Julie már éppen a kádban akarta
megereszteni a vizet, amikor megcsörrent a telefon. Bosszúsan nyúlt érte.
Szinte biztos volt benne, ki keresi. No nem, ennyivel nem ússza meg... Robert azonban
nem hagyta szóhoz jutni:
-Kérem, ha lehet, mielőbb jöjjön
át, dolgunk van! – és már kattant is a készülék.
Minden bosszúsága ellenére Julie
tudta, hogy a munkaadójáról van szó, így aztán vette a kulcsokat és átkopogott.
Az ajtó szinte azonnal kitárult. Ámulva nézett körül. Az ő szobája is igazán
szép volt, de ez a lakosztály... A nappaliban az ő egész lakása elfért volna,
pedig sosem érezte szűkösen magát ott sem. De aztán igyekezett a főnökére
koncentrálni. A férfi őt nézte. Szája szélén a már szokásos vigyorral mustrálta
a lány farmerjának hasítékából elővillanó térdét.
-Látom, ugyanazt a divatot
követjük mindketten. Csak magán sokkal jobban áll.
Julie ezzel a kijelentéssel
szívesen vitába szállt volna. A férfi igazán elegáns volt előző nap a csodás,
méretre szabott öltönyökben, de ez a szakadt térdű nadrág egyszerűen elvette az
eszét. De aztán erőt vett magán és szolgálkatkészen megkérdezte:
-Megyünk valahová?
-Nem, csak ahogy volt olyan
kedves figyelmeztetni, itt az ideje, hogy ebédeljünk. Azonnal hozzák.
Engedelmével rendeltem ezt-azt. Remélem, talál köztük az ízlésének megfelelőt
is. És arra gondoltam, hogy ez amolyan munkaebéd lehetne. Jószerivel semmit nem
tudok magáról, mielőtt megismeri a rejtett titkaimat, talán elmondhatna magáról
is egyet mást. Persze, csak ami publikus, a világért sem akarok kíváncsiskodni.
Gondolom, nem ajánlották volna erre a munkára, ha nem lenne száz százalékig
megbízható. Aztán itt van ez az előbbi elválásunk... Ez sem hagy nyugodni.
Mégiscsak ez az első közös napunk, nem indíthatunk veszekedéssel, ráadásul
igaza van, nem lett volna szabad a szatyrában turkálnom. Engedje meg, hogy
kiköszörüljem a csorbát!
Közben meghozták az ebédet,
könnyű salátákat, halat, gyümölcsöt. Asztalhoz ültek. Julie arra várt, hogy
Robert szed magának, ő pedig előzékenyen a nőre várt. Üldögéltek pár percig,
aztán a már-már kínossá váló feszengést egyszerre oldották fel a kitörő
nevetéssel.
-Ön van itthon – mutatott a
tálakra Julie.
-Lehet, de Ön a hölgyvendég. És
mintha Stephanie erős túlzással valami olyasmit javasolt volna, hogy legyen
anyám helyett anyám, márpedig otthon anyu tálal mindenkinek. – riposztozott
azonnal a férfi.
Julie igyekezett elfojtani
magában a cseppet sem anyai gondolatokat és tálalt. Aztán szedett magának is,
közben Robert a behűtött ásványvizet töltötte ki.
-Jó étvágyat! – mondták szinte
egyszerre.
Robert jóízűen nekilátott, Julie
azonban csak csipegette az ételt.
-Nem éhes? – nézett fel a férfi.
-Nem, nem igazán.
-Akkor meséljen közben magáról.
Aztán majd ha látja, hogy alig hagyok magának, akkor biztosan megjön az étvágya
– mutatott villájával az ételre a férfi.
-Mégis, mire kíváncsi?
-Nem tudom, mindenre. Hol született, kik a szülei...
bocsánat, kik voltak a szülei? Hogy alakult az élete a nagybátyjával? Mit
tanult? Hol szeretett volna elhelyezkedni? Kik a barátai? ... annyi mindenről
mesélhet. Nekem mindegy. Állítólag jó hallgatóság vagyok.
Julie nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:
-22 éves vagyok, de ezt biztosan tudja az életrajzomból.
Dél-Franciaországban születtem és ott is éltünk a szüleimmel majdnem 15 éves
koromig, de akkor... – még most is elszorult a torka, ha arra a rettenes
délutánra gondolt – szóval, akkor haltak meg a szüleim. Párizsba indultunk
néhány napra és onnan ide Los Angelesbe, a nagybátyámhoz. De már csak én
jöhettem. Az édesapám frontálisan ütközött egy teherautóval. Mindketten azonnal
meghalltak. Rajtam pedig egy karcolás sem esett. Senki nem is értette. Sem a
balesetet, sem azt, hogy én nem sérültem meg. A nagybátyám azonnal értem jött
és magával hozott. Ő nevelt fel. Ő tanított meg autót vezetni, szerelni. Ő tanított meg arra, hogy semmi sem biztos az
életben, csak ami már elmúlt. Világéletemben imádtam a könyveket. A
történeteket. A filmvászonra varázsolt életeket. Valaha forgatókönyvíró akartam
lenni – ne, ne mosolyogjon, most sem hagytam fel a titkos tervemmel, hogy
egyszer majd meghódítom Hollywoodot. De tisztában voltam azzal is, hogy ez csak
nagyon keveseknek sikerülhet és hát biztosabbnak tűnt a könyvszerkesztés
világa. De most úgy látom, ez sem az a világ, amelyik könnyen befogadja a
kezdőket. A barátaim pedig... igazából nem hiszem, hogy barátaim lennének,
inkább csak ismerőseim. Akikkel össze lehet jönni egy estére, de ha nem hallunk
egymásról, akkor sem lesznek emiatt álmatlan éjszakáink.
A férfi közben befejezte az evést, letette az evőeszközöket
és csendesen csak ennyit mondott:
-Akkor maga magányosabb, mint én.
Hosszú percekig emésztették ezt a reakciót, de mielőtt Julie
rákérdezhetett volna, miért gondolja így, a férfi hirtelen folytatta:
-Rólam valószínűleg már mindent tud a zokniméretemtől a kedvenc
édességemig. Ha nem így lenne, azt nagyfokú felelőtlenségnek tartanám.
Felkészülés nélkül betérni az oroszlán barlangjába? De magával ellentétben
nekem még élnek a szüleim, vannak testvéreim és vannak igazi, régi jó barátaim,
akik ha kell visszarángatnak a földre, ha kell megölelnek, akik vigaszt
nyújtanak, amikor a legnagyobb tömeg közepén is baromi egyedül érzem magam. Na,
de ne keseregjünk... az életben mindenért fizetni kell; népszerűségre,
filmszerepekre vágytam... megkaptam. Nincs ingyen. Elfogadtam. Azt hiszem
egyébként egyet kell értenem a nagybátyjával, az a biztos, ami már elmúlt. Amit
már megéltünk, azt soha senki nem veheti el tőlünk. Próbálhatják megmásítani az
emlékeinket, de csak rajtunk múlik, hogy ebben mennyire engedünk. Én szeretem
az emlékeimet, mert azzá neveltek, ami ma vagyok. És hangozzék bár
nagyképűségnek, azt hiszem, összességében jó ember vagyok, aki még mindig két
lábbal áll a földön. Persze, emellett hajlamos vagyok az álmodozásra is, de ez
maradjon a kettőnk titka – váltott át könnyedebb hangnemre.
Julie arcán is átfutott egy kis mosoly, de inkább lehajtotta
fejét, mert még az elhangzottak hatása alatt állt. Nem hitte volna erről a
fiatal férfiról, akiért manapság a fél világ rajong, hogy ennyire komoly,
beleérző, érzékeny lélek. Néha kicsit gyerekesnek, többnyire végtelenül
lazának, komolytalannak érezte a
megnyilatkozásait, mint akinek egyetlen szavát sem lehet komolyan venni. Erre
tessék, most itt ül előtte meggörnyedt vállakkal és valami egészen váratlan
mélységekkel a máskor vidáman csillogó szemekben. Amióta az eszét tudja, nem beszélt senkivel
ilyen őszintén a fájdalmáról, még Alfred bácsival sem. És hogy egy idegennek
így kiadja magát, ráadásul a híres sztár is így megnyíljon előtte ismeretségük
második napján, ennél különlegesebb dolog nem történt még vele soha. Szinte megijedt az érzéseknek attól a
kavalkádjától, amik átsöpörtek rajta.
Gyengédséget érzett a férfi iránt, vigaszt akart neki nyújtani, de mire
felnézett, hogy szóra nyissa a száját, Robert alighanem rádöbbent, hogy
túlságosan kitárulkozó volt. Kicsit megrázta magát és pillanatokon belül újra a
nemtörődöm mosolyú fiatal sztár ült előtte. Ha nem érezte volna a keserűségét
szinte a saját bőrén, megesküdött volna rá, hogy Oscar-díjas alakítást látott.
-Kicsit mélyre ástunk az érzelmeinkben – vágott egy grimaszt
a férfi, majd az alig hallható kopogásra az ajtóhoz lépett. A pincér tért
vissza, kitolta a leszedett edényeket és
a rendbe tett asztalnál szervírozta a kávét.
Julie még a történtek hatása alatt állt.
Amikor újra kettesben maradtak, Robert témát váltott.
-Úgy láttam, hogy az irodalomban vannak közös érdeklődési
pontjaink. Bár, az utóbbi időben leginkább forgatókönyveket olvastam csak, de
néha az eredeti könyvekre is kíváncsi lettem. Furcsa dolog ez, de mára már
minden könyvnek úgy állok neki, vajon filmen hogyan lehetne megvalósítani.
Lehet, hogy meg kellene próbálkoznom nekem is a forgatókönyvírással. Éreztem
erre már korábban is késztetést, de élmélyedni benne sosem volt elég időm. És
persze tisztában vagyok vele, hogy egy dolog a lelkesedés, de a megvalósításhoz
alighanem az ösztönösségen túl tudásra is szükségem lenne. Tanulnom kéne ezt
is, meg még annyi minden mást, mert az évek telnek és elég nevetséges lennék
később az iskolapadban. De őszintén szólva pillanatnyilag ennek sem látom sok
realitását. Idegesítő érzés. Főleg akkor, amikor nálam jóval képzettebb
kollégákkal hoz össze a jó sorsom. Azt mondják, az élet a legjobb tanító. Én
meg próbálok most ebbe a gondolatba kapaszkodni és tanulni mindenkitől, aki
hagyja.
Julie mintha a saját vágyódó gondolatait hallotta volna a
férfi szájából. Újult érdeklődéssel kezdte figyelni a mondandóját.
-Nemrégiben olvastam egy könyvet. Egy híres fotósról szólt,
akinek az egyik képe jószerivel iskolai
tananyag volt, biztosan ismeri, Robert Capa-nak hívták. A milicista halála című
képével illusztrálták minden tankönyvben a spanyolországi polgárháborút. Azt
azonban nem tudtam róla, hogy Robertünk nem is volt amerikai, hanem egy
magyarországi zsidó menekült volt. Erre a körülményre egy ottani forgatásom
során hívták fel a figyelmemet, sok más érdekes tudnivaló mellett. Csak
csodáltam, hogy egy kicsi, szinte jelentéktelennek tűnő középkelet-európai
ország mennyi nagy koponyát adott a
világnak. Nobel-díjasok, tudósok, művészek és persze találmányok végeérhetetlen
sora. Azt hittem viccelnek, nagyzolnak, de talán még szerények is voltak.
Megdöbbentő volt. Akkor kezdett érdekelni Capa élete és munkássága. Aztán
elolvastam róla azt a könyvet, első
olvasatra egy romantikus történetet és nagyon megtetszett a figura. Azt hiszem,
jó Capa lenne belőlem a filmvásznon. Már csak azokat kéne erről meggyőznöm,
akik a filmet finanszírozzák. De már megint csak magamról beszélek, pedig hát
igazából Önt szeretném megismerni.
Julie kis ajkbiggyesztéssel gondolkodott, hogy még mi
érdekeset tudna mesélni magáról, de igazából nem jutott eszébe semmi.
–Kérdezzen inkább, mire kíváncsi!?
-Miért jöttek volna Amerikába azon a végzetes napon?
-Talán el sem hiszi, de nem tudom. Még kicsi voltam, engem
csak az érdekelt, hogy világot láthatok és újra találkozhatok Alfred bácsival.
Aztán a történtek után pedig már mindegy is volt. Franciaországban nem
maradhattam egyedül. A nagybátyám pedig nem hagyhatta itt a jól felépített
életét miattam. Egyértelmű volt, hogy vele tartok.
-Nem is vágyik vissza?
-Nem tudom, sosem gondoltam erre. Akkor talán nem is
vágyakozom, igaz?
-Látja, milyen érdekes is a sors keze… én Angliából jöttem
ide, maga Franciaországból. Mindketten idegenek vagyunk ebben a városban, mégis
– vagy éppen ezért – megtaláltuk egymást. Tudja, én mindig szerettem volna
Dél-Franciaországban élni, kis hangulatos bárokban zenélni, esténként a
tengerparton kóborolni. De amikor ezek az álmaim voltak, még nagykorú sem
voltam. Aztán derült égből jött a Nagy Lehetőség és azóta a mókuskerék nem
ereszt. Ha egészen őszinte akarok lenni, nem is akarok már szabadulni. Még nem.
Mostanra már van annyi magabiztosságom, hogy úgy érezzem, dolgom van még ebben
a világban. Rengeteget kaptam ettől az élettől, így aztán panaszkodnom nem
illik. De azért néha eszembe jut az a régi álom, a mediterrán kis városkával. …
De nem akarom feltartani, meg néhány telefont is el kell intéznem. Pihenjen,
olvasgasson, és kopogjon rám fél órával az indulás előtt. Én reménytelenül figyelmetlen
és pontatlan tudok lenni.
Julie még az őszinte beszélgetéstől elbűvölve biccentett.
-Köszönöm az ebédet és a kellemes beszélgetést. Időben
szólni fogok – mondta és átment a szobájába. Ahol aztán nyakig merült a kád
forró vizébe és az eddig történteken merengett. Nem erre számított. Jó,
igazából elképzelni sem tudta, mire számítson. De azért ez a férfi csupa
meglepetés volt eddig. Ami felületes ismerettel bírt róla, arról most végképp
bebizonyosodott, hogy tényleg csak a felszín, amely alatt rengeteg elfojtott
érzelem munkálkodik. Művészlélek. Erről aztán eszébe jutott, hogy az első
Alkonyat filmen kívül nem is látta a későbbi filmjeit. Ezt a mulasztását pedig
mielőbb pótolni akarta. Felöltözött és a recepcióra ballagott. Üzenetet
hagyott, ha Robert keresné, hogy hazament pár holmit összecsomagolni.
Lakása ajtaja előtt Kaiba botlott.
-Van egy kis időd? – kérdezte a fiú.
-Végül is van – gondolta Julie és beinvitálta a szomszédját.
-Nem akarsz mesélni a munkádról? – jött a következő kérdés.
-Nem igazán. Nincs benne semmi érdekes. Egy híres ember,
akit alkalmanként ide-oda kell fuvarozzak. – próbálta elbagatelizálni a
tényeket. A titoktartási záradék szerint senkinek nem beszélhet a munkadójáról
és a programjaikról. De Kai még nem adta fel, hogy valami információhoz jusson.
-Ennyivel engem nem tudsz elhajtani. Ha nem lenne benne
semmi érdekes, akkor itthonról járnál munkába, de te elköltöztél. Akkor pedig
aligha alkalmi fuvarokról van szó.
Hiába na, Kai-ban egy Sherlock Holmes veszett el.
-Nézd, nem beszélhetek róla, ez is benne van a
szerződésemben. És nem szeretném a munkát már a második napomon elveszíteni.
-Óóó, akkor nagykutya lehet! – bohóckodott tovább Kai.
–Politikus?
-Kai! Nem fogok válaszolni a munkámmal kapcsolatos
kérdéseidre, értsd meg!
Most már kezdte fárasztani a faggatózás. Közben egy táskába
összepakolta a laptopját. Aztán kitessékelte a kitartó szomszédot és bezárta a
lakást. Bocsánatkérően puszit nyomott az arcára, és a kocsijához ballagott.
Útközben még betért egy üzletbe, ahol miután az internetkávézóban letöltötte
Robert eddigi filmjeinek listáját, szisztematikusan össze is gyűjtötte őket.
Izmos kis csomaggal távozott. Már most kíváncsi volt, milyen hatással lesznek
rá a filmek. A szállodába éppen időben tért vissza, csomagjait a nappaliban
hagyta és bekopogott Roberthez. Kopogott, kopogott, de semmi válasz. Leszólt a
recepcióra, de ők nem látták, hogy távozott volna.
Tanácstalanul toporgott a két ajtó közötti folyosón. A férfi kulcskártyája nélkül nem tud bemenni. Talán elaludt. Talán rosszul lett? Egyre vadabb rémképek kezdték kínozni. Aztán egyszercsak kinyílt a lift ajtaja és Robert izzadt alakja lépett ki rajta. Kezében egy halom holmi, törölköző, melegítő nadrág, tornacipő… Julie elkerekedett szemét látva magyarázkodni kezdett.
Tanácstalanul toporgott a két ajtó közötti folyosón. A férfi kulcskártyája nélkül nem tud bemenni. Talán elaludt. Talán rosszul lett? Egyre vadabb rémképek kezdték kínozni. Aztán egyszercsak kinyílt a lift ajtaja és Robert izzadt alakja lépett ki rajta. Kezében egy halom holmi, törölköző, melegítő nadrág, tornacipő… Julie elkerekedett szemét látva magyarázkodni kezdett.
-Az ilyen őszinte nagy beszélgetések mindig annyi
feszültséget gerjesztenek, hogy kellett egy kis mozgás a levezetésükhöz. Itt
voltam a szomszédban, egy kis edzőteremben. Késésben vagyok?
Julie elmosolyodott az aggódó hang hallatán.
-Nem, még nem. És ha tíz perc alatt össze tudja kapni magát,
akkor én teszek róla, hogy időben leszállítsam a következő megbeszélése
helyszínére.
Robert pontosan tíz perc múlva a zuhanytól még nyirkos
hajjal bekopogott. Julie fejcsóválva nézett végig rajta.
-Így akar odamenni?
-Miért? – nézett végig Robert a zöld vászon nadrágon, megszámlálhatatlan
fehér pólói egyikén, a fekete farmerdzsekin és a fekete tornacipőn. –Mi a baj a
szerelésemmel?
-Baj? Baj az nincsen vele, de komolyan úgy érzi, hogy egy
újságíróval való találkozáshoz ennél jobban nem is kell felöltöznie? Még ha az alkalom nem is kíván öltönyt, de
akkor miért egy ilyen elegáns helyre beszélték meg a találkozót?
-Öltözzek át, anyu? – kérdezte a férfi csúfolódva. –Bár, azt
hiszem arra már sem időm, sem kedvem nincs. Ne a ruhatáramra legyenek
kíváncsiak, hanem a mondanivalómra. Egyébként meg úgyis ugyanazokat az elmés
kérdéseket fogják ismét feltenni. Ha nem tisztelnek meg azzal, hogy valóban
érdeklődnek irántam, akkor én minek törjem össze magam miattuk?
Julie nem válaszolt. A férfi kirohanásából egyértelmű volt,
hogy a háta közepére sem kívánja a találkozót, nyilván az ügynöke által
szervezett kötelezettségét teljesíti. És a sértettség a hangjában, amivel arra
utalt, hogy a személye amúgy sem érdekel senkit, magáért beszélt. Vállát
megrántva a lift felé indult, Robert pedig hagyta maga mögött becsapódni az
ajtót és követte.
Ahogy a napok teltek, Julieban egyre többször merült fel a
kérdés, ennek az embernek egyáltalán miért van szüksége rá? Szinte sehova nem
járt el. Vagy olvasott, vagy a hangokból ítélve zenélni próbált, de az időnként
kihallatszó disszonáns hangokból ítélve ahhoz sem volt most türelme. Aztán
előbukkant, de abban sem volt sok köszönet. Olyan torzonborz volt, mint egy
ősember. Amikor pedig végre mentek volna valahová, úgy keveredett elő a
gardróbból, mint egy hajléktalan. Julie nem volt a divat megszállottja, de ezt
a trehányságot nem bírta szó nélkül hagyni. Persze összevesztek. Robert a
szemére vetette, hogy túlságosan komolyan vette Stephanie szóbeli kérését. Ne
próbáljon anyáskodni felette, mert ezt már évekkel ezelőtt is rosszul
tűrte. Szó szót követett, a férfi
visszament és amikor újra előkerült, Julie majdnem elájult. Majdnem kopaszra
nyírta híresen zilált tincseit. Másnap Stephani fúriaként robbant be már korán
reggel a lány szobájába és tőle követelt magyarázatot védence viselkedésére,
merthogy az ifjú sztár kiütve aludta a részegek legmélyebb és legédesebb álmát.
Julie tudta, hogy a férfi felhajtott néhány pohárral, hiszen
végül az ő vállaira támaszkodva sántikált el a szobájáig. Közben nagy hangon
magyarázta, hogy egyáltalán nincs berúgva és csak merő véletlenségből lépett a
lépcső mellé. De ezek szerint hazaérve még folytatta a dolgot, mert az esti
állapot tényleg messze volt a merev részegségtől. Mindenesetre az egyre
idegesebb Stephaniet csak úgy sikerült lecsillapítania, hogy felvetette neki,
ha a fizikumára is szükség van ennél az állásnál, akkor talán jobb lenne, ha
egy férfit szerződtetnének. Stephani visszavonulót
fújt és újra Robertet vette elő. A férfit felrázta és válogatott szidalmak
közepette elhajtotta zuhanyozni. Közben reggelit rendelt és a szobát igyekezett
rendbe tenni. Amikor a reggeli megérkezett és Robert is előkerült, leültette és
csak annyit mondott:
-Robert, ez nem te vagy. Mi a baj?
-Baj? Baj az nincs. Sztááár vagyok – hajlongott a férfi,
mintha egy színpadon állna. Aztán szinte összeesett a kanapénál.
-Egy olyan marha nagy sztár vagyok, aki senkinek nem kell.
Mindjárt itt lesz a Cosmo bemutatója és utána... semmi. Az ég adta világon
semmi. Most nem kellek senkinek, amikor végre elhittem magamról, hogy színész
vagyok. Hogy felnőttem.
Stephanie egyszer már látta ilyen állapotban, de akkor még
szinte gyerek volt és a saját tudásában is teljesen bizonytalan. Aztán elrugdosta
arra a mindent eldöntő meghallgatásra és egyik napról a másikra megváltozott
körülötte a világ. Most meg... unatkozik, bezárva érzi magát és fél, hogy nem
jönnek a munkák. És biztosan benne van a pakliban, hogy egyedül van. Fiatal
férfi, aki normál esetben nemcsak a munkájának élhetne. De ebben a világban még
ez is olyan bonyolult. Összeszorult szívvel nézte védencét, aki magasra
emelkedett és pillanatnyilag rettentő nagy zuhanásra készül. Értette ő, hogyne értette volna; és a
tehetetlenség kínozta, amiért nem tudja megnyugtatni. Még nem. A tárgyalások
még nincsenek abban a szakaszban, amikor fellélegezhetnek. Ő a maga részéről
bizakodó, de hát nem is az ő bőrére megy a vásár. Már éppen valami közhellyel
próbált mégis valami vigasztalót mondani, amikor a férfi váratlanul folytatta:
-És különben is, ki ez a nő, hogy állandóan pöröljön velem.
Hol az öltözékemet kritizálja, hol a szőrt a képemen, vagy csak a cipőmet.
Semmi nem jó neki. Ennyit még az anyám se osztott, nemhogy egy csitri, akit még
csak hanyatt sem döntöttem. Nem a feleségem, hogy mindenbe beleszóljon. A minap a barátaimat is majdnem kirakta. Jó,
nem szó szerint, de olyan pofákat vágva távozott, amikor kicsit sörözni és
zenélni kezdtünk, hogy a többiek is jobbnak látták, ha elszelelnek. Hisztis kis
liba. Tom szerint egy nő kellene nekem, de hát ha valaki, ő aztán tudhatná,
hogy ez mennyire bonyolult dolog. Ráadásul a fél világ drukkol a Kristennel
való kapcsolatomért. Micsoda marhaság. Jó barátságnak indult, aztán több lett
belőle, de mára visszaszelidült barátsággá. De ha ilyen nyomás lesz rajtunk még
sokáig, akkor már az sem marad meg. Nő kéne... persze, hogy kéne egy nő. Végül
is mindjárt 26 éves leszek, mikor legyen valakim, ha nem most. De ez nem olyan
dolog, hogy kihúzom a fiókot és előrántok egyet. És különben is, ki a franc az
a Kai?
Stephanie elkerekedett szemmel hallgatta a monológot, amit
Robert nyilvánvalóan nem az ő füleinek szánt, de csak mondta, mondta, és szép
lassan újra felhergelte magát. Ohó, Julie? Vele van a fiúnak problémája? Ezt a
Kai dolgot végképp nem értette, de úgy döntött, per pillanat az nem is fontos.
Szóval, Julie... Felállt, töltött egy jó nagy bögre kávét morgós ügyfelének,
meghagyta, hogy egyen is valamit, aztán átment Juliehoz.
A lány egy könyvvel a kezében az erkélyen ücsörgött, de nem
olvasott, hanem a távolt fürkészte. Nézett, de nem látott, ez így oldalról is
nyilvánvaló volt, ezért aztán Stephanie egy kis torokköszörülés után
belekezdett:
-Azt hiszem valamit nem vettünk számításba, amikor a
szerződésünket megkötöttük.
-Tessék? – vált azonnal éberré Julie tekintete. Hát, akkor
úgy látszik, ennyi volt, Robert valószínűleg kipanaszkodta magát, mennyire nem
találják mostanában a közös hangot, és most neki fel is út, le is út.
-Julie, miért érzi úgy, hogy Robertet valamiért mindig
figyelmeztetnie kell? Talán én voltam félreérthető, amikor a segítségét kértem,
hogy figyeljen az étkezéseire. De igazából tényleg nem szárazdajkát kerestem
mellé. Felnőtt férfi, a maga allűrjeivel. Ha neki szőrösen kerek a világ, hagyja
meg neki ezt az örömet, ha a lyukas nadrágjában érzi magát magabiztosnak egy
firkásszal szemben, hagyja rá. Most egy elég nehéz időszak van az életében, nem
forgat és ami a nagyobbik baj, még fogalmunk sincs, mi lesz és mikor lesz a
következő munkája. Ettől feszült, ideges és bizonytalan. Ne szívja a vérét, inkább legyen a barátja. Ráadásul egy fiatal férfi,
aki – ahogy maga is láthatja – egy jó ideje nélkülözi a női társaságot. Higgye
el, neki sem könnyű az élete. Megértem, ha a bajtól meg akarja óvni, ezt a
törekvését támogatom is, de hagyja egy kicsit élni. Már amennyire az ő
lehetőségei szerint ezt lehet. Már folynak tárgyalások a következő munkáiról,
bízom benne, hogy hamarosan fellélegezhetünk mindannyian. Meglátja, akkor ő
lesz a világon a legkedvesebb fickó. Segítsen neki átvészelni ezt az időszakot!
És jut eszembe, maga tudja, ki az a Kai?
Julie csak bólintani tudott. Stephanienak azonban ennyi is
elég volt, a választ meg sem várva magára hagyta.
Kai? Hogy jön ide Kai? – értetlenkedett Julie. Legszívesebben
Stephanie után ment volna, hogy megkérdezze, Kai neve hogy került egyáltalán
szóba, de még nem volt felkészülve rá, hogy Roberttel találkozzon. Látta ő
rajta a fásultságot, érezte, hogy valami belső nyomás miatt hanyagolja el magát
napról napra egyre jobban. Nem bántani akarta, csak felrázni. Úgy tűnik,
sikerült, bár nem egészen úgy, ahogy elképzelte.
Halk kopogás zavarta meg a gondolatait. Biztosan nem
Stephanie az, mert ő Robhoz hasonlóan úgy jött-ment nála is, mint aki otthon
van. Felállt, hogy ajtót nyisson.
Amikor kinyitotta, egy pillanatra meghökkent, Robert
támaszkodott az ajtófélfának, szemei még kicsit véresek voltak, de a tekintete
már tiszta. -Steph elment, gondoltam mi is elmehetnénk egyet autózni. –mondta.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Julie bocsánatkérően nézett rá.
–Azonnal indulhatunk – mondta és felemelte a kagylót. -Halló? A kagylóban Kai
vidám hangja csendült fel.
-Hahó! Csak sikerült megtalálnom téged. Bár, meg kell
mondjam, sokba kerül majd nekem az a néhány szívesség, amivel eljutottam
hozzád.
-Mi a baj, Kai? – kérdezte Julie az ajtónak háttal állva,
így nem látta, ahogy Robert egész teste megmerevedik a név hallatán.
-Baj nincsen. Csak gondoltam, megleplek. Itt ülök lent a
hallban. Szívesen együtt ebédelnék veled, úgyis olyan régen beszélgettünk.
-Sajnálom, talán majd máskor, most dolgoznom kell. –
válaszolt a lány. Már éppen indultunk volna, amikor hívtál.
-Hát jó, akkor majd máskor. Szavadon foglak Julie édes! –
búcsúzott a vonalban Kai és Julie megdöbbenve nézett a kezében tartott
kagylóra: Julie, édes???
-Bocsánat. – mormolta
Robert felé, -csak a szomszédom volt az.
-És mit szeretett volna a kedves szomszéd? – kérdezte a
férfi egy árnyalatnyival gúnyosabban, mint akarta.
-Csak erre járt és meghívott volna ebédelni; de most dolgunk
van, igaz?
-Tulajdonképpen nem fontos együtt mennünk. A nyílt úton
aligha kerülök olyan helyzetbe, hogy a parkolással kínlódnom kelljen. Maradjon
nyugodtan.
-Nem maradok. Maga felvett sofőrnek, akkor ha autózni akar,
én vezetek. Különben sem akartam volna vele ebédelni.
-Nem, nem. Én most valóban autózni akarok. Fogni akarom a
kormányt, nyomni a pedált, nemcsak üldögélni az anyósülésen, mint egy béna
pasi, aki még erre sem képes. Szóval, maradjon, egyedül megyek.
-Robert, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Egyáltalán, minek
kellett magának sofőr? Amióta itt vagyok, alig tettük ki a lábunkat. Most végre
elindultunk volna, és ha nincs ez a telefon, már a főúton száguldoznánk. Ne
haragudjon, de egyedül nem engedem el, a kulcs végül is nálam van – kacsintott
rá a lány. –És ha annyira vezetni akar, akkor fog is, én meg esetleg
megtanítom, hogy lehet könnyedén betolatni két parkoló autó közé. Elég fair
ajánlat, nem?
-Annak tűnik – mosolyodott el végre a férfi. De azt azért
elárulhatná, honnan tudja, hogy épp ez a manőver, amivel az istennek se
boldogulok, csak ha üres a fél utca? Sajnos sokszor még olyankor sem.
-Nos, ha itthon hagyja a rossz kedvét, lehet, hogy még ezt a
titkomat is megosztom magával – nevetett a lány és végre jó hangulatban
indultak a lift irányába. Kivételesen nem egyenesen a mélygarázsba mentek,
hanem a recepcióhoz, mivel Robert egy csomagot várt és a portás nemrég szólt
fel neki, hogy megérkezett.
Amíg a portás a pult alól előkereste a valószínűleg
forgatókönyvet rejtő tasakot, egyikük sem vette észre a közelben üldögélő
fiatal férfit, aki döbbent tekintettel figyelte kettősüket.
4 megjegyzés:
Szeretem, ahogy ezt a pasit és a szakadt farmerjét látod ;)
Köszi az élményt!!!
Na a mai szerencsétlen kezdésem után ;) talán ez a történet leveszi az átkot rólam. XDDDD
Nagyon tetszik, de ezt már tudod.
Robert és az Ő gondolatai teljesen elvették az eszemet.
Szeretem, ahogy ugratják egymást, és az is tetszik, hogy néha mélabúsra veszik a figurát egy-egy összezörrenés után.
Abból ugye nem lesz baj, hogy Kai kileste Őket és tudja, kit fuvaroz a leányzó?!
Annyira éreztem, hogy lefognak bukni a recepciónál.
Azt sem igazán vágom, hogy minek alapján próbált meg Kai bizalmaskodni az ebédmeghíváskor!
Nem hiszem, hogy vmi komoly volt köztük, de akkor most mi lelte?
Na hátha kiderül majd! ;) Várom a következőt! ;)
Nem szeretnék nyilatkozni sem a szakadt farmerjéről ,sem a mezítlábaskodásáról,....ha lesz ilyen!!
Amúgy meg Jutkám !-a véleményemet ismered ! XDDD
pusza :Zsorzsi
Szakadt farmer, morgás, hiszti -> pasi a lelkem!
Nagyon jó volt, és imádtam az összezördülésüket! + hogy Stephnek azonnal leesett, hogy 2+2 az lehet, hogy 5?! Viszont hogy jön a képbe Kai? És honnan tudja, hogy hol van Julie? És miért akarta meghívni ebédelni?
Megjegyzés küldése