Sziasztok!

Nagy örömömre szolgált Zsó Zongoraleckéjét megosztani veletek, mert a komikból világosan kiderült, hogy ugyanolyan szeretettel fogadjátok az ilyen keserédes, emberi, mondhatni hétköznapi történeteket, mint a kedvencünkről írott ficceket. Most már elárulom nektek, hogy Zsó rettenetesen izgult, hogyan fogadjátok majd az írását. Én személy szerint nem értem a félelmeit, mert ugye volt itt már egy Vázlatok című írása, ami szintén szép sikert ért el. 

Kicsit zavarban is vagyok, hogy ezek után hogy vezessem fel a következő írást, ami a LAKÓTÁRSAK címet kapta, és amit én követtem el. (vagyis hát követem majd folyamatosan, mert a vége még csak nagyon nagy vonalakban körvonalazódik a fejemben, mint ahogy az oda vezető út kacskaringói is kiszámíthatatlanok, de ezt talán már megszoktátok tőlem).

Már elkészült az első néhány fejezet, amikor arra eszméltem, hogy baj van a nevekkel, legalábbis a hősnő nevével. Ugyanis ez a történet még valamikor Zsó írása első verziójának megszületésekor kezdett motoszkálni a fejemben, miközben még vadul írtam Cara és Robert sztoriját is; és úgy tűnik, akaratlanul is lenyúltam Zsótól Emmát. De mit csináljak, ha olyan jól passzol ez a név a hősnőinkhez? Most meg úgy alakult, hogy a két történet követi egymást. Ezt az apró bakit, kérlek nézzétek el nekem, mert mostanra már ez a lány is annyira Emma lett, Emmaline... hogy utáltam volna átkeresztelni oly sok oldalon keresztül. 

Nos, visszatérve Zsóhoz. Rengeteg érzékenység van a gondolataiban, olyan apró kis színes részletek, amiket én például hajlamos vagyok elnagyolni, az olvasó fantáziájára bízom. Számomra ezért volt élmény követni Emma és Daniel, illetve Isabel és Paul történetét. Miután egyik tollforgató sem tudja megtagadni önmagát, így óhatatlanul is odateszünk magunkból valami igazit, valami kis árulkodót,  mint Zsó a rajzolás szeretetét. (arról már nem is beszélek, hogy mint tudjuk, ő a természet lánya ;) ) 

Abba most inkább bele sem gondolok, rólam mit árulnak el az írásaim. Tudatosan valószínűleg nem sokat, de hát éppen az az izgalmas, amiről akaratlanul is fellebbenti az ember a fátylat, anélkül, hogy észrevenné milyen lazán dobálja le lelkéről a ruhaneműt, míg végül ott áll az olvasó előtt anyaszült meztelenül. Mivel nem vagyok egy képzett lélekbúvár, nem boncolgatom a kérdést tovább, de azért piszkálja a csőrömet a gondolat. 

Zsó nem igazán barátja a képregény-szerkesztésnek, így ha néha túlzásba vittem a képi mellékleteket, ezúton is bocs, ez nem az ő sara. Néha én sem tudom, miért szalad el velem a ló, tényleg az írásnak kell magáért beszélnie, nem kell szájba rágni a történéseket, de az az igazság, hogy az én fejemben szinte minden alkalommal forog a „film” és nem tudom megállni, hogy ne osszam meg veletek is néhány kockáját.. 

Na, igazából nem is tudom, minek mondom itt a magamét. Valószínűleg azért, mert illetlenségnek tartottam volna azonnal belekezdeni a másik történetbe. (és cseznek is utol kell érnie bennünket :) ) Nektek biztosan kell még egy kis idő, hogy megrágjátok a történet végét, felocsúdjatok a döbbenetből, amiért ez a happy end sem olyan happy end, mint ahogy azt legtöbbször megszoktuk. Az első gondolatom nekem is az volt, hogy az utolsó pár részt nagyon szűkszavúan elintézte Zsó, de hát tényleg élni nincs ideje, nemhogy írni, úgyhogy nem is vertem a fejét emiatt. Nagyon. Maradtak még benne el nem mondott gondolatok, és folytatni is lehetne akár, de... az az igazság, hogy ez a befejezés a maga ütősségével tulajdonképpen tökéletes. 

Ezuton is köszönöm Zsó! Aztán ha újra összeáll valami, akkor tudod, hova fordulj... 

Külön köszönöm, hogy néhányan hangot adtatok a várakozásnak, hogy vajon mivel leplek meg benneteket. Nem akarok szerénytelennek mutatkozni, de azt hiszem, kedvelni fogjátok, én szeretem. :) A fejemben a  film forog és izgatottan várom, mit tudok ebből nektek megmutatni. Holnap reggel új háttér, új főcím és egy új történet fogadja majd a koránkelőket! Valami ilyesmi :)