Lakótársak 29.

Robert megmerevedett odafönt az ajtó előtt, így aztán amikor Emma pár pillanattal később kilépett a szobából, lendületből nekiment.

-Mi van, mit szobrozol itt? – nézett rá csodálkozva, de közben már ő is meghallotta Edith árnyalatnyi zavarral színezett, de örömteli hangját: -Vivien, remekül nézel ki!

-Ó, basszus… hogy kerülnek ők ide? – kerekedett el Emma szeme és Robertet nézte, aki tanácstalanul vonogatta a vállát.

-Vagy véletlenül, vagy a bátyád tett róla, hogy ne fussunk ki az időből a bejelentéssel. Belőle kinézem, mert imádja a szart keverni. De legalább szólt volna, hogy fel tudjunk készülni! Na mindegy, most már ez van! Gyere, essünk túl a dolgon, anyádéknak is jobb, ha túl lesznek a sokkon. Apám szerintem már kiosztotta a konyakokat. 

Kézen fogta Emmát és lassan, mindenre elkészülte lesétáltak a lépcsőn.

Odalent Connor hangja harsant: -Na, már jönnek is! Mondom, hogy minden rendben.

Robert némi szégyenlős mosolyt varázsolt a szája sarkába, Emma a száját harapdálta, amikor beléptek a nappaliba. A vendégek mosolyogva fordultak feléjük, aztán arcukon megjelent a  vérmérsékletüknek megfelelő vonás. Vivien szája néma sikolyra nyílt, Max pedig talán még sosem látszott ilyen borúsnak. 

-Sziasztok! – kezdett bele Robert, és arcán zsibongani kezdett anyja korábbi pofonjának a helye. Nagyon remélte, hogy Emma szülei nem a veréssel kezdik. Mintegy védelemként közelebb húzta magához a lányt, aki talán ugyanilyen indokból egy édes, természetes mozdulattal végigsimított a pocakján.

-Robert! – hörrent fel Max, és a fiú ettől a hangtól megtorpant.

-Emma! – jött ki végre valami elvékonyodott, sírásra hasonlító hang Vivien torkán, aztán kitárta a karját és Robert elengedte a lányt, hogy az anyja ölelésébe simulhasson.

-Robert! – ismételte meg Max a torokhangú köszöntést, felszólítást.

A fiú nagy levegőt vett, aztán odalépett és kinyújtotta a kezét: -Max, örülünk, hogy itt vagytok!

-Gondolom. – morgott a férfi az orra alatt, de azért elfogadta a kinyújtott tenyért. Más kérdés, hogy erős szorításától Robert úgy érezte, hogy  lassan minden csepp vér kiszorul a kezéből.

Mostanra Vivien hüppögve simogatta Emma fejét, aztán kicsit eltolta magától.

-Istenem, kislányom, egy baba? Amikor még mind a ketten gyerekek vagytok?

Emmában azonnal feltámadt a harci kedv. –Nem vagyok gyerek! Rob meg már a koránál fogva sem az.

-Dehogynem. – hallatszott valahonnan távolabbról szinte kánonban, és a fiú meg mert volna esküdni, hogy vicces kedvű barátja és a huga szórakoznak rajta.

Emma szemrehányó tekintettel nézett Connorra: -Kösz, hogy figyelmeztettél tesó! Ezt nem egészen így akartuk elmondani.

-Oké,hugi, ha arra várunk, hogy nektek megfelelő legyen az időpont és a csillagok állása, akkor tényleg csak a kicsi keresztelőjén tudták volna meg, vagy még akkor se. 

-Akkor gondolom, már terveitek vannak a következő lépésekről is, igaz? Ha már megborítottatok minden hétköznapi sorrendet. – nézett kutatóan Max Robertre, aki kicsit zavartan nézett vissza.

-Következő lépések? Ja,  hogy házasság, meg ilyenek? Hát, ez Emma döntése, nekem bármikor oké.

Emma szikrázó szemekkel nézett rá. Ettől a kijelentéstől úgy tűnt, mintha neki nem lenne fontos a dolgok normális menete.

-Igazából még azt sem döntöttük el, hogy együtt maradunk-e, szóval, nem, még nem beszéltünk házasságról. – jelentette ki harciasan, aztán vidáman nézett körbe a sokkolt társaságon, akik közé Robertet is sorolhatta.

-Tessék? – sóhajtottak fel a leendő nagyszülők egy emberként.

-Csak viccel! – vigyorgott egy kínos grimasszal Robert és a hóna alá húzta Emmát, aki ha akart volna, se tudott volna szabadulni a szoros fogásból. Egy csókot nyomott a puha arcra, miközben a többiek számára hallhatatlanul a fülébe súgott: -Megvesztél?

*

A vacsora a kezdéshez képest szinte oldott hangulatban zajlott. Vivien ugyan próbálkozott volna a lánya állapotáról néhány információ-morzsához jutni, de Emma nem volt túlságosan együttműködő. Amikor a társaság újra visszaköltözött a nappaliba, az inkvizíció kezdetét vette.

Robert utálta ezt az egészet. Teljesen félresiklott minden, és fogalma sem volt róla, hogy kezdje elölről, tiszta lappal. Valószínűleg azért, mert erre esélye sem volt. De legalább Emma a partnere lenne, ám most úgy tűnt, őt valami dacos ellenszegülés kerítette hatalmába, és talán az a jobbik megoldás, ha ki sem nyitja a száját, mert minden egyes kiejtett szóval csak újabb kalamajkát okoz. Megköszörülte a torkát és felállt, hogy jelezze, valami nagy bejelentésre készül. A többiek várakozásteljesen elhallgattak:

-Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy tisztába tegyem a dolgokat, aztán szeretném, ha végre másról is esne szó ezen a hétvégén. Annyi történt, hogy egy pillanatnyi figyelmetlenségnek hála most egy 4,5 hónapos kislány szülei vagyunk. Az elmúlt hónapokban sok minden történt velünk, amivel nem akartunk titeket felzaklatni, éppen elég volt kettőnknek megbirkózni a dologgal. Tény, hogy voltak pillanatok, amikor fennállt az esélye, hogy szakítás lesz a dologból, bár akkor még fogalmunk sem volt a babáról. Nem mintha miatta gondolkodtunk volna el a békülésen. Nem. Ezt a kapcsolatot mindketten őszintén helyre akarjuk hozni, és a baba ebben – bármilyen furcsán is hangozzék – mellékes körülmény. Én szeretem Emmát, és ő is azt mondja, nem akarja, hogy szétváljanak az útjaink, úgyhogy jó esélyünk van rá, hogy egyszer ténylegesen rendben legyen köztünk minden. De még dolgozunk rajta, így aztán tényleg nem foglalkoztunk esküvővel meg harangzúgással. Jó érzés, hogy már nem titok többé, de nagyon kérünk titeket, ne sürgessetek, mert az nem tenné egyszerűbbé a dolgokat. Rendben lesz minden, mert mind a ketten azt akarjuk. – nézett körül a kissé döbbent arcokon.

Vivien Emmára nézett, aztán vissza a fiúra:

-De hát mi történt? Miért akartatok szétmenni? Szóval, te akkor tulajdonképpen ezért jöttél haza és viselkedtél úgy, mint egy holdkóros?

A kérdezettek némán hallgattak. Messzire vezető kérdések voltak ezek, nem akarták megkockáztatni, hogy az egyik mondatból eljussanak egy másik olyanhoz, amit mindketten csak elfelejteni szerettek volna. Connorral azonban nem számoltak. Ma nagy napja volt, sorban biztosította ki az éles gránátokat.

-James-en kaptak össze, mert összefutott Emmával, aztán némi csókolózás is történt, amit ez a féltékeny hősszerelmes látott, és innentől a dolgok kezdtek összezavarodni.

-James! – nyelt nagyot Vivien. Még élénken emlékezett rá, hogy sokáig nem tudta megérteni, miért szakított Emma a jóképű, udvarias fiúval, mígnem Connor felvilágosította. Akkor olyan gyűlölet lobbant fel benne a ficsúr iránt, hogy könnyedén meg tudta volna tépni a másfél fejjel magasabb, kisportolt férfit. És Emma ezek után képes volt...?  Megütközve nézett a lányára, aki egészen egy évvel ezelőttig a kamaszos lázadásoktól mentes ritka kivételnek számított, de aki az utóbbi néhány hónapban mintha hibát hibára halmozna. Már kezdett megnyugodni, amikor híre ment, hogy összebútorozott Roberttel, bár ezt is korainak tartotta, de azóta már nagyon örült volna, ha csupán ennyiről lenne szó.

-Köszönjük Connor a részletes beszámolót, ígérem meghálálom! – nézett savanyúan Robert a barátjára, aztán Emma kezéért nyúlt.

-Ne haragudjatok, tudom, hogy ez most sok volt így hirtelen, úgyhogy mi elmennénk egy kicsit sétálni. Nektek is könnyebb lesz feldolgozni a hallottakat, ha nem vagyunk itt. Meg hát végre nekünk is beszélni kéne dolgokról, hogy válaszolni tudjunk a kérdéseitekre. Nem maradunk sokáig.

Aztán a döbbent társaságot ott hagyva kiléptek az ajtón. Még utolérte őket Connor vidám hangja:

-A dűnéket kerüljétek, ilyenkor sokan járnak arra! – Hátra sem fordulva mindketten felemelték az öklüket és vigyázzban álló középső ujjukkal díjazták a beszólást.

-Miért baj az, ha sokan járnak arra? – hallották még Vivien értetlen hangját, aztán a felcsattanó nevetésre ők is elmosolyodtak. 

A dűnék! Persze, csak azért is arra mentek. Leültek a homokdomb oldalába és a végeérhetetlen víztömeget nézték. A hullámok lassan, lustán kúsztak ki a homokra és sirályok tucatjai kotorásztak a frissen partravetett apró rákok és moszatok között. A kép békés volt, amire az előbbi feszültséggel terhes órák után nagy szükségük volt.

-Hát, most már mindenki tudja. – sóhajtott nagyot a fiú. –Egész simán ment, nem gondolod? Igazából nem is tudom miért gondoltam, hogy Max kiüt, ha meglátja, mi a helyzet.

-Nem hagytam volna, hogy bántson. – suttogta Emma.

-Hm, kösz! – nevetett rá a fiú. Annyira szerette volna már magához húzni ezt a bestiát, annyira. De az egész testtartása annyira elzárkózó volt, hogy inkább mégsem kísérletezett.  –És most? Hogyan tovább? Szerinted még mennyi időre van szükségünk ahhoz, hogy a kanapéról legalább az ágy túloldalára kerülhessek? – tette fel a kérdést a lányra sem nézve, mintha a válasz nem is igazán érdekelné, pedig minden idegszála vigyázzban állt a válaszra várva. 

-Nem tudom, ez nem olyan, hogy az ember azt mondja, holnap estétől... majd kialakul, gondolom. – vonta meg a vállát Emma. Amióta ott a kórházban hallotta Robertet beszélni az altatásban lévő apjához, azóta jelentett minden este és éjszaka fizikai fájdalmat, amiért nem bújhat hozzá. A fiú talán nem is tudja, de reggelenként, amikor elment dolgozni, ő az alvós pólójával bújt egy kicsit, hogy a közelségét érezze. Szíve mélyén azt várta, hogy Robert döntsön helyette, húzza magához, aztán vessenek már véget ennek a hónapok óta tartó rémálomnak. De a fiúnak mintha megfelelt volna ez a testvéri együttélés. Hát, neki nem! A teste önálló életre kelt, valahányszor megérezte az illatát a közelében és megőrült tőle, hogy ez a vágyakozás sosem talált kielégítésre. 

A teste éppen ebben a pillanatban is önálló életre kelt. Még sosem érzett ilyet, de azonnal biztos volt benne, hogy mi az. Apró sikkantással a pocakjára kapta a kezét, mire Robert ijedten kapta oda a fejét.

-Mi a baj?

Emma kissé elnyílt szájjal, mosolygósan rázta meg a fejét, aztán a fiú kezéért nyúlt:

-Nincs baj, csak ... nézd, érzed...? - ... és a fiú kezét a hasára simította. Halkan vártak, és amikor Rob már éppen rá akart kérdezni, hogy tulajdonképpen mi a frászt kéne éreznie, akkor rájött, hogy ez az! Szelíd, alig érezhető kis rebbenés, ha Emma keze nem feszül meg az övén, talán rá sem jön, hogy a lányuk jelenlétét érzi. Mellbevágó érzés volt. Eddig az egész terhesség, az ultrahangos felvétel ellenére valami ködös, megfoghatatlan dolgot jelentett, valami olyat, ami nem is velük történik meg, de ez itt most maga a csodás életteli valóság volt. Az arcára kúszó vigyor olyan szeretettel teli volt, hogy Emma szeme sarkából a meghatottságtól egy könnycsepp a kezükre hullott. Aztán a dolgok innen – úgy tűnt –  végre visszataláltak a helyes útra. Emma arcát a két keze közé fogta és lágyan, édesen megcsókolta, aztán Emma csókolta őt vissza, végül a dűnére hanyatlottak mindketten és képtelenek voltak elválni egymástól. 

Egy idő után kifulladva, az oldalukon fekve nézték egymást. Nem szóltak egy szót sem, csak ujjuk hegyével a másik arcát cirógatták. Aztán Robert elhúzta a száját.

-Nem tudom tovább távol tartani magam tőled Emma! Ha nem vagy még felkészülve rá... nem tudom, ...nekem ez már fáj. Esténként nézem, ahogy eltűnsz a hálószoba ajtaja mögött, aztán forgolódok fél éjszaka, a párnát ölelgetem, miközben az illatodat érzem az orromban. Néha azt kívánom, bár lenne bennem annyi bátorság, hogy megkísértsek egy visszautasítást, máskor meg átkozlak, amiért nem adsz valami apró jelet, hogy nem zavarnál el. Tudom, hogy egy barom voltam, de hetek óta csak arra tudok gondolni, hogy valahol mégsem igazságos ez a macska-egér-játék, amit űzöl velem. Jobb volt nélküled, mert ez maga a keresztre feszítés. ...Tudod, az elején azt gondoltam, semmi nem elég nagy ár azért, hogy visszakapjalak, csak már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy visszakaplak-e valamikor. Azt az Emmát, aki vakon bízott bennem akkor is, amikor nem érdemeltem meg. Hogy elhiszed-e valaha is, hogy hamarabb ugranék le az emeltről, minthogy még egy ilyen árulásra vetemedjek. ... Hogy megérted-e egyszer, micsoda káoszt okozott bennem, amikor én magamat éreztem elárulva. ... Vissza akarlak kapni Emma, és még véletlenül se érezd ezt ultimátumnak, de mindenestül akarlak és mától! Nem akarok egyetlen rohadt órát sem elvesztegetni soha többé! 

Ahogy elhalt az utolsó hang, Robert a lány válaszára vált, legyen bármi is az ítélet. Amikor már azt hitte, ennyi volt, Emma felemelkedett és rá hajolt.

-Te bolond, nem tudtad, hogy mindig is a tied voltam? Na, gyere, menjünk vissza a többiekhez! És csak hogy tudd, ma mindenképpen megkönyörültem volna rajtad, hiszen a szobádban nincs kanapé – kacsintott rá a fiúra, aztán érezve, hogy ezért kapni fog, villámgyorsan felpattant és a ház felé kezdett futni.

*

Connor vigyorogva engedte le a látcsövet, amin át őket figyelte , miközben a háta mögött állóknak tudósított, mint valami madárlesen.

-Azt hiszem, innentől már végre tényleg rendben lesznek. A dűnék között eddig még mindig megtalálták a közös hangot. Van valami ebben a környékben, ami összehozza az embereket – pislantott egy laposat Edith és Anthony felé, akik egymást átölelve mosolyogva nézték, ahogy a fiúk utoléri Emmát és magához húzva alaposan megcsókolja. 

Bonus: