"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. április 12., péntek

Az álmok néha valóra válnak 39.



Sziasztok!
Picit megcsúszva, de még mindig a Költészet Napja előtt adózva fogadjátok szeretettel a mai részt.
***
Emily letette a telefont, aztán elgondolkodva nézte egy darabig. Ez most mi volt? Kristennel beszélni nem volt egyszerű feladat, és úgy érezte magát, mint az uszodában, amikor a tizedik hossz után már kapkodnia kell a levegőt. A nő Robertet kereste, de akkor miért nem a mobilján hívta? Az viszont meglepte, hogy nem csak bejelentette neki a mondandóját, ahogy bizonyára néhány héttel ezelőtt még  tette volna, hanem megkérdezte, hogy gondot okozna-e, ha két éjszakát itt töltenének a lányával. Váratlanul alakult úgy, hogy Londonba kell jönnie és Jodie miatt merült fel az ötlet, hiszen Angieval nagyon jó barátnők és biztosan élveznének két közös estét. Emily nagyot nyelt és önmagát megerőszakolva csak annyit mondott, hogy ha Robertnek nem probléma, akkor hely van bőven, jöjjenek nyugodtan. Kristen megköszönte, aztán közölte, hogy holnap kora este érkezik a gépük, majd taxival jönnek be a városba, ne is fárassza magát egyikük sem azzal, hogy kimegy eléjük a reptérre. Emily azonnal tudta, hogy Robert egész biztosan fárasztja majd magát. 

Még mindig a beszélgetésen tünődve a nappali asztalkáján heverő könyvért nyúlt. Robert olvasgatott itt tegnap este és nem tette a helyére a kötetet, amit már többször látott a zongora tetején. Biztosan kedves neki a könyv, ha ennyiszer a kezébe veszi. Belelapozott. Egy verses kötet volt. Ahogy pörgette a lapokat, a világirodalom legszebb szerelmes verseit, egy összehajtogatott papírdarab hullott ki a lapok közül.
Felemelte és Robert kézírását ismerte fel rajta. Egy vers volt és egyszerűen képtelen volt olvasatlanul visszadugni a lapok közé.
Te vagy

Te vagy, kinek tekintete a szépről mesél,
Te vagy, kinek törékeny lelke folyton remél,
Te vagy, ki nekem eddig nem lehetett még senki.
Te vagy, kit lehetetlen elfeledni.

Te vagy, kinek minden mozdulatától szívem úgy ver,
Te vagy, kire szemem már nézni sem mer,
Te vagy, ki nélkül létezni nem tudok,
Te vagy, kit gondolataimból kiűzni nem bírok...

Te vagy, ki a gyönyörű szót szívembe véste,
Te vagy, ki beástad magad lelkembe oly mélyre.
Te vagy, ki nekem a világot, a létet jelenti.
Te vagy, ki megtanított engem a legszebbre: szeretni.

Te vagy, óh te, ki elhozta az örök nyarat.
Te vagy, ki zavartá teszed pillantásomat,
Te vagy, aki nélkül lelkem darabokra szakad,
s akit utálni nem lehet... Az is te vagy.    (forrás: suzymama.bloglap.hu)

Oh! Vajon Robert írta ezt a verset? És vajon kinek? Carának? A címjegyzékhez lapozott, de ilyen című vers nem volt a kötetben. Hirtelen elszégyelte magát, mintha meglesett volna valamit, amihez semmi köze. Összehajtogatta a papírt és visszatette a könyvbe, majd a kötetet a zongorára tette, de közben levert néhány kottát. Letérdelt, hogy összeszedje, és a legfelső tetején annak a zongoradarabnak a címét látta, amit Robert neki szerzett. Szeretettel simított végig a szálkás hangjegyeken, az elkent javításokon és könny gyűlt a szemébe, ahogy elképzelte, hogy a férfi itt ült és rá gondolva lejegyezte a hangokat, hogy végül olyan csodás dallammá álljanak össze, ami még a nagyit és Helent is képes volt elvarázsolni. Önmagáról már nem is beszélve. Szerelmes volt azokba a hangokba, az érzésbe, amikből születtek, és amik olyan boldoggá tették mindkettőjüket, és leginkább annak a szívnek a tulajdonosába, aki papírra vetette őket. 

Ahogy összerendezte a lapokat, feltűnt, hogy némelyiken nem hangjegyek, hanem betűk sorakoznak. A paksamétát a melléhez ölelve a kanapéhoz ment és leült, aztán olvasni kezdett. Az első oldal egy idézettel kezdődött, aztán versek következtek.

Jobb tudni az igazságot (...) és bármilyen fájdalmas is, jobb, mint hazugságban élni. Jobb, mint szeretni valakit, aki nem szeret viszont. Jobb, mint annyi érzést elpocsékolni.”  (Cassandra Clare)

Vajon mire gondolt, amikor ezeket a sorokat valahonnan kimásolta, hogy bármikor elővehesse? Kristenre és a csalódásra, amit okozott? Emlékeztető lenne, hogy soha többé ne kövesse el azt a hibát, hogy megbízzon benne? Ha hihet a szavaknak, Robert szerette a lányt, bármit is írtak annak idején az újságok PR-szerelemről.  A következő lapon egy vers volt, tele javítgatásokkal, és még mindig annak az elhagyatottságnak az érzését sugallta a vers eleje, mint a korábbi idézet. Aztán mintha egy újabb veszteség fájdalma sírt volna ki a sorok közül és akaratlanul is Carára gondolt, csak róla szólhatott.

Csak én?
Síri csend. Megőrjít! Csendes angyalok tánca...
Bedobom a tűzbe képed, csak nehogy valaki meglássa.
Mindenki. Mindenki rajtam nevet, érzem,
Hisz nálam magányosabb most, a világon nincsen.
Csak én? Én vagyok, kit az élet magányosan hagyott?
Kit már senki sem szeret... Csak... Csak én vagyok?
Kit láncbaverve rúgtak a kínzó, sötét napok,
s ki hiába sírt csak... Csak én vagyok?
Csak én voltam a por, a boldogság alatt,
s hiába... Hiába nyújtóztam, nem jutott, csak egy falat...
S az a falat is... Óh, mily édes volt, de elvették tőlem.
Hiába sírtam: "Nem... Kérlek, csak őt nem!"

Én vagyok csak, kit szeretni senki sem tudott,
S kit senki sem hall? Egyedül én vagyok?
Én vagyok, én? Ki hiába szeretett,
csak megaláztak, s önzőn a szemembe nevettek.
Én, én? Egyedül csak a világon?
Kinek régi, kedves csókja ott ég még a számon...
S porigzúz minden kiejtett, tehetetlen szót,
s mióta egyedül hagyott, nem találom a jót...

és most képe ott ég a lángok között el,
s kérdésemre senki nem felel?!
Síri csend. Megőrjít! Rajtam nevet az élet.
Egyedül én, itt vagyok egyedül... óh, annyira félek...
Képed hamu már csupán. Nem nevethet rajtam. (forrás: suzymama.bloglap.hu)

Újra és újra elolvasta és észre sem vette, hogy közben a papírra folynak a könnyei. Így szeretni – így szeretve lenni – ez minden nő álma. Szegény Cara talán nem is tudta, hogy a férje milyen mély érzésű ember. A felesége elvesztése mindenesetre gyönyörű sorokat íratott vele. Mohón kapott a következő lap után.
Akár egy mese, talán túlságosan szép volt
a történet, mely kettőnkről szólt.
a mesénk kezdetére emlékszel vajon még?
Olyan szép volt... Túlságosan szép!
Adj erőt nekem, hogy tudjak nevetni,
Adj erőt ahhoz, hogy tudjak szeretni
Hogy szeressem őt, ki oly sokat jelent nekem
Szükségem van arra, hogy itt legyen velem
Milyen szép is lenne, ha az álmok valóra válnának
Boldogabb embere nem lenne az egész világnak
S most mégis úgy félek...,könnyes lett a szemem:
"Óh élet, óh sors, te tréfát űzöl velem!"  (forrás: suzymama.bloglap.hu) 

Szerette volna, ha a sorok róla szólnak, jaj, nagyon szerette volna. Valóra váltom az álmaid, Robert! – suttogta maga elé a könnyeit törölgetve. A lapokat visszadugta az egyik kottába, remegő kézzel még végigsimított rajtuk búcsúzóul, aztán szipogva a fürdőszobába ment, hogy rendbe szedje magát, mire a férfi hazaér. 

6 megjegyzés:

csez írta...

Szinte végig izgultam, hogy Robert vajon mikor kapja rajta és mit szól?!?! O.o XDDD
Úgyhogy most nyugodtan végigolvasom újra a verseket ;)
Nagyon tetszett! Véletlenek pedig nincsenek ;)
Kösz&pusz

Gabó írta...

Uhhh.....ezt a részt öngól volt melóhelyen elolvasni!
Jajh... *törölgeti a szemét
Hülye allergia! ;)
Csak Te! Ez volt a kedvencem! A többi is szívenütős persze.... de !
Még olvastam volna kicsit, én is vártam, mikor nyit rá Robert!
Node térjünk vissza az elejére!
Ez a Kristen már megint cart kavarni jön???
Rob mondhatná, hogy nála állomásozik a brit hadsereg felderítő százada! XDDDD Bocsika de nincs hely! :D
De tuti nem fogja! :/
Vagy mégis talál valami indokot?
Csupa izgalom az élet! Mikor lesz már holnap!???
Ott vagyunk már??? :P
Thanks!

csibe írta...

Mire irtam elszállt a netem..nekifutok mégegyszer :)

Ezt a Kristent valahogy falhoz kéne állitani, ugy hogy tudja hol a helye.lehetőleg jó hátul :)) vagy esetleg Em " elfelejtené" megemliteni a telefont, ugy ahogy élete sója is néha szelektiv memóriával küzd :)
Elvégre ez volt a kérés ne várja senki, majd érkezik..
Mikor lesz holnap reggel????????????

Pixie írta...

Megkönnyeztem a verseket. Gyönyörű rész volt. Remélem a kövi részben, mikor megérkezik K, Rob majd bizonyítja, hogy megértette Emilyt és bármit csinál is az a nő, simán veszik az akadályt. :)
Nagyon tetszett. :)
pusz
Pixie

Névtelen írta...

Nagyon szépek voltak a versek!
Előttem már írták, de én is megkérdezem: mit akar még Kris? A nem szót nem ismeri? Ajaj! Remélem Rob egyszer és mindenkorra megérteti vele,hogy max. csak barátok lehetnek.
Kíváncsi vagyok a boszorka mit fog majd megint kavarni!
Én is vártam mikor jelenik meg Rob, és mondja el élő szóban az érzései :) !
Még egyszer köszönet a versekért!
An

Danielle S írta...

Ó, hát Kristen nem hiányzott... addig keverjük a sz.rt amíg meleg alapon jön látogatni?!
A versek szépek voltak, bocsi, erről többre nem futja, Petőfin kívül engem nem nagyon érint meg a költészet, de szép Tőled, hogy megemlékeztél erről a napról.