"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. április 21., vasárnap

Az álmok néha valóra válnak 48.



Amikor a film szereplői sorra eltűntek az épületben, megkezdődött a vendégsereg bevonulása, és ők az elsők között kerültek sorra. Emily kitette a lábait a kocsiból, aztán egy nagy levegővel kiegyenesedett, miközben kapaszkodott Tom biztonságot adó kezébe. A vakuk villogása most őket vette célba. Mielőtt elbújhatott volna a színházépület menedékében, a fotósok kiabálására Tom visszatartotta és elengedte a kezét. Néhány fotó csak, nyugi – mondta neki, aztán kissé félrehúzódva hagyta, hogy a felvételek elkészüljenek. A kiabálásokra, melyek a hölgy kilétét firtatták, nem válaszoltak.
Odabent Robert volt az első, akibe belefutottak. Izgatottan várt rájuk a lustán szétnyíló üvegajtó
mögött, és azonnal Emily kezéért nyúlt.

-Na, ugye túl lehetett élni? – vizsgálgatta aggodalmasan a lány vonásait, a pánik jelét keresve rajta, de Emily egy sugárzó mosollyal válaszolt.
-Huh, izgalmas volt. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy híresség, amilyeneket eddig csak a tv-ben láttam.
Robert elvigyorodott:Élvezte! Ez a nő nap mint nap képes meglepni váratlan húzásaival, reakcióival. Ő itt izgult érte, hogy világgá ne menjen, erre élvezte… sose fogja megérteni, hogy működik a női agy.
-Na, gyere! Bemutatlak pár embernek. Azt már tudom, hogy pont a hátam mögött fogsz ülni, úgyhogy már csak ezért is jobb, ha megismered a kollégáimat. – mondta, azzal odakormányozta egy őszes hajú szemüveges fickóhoz, aki a film rendezője volt, és aki udvarias kézcsókkal köszöntötte. 


Hamarosan kézről kézre járt, a producer, a forgatókönyvíró, a színésztársak mind barátságos mosollyal és kíváncsi tekintettel fogadták. De ismerkedésre most sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, így aztán egy bátorító mosoly kíséretében Tommal ott is hagyták a többieket és elvegyültek a tömegben. Hamarosan egy pohár pezsgőt nyomott Tom a kezébe és egy kicsit félrevonta. Mellettük két elegáns középkorú nő beszélgetett éppen és ők minden szót hallottak:

-Én mondom neked, hogy ez a szőke ennek a Sturridge-nak a barátnője. Londonban én már láttam is vele, bár akkor egy kisbaba is volt velük. Nem is látszik az alakján, hogy szült.
-Szerinted a gyerek is Tomtól van? – kérdezte a másik, miközben a nyakát nyújtogatva kereste őket a tömegben, nem is sejtve, hogy a háta mögött állnak.
-Hát, látod, ezt nem tudom. Nem olyan régen bukkant fel mellette ez a nő, akkor nagyon titokban kellett összehozniuk azt a bébit. De ha mástól van, akkor a fickó bevállalósabb, mint gondoltam.
-Szerintem meg Roberttel van. – szegte fel az állát határozottan a másik nő. –Vagy hármasban. – vihogta el magát, aztán sietősen a színházterem felé vették az útjukat, ahogy a jelző csengő megszólalt. 

-Ne foglalkozz velük! – mormolta Tom, miközben elvette tőle a szinte még tele poharat. –Az ilyen csiklandós pletykáknál nincs jobb ezeken az összejöveteleken. Senkit nem a filmművészet felszentelt alkotásai érdekelnek, hanem hogy ki kivel és hányszor… Ez a hármasban azért még nekem is új, nem mintha ellenemre lenne – vigyorogta el magát, mire Emily pirulva oldalba bökte.
-Te csak ne képzelegj, mert a barátod nem biztos, hogy ilyen viccesnek találná. Hogy a hugomról már ne is beszéljek. – intette szigorúan, mint egy tanítónő, aztán a fenekét öntudatlanul is a szokásosnál jobban riszálva ők is befelé indultak a terembe. Robert nyakába már majdnem görcs állt, annyit lesett hátrafelé, mikor jönnek már, aztán az összekarolást rossz néven véve felállt és kióvatoskodott a sorból. 

-Sturridge, a helyemre! – vezényelt halkan és egy negédes mosolyt eresztett meg a mellettük szemét meresztgető nőre, majd a bőszen vigyorgó barátja mellett ellépve Emilyhez csatlakozott.
-De hát, neked nem kéne … ? – suttogott halkan a lány, ahogy elfoglalták a helyüket, mire Robert ránézett.
-Nem hiszem, hogy lenne jelentősége Jean Baptist számára, hogy én ülök-e mellette a sötétben vagy Tom. De ha igen, majd én elviszem érte a balhét. Ez az első alkalom, hogy itt vagy velem, nem fogom az előtted levő sorból lesni ezt az átkozott filmet, amikor legszívesebben itt sem lennék. Utálom magam a vásznon látni, mert mindig csak a hibákat látom, amit ma egészen biztosan másként oldottam volna meg. Úgyhogy, ha nem akarod, hogy ideges legyek, akkor legyél jó kislány, add ide a kis kacsódat és fogd be a szád! – hadart a férfi, aztán az elhalványodó lámpáknak hálát adva egy könnyű csókot lehelt Emily szájára.
-Aztán a végén majd kérem az őszinte véleményed, akkor is, ha esetleg nem tetszett. Oké?
-Oké! – vigyorgott Emily a férfi kezébe kapaszkodva. –De azt hiszem, én egy picit elfogult vagyok.
-Csak egy picit? – vigyorgott vissza a férfi. –Akkor még dolgoznom kell az ügyön, ezt nem szabad elfelejtenem.
*
A film Brian Haig: Titkos megtorlás című regényén alapult. Robert játszotta Sean Drummond őrnagyot, aki éles eszű és nyelvű  katonai ügyészként dolgozik. Titkolja a múltját, mivel olyan bevetésekben vett részt, amelyekről a közvélemény sohasem szerezhetett tudomást. És akkor megbízást kap, hogy vizsgáljon ki egy régi Koszovóban történt háborús bűncselekményt, melynek elkövetését a gyanúsított katonát tagadják. Drummond nem tudhatja, hogy a vizsgálattal olyan terepre tévedt, ahol az igazság kiderítése beláthatatlan következményekkel járhat. A hadseregben megtanulta, hogy minden cselekedetét az engedelmesség, a tisztesség és a hazaszeretet irányítsa. De most rá kell jöjjön, hogy ebben az ügyben az egyikről óhatatlanul is le kell mondania.

Amikor a lámpák újra kigyulladtak a teremben pár percig döbbent csend uralkodott, aztán felcsattant az első taps, majd hamarosan dübörgő viharrá erősödött. Az általános elismerés jeleként sokan a lábuk dobogásával jelezték, hogy a film méltán indul a legjobb film, forgatókönyv, rendezés, látványtervezés és férfi főszereplő díjáért. Robert megkönnyebbülten felsóhajtott. Már olyan régen befejeződött a forgatás, és annyi más munkája volt azóta, hogy szinte már el is felejtette azokat az embertpróbáló napokat. Akkoriban még nem ismerte Emilyt, még rengeteg régi feltépett seb sajgott a lelkében, amik mind hozzásegítették Drummond megformálásához. Az utómunkálatok során már egészen másnak képzelte el a figurát, ezért volt benne ez a szorongás a fogadtatás miatt. De most kifújta a levegőt. A közönség szerette a filmet, és színész ennél többet nem kívánhat. Boldogan csókolta szájon a lányt, aztán felállt, hogy kezet fogjon a társaival, akik ebben a sikerben osztoztak. 

A vetítést követő after partira már kézenfogva mentek, nem törődve a mindenhonnan felvillanó vakuk fényével, és Emilyben egy eddig ismeretlen érzés uralkodott el. Részesévé válni a férfi sikerének, ez szinte mámorító volt, holott a londoni próbafülkében még csak szorongással tudott ezekre az órákra gondolni.
A bevonulás feszültsége most vált nyilvánvalóvá, hiszen nemcsak Robert, de a többiek is sokkal oldottabb hangulatban voltak, miután a közönség elismeréssel fogadta a munkájuk gyümölcsét. Ez hirtelen megszabadított mindenkit a várakozás terhétől és Emilyvel is még barátságosabbak lettek. Claire Forlani, a női főszereplő barátnői közvetlenséggel érdeklődött Angieról, és a Roberttel való ismeretségéről, kíváncsian megemlítve, hogy a forgatás idején miért nem találkoztak. Emily készségesen mesélte el, hogy éppen egy éve ismerik egymást.
*

A szállodába visszaérve elbúcsúztak Tomtól, aztán a szobájukban magukra maradva csak nézték egymást. Robert a meglazított elegáns öltönyében, Emily a vörösszőnyegre illő ruhájában… idegen volt a látvány, mégis valahogy olyan természetes, mintha már rutinos kísérője lenne a férfinak.
-Kislány, te erre születtél – állapította meg Robert áhítatosan, ahogy Emily kipirult arcát nézte. –Szinte szégyellem magam, hogy nem voltam biztos benned, hogy fogod viselni ezt a felhajtást. De már nem is tudom, miért hittem, hogy majd ijedt nyusziként hunyorogsz a reflektorok fényében. Jobban megy neked, mint nekem. 
-Engem is meglepett, hogy az első félelmetes lépések után elmúlt belőlem a görcs. Még élveztem is. De valószínűleg csak azért, mert ott voltál velem. 

-Mindenkit megbolondítottál ebben a … ruhában – csippentette két ujja közé a pókhálószerű anyagot a férfi. –Drága darab volt?
-Meglehetősen. Miért kérdezed? – vonta össze a szemöldökét Emily.
-Csak hogy mennyire sajnálnád, ha véletlenül elszakadna itt… ott… - rajzolta a lány testére a várható rongálás nyomait a férfi.
-Attól függ… mennyire öncélú a … rombolás – sóhajtott a lány.
-Abszolút közérdek, a tied és az enyém… - mormolta Robert, aztán már csak a reccsenés hallatszott, ahogy Emily mellei között szétvált az anyag, majd nem sokkal később – már az ágyon fekve – bokáig végighasadt.
*
Másnap az újságok a zajos siker mellett természetesen a hármasukkal voltak elfoglalva. A találgatások kapcsán persze előkerült a múlt, és valami egyértelmű várakozással kérdezgették, vajon Ms. Emily Hastings személyében a leendő Mrs. Pattinsont üdvözölheti-e a közönség? Emily kicsit zavartan futotta át az írásokat, de mivel Robert nem füstölgött a magánéletében vájkáló sorok láttán, hát igyekezett ő sem foglalkozni velük. Azért a kép, amit lefestettek, kifejezetten hízelgő volt. Dicsérték, milyen természetességgel állt a férfi mellett, ahhoz képest, hogy nem a filmesek világából érkezett, elismerően írtak az alakjáról, az ízléséről, és a meg nem nevezett források tudni vélték azt is, hogy remek a kapcsolata a színész kislányával. Mivel ez az utolsó megállapítás határozottan igaz volt, úgy döntött, hogy az előző sorokat is nyugodtan komolyan veheti.

A következő néhány nap úgy szaladt el, mint egy pillanat. A férfinak napközben számtalan interjún és fotózáson kellett részt vennie, de esténként együtt járták a várost, hangulatos kis vendéglőkbe tértek be vacsorázni. Nemhiába nyerte már el a város a világ legélhetőbb városa címet, a hatalmas embertömeg a maga majd százféle különböző nációjával igazi multikulturális metropolisz volt. Bár a város az Ontario-tó partján fekszik, nevének jelentése irokéz nyelven „a hely, ahol a fák a vízben állnak”, mely a mai Simcoe-tóra utalt, ahol a huron indiánok facölöpöket vertek a tóba, hogy könnyebben tudjanak halászni. 

Bár Robert elég jól ismerte a várost, azért egy túristáknak szóló útikönyv segítségével  felkeresték a főbb látnivalókat, így a CN Towert is, mely az építése idején a világ legmagasabb szabadon álló tornya volt a maga 553 méteres magasságával, amely címet 2007-ig meg is tartott. A torony távközlési célokat is szolgál. 4 kilátószintje látogatható. 342 m-en a Glass Floor és az Outdoor Observation Deck (Külső Kilátó Terasz). Utóbbiban megtapasztalhatták az időjárást ebben a magasságban, míg az előbbiben bátorságukat tehették próbára a 6 cm vastag, kb. 100×130 cm-es üveglapokon lépkedve. 342 méterrel a föld fölött lehet sétálni vagy kúszni, vérmérséklettől függően. Bátran ki lehet próbálni, réteges, edzett üveg, amelyet rendszeresen teherpróbának vetnek alá és évente cserélnek. 346 m-en található a Horizons Café, és 351 m-es magasságban helyezték el a gömb alakú, forgó éttermet. Az itt étkező vendégekkel a padló 72 perc alatt körbefordul, hogy zavartalanul élvezhessék az alant elterülő város és az Ontario-tó látványát. Szintén itt található az 'Art Gallery of Onto'. És végül a 447 méteres magasságban lévő 'Sky Pod'-ba külön lift vitte fel őket, hogy a tiszta időben láthassák a várost körülvevő régiót, még akár a Niagara-vízesést is.

Végül elérkezett a díjátadó napja és Emily kuncogva szedte elő a ruhás zsákból a hófehér „jégkirálynő” öltözékét. Mélyen kivágott hátát könnyű kis kabátka takarta, leplezve a lányra második bőrként feszülő ingerlő ruhát. Elöl olyan magasan záródott, hogy Robert elégedetten szemlélte indulás előtt a szűzies megjelenését. Na, ezzel a ruhával nincs is semmi probléma... túl azon, hogy a fenekébe szeretne csípni, ahogy elvonult előtte.
A kocsiban halkan beszélgettek.
-Mit érzel, amikor jelölnek téged vagy a filmet? – cirógatta meg a férfi kezét Emily és mosolyogva nézte, ahogy az ökölbe szorított kéz ujjai lassan kiegyenesednek és a keze után nyúlnak, aztán összefonódnak az ujjaik. Claire milyen jó megfigyelő! Ráadásul tényleg igaza lehet, Rob mintha nyugodtabb lenne, mint amikor tisztes távolságot tartanak egymástól. 

-Hát, felemás érzés. Egyrészt nagyon jól esik, hogy észreveszik, micsoda energiákat vitt bele az ember a forgatás során, és értékelik a teljesítményedet. Másrészt nyomasztóan nagy felelősséget pakolnak a válladra. Nem mintha enélkül nem akarnék egyre jobb és jobb lenni, de ez csapatmunka és az ember soha nem tudhatja, a végeredmény min csúszik félre.  De igazából én nem tartozom azok közé, akiket egy díj inspirálna a komolyabb munkára. Én a filmezést a mai napig önmagáért szeretem, nem azért, hogy kis porfogó szobrocskák sorakozzanak a vitrinben, vagy amilyen életet biztosít; és ha szeretsz valamit, abba beleadsz anyait-apait. Aztán a kritikusok vagy ezt várták tőled vagy nem. Sokszor akkor is elégedett vagyok az elvégzett munkámmal, amikor mások lehúzzák, és néha akkor sem, ha agyon dícsérik. Ezt belül kell megélni, mindenki más véleménye szubjektív. Persze, a dicséretnek mindenki örül, mert amikor dolgozik, szinte lemezteleníti a lelkét, és fáj, ha ezt mások nem veszik komolyan.

Amikor megérkeztek és Robert kiszállt, hangos kiabálás, füttyögés és milliónyi vaku fénye fogadta; aztán Emily felé nyújtotta a kezét és a tömeg szinte visszafojtott lélegzettel várta, kit segít ki az elsötétített üvegű kocsiból. A lány felbukkanása hangos tetszésnyilvánítást aratott. Mostanra a fotósok és rajongók szemében olyan népszerű volt, mint bármelyik színésznő a vörös szőnyegen.
A gálaműsor alatt fogták egymás kezét és nem törődve a körülöttük ülők kíváncsiságával, időnként összedugták a fejüket, hogy pár szót váltsanak. Közben a díjak sorra gazdára találtak. A stáb felállva tapsolta meg Jesse Gallowayt, aki elvitte a legjobb operatőri munkáért járó díjat, aztán Jean Baptist-ot, aki a rendezői díjat is. Bár a legjobb filmnek járó díjat nagy riválisuk nyerte, hátra volt még az este utolsó szobrocskája, a legjobb férfi főszereplőnek járó. A színpadon az est házigazdája izgatottan sorolta fel az esélyesek nevét, majd egy hosszúra nyúlt hatásvadász szünet után bontogatni kezdte a borítékot:

-És a díjat kapja... Robert Pattinson, a Titkos megtorlás című filmből
Robert nem is sejtette, hogy eddig visszafojtotta a lélegzetét, amely most szinte kirobbant belőle. Emilyhez fordult és megcsókolta, aztán felállt, hogy a pódiumra lépjen a díjat átvenni. Emily lelkesen tapsolt, aztán kibújt a kis kabátkából, ami hirtelen egy kályha forróságával melegítette. Eközben a férfi, aki a világot jelentette a számára, a színpadon néhány keresetlen szóval köszönetet mondott a lehetőségért, hogy ebben a filmben közreműködhetett, és a bíráló bizottságnak, amiért értékelték a közös munkát. Amikor már mindenki azt hitte, befejezte a beszédet, a zakója zsebébe nyúlt és elővett valamit, aztán a mikrofonhoz hajolt újra:


-Emlékezetes nap ez a mai, de szeretném még emlékezetesebbé tenni. Talán Önök közül sokan tudják, hogy nehéz évek állnak mögöttem, és bár reméltem, hogy ez a munkámban nem látszott meg, azért jó visszajelzés egy ilyen elismerés. Mostanra azonban minden a helyére került. Megismertem valakit, aki visszavezetett az életbe a szerelmével, az odaadásával, azzal, hogy ugyanolyan szeretettel és gondoskodással veszi körbe a lányomat, mintha az édesanyja lenne. Angelinától egyébként  megkaptam az engedélyt arra, hogy itt a családomról beszéljek – kacsintott a kamerába. ... -Rólam itt a teremben mindenki tudja, hogy nem szeretem a magánéletem megosztani a nagyközönséggel, és sokan észrevették már, hogy annyi év után most újra nem egyedül érkeztem erre az estére. Aki most elkísért, nagyon sokat jelent nekem, ezért szeretném megragadni az alkalmat és kivételesen megosztani a jelenlevőkkel a saját várakozásom  izgalmát, amikor felteszem a kérdést: Emily Magdalena Hastings! Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

Szavait pár pillanatnyi döbbent csend követte, majd az összes kamera a lányra fókuszált, aki elakadó lélegzettel csak nézte a színpadon álló férfit, aki reménykedve várt a válaszára,  s végül könnybe lábadó szemekkel biccentett, miközben némán egy igent suttogott. A színpad feletti óriás kivetítőn még az arcán lecsurranó könnycsepp útja is tisztán követhető volt, mint ahogy szerte a világban, ahol a kamerák fáradhatatlanul közvetítették ennek a két embernek a maradéktalan boldogságát.  Robert néhány hosszú lépéssel a színpad széléhez sietett és egy ruganyos mozdulattal  leugrott, hogy megtakarítsa a lányhoz vezető egyébként hosszú utat. Felhúzta magához és egy hálás csókkal köszönte meg ország-világ előtt a bizalmat és az elköteleződést, miközben keze a közönség legnagyobb derültségére a hátsó kivágásban a lány fenekére kúszott. 


8 megjegyzés:

margo27 írta...

Igen!
Igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen!
Jó ötlet volt, tökéletes megvalósítással, nagyon tetszett.
És igen, Toronto tényleg ilyen élhető, bár a Niagarát nem láttam a CN Towerból, sajnos nem volt annyira tiszta idő.
Tetszett mint mindig!
ma27

Névtelen írta...

Szia!
Nagyon-nagyon jó lett! Élveztem :) !
A fehér rucinak ugye lesz még folytatása :) ?
Elszomorodtam, amikor olvastam, hogy lassan befejezed, remélem vannak ötleteid, és megosztod velünk :) !
Várom a holnapit!
An

vusi írta...

Attól tartok ilyesmi nyilvános lánykérésben sosem lesz részünk Rob részéről, de milyen jó hogy általad még ezt is megéltük! ;)
Fenébe a tavaszi allergiával, mindig könnyezik a szemem..., de tényleg, megható volt mégsem csöpögött.
<3

Pixie írta...

Awww <3

Igen, lassan minden a helyére kerül, kiállták a próbákat és remélem maradéktalanul boldogok lesznek. :)
Mimi mondta nekem egyszer, hogy úgy tekint ezekre a történetekre, mintha valami másik dimenzióban vagy valóságsíkon igenis megtörténnének, élnének a szereplők. :) Szerettem mindig is ezt az elgondolást.
Nagyon tetszett!
Puszi
Pixie

Névtelen írta...

köszönjük ezt a csodálatos fejezetet!!!!!

puszi: Évi

Gabó írta...

Jelenleg csak sóhajtozni tudok! *sóh
Egyéb értelmes reakciót ne várj tőlem! :)
Közben sápítozom is, mert érezhetően közeledünk a végéhez! :( Elszakadni egy ilyen történettől, a szereplőktől borzasztó nehéz!
Megleptél a nyilvános lánykéréssel, mert nem néztem ki ebből a Robból (sem), hogy így kéri meg a kezét!
De élvezetes volt, csak olyan hihetetlen!
Most meg elképzeltem, ahogy Robertünk a testével védi, és takarja el Emilyt ebben a ruhában! XDDDDDDDD
Jöhet a következő! :P

csez írta...

Reggel félbe kellett hagynom a fejezetet, valahol a torony környékén...most néztem: "nooooormááális vagyok én?!?!" XDDD
Jahaaj: tetszett nagyon!!!
Kösz&pusz

Danielle S írta...

Kedvenc részem a fejezetből: Sturridge, a helyemre! :)
A lánykérés nekem valamiért nem jött be. Szépen megcsináltad, nem is az volt a bajom, csak én valami személyesebbet, meghittebbet vártam volna. Minden esetre nagyon kíváncsi leszek a következő fejezetre, a család, barátok reakciójára.