Sziasztok! - A velencei olló

Köszönöm, hogy végigéltétek velem újra a Morgannal eltöltött éveket. Jó kis nosztalgiázás volt ez, nem mentes némi bömbicséléstől, de hál istennek, itt volt Colin, aki most is átsegített a nehezén. Csak zárójelben jegyzem meg, s mert Vusi rákérdezett, de Colin legalább olyan szeletet kanyarított le magának a szívünkből, mint Morgan. Tökéletes fájdalomcsillapító volt, mára pedig tökéletes társ lett. Csak halkan jegyzem meg, hogy sok dologban még túl is szárnyalta a nagy elődöt, leginkább abban, hogy kan létére ritka békés természete van más kutyákkal, úgyhogy a korábbi stresszeléstől teljesen mentes az életünk. 

Nos, hogy ne is szaporítsam a szót… elszámoltam magam. Ez a most következő hét valahogy kimaradt a számításaimból, úgyhogy még egy konzervet felbontok, akinek van kedve, most Velencével ismerkedhet az én szememen keresztül.

Ugyanis a hét végén meglátogatjuk távolba szakadt kisebbik fiunkat, és előtte nem akartam folytatásos történetbe kezdeni, aztán öt napra felfüggeszteni. Úgyhogy most időkitöltésnek itt van Velence, aztán mielőtt lelépek, péntek este felteszek egy meglepetés novellát … nem tudom, miért, de nekem nagyon kedves volt, amikor írtam. Aztán március 6-án belecsapunk valami hosszabb lélegzetű dologba. Hogy mibe, az egyelőre legyen meglepetés.

Nos, akkor nyíljon a Velencei olló

velencei olló = rengeteg írott, hallott, látott, olvasott  élmény csíkokra szabdalása, összeillesztése, újraszabása, megnyírása, újra és újra átszabása, aztán annak felismerése, hogy a „mű” soha nem lesz egészen készen, hiszen sorra előkerülnek eddig még nem látott, hallott csíkok. És bármilyen sötét felhőt is fessenek Velence jövője fölé sokan, megszámlálhatatlan élményt rejteget még.

***  

E l  ő  s  z  ó

Első alapvetés: szeretem Velencét! Második alapvetés: elolvasok róla mindent (jó, sok mindent), amit találok. Ezek elsősorban útikönyvek, albumok, bár nem kizárólag. És sokszor igenis vannak bennük számomra - ha nem is érdektelen, de - száraz adathalmazok, művészettörténeti, történelmi fejtegetések, amiket legszívesebben átlapoznék. Ezért aztán egy szép napon úgy döntöttem, hogy megírom a magam velencei kalauzát. Benne lesznek saját élményeim, barátaim benyomásai és mindenki másé, akiét volt alkalmam olvasni.

Viszonylag kevés száraz adat, annál több érdekesség és főként a ránk gyakorolt hatás. Ollózni fogok. Idézni. Tudomásul veszem, hogy nemcsak nálam alapvetés, hogy szeretem Velencét. Próbálom (próbáljuk) elmondani az elmondhatatlant, megmutatni, mitől olyan szerethető ez a vízre épült álom.   

Velencei  személyes …   

Még 24 óra sem telt el és máris hiányzik, mint egy igazi szerelmes. A búcsú estéjén langyos szellő rezdült a lagúna felett, a lemenő nap fénye rózsaszín foltokat varázsolt a lassan beboruló ég szürkeségébe. Jaj, hajat se mosok egy ideig, hogy megőrizhessem benne a tenger illatát! A hajó lágyan ringva távolodott, és én szívem szerint fordultam is volna vissza. Hiszen megint annyi mindenre nem maradt idő!

Pedig milyen bőven tárta elém kincseit. Megmutatta napfényes arcát, az eső áztatta homlokzatokat, a templomok csöndes békéjét, márványba és ecset alkotta csodákba álmodott érzéseit. Megleshettem lakói mindennapjait, a turisták ámuló izgalmát, a szakadó esővel dacoló gondolázókat. Értetlenül bosszankodhattam a fotózást tiltó táblácskák előtt és együtt éreztem a kíváncsi tekintetek elől az ablaktábla takarásába húzódó lakókkal. Mint mindig, most is rengeteg ellentétes érzést keltett bennem. Irigy voltam a velem egyformán idegenekre és többnek, ide tartozónak éreztem magam. Ugyanakkor szégyen öntött el, hiszen se kultúráját, se nyelvét nem sajátítottam el oly sok év alatt. Maradtam az a szájtátó, akinek hasonmásai millió számra özönlik el évről évre. Mire fel hát ez az önzés, ez a magamnak akarás? De valami érthetetlen és alig megfogalmazható módon mégis enyém ez a város.

Nekem a felázott falak, a málló vakolatok, a moha lepte kövek jelentik az igazi Velencét. A csodás, felújított, szemkápráztató, fotózásra csábító paloták szinte idegenül hatnak. Az már nem az a 600 éves palota, ahonnan Casanova menekülhetett a váratlanul hazatérő férj elől. A mesék, a legendák, a mítoszok városa nem ragyog, hanem kopottságával válik hitelessé. A vaporettón ülni kényelmes ugyan, de a traghettón átlibbenni a csatornán, az az igazi élmény. Amikor a sokat emlegetett „motorizáció teljes hiánya” kézzelfoghatóvá válik. A gondola pedig … kár, hogy ma már luxus. Micsoda világ lenne, ha csak ezek a kis hajók járhatnák újra a város vizeit!  De ez persze utópia. Különösen annak érzed, ha a Giudeccán lassan végigúszik előtted egy óriás tengerjáró luxushajó. Ámulva és rémülten nézed, ahogy a hatalmas Redentore eltörpül mellette. És nem érted, hogyan engedheti bárki is ezeket a gépszörnyetegeket ezek közé a törékeny remekművek közé. Amúgy meg? … A legjobbat és a legrosszabbat hozza ki belőled. Mondom, mint egy igazi szerelmes.

(2010. május)

„Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb és ösztönösebb. … Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte magát úgy, mint aki hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden fél-négyzetméternek  külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent.. ” (Szerb Antal:  Utas és holdvilág)

Olyan szerencsés vagyok!

Március 5-én születtem, Hal vagyok, ahogyan e szívemnek kedves városra is mondják. Ha olyan szerencsés vagy, hogy alakját a magasból is meglesheted, egy halat fogsz látni, amely a szárazföld felé fordul. De micsoda hal úszik itt az Adriában? Egy igazi aranyhal!

„Egy sziget körül mindig van valami varázslatos: már maga a sziget szó is fölkelti az ember fantáziáját. Elveszítjük a kapcsolatot a külvilággal: egy sziget külön világ. S lehet, hogy ebből a világból nincs is visszatérés.” (Agatha Cristie: Tíz kicsi néger)

Jártam már Velencében gyerekként. Talán 10-12 éves lehettem. Ennyi idősen egy gyereket általában hidegen hagynak a városnéző séták, a művészetek. De volt ebben a városban Valami, ami még egy gyereket is magával ragadott. A szűk sikátorok, a turisták szájtátó hömpölygése, a mindent mindenhol körbeölelő, halkan locsogó víz, az autók, buszok teljes hiánya. A szüleim igyekeztek belőle egy nap alatt minél többet megmutatni. Olyannyira, hogy a ma már szinte megfizethetetlen vízitaxival repültünk a habok felett a muránói üveggyárba. Retinámba égett a San Marco pompás bejárata, a Doge Palota rózsaszín ragyogása. A már akkor is omladozó vakolatok sem zavartak, valahogy a városhoz illőnek láttam azt is. Aztán hosszú évekig ebből az élményből éltem. Közben férjhez mentem, gyerekeink születtek. És valahogy megint visszataláltunk a gyerekkor egyik kedves helyszínére, CaSavioba, a Camping dei Fiori-ba. Annak idején véletlenül találtunk erre a helyre, hogy aztán visszavágyjunk; és amikor megtehettük, visszajárjunk. Már rég nem a túláradóan barátságos Adolfo volt a főnök, de megint fantasztikus helyet kerítettek nekünk odabent. Értenek hozzá, hogy a vendég visszavágyjon! Két hetet eltölteni a forró homokon és a tenger langyos hullámai között, önmagában is csodás időtöltés. De az élmény nem lenne teljes, ha legalább egy napot nem szentelne a nyaraló ennek a közelben ragyogó ékszerdoboznak. Ragyogó? Hát, nézőpont kérdése. Én részemről Alberto Caiero-val értek egyet: „Szépséged az én szememben az, hogy létezel…” Igen, nekem Velence úgy ragyogó, hogy közben én is látom málló vakolatait, itt-ott az elhagyatottságát, kopottságát. De pusztán a létezése ragyogóvá teszi.

Idővel rájöttem, hogy Velence-ügyben a szerencsém töretlen. Szerencsés vagyok, mert lehetőségem van évről-évre visszatérni, mindig egy újabb leheletvékony szeletkéjét megismerni. És szerencsés, mert ebben a rácsodálkozó imádatban nem vagyok egyedül. Jó barátnőm, Alessia nemhogy osztozik ebben az érzésben, de messze előttem jár. Rengeteget lehet tőle tanulni. Itthon is mesél, de ami igazán nagy élmény volt, az az ismertnek vélt helyszínek együttes bebarangolása. Néha szinte megszégyenülten hallgattam vidám vagy éppen borongós történeteit. Rájöttem, hogy én eddig csak az útikönyvek száraz adatainak „ismerője” voltam, de Velencéről szinte semmit nem tudtam. Tipikus példája lehettem az idelátogató sok millió turistának, aki csak néz, néz, de alig lát valamit. Látni ő tanított meg. Hogy egy városról, bármily szépek is legyenek műkincsei, addig semmit nem tudok, amíg nem láttam a boltost kipakolni, a helybélieket grappázni az árnyas fák alatt, a friss zöldségeket a hajóról kipakolni és zörgős kocsikon a célhoz fuvarozni, a mesterembereket munka közben, az atyát sietős léptekkel a reggeli misére igyekezni, vagy akár Luigit veszekedés közben. Szóval, amíg nem láttam a város hétköznapi életét, addig semmit nem láttam. 

Minden jel arra vall, hogy krónikussá vált a Velence-nyavalya. És nemcsak nálam. A kór már az 1880-as években tört ki, azóta övezi a várost már-már vallásos áhítat.  A karneválok városát elözönlötték Európa nemesei, hogy jól kimulassák magukat a város terein és utcáin, kaszinóiban és színházaiban. Velence maga a Mágia. Karnevál, Szent Márk tér, Vivaldi, galambok, vaporetto, gondola, sikátorok. Itt élt Tiziano, Bellini, Monteverdi, Vivaldi, Marco Polo, Casanova. A sort a végtelenségig lehetne folytatni, mi mindent jelent még e varázslatos név. A turisták túlnyomó többsége nem rendelkezik mély művészettörténeti tudással. Ettől függetlenül érzékeli és értékeli a szépet, hallott már Tizianoról, Belliniről (nem feltétlen a finom koktél kapcsán), Vivaldiról. Műveiket eredetiben látva fel sem fogja, micsoda értékek előtt álldogál. A legkevesebb, amit megtehet, hogy megadja a tiszteletet ezeknek a páratlan műremekeknek és az azoknak többnyire otthont adó templomoknak. Így aztán kedves turista, ügyelj rá, hogy fedetlen vállakkal, rövidnadrágban még akkor se lépj ezekre a szakrális és művészeti értelemben is szent helyekre, ha odakint teljes erejével tombol a nyár. Egy kendő, egy könnyű nadrág nem túl nagy ár a cserébe kapott páratlan élményért.  Mert élményben aztán nem lesz hiány! 

Velence évszázadok óta vonzza a látogatókat. Elkápráztat és rabul ejt, s a felkészületlen utazót elárasztják és letaglózzák a látottak. A festők és filozófusok végtelen sora írt már Velencéről, így közhelyek egész sora él róla a köztudatban. A művészvilág színe-java szinte mind megfordult a városban. Velence az a város, ahová mindig vissza kell térni! Beszívni ódon illatát, megetetni a galambokat (most már titokban) a Szent Márk téren, a szűk sikátorok labirintusán visszasétálni emlékeink terére, ahol kávét szürcsölve hallgathatjuk a parányi szökőkút dallamos csobogását. Minden bizonnyal Velence világelső az ott készült és nyilvánosságra került fotók számában. Már-már az is ismeri Velencét, aki soha nem járt ott. Nem is kell odamenni, mégis mindenki tudja. Tudja, hogy létezik. Tudja, hogy páratlan. A cölöpökön álló város – ahogy először mesélik, már kisgyermekként megfogja a fantáziát és nem ereszti többé. A fotók, képeslapok, filmek helyszíne, regények háttere, apró gondolák a felrázható üveggömbökben, legyezők, álarcok, Rialto a póló elején… mint egy nagy összeesküvés, apránként (és nagyon hatásosan) csepegtetik belénk a tudást, hogy EZ Velence. Aztán ha egyszer tényleg eljutsz oda, szinte rövidzárlatot kap az agy, mert mellbevágó, hogy a fantázia és a realitás mennyire közel áll egymáshoz. Sokakban az első eufória után halvány csalódottság ébred, hogy szép, szép… de mégis csak kirakat az egész, egy igazi közhelyváros.  És közben ez a közhelyszerűség a legérdekesebb az egészben. Hiszen mindenki tudja ezt is. És mégis… a világ minden tájáról ott tolonganak, hogy milliomodszor is elkészíthessék ugyanazokat a fotókat, amelyek a zsebükben lapuló útikönyvekben is benne vannak. Mert Velencét sajátjukként kell hazavinni.  Velence a fejekben van. Mindenkinek ugyanaz, és mindenkinek más. Ez is a Velence-hatás.

 „A turista szerencsétlen… megy az idegenvezető után. Nyakában a fényképezőgépe. Néz jobbra-balra, zsong a feje, bámulja a helyieket. Akik nem néznek vissza rá. A turistának szorít a cipője, folyton sorban áll, idegenesen rohangál ajándékok után és duplán számolnak neki az étteremben. De azzal, akinek igazi utazótársa van, tanára, vezetője, házigazdája, mindez többé nem fordulhat elő. Neki ezentúl mesélni fognak a kövek. Ő már tudni fogja, hova nézzen, mit fogjon meg, mire figyeljen.  Tudja majd, melyik utcába forduljon be, ha a csodával akar találkozni.” (Szinte Gábor: Velence és Firenze titka)

Mindig csak Velence!

A fenti felkiáltásnak hallani kéne a hangsúlyát és látni a két lebiggyesztett gyerekszájat, ahogyan három és öt éves fiaim a hírt fogadták, miszerint másnap a tengerparti tocsogókat, homokvárat odahagyva Velencébe készülünk. Mondanom sem kell, a két kis lurkó azt hitte, az otthoni Velencére megyünk barátainkhoz, ahova az utóbbi időben valóban többször ellátogattunk. Aztán a Punta Sabbioni kikötő, az Eraclea hajó gyorsan feledtették velük, hogy micsoda hétköznapi programmal akarják szüleik a langyos tengervíz mellől elcsábítani őket. A San Zaccaria-ra érve már csak az volt a fontos, hogy mindketten tengerészsapkát kaphassanak. Megkapták, hogyne kapták volna meg, hiszen nem nagy ár ez néhány óra viszonylagos beleegyező nyugalomért. 

Vidáman szaladgálva fedezték fel ezt a meseszerű várost, boldogan etették (akkor még megtehették) a San Marco galambjait és öntudatlanul nyújtották fagylalttól maszatos kis kezüket a hullámzó tömegben biztonságot adó szülői kéz felé. Álomszép napot töltöttünk el. Mi magunk sem gondoltuk volna, hogy még ilyen kicsi gyerekekre is hat a város varázsereje. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert még sok éven keresztül szívesen jöttek velünk újra és újra felfedezni a lagúnák rejtette szépségeket. Voltunk gondolázni, meglestük az üvegfúvók csodáit Muránón, a buránói színes házacskák végtelen sorát és a mesteri csipkéket, Torchello szépséges bazilikáját és Attila székét. Mohón ettük az „igazi” olasz pizzát, hogy aztán napokig nevessünk kisebbik fiúnkon, akinek egyik tejfoga volt az „áldozat”. Fiatal felnőttekként fényképezőgépet kattogtatva már ők csalogattak a turisták által kevésbé lerohant városrészekbe. Nekem pedig jóleső érzés volt, hogy láttam, ez a város nemcsak nekem kedves, de sikerült őket is összebarátkoztatnom vele.   

„Szándékomban volt utánaolvasni, megjegyezni, újabb dolgokat felfedezni… Aztán jött az időhiány, és jön a felismerés, hogy reménytelen az ügy. Minél több könyvet vesz a kezébe az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi hiányossága van. Hogy nem lehet a várost „megtanulni”. És igazából nem is kell. Magyarázva a bizonyítványomat, mindig is az volt a véleményem, hogy az utazásban nem feltétlenül a tárgyi tudás a fontos, hanem az, hogy megérezzük az adott hely hangulatát, megjegyezzük az illatokat, a színeket, szeressük az ott élő embereket, ételeket (italokat), hogy az összes érzékszervünk nyitott legyen mindennek a befogadására. Kellene persze tudnom, hogyan kerültek a mórok az Óratorony tetejére, pontosan mikor is épült, ki tervezte és hány gyereke volt az építésvezetőnek… De ha nem csalna a szemembe könnyeket, ahogy elkalapálják a pontos időt több száz éve minden órában, mi értelme lenne az egésznek?” (Alessia)

Sztanó László olasz-magyar kulturális szótára szerint Velence olasz nevét – Venezia – a latin „veni etiam” (térj vissza) kifejezésre is szokás visszavezetni.  Mit lehet ehhez hozzáfűzni?  Találó név!

Más feltételezések szerint a lagúnákba menekült illér népcsoporthoz tartozó venétekről kapta nevét. (Akkor már inkább maradjunk a „Térj vissza” kifejezésnél )

 „Sosem szerették. Mindig ő volt a kívülálló, mindig irigyelték, gyanakodtak rá, félték. Egyetlen nemzethez sem hasonlított. Ő volt az oroszlán, aki egyedül jár. „  (James Morris (Velence, 1960.)

Velencét szeretni…

…ez nem magától értetődő érzés. Ismerek olyanokat, akik jártak ott, de egyáltalán nem érintette meg őket a város, vagy ha ideig-óriáig hatott is rájuk, csak egy átlagos szép emlékként maradt meg, ne adj isten még szép emlékként sem. A magam részéről el tudom ezt fogadni, bár megérteni nem.  A következőkben saját benyomásaim, barátaim élményei mellett álljon itt jó néhány „adat” és idézet nálam sokkal szakavatottabbak tollából, akik pompásan meg tudták fogalmazni, miért is olyan szeretetre méltó ez a város. 

„Nem mintha én Velencéért már jó előre odalettem volna. Mint áradoznak némelyek, Velence így, Velence úgy. Hagyjanak engemet az ő Velencéjükkel! Én északi ember vagyok, mit nekem az ő szirupos szépségük, az érzéki tirádák. Aztán, ahogy a vonat azon a hosszú töltésen a pályaudvarra befut és jobbról is meg balról is, mindenfelől a víz, és megérkezünk és kiszállunk, szemben a Canale Grande túloldalán mindjárt a néma templomok, a tetejükön fű nő, és amerre csak nézel, mindenütt, itt is locsog a víz; éreztem mindjárt, agyő te Észak, és közben az még Velencének aránylag a legkevésbé érdekes helye.  – De már indul is velünk a vaporetto a Rialto felé; négy napig olyan voltam, mint a részeg.” 

Voltak, akik útikönyvekben írták meg hasznos (és haszontalan) tanácsaikat, másokat versírásra ihletett a hely szelleme, volt, aki tudományosan értekezett a látnivalók sokaságáról, más pedig az érzelmekre hatóan írt róluk. Megint másokat rabul ejtettek a színek, a formák, a hangulatok és az őket ért hatásokat zenében, képben, szoborban álmodták újra. 

 „Alig pakolunk le, első utunk az Accademiára vezet. Vaporettón megyünk megint, a híres képtár „tőlünk” csak néhány megálló. Minden ragyog, lángol, ég, a víz, a palotahomlokzatok, berreg a kishajó, maga még az a bábeli ricsaj is tündökletes fény, mindenfelől a povedálás, amerikai szó persze főleg. Fanny itt hercegnő. A Stéhlyben ez így nem mindig tud kiderülni, hogy mennyire előkelő, Fanny itt nagyvilági kislány. Úszunk lassan a palotasorok között.”

Novellák, regények helyszíne ez a már-már díszletszerű háttér és van, amikor maga a háttér a főszereplő. A legtöbben elragadtatással írnak a városról, de Velence mai látogatói közül sokan csalódást éreznek az omladozó homlokzatok láttán. És mégis, Velence talán a világ valamennyi városánál nagyobb hatást gyakorol a romantikus képzeletre. Apró, zegzugos és a napfény, valamint a víz szüntelen játéka miatt a szemlélődő benyomásai állandóan változnak.  És hogy hogyan látják önmagukat a velenceiek?

„A velenceiek megértéséhez a ritmus a kulcs: a lagúna ritmusa, a víz, az árapály, a hullámok ritmusa… Velencében a ritmus olyan, mint a lélegzetvétel. Magas vízállás, magas légnyomás: feszültség. Alacsony vízállás, alacsony légnyomás: elernyedés.  A velenceiek korántsem a kerék ritmusát követik. Ez más helyekre jellemző, azokra, ahol motorizált járművel közlekednek. A mi életünk az Adria ritmusához igazodik. .. Mi velenceiek nem akadálynak tekintjük a hidakat. A hidak számunkra átmenetet jelentenek. Nagyon lassan ballagunk rajtuk végig. Hozzátartoznak a ritmushoz. .. A csatorna vizén megtörő napfény az ablakon át a mennyezetre vetül, a mennyezetről egy vázára, a vázáról egy pohárra vagy egy ezüsttálcára. Melyik a valóságos napfény? Melyik a valóságos tükröződés? Mi igaz? Mi nem igaz? Nem egyszerű a válasz, mivel az igazság változhat. Én is változhatok. Ön is változhat. Ez a Velence-hatás. „

Itt mindent, ami élet-halál kelléke, vízen kell szállítani, hidakon kell áthurcolni, lépcsősorokon kell felcipelni. Az időt az árapály járásával mérik, a teret mindenütt víz határolja be. Velence népe legmélyebb ösztöneiben érzi a távolságot. Nem kell lemérniük, mert pontosan tudják, melyik városrész vagy melyik épület hány lépésnyire, milyen hosszú hajóútra van tőlük. 

Ha például egy tanárnő reggel elindul az iskolába, pontosan tudja, 23 percnyi séta vár rá. Tudja, hogy a közeli vendéglő tulajdonosa ma is ott fogja olvasni reggeli újságját a szokott helyen és odabólint majd neki. A szemétszállító bárkán ügyködő legény is odamormog majd valami köszönésfélét. Amikor kora reggel átvág a még üdítően néptelen San Marcón, napról napra elfogja valami csendes áhítat a tér szépségét látva.  

Velencében lassú a tempó, ezt diktálja a helyi életszemlélet. Mindig van idő arra, hogy üdvözöljenek egy barátot. A helybeliek ráérős csevegéssé szokták nyújtani az egyszerű üdvözlést.

 „Nap mint nap döbbenten tapasztalta, milyen közvetlenek a velenceiek. Arra számított, hogy ugyanolyan titokzatosak, mint a város keskeny, kacskaringós utcái, amelyekről nem lehet tudni, hová vezetnek, vagy ugyanolyan körülményesek, mint hivatalnokaik.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

A tősgyökeres velenceiek általában kevésbé temperamentumosak, mint a rómaiak vagy a dél-olaszok. Mint a legtöbb észak-olasz, ők is nagy hangsúlyt fektetnek a jó megjelenésre, ritkán találkozni rosszul öltözött vagy éppen ápolatlan helyi lakossal. A kirakatok szépek és rendezettek, s bármit vásároljunk is, azt biztosan szépen becsomagolva kapjuk meg. Mindezt persze meg is kell fizetni. Az árak sokkal magasabbak, mint Olaszország bármely más városában. De ez nem új keletű jelenség. A velencei kereskedők a nagy kereskedelmi birodalom születésének első napjaitól kezdve „kifosztották” a külföldieket. 

„A legközelebbi állomáshelyen gondolába ült, és a csatornák komor labirintusában, kecses márványerkélyek őrködő szobororoszlánjai alatt, csuszamlós falszögletek mentén, el a gyászoló paloták előtt, melyeknek homlokzatáról óriás cégtáblák tükröződtek a szennyesen himbálódzó vízben, a San Marcóra vitette magát. Nem egykönnyen jutott el odáig, mert a gondolás, aki csipkegyáraknak és üveghutáknak volt az embere, lépten-nyomon azon volt, hogy megtekintés és vásárlás céljából letegye őt, és ha útközben már-már lenyűgözte Velence bizarr varázsa, az elsüllyedt királynő zsebelő kalmárszelleme gondoskodott róla, hogy bosszúsan kijózanodjék.” (Thoman Mann:  Halál Velencében)

Ez persze csak az igazi velencei árukra és árusokra vonatkozik. Változik a világ és benne változik Velence is. Így aztán nem csoda, ha mind több helyen fut bele a turista a kínai ipar egész világot elöntő „remekeibe”, természetesen jóval olcsóbban, mint az olasz áruk esetében. Azt azonban nem kevés ellenérzéssel állapítottuk meg, hogy a Frari tövében kínai vendéglőt nyitni talán mégsem kellett volna. A környező utcácskákban semmi gond vele, ha valakinek ez kell, legyen meg az öröme. De a Frari tövében? Istenem, hiszen ez Velence!

Ízig-vérig kisvárosi népségként a velenceiek legtöbben születésüktől fogva ismerik egymást. És szigetlakók mindannyian. „Nincs kedvem kimenni a szárazföldre. Ha magaslatra vágyom, felballagok az Accademia-híd tetejére”- legyint egy öreg gondolás.

„Ebben a városban nincs egyetlen mértani szimmetriával megalkotott épület sem. Nem tudnám megmondani az okát; de mi sosem tűrtük a gépies szimmetriát. Talán mert az életben is mindig a mozgást, a nyugtalanságot, a folytonos változást kerestük.  A harmóniát a mozgások ritmusában látjuk, nem pedig a szimmetriában, ami a megfagyott egyensúly.” (Erdődy J. A szárnyas oroszlán)

A velenceieknek saját dialektusuk is van, sok sziszegő hanggal, amelyből a mássalhangzók zöme rég kikopott. Gyanítható, hogy nincs is ellenükre, hogy alig érteni őket. Sajátos nyelvük egyik eleme annak a szűkös eszköztárnak, amelynek révén a magánéletnek legalább az illúzióját képesek fenntartani a világ egyik legnyilvánosabb városában.  A helyi nyelvjárás továbbélése erős köteléket teremt az itteniek között, akik számára a szárazföld: al di la dall’ aqua (a vízen túl). Ez a kívülről jött fülének érthetetlen dialektus egyúttal a hagyomány ápolásának is eszköze, és a helybéliek így legalább maguk között lehetnek. Nem mintha barátságtalanok lennének az idegenekkel szemben.  Udvariasak és elnézőek, ahogyan illik is egy világpolgárhoz, aki rég beletörődött egy világbirodalom vesztébe.  Ezt a filozofikus távolságtartást gyakran tévesztik össze a ridegséggel, s a velenceiek nyugalmát és higgadt modorát gyakran hasonlítják az angol hidegvérhez.

A velenceiek híresek kíváncsiságukról és érdeklődő szellemükről, nem hiába jutottak kereskedőik távoli tájakra. Ehhez azonban mélységes közöny társul minden iránt, ami kívül esik a lagúnák világán. Még Marco Polo, a legendás velencei utazó is lokálpatrióta maradt a szíve mélyén: „Valahányszor leírok egy várost, valami újat közlök Velencéről” – írta. Ha ez ellentmondásosnak tűnik, gondoljunk csak bele, hogy a következetesség nem erény egy velencei szemében. 

A munkába menők hamar viszik az aznapi Il Gazzettinót, a helyi napilapot, amely mindig hemzseg a szerkesztőnek írt felháborodott levelektől, a város színpadiasan túlhevült politikai csetepatéinak friss fejleményeitől és a fájdalmasan nagy számban érkező gyászjelentésektől. Velence ugyanis rohamosan öregszik, lakosságának már egynegyedét a 64 év felettiek teszik ki.  „Ez a város elöregedett, maradi, s minden változásnak ellenáll. Itt, az óvárosban nem is nagyon lehetne megújulni, amúgy pedig kevesen vannak, akik változást sürgetnek.” – mondja az újraválasztott polgármester. De vannak optimistább hangok is, akik szerint az elvándorlást sikeresen megfékezte a Giudecca és más negyedek új lakásprogramja. 

Velencét megismerni nem lehet egyszerű útvonalak bejárásával. Az a turistáknak szánt félmegoldás: Megmutatni a városból annyit, amennyit a forró nap alatt, két fürdőzéssel töltött nap között lehetséges. Mert egyébként Velence tényleg kicsi.

 „A legemberszabásúbb város. .. Velence nem fejlődhet, nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét* ősidőktől fogva betöltötte már. Minden közel van, és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán.” (Szerb Antal – Comisso: Velencei kémek – előszó) (* izink – szikra, kicsi, jelen esetben minden apró területét)

A lagúnára nyíló kilátás, az égbolt csodás kékje a tágasság, a végtelen kiterjedés illúzióját keltik. Aztán az utazó ámultan veszi tudomásul, hogy a gyémántsűrű város csupán 7,77 négyzetkilométeren terül el – egyórányi sétával átkelhetünk egyik végéből a másikba.

A főszezon júniustól szeptember végéig tart; a július és az augusztus meglehetősen kellemetlen hónap a hőségnek, a tömegnek és a csatornák kellemetlen szagának köszönhetően. Ám a város egész évben vonzó úti cél. A meleg nyarakat fülledt párás idő jellemzi, a teleket pedig a fogvacogtató, nyirkos hideg. A párás időnek köszönhetően nem ritka az sem, hogy Velence ködbe burkolózik. A város éghajlatát a bora (Adria felőli hideg légáramlat) és a sirokkó (É-Afrika felől érkező forró, fülledt szél) jelentősen befolyásolja. A november, december és a január csendes időszaknak számít. Az időjárás szempontjából a legjobb a május, a szeptember és az október, ilyenkor általában napos és kellemesen meleg az idő. Késő ősszel mindig fennáll az aqua alta, a magas vízállás veszélye. A víz elboríthatja a Szent Márk teret és a város más részeit is. A tél gyakran hideg és ködös – vagy éppen romantikus és misztikus. Hogy épp milyennek látjuk, csak nézőpont kérdése. 

„Szoktál még álmodni Velencéről? A galambokról, a terekről, az előkelőség jelmezeiben kíváncsian bámészkodó ablakokról? És ami a legfontosabb, a tükörvárosba tartó lagúnák homályáról? Mondd, meg tudod-e még idézni Velence titkát? A márványlapok rezzenéstelen csendjét, az erkélyeken időtlenül virrasztó kőcsipkéket? (Velence iskolája)   

„Kábultan sétált végig a San Marco negyeden. Annyi gyönyörűséget látott maga körül, hogy lassan hinni kezdett Isten létezésében, mindenesetre Velencében hitt. … A Castello negyedben levő kellemes szállodájából elindult Velence utcácskáin – teljesen elvesztette az időérzékét, és csak bolyongott céltalanul, de ezt cseppet sem bánta. Minden gyönyörű volt, még az egész városban jelenlévő elmúlás is. Omladozó házak álltak fényűző paloták között; talapzatukon, ahol a lagúna vize elevenen felfalta őket, szemmel láthatóak voltak a pusztulás jelei. A foltos kövek úgy süllyedtek a vízbe, mint a marsalaszószba mártott biscotti, ám ettől csak még szebbek voltak.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

„A város nem a felbukó napoknak vízszínén sodródó csalétke már. Az üvegpaloták csengése zordabb tekintetedre. S úgy lóg ki a nyár a kertekből, mint fejjel le, unottan legyilkolt bábok halmaza. De a mélyben, vén csontváz-vadonokban akarat támad: mintha éjszaka éber arzenálban az admirális gályáit megduplázná hirtelen, hogy a hajnalt kátrányszag töltse máris…” (Rilke: Az őszi Velence)

Velence, mint az egykori olasz városköztársaságok egyik legerősebbike, évszázadokon át büszkén viselte az „Adria királynője” címet és a „la Serenissima” (legtiszteletreméltóbb) nevet, mely utóbbi egyszerre fejezte ki a méltóságot és a nyugalmat. A „tengerre épült város” mítosz lett és a különböző korokban ellentmondásos tartalmakat magába sűrítő jelkép: hol a tolerancia, hol a zsarnokság, hol a karneváli életöröm, hol pedig a múlandó dicsőség és a hanyatlás szimbóluma.  Míg máshol a középkorból bástyák, várszerű épületek maradtak fenn, melyek díszesebb oldala még a reneszánsz idején is az udvarokba, befelé fordult, itt a védettség érzetében a házak, a paloták gyönyörű formákban tárultak ki. Az élet mintegy nyilvánosan színpadra lépett. Ezért olyan könnyedek és csipkésen áttörtek a paloták falai. 

Egy olyan városban, ahol minden a vízen múlik, a hűvös, független gondolkodású velenceiek nem egyebek puszta túlélőknél. A polgármester nem túl bizakodóan beszél szeretett városa jövőjéről: „Ha maradt még valami kurázsi Velencében, megragadja majd az alkalmat. Amennyiben vesznie kell, hát vesszen. Végül is Babilon, Alexandria és Róma is letűnt egyszer.

Minden, ami Velence

„Miért nem figyelmeztetett engem senki, hogy ez a város ilyen lenyűgöző hatással van az emberre? … A Velencéről áradozó barátok mind azt mondták, hogy nincs gyönyörűbb hely ennél a világon. Akiket ő most azzal vádolt, hogy nem készítették fel arra, milyen gyönyörűség fogadja itt, azok az általa nagyra becsült költők és művészek voltak. Canaletto, mondd, képeid miért nem tükrözik ennek a városnak minden szépségét? Te, a nagy művész miért nem voltál képes megmutatni nekem, mi vár itt rám? Miért csak vázlatokat készítettél ahelyett, hogy minden részletében megmutattad volna ezt a gyönyörűséget? és te, Turner? Te miért nem tudtad úgy megfesteni az öböl vizéről visszatükröződő napfényt, ahogy én itt állva látom? Henry James, miért nem készítettél fel erre? Arthur Evelyn Waughn, leírásaid csak halvány árnyékai annak, ami itt fogadott. Thomas Mann, miért nem írtál le mindent erről a helyről? Nicholas Roeg, neked kamerád volt, mégsem tudtad megörökíteni ezt a mindent felülmúló látványt.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

folyt.köv.