Lakótársak 13.

Komikra:
csez: a személyes nézőpontok híve vagyok
An: örülök, hogy ezek a kis komolyabb betétek is tetszenek, még lesz, de a téma legyen meglepetés
Gabó: örülök, ha sikerült átadni a saját vizualizálásom eredményét

***   

A hétköznapok szerelmesen és kissé vakon teltek. Alig vették észre, hogy Connor ritkán van otthon, vagy ha otthon is marad, látványosan a szobájába vonul. Emma és Robert szinte csak egymást látták, miközben játékosan főzőcskéztek vagy az üres mosodában a késői órán, a gépek takarásában csókolóztak. Reggelenként hármasban ülték körül az asztalt, aztán Emma elriszált az irodába, a két fiú pedig némán, a saját gondolataikkal elfoglalva baktatott az egyetemre. 

Egy idő után Robert megunta a barátjával való némajátékot. Mielőtt beléptek volna az aulába, megfogta Connor könyökét és visszahúzta a zajos utcára.

-Nézd Con! Tudom, hogy egy komolyabb műtétnek nézek elébe, ha bántani merészelem, elmondtad már első este, de te is tudod, az ilyesmire nincs garancia. Imádom a hugodat, de óhatatlanul is fogjuk bántani egymást. Egy kapcsolatban, ami nem csak egy éjszakáról szól, ez törvényszerű. Én csak annyit ígérhetek, hogy akarattal sosem fogom megbántani. Utálom ezt az érzést, hogy napról napra eltávolodunk egymástól, amióta összejöttünk Emmával. Te vagy a legjobb barátom, és én csak azt szeretném, ha örülnél nekünk!

Connor elgondolkodva nézte a barátja őszinte, komoly arcát, és tisztában volt vele, hogy Roberttől igazán rendes lépés volt ez a vallomás, de még nem egészen tudott napirendre térni a történtek felett. Látta nap mint nap, hogy Emma boldogan sürög-forog a lakásban, ez már nem az a búvalbélelt fruska volt, aki a nővérééktől elköltözve magányosan állt a város közepén, és akit neki a szárnyai alá kellett venni. Nem, Emma az elmúlt napokban, hetekben kivirult, magabiztosabb lett, és olyan tekintettel nézett erre a bájgúnárra, hogy csak irigyelni tudta érte. Csak mégis, a zsigereiben érzett valami rossz előérzetet és emiatt nem tudott túllendülni a neheztelésén. De most elvigyorodott, belebokszolt Rob mellébe és reményei szerint lazán és vidáman megszólalt:

-Oké, tudom, hogy vigyázni fogsz rá... mert te is tudod, hogy ha megbántod, velem gyűlik meg a bajod. Na, menjünk be, aztán te csak nézd a partvonalról, ahova állítottad magad, Connor papa hogy pecázik az aranyhalas medencében.

Robert jóval korábban is bement az egyetemre, amikor még nem volt órája, mert élvezte a légkört és meglepően érdekes beszélgetésekbe tudott bonyolódni a diákokkal. Egészen más volt, szinte felszabadító érzés, fényévekre attól a néhány mondatos, udvarias csevegéstől, ami az irodában mindennapos volt. Az óráin érezhetően egyre többen, és egyre aktívabban vettek  részt; a a tanárok is kezdték emberszámba venni. Persze, nem úszta meg szurkálódások nélkül. Néhány tekintélyes prof, akik annak idején őt is tanították, kedélyesen veregették vállon, aztán enyhén lenéző hangsúllyal fejtették ki, hogy könnyű úgy népszerűnek lennie a diákok között, ha nem osztályoz. De azt egyikük sem vitathatta, hogy a tanszék egyik legsikeresebb óraadója lett rövid időn belül.

*

Az egyik este, amikor Emma fáradtan bújt meg a kanapén Robert ölelésében és a munkahelyi furkálódásokról mesélt, észrevette, hogy a fiú nem figyel rá, csak elgondolkozva cirógatja a karját.

-Hahó, Föld, jelentkezz! Szólj, ha untatlak és befogom! – fordította maga felé a fiú arcát.

-Robert zavartan rebbent meg. -Dehogy zavarsz, mesélj csak!

-Na, akkor mi a véleményed Bryannek erről a húzásáról?- emelte meg a lány a szemöldökét.

Robert megadóan sóhajtott. –Oké, tényleg nem figyeltem. Mit csinált már megint az a barom?

-Rob, nem az a lényeg, hogy mi volt a legújabb húzása, hanem, hogy hosszú percek óta szövegelek neked, de te ide sem figyelsz. Valami baj van? Esetleg bent az egyetemen történt valami?

-Nem, dehogyis, semmi baj, csak elgondolkodtam. Már azt sem lehet? – csattant fel a fiú és azonnal érezte is, hogy a lány karja megfeszül körülötte. Utána kapott és megsimogatta a karját. –Tényleg, nincs semmi baj, csak eszembe jutott valami…

-És elárulod, mi jutott eszedbe? Ha már sikerült ebből kifolyólag összekapnunk?

-Á, ne akard tudni, hülyeség. Majd kiverem a fejemből, aztán megnyugszom.

-Na, akkor most Robert Palmer, nézz a szemembe és mondd el, mi a baj! Ez majdnem olyan rosszul hangzik, mintha mondjuk szakítani akarnál, csak nem tudod, hogy kezdj bele.

-Jesszus, Emma! Ne beszélj hülyeséget, semmi ilyesmi. Ha olyan nagyon tudni akarod, csak az jutott az eszembe, hogy vajon, amíg össze nem jöttünk, együtt aludtatok Conorral?

-Mi van??? – nézett rá elkerekedő szemekkel a lány. –Ugye, most ezt nem jól hallottam? Te azt kérdezed, hogy lefeküdtem-e a bátyámmal?

-Nem, nem ezt kérdeztem, hanem hogy együtt aludtál-e vele. Végül is, nem vagytok vérrokonok, még az sem lenne gáz, de igenis alvásra gondoltam, semmi másra.

-Nem tudom, akkor meg minek szívod fel magad, ha te sem gondoltál másra, de hogy a kérdésedre feleljek, nem, nem aludtam vele egy ágyban. Ott az a kanapé a szobájában, azon aludtam. Megnyugodtál?

De Robertet már nem lehetett leállítani.

-És azon a Jamesen gondolkodtam, akit Con pofán vágott.

-Vele mi a problémád? Már téged is megcsapott Connor, egyébként. – kacsintott rá a lány, de aztán látva a fiú összeráncolt homlokát, nagyot sóhajtva megkérdezte: -Mit szeretnél tudni Jamesről? Hogy lefeküdtem-e vele? Azt hiszem, észrevetted, hogy nem voltam szűz, úgyhogy innentől kitalálhatod. – fortyant fel Emma. –Figyelj Rob, ez a beszélgetés kezd rossz irányba fordulni, úgyhogy szerintem most hagyjuk abba. Ha nagyon akarod, mesélek neked James-ről, bár én a magam részéről nem ragaszkodnék hozzá, hogy mindent tudjak Freyáról, Jennáról vagy arról a rejtélyes Glendáról, meg mindenki másról, aki az ágyadban megfordult előttem. 

-Jesszus, Emma, teljesen kiforgatod a szavaimat. Nem a nemi életedre vagyok kíváncsi, csak arra, hogy milyen volt az a srác, akit a bátyádnak kellett elpofoznia mellőled? Mit csinált, amivel kivívta Con ellenszenvét? Már csak azért is, hogy én el ne kövessem ugyanazt a hibát. 

-Oké. James Marshall jóképű pasi volt. Az apjáé a legnagyobb fogorvosi központ LA-ben. Ő pedig a trónörökös. 18 éves voltam, amikor találkoztam vele és majdnem 20, amikor Connor behúzott neki. Az alatt a majdnem két év alatt elhalmozott mindennel, amiről azt hitte, egy lánynak imponálhat, de cserébe majdnem megfojtott a rajongásával. Csak vele mehettem mindenhová, a barátnőimmel sem tarthattam a kapcsolatot, úgy kellett öltözködnöm, ahogy neki tetszett, és neki a nagyon nőies stílus jött be. Én meg utáltam. Próbáltam vele beszélni, egy elmeorvos nyugalmával bólogatott is, aztán minden ment tovább ugyanúgy. Amikor egy este elmentünk szórakozni és én szóba álltam egy barátnőm volt pasijával, James megütötte a fiút, aztán engem is. Megijedtem, mert addig soha nem emelt rám senki kezet. De ő is megijedt. Úgy nézte a kezét, mintha nem is őhozzá tartozna. Bocsánatot kért, leste a kívánságaimat, próbálta megvásárolni a megbocsátásomat, de a kapcsolatunk azon az estén véget ért. Amikor nem volt képes tudomásul venni, Connor elmagyarázta neki. Ennyi. Elégedett vagy? 

Robert döbbenten hallgatott. Kezet emelt a srác Emmára? Micsoda állat képes megütni egy nőt, pusztán azért, mert szóba állt valaki mással? Aztán enyhe önutálattal gondolt rá, hogy talán az ő önuralma is elszállna a szélbe, ha valakivel félreérthető szituációban látná, de bízott annyira önmagában, hogy az indulatait kizárólag a pasi ellen fordítaná.

Emma felé nyúlt és örömmel konstatálta, hogy a lány nem hajol el előle. Megsimogatta az arcát és a szája vonalát.

-Tőlem nem kell félned! Soha az életben nem lennék képes kezet emelni rád. Ne haragudj, hogy feszegettem ezt a témát, nyilván szeretnéd elfelejteni. Nem tudom, olyan fura hangulatban vagyok ma, és még én sem tudom, hogy miért. Segíts nekem! Tereld el a figyelmem, hogy semmi másra ne is tudjak koncentrálni, csak Terád!

Emma pedig szófogadóan belekezdett a terelésbe. A próbálkozást teljes siker koronázta. Aznap este a zene betöltötte a szobát, ők pedig egymásba temetkezve nem gondoltak semmi másra, csak a másik,  kezük között szenvedélytől remegő testére.

*

A Hálaadás napja előtt néhány nappal Emma a szemét forgatva tette le a telefont. Az édesanyja kereste, és a tőle megszokott rámenős módon igyekezett meggyőzni, hogy Amerika második legnagyobb családi ünnepén otthon a helye. Gyerekként imádta ezt az ünnepet. Az iskolában eljátszották a Mayfloweren érkező telepesek kemény életét, az éhezést, az idegen környezet mostoha fogadtatását, aztán az indiánok segítségét, ahogy megtanították nekik a halászatot, vadászatot, kukoricatermesztést, a juharszirup kinyerésének titkát; és azt az ünnepséget, amit köszönetképpen rendeztek a bőséges termés idején.  Mindig nagy várakozás előzte meg az ünnepi vacsorát, a hatalmas pulykasültet, amihez az édesanyja krumplipürét, zöldbabot és áfonyaszószt szolgált fel, végül desszertként sütőtöktortát. A vacsora után megnézték a híradót, ahol az elnök az ünnepre szánt állatok közül kiválasztott egyet vagy kettőt és elnöki kegyelemben részesítette őket. Emma gyerekként ezt nagyon emberséges cselekedetnek látta, aztán szemrebbenés nélkül nézett végig a vacsora romjain. A mama nem élő pulykát vett, a mirelit szárnyasnak pedig már hiába adtak volna kegyelmet. 

Ez volt az az ünnep, amikor az egész család összejött. Egészen addig az évig, amíg az apja el nem ment. Katona volt. Sosem tudták, mikor megy, mikor jön, és ha nem jön, akkor vajon azért, mert veszélybe került az élete vagy csak újabb titkos küldetés hívja. Nekik csak azok a ritka alkalmak számítottak, amikor belépett az ajtón és a zsákját elejtve magához ölelte a családját. Néhány napig velük volt, játszott velük, bár legtöbbször csak valami furcsa, érzelemmel teli tekintettel nézte őket, aztán újra összepakolt és odébb állt. Egy napon azonban nem ő jött, hanem egy elegáns tiszt, aki az édesanyjának egy levelet adott át, és egy gondosan összecsomagolt nemzeti lobogót. Biccentett és távozott. Még temetés sem volt, csak egy csendes megemlékezés, szűk családi körben. Az apja szüleit nem sokkal korábban temették el, az anyai nagyszülőkön kívül más nem is volt velük aznap. Utána szép lassan elhalványodtak az emlékek, természetessé vált, hogy csak hármasban vannak, az anyja, a nővére és ő. Egy napon pedig anya pirulva készítette fel őket egy találkozásra, ami megváltoztatta az életüket. Maximilian atyai gondoskodással vette körbe a lányokat és a fia, az örökké búskomor, magának való Connor is kinyílt, hamarosan pedig az egyik legjobb barátja lett. 

Most pedig választania kellett. Vagy hazautazik az ünnepekre a mamához és Maximilienhez, vagy itt marad Connorral, aki már döntött, és Roberttel. Igazából, nem volt kérdés, hogyan döntsön. Samantha és a férje majd pótolják a hiányukat, ebben biztos volt. 

A cégnél a pénteket is kiadták szabadságnak, így igazán kellemes hosszú hétvégével tervezhettek. Robert édesanyja meghívta őket vacsorára, természetesen Connorral együtt. Amikor megérkeztek, az asszony kedvesen köszöntötte, aztán egy pillanatra félrehívta a fiát. Emma kicsit zavartan arra gondolt, hogy a fiú édesanyja igazán várhatott volna a véleménye kifejtésével, de aztán Robert felhördülése elvonta a figyelmét. Ennyire rossz csak nem lehetett az asszony első benyomása róla? 

-Anyu! Biztos, hogy ez olyan jó ötlet? Apa megígérte, hogy eljön. Talán még Elisabethet sem hozta volna magával, erre Te… és mikor ér ide? … Oké, oké, megértettem, befogom. Kap egy esélyt, de akkor is azt mondom, baromi rosszul időzítettél.

Emma kíváncsian figyelte a beszélgetést, aztán valaki megrángatta a blúza ujját és megfordult. Caro, Robert huga állt előtte és éppen Connor eltúlzott puszijának nyomait dörgölte le az arcáról nevetve.

-Szia! Carolyn Palmer vagyok, de csak Caro. Biztosan te vagy Emma. Anya már nagyon izgatott volt, mert Rob eddig még nem hozott magával senkit családi ünnepre. – hadarta válaszra sem várva.  -És van egy meglepetése is, de ahogy nézem, Rob annyira nincs feldobva a hírtől. – grimaszolt, ahogy a bátyjára nézett. 

-Meglepetés? – nyílt tágra Emma szeme, de a kislány máris folytatta.

-Anyának barátja van, és ma estére őt is meghívta. Apa ugyan megígérte, hogy ő is eljön, de szinte minden alkalommal közbejön neki valami, úgyhogy emiatt szerintem nem kell izgulnunk – vonta meg a vállást a kislány, és Emma elámult a meglehetősen koravén meglátáson. 

A következő pillanatban Robert lépett mellé és megölelte.

-Na, összeismerkedtetek? Ő Emma, ez a nagyszájú hebrencs meg a húgom, Carolyn.

-Caro. – helyesbített Emma és Carolyn egyszerre. Aztán elnevették magukat és két oldalról belekaroltak Robertbe.

-Mutassátok meg nekem a lakást! Elsősorban Caro szobáját szeretném látni, és ha neked van még itt szobád, akkor azt is. – rendelkezett Emma és a testvérek nevetve teljesítették a kívánságát. 

Connor ez alatt Edith-tel üldögélt a konyhában. A nő kihúzta az aranybarna pulykát és újra meglocsolta a zsírjával, aztán visszatolta a sütőbe.

-Hamarosan jó lesz. Ne nassolj vacsora előtt Connor! – intett a fiú elé, aki éppen elcsent egy kekszet a kávéhoz előkészített tálcáról. –És egyébként is, veled még számolok. Micsoda dolog, hogy így eltitkoltad előlünk ezt az aranyos lányt? Évek óta ismerlek, és még azt sem tudtam rólad, hogy van egy hugod. Pedig igazán büszke lehetnél rá, mert csinos kis teremtés. A barátod meg teljesen ki van fordulva magából, amióta megismerte. – mosolyodott el, ahogy Robert hadarására gondolt, amikor beszámolt neki a történtekről, és elkérte tőle a ház kulcsát. 

-Nem voltam benne biztos, hogy ha ezek ketten összeismerkednek, nem tesznek-e engem mindketten lapátra. – vigyorgott kissé kesernyésen a fiú. Edith hozzálépett és a főzés illataival terhes ujjával megemelte a szinte felnőtt férfi fejét és a szemébe nézve beszélni kezdett:

-Connor! Próbálj meg egy kicsit bízni az emberekben, az érzelmekben, de leginkább a barátaidban. Hogy a testvéredről már ne is beszéljek! Szeretnek téged. Most talán egy kicsit figyelmetlenebbek, de majd csitul egy kicsit a lángolás. Ez törvényszerű. Addig pedig inkább te is járj utána, hogy mit érzel az iránt a Rachel iránt, akiről Rob beszélt. Azt mondta, egy gyönyörű, komoly lány, valóságos főnyeremény lenne. Nem is értem, miért nem hoztad magaddal? Tudhatnád, hogy a kedvesedet ugyanolyan szeretettel fogadom, mint téged.

-Ó istenem, Rob pletykásabb, mint három vénasszony! – fortyant fel Connor. Mikor dumálta el Rachelt?

-Nem is tudom, talán egy hete. Miért? Már … tárgytalan a dolog?

-Nem, illetve hát…. ez bonyolult. Mi nem járunk Rachellel. Néha összefutunk, de nem vagyunk úgy együtt, mint Rob és Emma.

-És ki miatt nem? – nézett rá Edith a lelke mélyéig hatoló pillantással.

-Azt hiszem, miattam – hajtotta le a fejét Connor. -Rachellel nem lehet játszadozni, én meg még nem tudom, hogy képes vagyok-e, akarok-e komoly kapcsolatba belemenni. Lehet, hogy nem is vagyok alkalmas rá. 

-Alkalmas vagy rá, hogyne lennél. Sosem értettem, hogy miért vagy olyan rossz véleménnyel magadról. Csak a megfelelő nőt kell megtalálnod és meglátod, hogy már nem is lesz olyan vonzó ez az egyik virágról a másikra szálldogálás.

-De honnan lehet tudni, hogy ő a megfelelő?

-Hát, tudni nem lehet, talán csak érezni. Aztán majd az idő dönti el, hogy megcsalt-e szíved. Egy kapcsolathoz sok erőfeszítés kell, és ha hajlandó vagy erre, akkor abból máris tudhatod, hogy a megfelelő nőre találtál. Hiányzik most neked Rachel? – nézett rá Edith kíváncsian.

-Azt hiszem, igen. – sóhajtott Connor, ahogy a nappaliból kihallatszott Robert öblös nevetése és Emma kacagása. –De ezt már elbénáztam, legalább meg kellett volna kérdeznem, hogy eljönne-e. Most már mindegy, ne is gondoljunk a lelki nyomoromra!

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

-Helyes, akkor most jön az én lelki nyomorom. – nyögött egyet Edith, aztán a kötényt a székre dobva a bejárat felé indult.

Jacob Wolf elegáns, ősz hajú, kellemes modorú férfi volt. Az ötvenes évei végén járt és látható hódolattal vette körbe Edithet. Nem volt olyan jóképű, mint Robert apja, de nyilvánvalóan tudott nyújtani valami olyat, amit az ügyvéd nem. A támogató jelenlétét, amire Edith már nagyon ki volt éhezve. Még épp csak bemutatta a férfit és a kezébe nyomott egy italt, amikor a csengő újra megszólalt.

-Ezt nem hiszem el! – emelte a plafonnak a tekintetét Robert és Emmát szorosan maga mellé húzva lelkiekben felkészült az apja és anyja barátjának találkozására.

Anthony Palmer egyedül érkezett, hatalmas csokor virággal.  Megölelte Edithet, kicsit megringatta, mint egy régen látott, kedves ismerőst, aztán egy puszit nyomott a homlokára és elengedte. -Elisabeth a szüleivel ünnepel – osztotta meg kéretlenül is az információt, aztán kíváncsi tekintettel Jacob felé fordult. 

-Anthony Palmer – nyújtott kezet.

-Jacob Wolf – hunyorított rá óvatosan a másik férfi.

Fogták egymás kezét és a szemük közben némán mérte fel a szemközt állót. Aztán Anthony lazított a kézfogáson és Roberték felé fordult.

-Connor barátodat már ismerem, de ehhez a szépséges ifjú hölgyhöz még egészen biztosan nem volt szerencsém. Azt nem felejtettem volna el.

A hangja, akár Roberté, a vonásaiban is sok hasonlóság volt, így Emma tökéletesen el tudta képzelni, hogy fog kinézni Robert húsz év múlva.

-Emma Stuart, Connor huga. – nyújtotta a kezét meg sem várva Robert bemutatását, a férfi felé, aki meghökkenve kutatott az emlékei között.

-De hiszen Bradshow…

-Mostoha testvérek vagyunk, az édesanyám és az ő édesapja összeházasodtak. – magyarázta Emma a kapcsolatot. 

Robert apja egy hümmögéssel nyugtázta az információt, aztán az italokhoz sétált.

-Kinek tölthetek valamit? – nézett végig a társaságon.

*

A családi vacsora végül is várakozáson felül jól sikerült. Anthony Palmer könnyedén helyezkedett felül a szituáció teremtette kényelmetlen helyzeten. Udvariasan csevegett a felesége barátjával, udvarolt a fia barátnőjének és kedélyesen beszélgetett a fia barátjával. Egyetlen személyre nem volt hajlandó figyelmet fecsérelni, a lányára.

Robertben csendben forrt a düh, és amikor az apja kiment a konyhába, hogy megkérje Edithet, főzzön neki még egy kávét, utána ment. Edith odatette a kávét, aztán látva a fia feszült tekintetét, nagyot sóhajtott és kiment. Robert nem is várt tovább.

-Apa, az istenit, csak egyetlen estére próbáld elhitetni vele, hogy a lányodként kijáró szeretetet képes vagy éreztetni vele. Nem tudsz róla semmit, most kérdezhetnéd, mert lázasan készült rá, hogy itt leszel.

-Állj! Hagyd abba! Nem tudsz te semmit! – intette le ingerülten az apja. –Tudok minden Carolynról, amit tudnom kell. Rendszeresen beszélek anyáddal, ismerem az iskolai jegyeit, hogy milyen táborba akar elmenni, és mennyibe kerül az új iskolai egyenruhája. Fogadjunk, hogy neked, a hős védelmezőnek erről fogalmad sincs.

-Nem, tényleg nincs. Engem ugyanis nem érdekel az iskolai egyenruhája, amit gyűlöl. Nem érdekelnek a jegyei, mert azok semmit sem árulnak el róla. De tudom, hogy utálja az iskolát, ahová beírattad, mert a többiek nem tudják elviselni, hogy nem olyan, mint ők. Állandóan piszkálják, megkeserítik a mindennapjait és magányos, mert abban az istenverte iskolában nincs egyetlen normális gyerek sem, akivel barátkozhatna.

-Meg fogja szokni. Az egy nagyon jó hírű iskola. Ha azt eredményesen elvégzi, egyenes útja lesz a legjobb egyetemekre.

-Ja, egészen biztosan. Hacsak addig bele nem őrül. Apa, nyugodtan letehetsz róla, ő sem lesz ügyvéd; ha esetleg ez a távlati cél, amiért erőlteted azt a sulit. Vannak ennél sokkal barátságosabb iskolák, és még csak nem is kerülnének ilyen sokba. 

A férfi türelmetlenül dobolt a konyhapulton, és nem törődve az időközben elkészült kávéval, az órájára nézett, aztán a fia szónoklatát válasz nélkül hagyva, hosszú léptekkel Edithez sietett.

-Köszönöm a csodálatos vacsorát, drágám! Örülök, hogy megismertem – intett Jacob felé, aztán a többiekhez fordulva búcsúzkodni kezdett.

-Örülök, hogy láttalak Connor, üdvözlöm Emma… nekem most mennem kell, de feltétlenül meg kéne ismételnünk ezt az estét. Majd felhívom Robertet, mikor megfelelő az idő, egyeztessenek! – végül a kislányhoz fordulva egy puszit nyomott a homlokára: - Szervusz, Carolyn! – majd a kabátját a karjára dobva kilépett az ajtón. Már becsukódott mögötte az ajtó, amikor Robert felbukkant a konyha felől.

-Mit mondtál neki? – szegezte neki a kérdést az anyja, mire a fiú vállat vont:

-Csak az igazságot. 

(csak zene: New York: )