Robert megmerevedett odafönt az ajtó előtt, így aztán amikor
Emma pár pillanattal később kilépett a szobából, lendületből nekiment.
-Mi van, mit szobrozol itt? – nézett rá csodálkozva, de
közben már ő is meghallotta Edith árnyalatnyi zavarral színezett, de örömteli
hangját: -Vivien, remekül nézel ki!
-Ó, basszus… hogy kerülnek ők ide? – kerekedett el Emma
szeme és Robertet nézte, aki tanácstalanul vonogatta a vállát.
-Vagy véletlenül, vagy a bátyád tett róla, hogy ne fussunk
ki az időből a bejelentéssel. Belőle kinézem, mert imádja a szart keverni. De
legalább szólt volna, hogy fel tudjunk készülni! Na mindegy, most már ez van!
Gyere, essünk túl a dolgon, anyádéknak is jobb, ha túl lesznek a sokkon. Apám
szerintem már kiosztotta a konyakokat.
Kézen fogta Emmát és lassan, mindenre elkészülte lesétáltak
a lépcsőn.
Odalent Connor hangja harsant: -Na, már jönnek is! Mondom,
hogy minden rendben.
Robert némi szégyenlős mosolyt varázsolt a szája sarkába,
Emma a száját harapdálta, amikor beléptek a nappaliba. A vendégek mosolyogva fordultak
feléjük, aztán arcukon megjelent a
vérmérsékletüknek megfelelő vonás. Vivien szája néma sikolyra nyílt, Max
pedig talán még sosem látszott ilyen borúsnak.
-Sziasztok! – kezdett bele Robert, és arcán zsibongani
kezdett anyja korábbi pofonjának a helye. Nagyon remélte, hogy Emma szülei nem
a veréssel kezdik. Mintegy védelemként közelebb húzta magához a lányt, aki
talán ugyanilyen indokból egy édes, természetes mozdulattal végigsimított a
pocakján.
-Robert! – hörrent fel Max, és a fiú ettől a hangtól
megtorpant.
-Emma! – jött ki végre valami elvékonyodott, sírásra
hasonlító hang Vivien torkán, aztán kitárta a karját és Robert elengedte a
lányt, hogy az anyja ölelésébe simulhasson.
-Robert! – ismételte meg Max a torokhangú köszöntést,
felszólítást.
A fiú nagy levegőt vett, aztán odalépett és kinyújtotta a
kezét: -Max, örülünk, hogy itt vagytok!
-Gondolom. – morgott a férfi az orra alatt, de azért
elfogadta a kinyújtott tenyért. Más kérdés, hogy erős szorításától Robert úgy
érezte, hogy lassan minden csepp vér kiszorul
a kezéből.
Mostanra Vivien hüppögve simogatta Emma fejét, aztán kicsit
eltolta magától.
-Istenem, kislányom, egy baba? Amikor még mind a ketten
gyerekek vagytok?
Emmában azonnal feltámadt a harci kedv. –Nem vagyok gyerek!
Rob meg már a koránál fogva sem az.
-Dehogynem. – hallatszott valahonnan távolabbról szinte
kánonban, és a fiú meg mert volna esküdni, hogy vicces kedvű barátja és a huga
szórakoznak rajta.
Emma szemrehányó tekintettel nézett Connorra: -Kösz, hogy
figyelmeztettél tesó! Ezt nem egészen így akartuk elmondani.
-Oké,hugi, ha arra várunk, hogy nektek megfelelő legyen az
időpont és a csillagok állása, akkor tényleg csak a kicsi keresztelőjén tudták
volna meg, vagy még akkor se.
-Akkor gondolom, már terveitek vannak a következő lépésekről
is, igaz? Ha már megborítottatok minden hétköznapi sorrendet. – nézett kutatóan
Max Robertre, aki kicsit zavartan nézett vissza.
-Következő lépések? Ja,
hogy házasság, meg ilyenek? Hát, ez Emma döntése, nekem bármikor oké.
Emma szikrázó szemekkel nézett rá. Ettől a kijelentéstől úgy
tűnt, mintha neki nem lenne fontos a dolgok normális menete.
-Igazából még azt sem döntöttük el, hogy együtt maradunk-e,
szóval, nem, még nem beszéltünk házasságról. – jelentette ki harciasan, aztán
vidáman nézett körbe a sokkolt társaságon, akik közé Robertet is sorolhatta.
-Tessék? – sóhajtottak fel a leendő nagyszülők egy
emberként.
-Csak viccel! – vigyorgott egy kínos grimasszal Robert és a
hóna alá húzta Emmát, aki ha akart volna, se tudott volna szabadulni a szoros
fogásból. Egy csókot nyomott a puha arcra, miközben a többiek számára
hallhatatlanul a fülébe súgott: -Megvesztél?
*
A vacsora a kezdéshez képest szinte oldott hangulatban
zajlott. Vivien ugyan próbálkozott volna a lánya állapotáról néhány
információ-morzsához jutni, de Emma nem volt túlságosan együttműködő. Amikor a
társaság újra visszaköltözött a nappaliba, az inkvizíció kezdetét vette.
Robert utálta ezt az egészet. Teljesen félresiklott minden,
és fogalma sem volt róla, hogy kezdje elölről, tiszta lappal. Valószínűleg
azért, mert erre esélye sem volt. De legalább Emma a partnere lenne, ám most
úgy tűnt, őt valami dacos ellenszegülés kerítette hatalmába, és talán az a
jobbik megoldás, ha ki sem nyitja a száját, mert minden egyes kiejtett szóval
csak újabb kalamajkát okoz. Megköszörülte a torkát és felállt, hogy jelezze,
valami nagy bejelentésre készül. A többiek várakozásteljesen elhallgattak:
-Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy tisztába tegyem a
dolgokat, aztán szeretném, ha végre másról is esne szó ezen a hétvégén. Annyi
történt, hogy egy pillanatnyi figyelmetlenségnek hála most egy 4,5 hónapos
kislány szülei vagyunk. Az elmúlt hónapokban sok minden történt velünk, amivel
nem akartunk titeket felzaklatni, éppen elég volt kettőnknek megbirkózni a
dologgal. Tény, hogy voltak pillanatok, amikor fennállt az esélye, hogy
szakítás lesz a dologból, bár akkor még fogalmunk sem volt a babáról. Nem
mintha miatta gondolkodtunk volna el a békülésen. Nem. Ezt a kapcsolatot mindketten
őszintén helyre akarjuk hozni, és a baba ebben – bármilyen furcsán is hangozzék
– mellékes körülmény. Én szeretem Emmát, és ő is azt mondja, nem akarja, hogy
szétváljanak az útjaink, úgyhogy jó esélyünk van rá, hogy egyszer ténylegesen
rendben legyen köztünk minden. De még dolgozunk rajta, így aztán tényleg nem
foglalkoztunk esküvővel meg harangzúgással. Jó érzés, hogy már nem titok többé,
de nagyon kérünk titeket, ne sürgessetek, mert az nem tenné egyszerűbbé a
dolgokat. Rendben lesz minden, mert mind a ketten azt akarjuk. – nézett körül a
kissé döbbent arcokon.
Vivien Emmára nézett, aztán vissza a fiúra:
-De hát mi történt? Miért akartatok szétmenni? Szóval, te
akkor tulajdonképpen ezért jöttél haza és viselkedtél úgy, mint egy holdkóros?
A kérdezettek némán hallgattak. Messzire vezető kérdések
voltak ezek, nem akarták megkockáztatni, hogy az egyik mondatból eljussanak egy
másik olyanhoz, amit mindketten csak elfelejteni szerettek volna. Connorral
azonban nem számoltak. Ma nagy napja volt, sorban biztosította ki az éles
gránátokat.
-James-en kaptak össze, mert összefutott Emmával, aztán némi
csókolózás is történt, amit ez a féltékeny hősszerelmes látott, és innentől a
dolgok kezdtek összezavarodni.
-James! – nyelt nagyot Vivien. Még élénken emlékezett rá,
hogy sokáig nem tudta megérteni, miért szakított Emma a jóképű, udvarias
fiúval, mígnem Connor felvilágosította. Akkor olyan gyűlölet lobbant fel benne
a ficsúr iránt, hogy könnyedén meg tudta volna tépni a másfél fejjel magasabb,
kisportolt férfit. És Emma ezek után képes volt...? Megütközve nézett a lányára, aki egészen egy
évvel ezelőttig a kamaszos lázadásoktól mentes ritka kivételnek számított, de
aki az utóbbi néhány hónapban mintha hibát hibára halmozna. Már kezdett
megnyugodni, amikor híre ment, hogy összebútorozott Roberttel, bár ezt is
korainak tartotta, de azóta már nagyon örült volna, ha csupán ennyiről lenne
szó.
-Köszönjük Connor a részletes beszámolót, ígérem meghálálom!
– nézett savanyúan Robert a barátjára, aztán Emma kezéért nyúlt.
-Ne haragudjatok, tudom, hogy ez most sok volt így hirtelen,
úgyhogy mi elmennénk egy kicsit sétálni. Nektek is könnyebb lesz feldolgozni a
hallottakat, ha nem vagyunk itt. Meg hát végre nekünk is beszélni kéne
dolgokról, hogy válaszolni tudjunk a kérdéseitekre. Nem maradunk sokáig.
Aztán a döbbent társaságot ott hagyva kiléptek az ajtón. Még
utolérte őket Connor vidám hangja:
-A dűnéket kerüljétek, ilyenkor sokan járnak arra! – Hátra
sem fordulva mindketten felemelték az öklüket és vigyázzban álló középső
ujjukkal díjazták a beszólást.
-Miért baj az, ha sokan járnak arra? – hallották még Vivien
értetlen hangját, aztán a felcsattanó nevetésre ők is elmosolyodtak.
A dűnék! Persze, csak azért is arra mentek. Leültek a
homokdomb oldalába és a végeérhetetlen víztömeget nézték. A hullámok lassan,
lustán kúsztak ki a homokra és sirályok tucatjai kotorásztak a frissen
partravetett apró rákok és moszatok között. A kép békés volt, amire az előbbi
feszültséggel terhes órák után nagy szükségük volt.
-Hát, most már mindenki tudja. – sóhajtott nagyot a fiú.
–Egész simán ment, nem gondolod? Igazából nem is tudom miért gondoltam, hogy
Max kiüt, ha meglátja, mi a helyzet.
-Nem hagytam volna, hogy bántson. – suttogta Emma.
-Hm, kösz! – nevetett rá a fiú. Annyira szerette volna már
magához húzni ezt a bestiát, annyira. De az egész testtartása annyira elzárkózó
volt, hogy inkább mégsem kísérletezett.
–És most? Hogyan tovább? Szerinted még mennyi időre van szükségünk
ahhoz, hogy a kanapéról legalább az ágy túloldalára kerülhessek? – tette fel a
kérdést a lányra sem nézve, mintha a válasz nem is igazán érdekelné, pedig
minden idegszála vigyázzban állt a válaszra várva.
-Nem tudom, ez nem olyan, hogy az ember azt mondja, holnap
estétől... majd kialakul, gondolom. – vonta meg a vállát Emma. Amióta ott a
kórházban hallotta Robertet beszélni az altatásban lévő apjához, azóta
jelentett minden este és éjszaka fizikai fájdalmat, amiért nem bújhat hozzá. A
fiú talán nem is tudja, de reggelenként, amikor elment dolgozni, ő az alvós pólójával
bújt egy kicsit, hogy a közelségét érezze. Szíve mélyén azt várta, hogy Robert
döntsön helyette, húzza magához, aztán vessenek már véget ennek a hónapok óta
tartó rémálomnak. De a fiúnak mintha megfelelt volna ez a testvéri együttélés.
Hát, neki nem! A teste önálló életre kelt, valahányszor megérezte az illatát a
közelében és megőrült tőle, hogy ez a vágyakozás sosem talált kielégítésre.
A teste éppen ebben a pillanatban is önálló életre kelt. Még
sosem érzett ilyet, de azonnal biztos volt benne, hogy mi az. Apró sikkantással
a pocakjára kapta a kezét, mire Robert ijedten kapta oda a fejét.
-Mi a baj?
Emma kissé elnyílt szájjal, mosolygósan rázta meg a fejét,
aztán a fiú kezéért nyúlt:
-Nincs baj, csak ... nézd, érzed...? - ... és a fiú kezét a
hasára simította. Halkan vártak, és amikor Rob már éppen rá akart kérdezni,
hogy tulajdonképpen mi a frászt kéne éreznie, akkor rájött, hogy ez az! Szelíd,
alig érezhető kis rebbenés, ha Emma keze nem feszül meg az övén, talán rá sem
jön, hogy a lányuk jelenlétét érzi. Mellbevágó érzés volt. Eddig az egész
terhesség, az ultrahangos felvétel ellenére valami ködös, megfoghatatlan dolgot
jelentett, valami olyat, ami nem is velük történik meg, de ez itt most maga a
csodás életteli valóság volt. Az arcára kúszó vigyor olyan szeretettel teli
volt, hogy Emma szeme sarkából a meghatottságtól egy könnycsepp a kezükre
hullott. Aztán a dolgok innen – úgy tűnt –
végre visszataláltak a helyes útra. Emma arcát a két keze közé fogta és
lágyan, édesen megcsókolta, aztán Emma csókolta őt vissza, végül a dűnére
hanyatlottak mindketten és képtelenek voltak elválni egymástól.
Egy idő után kifulladva, az oldalukon fekve nézték egymást. Nem
szóltak egy szót sem, csak ujjuk hegyével a másik arcát cirógatták. Aztán
Robert elhúzta a száját.
-Nem tudom tovább távol tartani magam tőled Emma! Ha nem
vagy még felkészülve rá... nem tudom, ...nekem ez már fáj. Esténként nézem,
ahogy eltűnsz a hálószoba ajtaja mögött, aztán forgolódok fél éjszaka, a párnát
ölelgetem, miközben az illatodat érzem az orromban. Néha azt kívánom, bár lenne
bennem annyi bátorság, hogy megkísértsek egy visszautasítást, máskor meg
átkozlak, amiért nem adsz valami apró jelet, hogy nem zavarnál el. Tudom, hogy
egy barom voltam, de hetek óta csak arra tudok gondolni, hogy valahol mégsem
igazságos ez a macska-egér-játék, amit űzöl velem. Jobb volt nélküled, mert ez
maga a keresztre feszítés. ...Tudod, az elején azt gondoltam, semmi nem elég
nagy ár azért, hogy visszakapjalak, csak már egyáltalán nem vagyok benne
biztos, hogy visszakaplak-e valamikor. Azt az Emmát, aki vakon bízott bennem
akkor is, amikor nem érdemeltem meg. Hogy elhiszed-e valaha is, hogy hamarabb
ugranék le az emeltről, minthogy még egy ilyen árulásra vetemedjek. ... Hogy
megérted-e egyszer, micsoda káoszt okozott bennem, amikor én magamat éreztem
elárulva. ... Vissza akarlak kapni Emma, és még véletlenül se érezd ezt
ultimátumnak, de mindenestül akarlak és mától! Nem akarok egyetlen rohadt órát
sem elvesztegetni soha többé!
Ahogy elhalt az utolsó hang, Robert a lány válaszára vált,
legyen bármi is az ítélet. Amikor már azt hitte, ennyi volt, Emma felemelkedett
és rá hajolt.
-Te bolond, nem tudtad, hogy mindig is a tied voltam? Na,
gyere, menjünk vissza a többiekhez! És csak hogy tudd, ma mindenképpen megkönyörültem
volna rajtad, hiszen a szobádban nincs kanapé – kacsintott rá a fiúra, aztán
érezve, hogy ezért kapni fog, villámgyorsan felpattant és a ház felé kezdett
futni.
*
Connor vigyorogva engedte le a látcsövet, amin át őket
figyelte , miközben a háta mögött állóknak tudósított, mint valami madárlesen.
-Azt hiszem, innentől már végre tényleg rendben lesznek. A
dűnék között eddig még mindig megtalálták a közös hangot. Van valami ebben a
környékben, ami összehozza az embereket – pislantott egy laposat Edith és
Anthony felé, akik egymást átölelve mosolyogva nézték, ahogy a fiúk utoléri
Emmát és magához húzva alaposan megcsókolja.
Bonus:
5 megjegyzés:
Méghogy gyerekek?! O.o
Jaj, nagyon jókat vigyorogtam!!!
Köszönöm!
Ez nagyon szép volt! *sóhajt*
Egesz jol megy neked Jutkam a carkavaras ;), de hal istennek az abbol valo kimosdatas is. Megvettem ugy ahogy volt... ceretes van ;)
Pusszancs!
Kedves, vidám fejezet volt a kezdeti feszültség ellenére is, viszont gyanúsan könnyen adtad a békülést. Akkor most értünk a "boldogan élnek, amíg ..." fázishoz? :D
Végig moziztam képek nélkül is ! Tetszett!
Megjegyzés küldése