerni.

Julie kis ajkbiggyesztéssel gondolkodott, hogy még mi érdekeset tudna mesélni magáról, de igazából nem jutott eszébe semmi. –Kérdezzen inkább, mire kíváncsi!?

-Miért jöttek volna Amerikába azon a végzetes napon?

-Talán el sem hiszi, de nem tudom. Még kicsi voltam, engem csak az érdekelt, hogy világot láthatok és újra találkozhatok Alfred bácsival. Aztán a történtek után pedig már mindegy is volt. Franciaországban nem maradhattam egyedül. A nagybátyám pedig nem hagyhatta itt a jól felépített életét miattam. Egyértelmű volt, hogy vele tartok.

-Nem is vágyik vissza?

-Nem tudom, sosem gondoltam erre. Akkor talán nem is vágyakozom, igaz?

-Látja, milyen érdekes is a sors keze… én Angliából jöttem ide, maga Franciaországból. Mindketten idegenek vagyunk ebben a városban, mégis – vagy éppen ezért – megtaláltuk egymást. Tudja, én mindig szerettem volna Dél-Franciaországban élni, kis hangulatos bárokban zenélni, esténként a tengerparton kóborolni. De amikor ezek az álmaim voltak, még nagykorú sem voltam. Aztán derült égből jött a Nagy Lehetőség és azóta a mókuskerék nem ereszt. Ha egészen őszinte akarok lenni, nem is akarok már szabadulni. Még nem. Mostanra már van annyi magabiztosságom, hogy úgy érezzem, dolgom van még ebben a világban. Rengeteget kaptam ettől az élettől, így aztán panaszkodnom nem illik. De azért néha eszembe jut az a régi álom, a mediterrán kis városkával. … De nem akarom feltartani, meg néhány telefont is el kell intéznem. Pihenjen, olvasgasson, és kopogjon rám fél órával az indulás előtt. Én reménytelenül figyelmetlen és pontatlan tudok lenni.

Julie még az őszinte beszélgetéstől elbűvölve biccentett.

-Köszönöm az ebédet és a kellemes beszélgetést. Időben szólni fogok – mondta és átment a szobájába. Ahol aztán nyakig merült a kád forró vizébe és az eddig történteken merengett. Nem erre számított. Jó, igazából elképzelni sem tudta, mire számítson. De azért ez a férfi csupa meglepetés volt eddig. Ami felületes ismerettel bírt róla, arról most végképp bebizonyosodott, hogy tényleg csak a felszín, amely alatt rengeteg elfojtott érzelem munkálkodik. Művészlélek. Erről aztán eszébe jutott, hogy az első Alkonyat filmen kívül nem is látta a későbbi filmjeit. Ezt a mulasztását pedig mielőbb pótolni akarta. Felöltözött és a recepcióra ballagott. Üzenetet hagyott, ha Robert keresné, hogy hazament pár holmit összecsomagolni.

Lakása ajtaja előtt Kaiba botlott.

-Van egy kis időd? – kérdezte a fiú.

-Végül is van – gondolta Julie és beinvitálta a szomszédját.

-Nem akarsz mesélni a munkádról? – jött a következő kérdés.

-Nem igazán. Nincs benne semmi érdekes. Egy híres ember, akit alkalmanként ide-oda kell fuvarozzak. – próbálta elbagatelizálni a tényeket. A titoktartási záradék szerint senkinek nem beszélhet a munkadójáról és a programjaikról. De Kai még nem adta fel, hogy valami információhoz jusson.

-Ennyivel engem nem tudsz elhajtani. Ha nem lenne benne semmi érdekes, akkor itthonról járnál munkába, de te elköltöztél. Akkor pedig aligha alkalmi fuvarokról van szó.

Hiába na, Kai-ban egy Sherlock Holmes veszett el.

-Nézd, nem beszélhetek róla, ez is benne van a szerződésemben. És nem szeretném a munkát már a második napomon elveszíteni.

-Óóó, akkor nagykutya lehet! – bohóckodott tovább Kai. –Politikus?

-Kai! Nem fogok válaszolni a munkámmal kapcsolatos kérdéseidre, értsd meg!

Most már kezdte fárasztani a faggatózás. Közben egy táskába összepakolta a laptopját. Aztán kitessékelte a kitartó szomszédot és bezárta a lakást. Bocsánatkérően puszit nyomott az arcára, és a kocsijához ballagott. Útközben még betért egy üzletbe, ahol miután az internetkávézóban letöltötte Robert eddigi filmjeinek listáját, szisztematikusan össze is gyűjtötte őket. Izmos kis csomaggal távozott. Már most kíváncsi volt, milyen hatással lesznek rá a filmek. A szállodába éppen időben tért vissza, csomagjait a nappaliban hagyta és bekopogott Roberthez. Kopogott, kopogott, de semmi válasz. Leszólt a recepcióra, de ők nem látták, hogy távozott volna.

Tanácstalanul toporgott a két ajtó közötti folyosón. A férfi kulcskártyája nélkül nem tud bemenni. Talán elaludt. Talán rosszul lett? Egyre vadabb rémképek kezdték kínozni. Aztán egyszercsak kinyílt a lift ajtaja és Robert izzadt alakja lépett ki rajta. Kezében egy halom holmi, törölköző, melegítő nadrág, tornacipő… Julie elkerekedett szemét látva magyarázkodni kezdett.

-Az ilyen őszinte nagy beszélgetések mindig annyi feszültséget gerjesztenek, hogy kellett egy kis mozgás a levezetésükhöz. Itt voltam a szomszédban, egy kis edzőteremben. Késésben vagyok?

Julie elmosolyodott az aggódó hang hallatán.

-Nem, még nem. És ha tíz perc alatt össze tudja kapni magát, akkor én teszek róla, hogy időben leszállítsam a következő megbeszélése helyszínére.

Robert pontosan tíz perc múlva a zuhanytól még nyirkos hajjal bekopogott. Julie fejcsóválva nézett végig rajta.

-Így akar odamenni?

-Miért? – nézett végig Robert a zöld vászon nadrágon, megszámlálhatatlan fehér pólói egyikén, a fekete farmerdzsekin és a fekete tornacipőn. –Mi a baj a szerelésemmel?

-Baj? Baj az nincsen vele, de komolyan úgy érzi, hogy egy újságíróval való találkozáshoz ennél jobban nem is kell felöltöznie?  Még ha az alkalom nem is kíván öltönyt, de akkor miért egy ilyen elegáns helyre beszélték meg a találkozót?

-Öltözzek át, anyu? – kérdezte a férfi csúfolódva. –Bár, azt hiszem arra már sem időm, sem kedvem nincs. Ne a ruhatáramra legyenek kíváncsiak, hanem a mondanivalómra. Egyébként meg úgyis ugyanazokat az elmés kérdéseket fogják ismét feltenni. Ha nem tisztelnek meg azzal, hogy valóban érdeklődnek irántam, akkor én minek törjem össze magam miattuk?

Julie nem válaszolt. A férfi kirohanásából egyértelmű volt, hogy a háta közepére sem kívánja a találkozót, nyilván az ügynöke által szervezett kötelezettségét teljesíti. És a sértettség a hangjában, amivel arra utalt, hogy a személye amúgy sem érdekel senkit, magáért beszélt. Vállát megrántva a lift felé indult, Robert pedig hagyta maga mögött becsapódni az ajtót és követte.

Ahogy a napok teltek, Julieban egyre többször merült fel a kérdés, ennek az embernek egyáltalán miért van szüksége rá? Szinte sehova nem járt el. Vagy olvasott, vagy a hangokból ítélve zenélni próbált, de az időnként kihallatszó disszonáns hangokból ítélve ahhoz sem volt most türelme. Aztán előbukkant, de abban sem volt sok köszönet. Olyan torzonborz volt, mint egy ősember. Amikor pedig végre mentek volna valahová, úgy keveredett elő a gardróbból, mint egy hajléktalan. Julie nem volt a divat megszállottja, de ezt a trehányságot nem bírta szó nélkül hagyni. Persze összevesztek. Robert a szemére vetette, hogy túlságosan komolyan vette Stephanie szóbeli kérését. Ne próbáljon anyáskodni felette, mert ezt már évekkel ezelőtt is rosszul tűrte.  Szó szót követett, a férfi visszament és amikor újra előkerült, Julie majdnem elájult. Majdnem kopaszra nyírta híresen zilált tincseit. Másnap Stephani fúriaként robbant be már korán reggel a lány szobájába és tőle követelt magyarázatot védence viselkedésére, merthogy az ifjú sztár kiütve aludta a részegek legmélyebb és legédesebb álmát.

Julie tudta, hogy a férfi felhajtott néhány pohárral, hiszen végül az ő vállaira támaszkodva sántikált el a szobájáig. Közben nagy hangon magyarázta, hogy egyáltalán nincs berúgva és csak merő véletlenségből lépett a lépcső mellé. De ezek szerint hazaérve még folytatta a dolgot, mert az esti állapot tényleg messze volt a merev részegségtől. Mindenesetre az egyre idegesebb Stephaniet csak úgy sikerült lecsillapítania, hogy felvetette neki, ha a fizikumára is szükség van ennél az állásnál, akkor talán jobb lenne, ha egy férfit szerződtetnének.  Stephani visszavonulót fújt és újra Robertet vette elő. A férfit felrázta és válogatott szidalmak közepette elhajtotta zuhanyozni. Közben reggelit rendelt és a szobát igyekezett rendbe tenni. Amikor a reggeli megérkezett és Robert is előkerült, leültette és csak annyit mondott:

-Robert, ez nem te vagy. Mi a baj?

-Baj? Baj az nincs. Sztááár vagyok – hajlongott a férfi, mintha egy színpadon állna. Aztán szinte összeesett a kanapénál.

-Egy olyan marha nagy sztár vagyok, aki senkinek nem kell. Mindjárt itt lesz a Cosmo bemutatója és utána... semmi. Az ég adta világon semmi. Most nem kellek senkinek, amikor végre elhittem magamról, hogy színész vagyok. Hogy felnőttem.

Stephanie egyszer már látta ilyen állapotban, de akkor még szinte gyerek volt és a saját tudásában is teljesen bizonytalan. Aztán elrugdosta arra a mindent eldöntő meghallgatásra és egyik napról a másikra megváltozott körülötte a világ. Most meg... unatkozik, bezárva érzi magát és fél, hogy nem jönnek a munkák. És biztosan benne van a pakliban, hogy egyedül van. Fiatal férfi, aki normál esetben nemcsak a munkájának élhetne. De ebben a világban még ez is olyan bonyolult. Összeszorult szívvel nézte védencét, aki magasra emelkedett és pillanatnyilag rettentő nagy zuhanásra készül.  Értette ő, hogyne értette volna; és a tehetetlenség kínozta, amiért nem tudja megnyugtatni. Még nem. A tárgyalások még nincsenek abban a szakaszban, amikor fellélegezhetnek. Ő a maga részéről bizakodó, de hát nem is az ő bőrére megy a vásár. Már éppen valami közhellyel próbált mégis valami vigasztalót mondani, amikor a férfi váratlanul folytatta:

-És különben is, ki ez a nő, hogy állandóan pöröljön velem. Hol az öltözékemet kritizálja, hol a szőrt a képemen, vagy csak a cipőmet. Semmi nem jó neki. Ennyit még az anyám se osztott, nemhogy egy csitri, akit még csak hanyatt sem döntöttem. Nem a feleségem, hogy mindenbe beleszóljon.  A minap a barátaimat is majdnem kirakta. Jó, nem szó szerint, de olyan pofákat vágva távozott, amikor kicsit sörözni és zenélni kezdtünk, hogy a többiek is jobbnak látták, ha elszelelnek. Hisztis kis liba. Tom szerint egy nő kellene nekem, de hát ha valaki, ő aztán tudhatná, hogy ez mennyire bonyolult dolog. Ráadásul a fél világ drukkol a Kristennel való kapcsolatomért. Micsoda marhaság. Jó barátságnak indult, aztán több lett belőle, de mára visszaszelidült barátsággá. De ha ilyen nyomás lesz rajtunk még sokáig, akkor már az sem marad meg. Nő kéne... persze, hogy kéne egy nő. Végül is mindjárt 26 éves leszek, mikor legyen valakim, ha nem most. De ez nem olyan dolog, hogy kihúzom a fiókot és előrántok egyet. És különben is, ki a franc az a Kai?

Stephanie elkerekedett szemmel hallgatta a monológot, amit Robert nyilvánvalóan nem az ő füleinek szánt, de csak mondta, mondta, és szép lassan újra felhergelte magát. Ohó, Julie? Vele van a fiúnak problémája? Ezt a Kai dolgot végképp nem értette, de úgy döntött, per pillanat az nem is fontos. Szóval, Julie... Felállt, töltött egy jó nagy bögre kávét morgós ügyfelének, meghagyta, hogy egyen is valamit, aztán átment Juliehoz.

A lány egy könyvvel a kezében az erkélyen ücsörgött, de nem olvasott, hanem a távolt fürkészte. Nézett, de nem látott, ez így oldalról is nyilvánvaló volt, ezért aztán Stephanie egy kis torokköszörülés után belekezdett:

-Azt hiszem valamit nem vettünk számításba, amikor a szerződésünket megkötöttük.

-Tessék? – vált azonnal éberré Julie tekintete. Hát, akkor úgy látszik, ennyi volt, Robert valószínűleg kipanaszkodta magát, mennyire nem találják mostanában a közös hangot, és most neki fel is út, le is út.

-Julie, miért érzi úgy, hogy Robertet valamiért mindig figyelmeztetnie kell? Talán én voltam félreérthető, amikor a segítségét kértem, hogy figyeljen az étkezéseire. De igazából tényleg nem szárazdajkát kerestem mellé. Felnőtt férfi, a maga allűrjeivel. Ha neki szőrösen kerek a világ, hagyja meg neki ezt az örömet, ha a lyukas nadrágjában érzi magát magabiztosnak egy firkásszal szemben, hagyja rá. Most egy elég nehéz időszak van az életében, nem forgat és ami a nagyobbik baj, még fogalmunk sincs, mi lesz és mikor lesz a következő munkája. Ettől feszült, ideges és bizonytalan.  Ne szívja a vérét, inkább  legyen a barátja. Ráadásul egy fiatal férfi, aki – ahogy maga is láthatja – egy jó ideje nélkülözi a női társaságot. Higgye el, neki sem könnyű az élete. Megértem, ha a bajtól meg akarja óvni, ezt a törekvését támogatom is, de hagyja egy kicsit élni. Már amennyire az ő lehetőségei szerint ezt lehet. Már folynak tárgyalások a következő munkáiról, bízom benne, hogy hamarosan fellélegezhetünk mindannyian. Meglátja, akkor ő lesz a világon a legkedvesebb fickó. Segítsen neki átvészelni ezt az időszakot! És jut eszembe, maga tudja, ki az a Kai?

Julie csak bólintani tudott. Stephanienak azonban ennyi is elég volt, a választ meg sem várva magára hagyta.

Kai? Hogy jön ide Kai? – értetlenkedett Julie. Legszívesebben Stephanie után ment volna, hogy megkérdezze, Kai neve hogy került egyáltalán szóba, de még nem volt felkészülve rá, hogy Roberttel találkozzon. Látta ő rajta a fásultságot, érezte, hogy valami belső nyomás miatt hanyagolja el magát napról napra egyre jobban. Nem bántani akarta, csak felrázni. Úgy tűnik, sikerült, bár nem egészen úgy, ahogy elképzelte.

Halk kopogás zavarta meg a gondolatait. Biztosan nem Stephanie az, mert ő Robhoz hasonlóan úgy jött-ment nála is, mint aki otthon van. Felállt, hogy ajtót nyisson.

Amikor kinyitotta, egy pillanatra meghökkent, Robert támaszkodott az ajtófélfának, szemei még kicsit véresek voltak, de a tekintete már tiszta. -Steph elment, gondoltam mi is elmehetnénk egyet autózni. –mondta. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Julie bocsánatkérően nézett rá. –Azonnal indulhatunk – mondta és felemelte a kagylót. -Halló? A kagylóban Kai vidám hangja csendült fel.

-Hahó! Csak sikerült megtalálnom téged. Bár, meg kell mondjam, sokba kerül majd nekem az a néhány szívesség, amivel eljutottam hozzád.

-Mi a baj, Kai? – kérdezte Julie az ajtónak háttal állva, így nem látta, ahogy Robert egész teste megmerevedik a név hallatán.

-Baj nincsen. Csak gondoltam, megleplek. Itt ülök lent a hallban. Szívesen együtt ebédelnék veled, úgyis olyan régen beszélgettünk.

-Sajnálom, talán majd máskor, most dolgoznom kell. – válaszolt a lány. Már éppen indultunk volna, amikor hívtál.

-Hát jó, akkor majd máskor. Szavadon foglak Julie édes! – búcsúzott a vonalban Kai és Julie megdöbbenve nézett a kezében tartott kagylóra: Julie, édes???

-Bocsánat.  – mormolta Robert felé, -csak a szomszédom volt az.

-És mit szeretett volna a kedves szomszéd? – kérdezte a férfi egy árnyalatnyival gúnyosabban, mint akarta.

-Csak erre járt és meghívott volna ebédelni; de most dolgunk van, igaz?

-Tulajdonképpen nem fontos együtt mennünk. A nyílt úton aligha kerülök olyan helyzetbe, hogy a parkolással kínlódnom kelljen. Maradjon nyugodtan.

-Nem maradok. Maga felvett sofőrnek, akkor ha autózni akar, én vezetek. Különben sem akartam volna vele ebédelni.

-Nem, nem. Én most valóban autózni akarok. Fogni akarom a kormányt, nyomni a pedált, nemcsak üldögélni az anyósülésen, mint egy béna pasi, aki még erre sem képes. Szóval, maradjon, egyedül megyek.

-Robert, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Egyáltalán, minek kellett magának sofőr? Amióta itt vagyok, alig tettük ki a lábunkat. Most végre elindultunk volna, és ha nincs ez a telefon, már a főúton száguldoznánk. Ne haragudjon, de egyedül nem engedem el, a kulcs végül is nálam van – kacsintott rá a lány. –És ha annyira vezetni akar, akkor fog is, én meg esetleg megtanítom, hogy lehet könnyedén betolatni két parkoló autó közé. Elég fair ajánlat, nem?

-Annak tűnik – mosolyodott el végre a férfi. De azt azért elárulhatná, honnan tudja, hogy épp ez a manőver, amivel az istennek se boldogulok, csak ha üres a fél utca? Sajnos sokszor még olyankor sem.

-Nos, ha itthon hagyja a rossz kedvét, lehet, hogy még ezt a titkomat is megosztom magával – nevetett a lány és végre jó hangulatban indultak a lift irányába. Kivételesen nem egyenesen a mélygarázsba mentek, hanem a recepcióhoz, mivel Robert egy csomagot várt és a portás nemrég szólt fel neki, hogy megérkezett.

Amíg a portás a pult alól előkereste a valószínűleg forgatókönyvet rejtő tasakot, egyikük sem vette észre a közelben üldögélő fiatal férfit, aki döbbent tekintettel figyelte kettősüket.