Lakótársak 20.

Komikra:

csez: köszönöm, de legközelebb kávézzunk együtt ;)

An: most hogy mondod... Húsvét... hát, az tényleg... na, nem baj, mivel szóba hoztad, eszembe is jutott pár keresetlen gondolat, majd valahogy belecsempészem a történetbe egy visszaemlékezés kapcsán J

Gabó: tudom, hogy mindig utolérsz minket, ezért aztán igyekszem túllendülni azon, hogy miattad nem tudjuk kibeszélni a chatben a dolgokat... oké, hazudok... nemcsak miattad. Tényleg elég sok szál keveredik benne, ez nekem is meglepetés, de valahogy olyan fura volt az eddigi történetekben, hogy csak a főhősök sorsáról jöttek az információk, a többiek mindig csak úgy mellesleg voltak jelen. Bár, a Menedékben már próbálkoztam, csak még halvány erőfeszítéssel.

Pixie: akkor ezek szerint téged sem zavart nagyon, hogy ebben a történetben kicsit hosszabb lére eresztem a fejezeteket ;) Caro Emeraldért pedig hála és köszönet, már meg is találtam a helyét a zenéknek a következő részekben.

zsorzsi: köszi J

vusi: hát, ez most már így alakult, de a fejezetek hosszával próbálom ellensúlyozni a rohamlépteket

***  

Caro szervezési lázban égett. Apró kis összeesküvő módjára egyeztetett Emmával és Connorral, hogy a bátyja születésnapi meglepetés partiját összehozza. Egyedül akkor bizonytalanodott el, amikor az apja meghívóját vette a kezébe. Robertért bármit, de az apját nem merte telefonon felhívni, nehogy rosszkor zavarja, így a saját készítésű meghívót a mamájának adta, hogy adja postára. Fiatal kora ellenére furcsa érzések harcoltak benne egymással. Egyrészt mindennél jobban szerette volna, ha az apja velük ünnepel. Úgy érezte, hogy a férfi szereti a nagyfiát annyira, hogy eljöjjön, de ugyanakkor ettől fájón szorult össze a szíve, mert az ő születésnapját legutóbb kihagyta. Aztán megrázta magát és próbált nem foglalkozni a dologgal. Most Robert öröme a fontos! Ezért inkább a mamájához indult, hogy a testvére kedvenc süteményének a receptjét megkeressék. Saját kezűleg akarta megcsinálni, az anyja segítségével persze. A partit szombatra időzítették, de ők a mamával már pénteken kimennek a parti házba készülődni. A ragyogó májusi napsütésben ez a hétvége élménydúsnak ígérkezett.

Robert mosolyogva hallgatta Connort, ahogy a vonat indulásának pillanatától szóval tartotta őket. Emma ötlete volt, hogy jöjjenek le a hétvégére és Connornak sem kellett kétszer mondani, már kapta is a holmiját és perceken belül megjelent náluk. A barátja mesélt mindenről, az egyetemről, filmekről, bulikról, csak arra a kérdésre nem válaszolt érdemben, hogy Rachel miért nincs velük. Ismerte már ezt a sumákoló oldalát, és tudta, hogy csak idő kérdése, aztán úgysem bírja magában tartani, mindent el fog árulni, csak győzzék kivárni.

Emma hozzábújva nevetgélt Connor sztorijain és szinte egyszerre mozdultak, valahányszor csak csókot váltottak. Connor egy idő után megelégelte a párocska összehangolt romantikáját.

-Én is akarok egy barátnőt! Rendszeres szexet, kedveskedéseket, közös programokat, tiszta mosogatót és teli hűtőszekrényt. Tudom, tudom, ezzel a lehajtott wc-ülőke is együtt jár, de talán azzal még meg tudok küzdeni.

A szemközt ülő páros a már megszokott összehangolt mozdulattal meglepetten egyenesedett ki, és szinte egyszerre, kissé értetlen hangon szólaltak meg: -De hiszen ott van Rachel!

Connor elkomorodott. Rachel! A lány mostanában nem jelentkezett; ha ő hívta, mindig valami elfoglaltságra hivatkozott. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy elege lett a nemhivatalos barátnő szerepéből. Biztosan összejött valaki mással, csak nem akart még ezzel a hírrel is rúgni rajta egyet, így inkább titkolózott. Két hete nem is látta, még bent az egyetemen sem. Olyan nemtörődöm módon lépett le, ahogy Connor tette másokkal, és ez a pofon most égette a lelkét.

-Hát, Rachel azt hiszem… ejtett. – bökte ki végül, mire azok ketten elkerekedett szemekkel fogadták a meglepő információt.

-Te tudtad? – nézett Robert Emmára, aki megrázta a fejét és együttérzően Connorra nézett.

-Mit mondtál neki?

-Mert csak én lehettem az oka enek a szakításnak, mi? – fortyant fel Connor, aztán kicsit csendesebben hozzátette:

-Azt hiszem az volt a baj, hogy neki sosem mondtam ezt, amit az előbb nektek. Természetesnek vettem, hogy ott van velem, amikor felhívom, de igazából sosem tudta, mikor számítson a hívásomra. Oké, hülye voltam… kezdem látni. De beszéljünk inkább másról! Milyen érzés 28 évesnek lenni? .- nézett Robertre, aki elfintorodott.

-Szar. Már az egyetemen is fura volt a katedra túloldalán állni, egyből vén fasznak éreztem magam; és ez már akkora szám, hogy amikor Emma tortát akart csinálni, megeskettem, hogy nem lesz rajta gyertya, mert ennyitől elolvad alatta a csokoládé. Erre a barátnőm hogy reagált? Inkább nem csinált tortát. Szóval, barátom, röviden összefoglalva, szar 28 évesnek lenni. Még jó, hogy legalább te hátba csaptál reggel, mert különben nem is tudnám, hogy szülinapom van. Anyu sem hívott fel, Caro sem. Mintha elfelejtették volna május 13-át. Hogy apám nem hívott, az nem is izgat, rá még azért haragszom, mert Caro szülinapjára sem jött el. Úgyhogy én megspóroltam neki a problémát, és nem is rendezek bulit. De mivel tudom, hova akarsz kilyukadni, ünnepélyesen megígérem, hogy a parton vendégem vagy egy sörre. Feltéve, ha nem szakad le az ég, mire odaérünk – sandított ki a vonat ablakán a gyülekező felhőkre. 

Emma égnek emelt szemekkel grimaszolt.

-Ha nekem is tettél volna ilyen nagylelkű ígéreteket, lehet, hogy rá tudnál venni, hogy a házban megcsináljam neked azt a tortát, ha már ennyire édesszájú lettél.

Robert megnyalta a száját, aztán a lányra hajolt és hosszan, édesen megcsókolta. Connor felnyögött:

-Ne már! Itt még azt sem tudom mondani, hogy menjetek szobára. Ha meg odaérünk, akkor nem is fogom mondani, mert aztán üldögélhetek egyedül a ház előtt a parton, amíg ti odabent nyalakodtok. Lehet, hogy szar 28 évesnek lenni, de egyedül lenni még szarabb, vedd tudomásul. 

*

A vonatról leszállva, nevetgélve sétáltak a házig, ahol Robert a sporttáskájában kotorászva kereste a kulcsot. Amikor a zárba illesztette, a legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy az ajtó nincs bezárva. Ó, basszus, lehet, hogy apáék is lejöttek, hogy végre felmelegedett az idő? – gondolta először, aztán meghallotta a fojtott nevetgélést a nappali felől és mindenre elszántan belépett. Valaki van itt. – nézett hátra a többiekre, akik azonban sietős léptekkel elhúztak mellette, egyenesen be a nappaliba. 

Boldog születésnapot! – harsant fel a kiáltás ebben a pillanatban és Rob ijedtében majdnem eldobta a táskát, ami a kezében volt. A kanapéról ekkor emelkedett fel éppen az édesanyja. De ott volt Jacob és az apja is. Caro pedig majd leverte a lábáról, ahogy hozzá szaladt. Emma fülig érő mosollyal nézte, ahogy elérzékenyül és elsőnek hajolt oda hozzá, hogy megcsókolja.

-Na látod, nem felejtették el, csak meg akarták adni a módját – kacsintott rá.

-Összeesküvő boszorkány – mosolygott rá a fiú.

Caro kiabálása hallatszott a konyhából, így Emma arrafelé indult. Közben mindannyian megölelgették Robertet, újra és újra sok boldogságot kívánva neki. Caro Emmával óvatosan egyensúlyozva egy méretes tortát cipelt be és a kisasztalra téve máris gyertyagyújtogatásba kezdtek. Robert megilletődötten még mindig a csomagok mellett ácsorgott és az apját figyelte, aki lassan felállt és odalépkedett hozzá.

-Boldog születésnapot fiam! Sajnálom, hogy a múltkor nem találtuk a közös hangot, de hát ez így van, ha valakik nagyon hasonlítanak egymásra, nem?

-Nem tudom apa, én eddig abban reménykedtem, hogy nem is olyan nagy a hasonlóság köztünk. – motyogta Robert. Nem akarta az apját az első öt percben megsérteni, de még élénken élt benne a keserűség, amit a hugával kapcsolatos mondatai okoztak. -Nem kellett volna ma eljönnöd! Szóval, - fűzte hozzá kicsit zavartan - tudod, örülök, hogy eszedbe jutottam, de nem voltál itt Caro szülinapján, és nem akarom, hogy most úgy érezze, miattam eljössz, miatta pedig nem. 

-Te is tudod, hogy ez nem így van. – sóhajtott nagyot az apja. –Aznap nagyon összejöttek a dolgok odabent és egyszerűen nem értem oda hozzájuk. Késő éjjel volt, mire hazavergődtem, akkor már nem csöngethettem be.

-Apa, te is tudod, hogy Caro annak is örült volna, ha másnap felköszöntöd, de te csak a telefont emelted fel és anyával üzentél neki. Ha nem érzed, hogy ez mennyire bántó, akkor nincs is miről beszélnünk. Caronak lassan Jacob inkább az apja, mint te – vitte be a kegyelemdöfést, és az apja össze is rezzent a hallatán. Hátranézett, ahol a kislány Jacobbal keringőzött a zene dallamára és éppen Connor kérte le, amikor észrevette, hogy a bátyja és az apja komoly tekintettel figyelik. Ránevetett a fiúra, aki tánc helyett megcsiklandozta. Robert elmosolyodott a kedves kis hang hallatán, és az apját faképnél hagyva elindult, hogy Connort játékosan elhajtva tovább táncoljon a kislánnyal. Anthony Palmer mély sóhajjal figyelte a jelenetet. 

Amikor a múltkor a fia kirohant az irodából, nem tudott tovább koncentrálni az előtte heverő iratokra. Behívta az egyik agilis újoncot és elé lökte a paksamétát, hogy nézze át és a jegyzetei alapján képviselje délután a bíróságon. A titkárnője máris hozta a hivatalos meghatalmazásról szóló nyomtatványokat. Amikor végre magára maradt, a laptop képernyőjére meredt, amelyen bekapcsolt a képernyővédő és lassú egymásutánban a gyerekei és Edith képei sorjáztak elő. Lassan tíz évvel ezelőtt költözött el a családi otthonból. Robert éppen elkezdte az egyetemet, Caro pedig még ülni sem tudott. Ha őszinte akar lenni, körülbelül három hónappal később erősen elgondolkozott, hogy vissza kéne mennie, de akkor megjelent Elisabeth az irodában, és a különélése egészen új értelmet nyert. 

Nagyon megtetszett neki a karcsú, fiatal nő, aki hatalmas lelkesedéssel vetette magát a munkába, szó szerint a jobb kezévé vált, és hamarosan már fél szavakból is megértették egymást. Nem kellett hozzá sok idő, hogy egy húzós nap után együtt vacsorázzanak és az estét a lakásán fejezzék be. Még néhány ilyen alkalom, és egyszer csak azt vette észre, hogy a fürdőszobában elszaporodtak a női kozmetikumok, a szekrényben pedig a gondosan vállfára akasztott öltönyök mellett megjelentek a kosztümök és selyemblúzok. Szóba sem került, hogy együtt éljenek, egyszerűen csak így alakult. Nem is gondolt bele a köztük lévő majd harminc évnyi korkülönbségbe. A lánya lehetett volna ez a nő, aki komolyan vette a közös munkát, felnézett rá, mint  szakemberre és mint férfira egyaránt, és ezt nem tudta nem szeretni benne. A hazaköltözés újra elvesztette az időszerűségét, mert most úgy érezte magát, mint amikor Edithtel összeházasodtak. Sok munka, sok szex, sok jó beszélgetés. De aztán megszületett Robert és idővel minden megváltozott.

Edithet teljesen kielégítette a háztartás és a gyerekekkel való foglalkozás, már nem is gondolt az eredeti szakmájára, a lakberendezésre. Amikor összeismerkedtek, egy neves ügynökségnél dolgozott, de a család kedvéért egyik napról a másikra hagyta ott a munkáját. Anthony ezt sosem értette meg benne. Millió nő dolgozik a családja mellett, miért kéne feladni mindent azért a kölyökért, aki néhány év múlva úgyis a saját lábára áll és elmegy. De Edithet nem lehetett meggyőzni, neki pedig a háziasszony egy idő után valahogy kevés lett. A sokk akkor következett be, amikor Robert 18 éves lett, és Edith pirulva közölte vele, hogy újra apa lesz. Nem akarta ezt a gyereket, a felesége pedig még meghallgatni sem volt hajlandó, amikor ezt közölte vele. A heteken át tartó veszekedésnek külön szoba lett a vége, aztán Carolyn megszületése után néhány hónappal a különélés. 

De ahogy most elnézte a két gyereket, ahogy a nagy korkülönbség ellenére is látható szeretettel viháncoltak, és Edithet, aki könnyes szemmel, meghatottan nézte a jelenetet, valami furcsa érzés szúrt a mellkasába, mintha valami fontostól éveken át önmagát fosztotta volna meg. Tehet az a kislány arról, hogy megszületett? Persze, hogy nem, mégis évek óta őt büntette. … Töltött magának egy whiskyt és leült a felesége mellé, hogy kikérdezze, mit tud az iskolai ügyekről.

Emma nevetve nézte, ahogy Robert Carot felkapva kering a zene dallamára, aztán amikor a szám véget ért, herceghez illő meghajlással köszönte meg a kislánynak a táncot, és a következő pillanatban már egy viharos  csókot nyomott Emma szájára.

-Meghalok, ha nem szívhatok el egy cigit. Kimegyünk Conorral egy kicsit, addig megtennéd, hogy felmész Carohoz? Valamit szeretne tőled kérdezni, de nekem nem árulta el, hogy mit. Biztos valami nőcis dolog.

Emma megsimogatta a markáns arcot, ami pár centire volt az övétől és arra gondolt, hogy napok óta nem látta Robertet cigivel a kezében. Az apjával elég volt pár mondatot váltania és máris felütötte a fejét a lázadás, pedig még a bagós kollégák sem tudták elcsábítani.

-Mi lenne, ha csak rágcsálnád, és nem gyújtanád meg, hm? – mosolygott a fiúra. –Akkor addig adok egy csókot, amíg nem mész át hamutartóba – cuppantott a szájára, aztán felállt és Caro után indult. Robert Connorral kiült a ház lépcsőjére.

-Nem gyújtod meg? – nézett Connor a barátjára, aki csak forgatta az ujjai között a bagót, aztán a szájába vette és megszívta. Nem fog menni! A mozdulat nem jelent megoldást arra az éhségre, ami most kínozta.  Elvette Con cigijét és arról gyújtott rá, aztán ahogy a szájához közelített, eszébe jutott a fogadalom, amit az egyik álmatlan éjszakán tett. Basszus, az apja sok mindenben győzedelmeskedhet, de ez a saját, különbejáratú diadala lesz. Le fogja tenni a cigit, és nincs az az apai beszélgetés, ami eltántoríthatná. Elnyomta a cigit a virágokkal teleültetett vájúban, aztán felállt.

-Ne haragudj, hogy itt hagylak, de még túl nagy a kísértés. Inkább iszom valamit.

Connor vállat vonva szólt utána: -Az alkohol a májat teszi tönkre, a cigi a tüdőt, de majd kérünk közös szobát a kórházban. 

Robert a fejét csóválva vigyorgott, ahogy belépett az ajtón. Az anyja a fejével az emelet felé intett, hogy Emma odafönt van Caroval, de most nem ment utánuk. Vágott egy nagy szelet tortát, aztán leült az apja mellé. Figyelmen kívül hagyva a tekintetét, Robert Jacobhoz fordult és beszélni kezdett:

-Anya mondta, hogy körülnéztél néhány sulival kapcsolatban, ahova Carot át lehetne vinni. Nagyon hálás vagyok a segítségedért. Az egyiket Connor szomszédja is ismeri, mert odajár a fia. Szimpatikus a honlapjuk, úgy tűnik, nem megtörni akarják a gyerekeket, hanem van bennük annyi kurázsi, hogy inkább az értelmükre akarjanak hatni. Nagy kihívás a gyerekeket lekötni, felkelteni az érdeklődésüket, de úgy látom Caleben, hogy ettől legalább nem boldogtalan.

Anthony Palmer egyre felhősebb tekintettel figyelte a beszélgetést. Majdnem közbeszólt, hogy az ő gyerekéről ne próbáljon más döntéseket hozni, de végül csendben maradt. Ma nem akart veszekedni, annak ellenére, hogy Robert nyilvánvalóan provokálta. 

*

Emma már Edithnek segített a konyhában a vacsorát előkészíteni, amikor Robert hátulról átölelte a lányt és bocsánatkérően az anyjára nézett:

-Elrabolom egy kicsit, mert ma még alig tölthettem vele pár percet.

Edith mosolyogva intett, hogy menjenek, de mielőtt az ajtón kiléptek volna, még utánuk kiabált: -Egy óra múlva tálalok, és nem ajánlom, hogy késsetek!

A tenger felől már hűvös szél fújt, Robert keze a lány flanelinge alatt kalandozott, miközben szenvedélyesen csókolóztak, aztán lehúzta a zsombékosra, ahol védve voltak az esetleges sétálgatók szeme elől, és gombolni kezdte a farmert.

-Tengerparton még soha ... – suttogta Emma, ahogy a csókoktól és cirógatásoktól máris a fellegekben érezte magát.

-Mindent el kell kezdeni valamikor – mormolta a fiú a mellei közé, aztán elmerült a lányban, nem törődve a fejük felett rikoltozó sirályokkal.

Amikor visszataláltak a földre, Robert felsegítette Emmát, akin a pánik ebben a pillanatban söpört át, valamiről elfeledkeztek! De hát ma van Rob születésnapja, nem fog vele éppen most veszekedni a gondatlansága miatt. Egyszer már megúszták, most sem lesz baj – nyugtatta magát, de azért az édes érzést kicsit megkeserítette az aggodalom. Bebújt a fiú meleg ölelésébe és szótlanul visszasétáltak a házhoz.

 

Bonus:

Lakótársak 19.

Komikra:

zsorzsi: és még reklámok sincsenek benne J

csez: vallomás: veszekedést írni nehéz, mert nem akarom, hogy balhézzanak, de muszáj, mert a nyugis hétköznapokban mi az érdekes? (oké, lehetne pár apró dolog, elismerem) És szerintem nem lehet apró-cseprő balhék köré keríteni a történetet, a nagyoktól meg óvom őket. Hát, ez a baj, ha az ember önmagát is beleviszi...

An: kösz, hogy helyettem reklamáltál, mert a blogtulajnak állítólag nem illik XD

Vusi: a pörgés részben a fentiek miatt alakult ki, nyugis hétköznapokat ugorjuk... más kérdés, hogy miután felkerült 1-1 rész, azért jutnak még eszembe apró kis részletek, csak már nem akarom átfrisselni a feltett részt, viszont a történet későbbi részeibe már nem illik bele. (de talán jó alapanyag lesz egy másik történethez XD). Másrészt eldöntöttem előre, hogy mi a vége és nagy vonalakban hogy jutunk el oda. Ez nem lesz 80 részes történet, csak kis rövid, úgy ezért a nagy léptekkel haladás. Nekem is türelmesebbnek kellene lennem, akkor talán jobban el tudnék merülni a részletekben.

***  

Robert borús tekintettel hallgatta a telefonban az édesanyja panaszáradatát. Tudta ő is, hogy Caroval egyre több a probléma az iskolában, mert a huga rendszeresen mesélt neki arról, hogy a többiek ki nem állhatják, csúfolják, ettől pedig hol magába fordul, hol kifejezetten agresszív lesz. A legutóbbi húzása után talán még el is tanácsolják az iskolából, mert az egyik kislányt lelökte a lépcsőn. Szerencsére nem lett komoly baja, de lehetett volna, ezért mindenképpen fegyelmit kap. 

A fiú megígérte, hogy beszél a hugával, de miközben letette a telefont, csak arra tudott gondolni, hogy a kis Liza pontosan azt kapta, amit megérdemelt. A lépcső szerencsétlen módon éppen ott volt mellettük, amikor Caro ellökte a kezét, amivel a ruháját rángatta a másik lány, és ahogy elvesztette az egyensúlyát, hát, tagadhatatlan, hogy legurult a lépcsőfordulóig. Igazából még meg sem ütötte magát a dúsan kipárnázott kislány, csak a holmija szóródott szét és a büszkesége szenvedett csorbát, ahogy a többiek kinevették. Mindazonáltal az is igaz, hogy Caronak szerencséje volt, mert Liza komolyan megsérülhetett volna. De hát csak megvédte magát! Soha senki, se szülők, se tanárok nem utasították még rendre az osztálytársnőit, akik rendszeresen szekálták. 

Az apja jutott eszébe, aki nem hajlandó tudomást venni róla, hogy a lánya szenved abban az elit iskolában. Az órájára nézett. Anthony Palmer mindig az irodájában ebédel, ő meg egy kicsit megnyújtja az ebédidőt, és akkor tud beszélni vele még ma. Felkapta a zakóját és Emmához lépett.

-Szia, ma nem ebédelünk együtt, mert elugrom apámhoz. Beszélnem kell vele Caro miatt. Sietek vissza, ha valaki keresne. – azzal hosszú léptekkel máris kifelé indult. Emma aggódva nézett utána, mert a fiúban bujkáló érezhető feszültség meglehetősen ingerült beszélgetést helyezett kilátásba. 

A csinos, ötvenes Mary, apja titkárnője őszinte mosollyal fogadta a fiút. Megkérdezte, hogy hozzon-e neki is valamit, aztán kinyitotta a főnöke ajtaját és bejelentette a fiát. Anthony meglepetten nézett föl az iratokból, amiket olvasott éppen. A szívélyes mosoly azonban úgy olvadt le az arcáról, mint a hó a napsütötte háztetőről, amikor meglátta a fia szemében izzó indulatot.

-Mi a baj Robert? Örülök, hogy látlak, de valami azt súgja, hogy veszekedni jöttél.

-Nem, nem igazán – csillapodott le a fiú a barátságos fogadtatástól. –Apa, baj van Caro-val és csak te tudsz könnyíteni a helyzetén. Verekedésbe bonyolódott a suliban, amiért akár ki is zárhatják. Én igazából örülnék is neki, mert az egy börtön, nem iskola, csak attól félek, hogy az eltanácsolás szerepelne a papírjaiban, és így előítélettel fogadnák más iskolában. Hozd el onnan őt, kérlek! Annyira boldogtalan a sok gonosz kölök között, akiknek a sznob szüleik adják a mintát, és örömüket lelik abban, ha egy normális gyereket vegzálhatnak. Állandóan ki van borulva, és most eljutott arra a pontra, amikor végre megvédené magát, de ebből is csak ő jöhet ki rosszul. Annyi jó iskola van, ahol sokkal boldogabb lehetne. Apa, kérlek!

Anthony Palmer felemelte a kezét, hogy megakassza a fia szóáradatát, aztán ahogy Robert elnémult, az íróasztalára könyökölt és elgondolkodva nézett fel rá.

-Veled sosem volt gond az iskolában, pedig te is oda jártál. Az egy nagyon jó hírű iskola, és Caro sokat veszítene vele, ha eljönne onnan.

-Apa! Én is utáltam azt az iskolát! Csak fiú voltam és kevésbé vettem a lelkemre, ha meggyötörtek. Mert otthon ott voltál te és a mama, és nekem csak ez számított. De Caro egyedül van. Te sem vagy már, én is csak ritkán találkozom vele, anya pedig ugyanolyan érzelmesen kezeli a kérdést, mint Caro. Senki nincs, aki megvédje a gonoszkodásoktól. Én ugyan már gondoltam rá, hogy bemegyek, és rendet vágok a sok kis undok liba között, de azzal is csak neki ártanék. Apa! Hozd el őt onnan, kérlek! Mindennél többet jelentene neki, ha mellé állnál. 

 

-Nézd, nem szabad elkapkodni a dolgot, mert ha elhozom, soha többé nem veszik vissza. Várjuk meg a félév végét, aztán a nyári szünetben majd elfelejti ezeket a kellemetlen élményeit. Szeptembertől pedig talán a többiek is kedvesebbek lesznek vele.

-Apa! Nem érted? Boldogtalan. És nem tegnap óta boldogtalan, hanem amióta odajár, csak te évek óta nem vagy hajlandó tudomást venni a dologról. Nem lehetsz ennyire érzéketlen! Mit vétett neked ez a szerencsétlen, hogy ennyire képtelen vagy az apjaként viselkedni? – ordított már magából kikelve a fiú, látva, hogy nincs az az érv, amivel meggyőzhetné az apját. 

Anthony Palmer összehúzott szemekkel nézte a fiát, aki már az indulatai rabja volt, és tudta, hogy pillanatok múlva ő maga is robbanni fog. Olyan egyformák voltak, mint két tojás, akkor is, ha ez a szemtelen kölyök nem hajlandó ezt tudomásul venni. 

-Mit tudsz te arról, mit érzek én a hugod iránt? A születése egy hátba támadás volt! El akartam válni az anyádtól és új életet kezdeni, erre oda pottyantotta nekem ezt a kis békát, akivel megkötötte a kezem. Volt egy felnőtt fiam, aki már éppen kezdett volna lassan a maga lábára állni, erre a nyakamba sózott egy újabb felelősséget, amikor én szabadságra vágytam. Miért legyen jobb Carolynnak, mint nekem? Az én életem se boldogabb, mint az övé, de ő még gyerek, máról holnapra túlteszi magát dolgokon, de nekem ... á, minek is mondom. Látom a szemeden, hogy elítélsz, pedig csak őszinte vagyok. És ha csak ennyi volt, akkor szervusz, muszáj elolvasnom ezeket az iratokat, mert délután tárgyalásom lesz. – azzal tényleg a papírokba mélyedt, mintha nem családi ügyekről vitáztak volna éppen. 

Robert megsemmisülten hagyta el a szobát, annyit sem mondott, hogy Szia. Vakon botorkált el Mary mellett, aki alighanem minden szót hallott, mert megrendülten nézett fel rá az asztala mögül. Az utcára kiérve meglazította a nyakkendőjét és felnézett a felhős égboltra. Istenem, add, hogy sose legyek olyan, mint ő! – fohászkodott magában, aztán sietősen a munkahelye felé indult. Caro ügyével majd este foglalkozik, most sietnie kell, mert már így is jócskán kicsúszott az ebédidőből. 

Bryan Thomson abban a pillanatban felpattant az asztalától, ahogy a kissé csapzott fiú megérkezett. Robert első útja a konyhába vezetett, kivett egy üveg vizet a hűtőből és hosszú, mély kortyokkal ivott. Amikor megfordult, a főnöke vörös feje volt az első, amit meglátott.

-Nagyon örülünk, hogy vissza méltóztatott érkezni Mr.Palmer! – harsogott az a pojáca. –Elképzelni sem merem, mitől melegedett ennyire ki, és talán megigazíthatná a nyakkendőjét is, mert ez itt egy munkahely, nem a hálószobája. Ez volt az utolsó, hogy elnéztem magának, hogy rendszeresen megnyújtja az ebédszünetét. Nem elég, hogy idebent enyeleg a kolléganőjével, még az ebédszünetében is vadászni jár? Vegye tudomásul, hogy jelentést fogok tenni Mr. Waltersnek. 

-Mr. Thomson, menjen a fenébe! – sóhajtott mélyet Robert. A pulykavörös arccal ordítani készülő férfira nézett és halkan megszólalt: -Nehogy azt higgye, hogy itt mindannyian nem tudunk róla, hogy leselkedik a női kollégák után, hogy a munkáját rendszeresen másokkal végezteti el, aztán úgy adja elő, mintha a sajátja lenne. Ha olyan nagyon beszélni akar Mr. Waltersszel, ám tegye, de ne felejtse el, hogy nekem is lesz mit mondanom neki. ... és a feleségének is. – tette hozzá csendesen, aztán a megrökönyödött férfit félretolva kilépett a helyiségből. Egyenesen Mr. Patrick Walters felhúzott szemöldöke elé. 

*

Emma a tűzhely mellett szorgoskodott, Robert pedig a kanapén olvasgatva fel-felnézett rá, ahogy otthonosan mozog a konyhában. Olyan idilli volt a kép, hogy egy pillanatra még Caroval kapcsolatos gondjairól is megfeledkezett. Ez amúgy is egy mozgalmas nap volt – sóhajtott fel az irodai pillanatokra emlékezve.

Mr. Walters egyetlen szó nélkül, csak az ujja intésével rendelte be mindkettőjüket Thomson irodájába, és a csukott ajtó mögött kérdőre vonta a férfit, hogy mi az igazság abban, amit hallott. Ugyanis már több jelzés érkezett hozzá, hogy Thomson kisajátítja a kollégák munkáit és rendre plusz feladatokkal látja el őket. Az egyik ilyen munkáról aztán később kiderült, hogy ráadásul nem is az iroda mergbízásainak egyike volt, hanem saját zsebre dolgoztatott. A férfi izzadtságban fürdő riadt tekintete önmagáért beszélt. Végül az a megegyezés született, hogy Mr. Walters eltekint a rendőrségi feljelentéstől, ha Thomson azonnali hatállyal felmond és még a mai napon elhagyja a céget. A helyére ideiglenesen Robertet nevezte ki, hogy a folyamatban lévő munkák ne csússzanak a hirtelen jött vezetőváltozástól. Ezek után kihirdette a dolgozók előtt is a döntését, amit először döbbent csend, majd hangos ováció üdvözölt; és amilyen váratlanul érkezett, úgy is tűnt el öt emelettel feljebb lévő irodájában.

A vacsorára várva Robert azon törte a fejét, hogy érje el a hugánál, hogy legalább az év végéig kibírja a gyűlölt iskolában. 

*

Connor az asztalnál ülve Rachelt nézte, aki éppen főzött valamit. Ez egy szabályos randi volt, nem szépíthette a dolgot. Megbeszélték, hogy moziba mennek és utána Rachel egy gyors vacsorát dobott össze, Connor pedig kibontott egy üveg bort a vacsorához. Jóízűen kapta be az első falatot, amikor az ajtón kopogtak. 

Freya állt az ajtóban zokogva. Caleb órákkal ezelőtt lement a játszótérre és még mindig nem jött haza. A barátaival már beszélt, ők azt mondták, hogy egy magas pasival ment el. Connor fejében azonnal megszólalt a vészcsengő. Annyi elképesztő történetet hallani mostanában a nagyvárosokban áldozataikra vadászó pedofilokról. Már éppen meg akarta kérdezni Freyát, hogy a rendőrséget értesítette-e, amikor a lány háta mögül a lakásból a telefon csörgése térítette vissza őket a földre. 

-Vedd fel, hátha a kölyök az! – fordította a rémült lányt a lakása felé. Freya bebotorkált a telefonhoz, közben Rachel összeszorult gyomorral kapaszkodott Connorba. Micsoda tragédia lenne, ha az a helyes kis kölyök valami pedofil állat kezébe kerülne – gondolta ő is rettegve. Aztán meglepve látta, hogy Freya a könnyein át elmosolyodik, aztán nevetve felír valamit egy papírra és teszi a telefont.

-Na, ő volt az? Hol van? Kivel ment el? – kérdezték egymás szavába vágva Conorral.

-Megvan. Összetalálkozott Roberttel, aki Emmát várta, és kicsit elbeszélgették az időt. Szerencsére Robertnek eszébe jutott, hogy felhívjon, mert biztos volt benne, hogy már aggódom. Azt mondták, itt laknak a közelben és ugorjak fel én is. De ha nem akarok, akkor nagyon szívesen hazakísérik. – szipogta megkönnyelbülten Freya.

-Huh, a srác alaposan ránk hozta a frászt... – motyogta Connor, aztán elmosolyodott. –Lepjük meg őket mindannyian!

*

Emma a csengetésre az ajtóhoz sietett, közben nevetve nézte a két fiút, Robertet és Calebet, ahogy a játékkonzolon huzakodnak, mint az óvodások. Aztán a nyitott ajtóban nemcsak Freyát, hanem Connort és Rachelt üdvözölhette. Rachel egy csomagot szorongatott, amiben mint kiderült, a sarki kávézóból származó édes finomságok voltak, Connor pedig egy pezsgős üveg nyakát szorongatta. 

-Hűha! Ünneplünk valamit? – nézett rájuk kíváncsian, de Rachel csak megrántotta a vállát.

-Gondoltam, ne jöjjünk már üres kézzel, ha hívatlanul törünk rátok. A háborgó idegek megnyugtatására pedig a legjobb módszer egy kis csokoládé és sok-sok tejszínhab.

Connor kis grimasszal nyújtotta oda Robertnek a pezsgőt. –Speciel mi ünnepeltünk volna, ha ez a kis ördögfióka nem hozza ránk a szívbajt. – és azzal egy barackot nyomott Caleb elmélyülten játszó fejére. 

-És mit ünnepeltetek volna? – kíváncsiskodott Emma, ahogy Rachel pirulása elmélyült.

-Hát, úgy alakult, hogy elhívtam a csajt egy rendes randira. Ahogy mondtátok, mozi, vacsora... gondoltam, a pezsgő is jár hozzá. De végül is ezen is van mit ünnepelni, hogy a kis szökevény előkerült, még mielőtt Freya a rendőrséghez fordult volna. – kacsintott a lányra, aki a fiával egyezkedett, hogy lassan indulniuk kéne haza.

-Az én hibám – szólalt meg Robert – mert már akkor telefonálni akartam, hogy velem van, amikor hazaértünk, csak aztán úgy belefeledkeztünk a játékba, hogy kiment a fejemből. A fiad egy igazi harcos, képtelenség legyőzni ebben a francos játékban. De végre jó volt egy igazi pasival megmérkőzni, mert Emma nem ellenfél – ölelte magához nevetve a lányt. 

Emma kicsomagolta a süteményeket, poharakat vett elő és kényelembe helyezkedtek a nappaliban, ki a kanapén, ki a szőnyegen. Freyát meggyőzték, hogy még egy kicsit maradjanak, aztán mindannyian meghatottan nézték, ahogy a kisfiú megunva a magányos harcot a számítógépes programmal, egy idő után az anyja ölébe ült,  és a vállára hajtotta a fejét. –Ne haragudj! - suttogta az anyja fülébe, amitől nemcsak Freyának gyűltek könnycseppek a szemébe. Aztán Connor elmesélte a legújabb agyatlan viccét, és a hangulat újra oldottá vált.