Az álmok néha valóra válnak 41.

Emily boldog mosollyal az arcán ébredt, szeme azonnal az éjjeliszekrényen heverő papírlapra tévedt, és gyorsan kinyitotta, hogy újra elolvassa a csak neki írott szerelmes szavakat. Amikor Robert őt átölelve olvasta fel, énekelni, táncolni lett volna kedve, de leginkább szerelmeskedni a férfival, aki a világot, a saját világát tette a lábai elé. A vers végén csak nézte a szürke szemeket, amik a reakcióját lesték, és a szíve csordultig telt szerelemmel, és ezen az estén nem hiányolva a máskor oly izgalmas vadságot és szenvedélyt, lassan, érzékien ölelték egymást, úgy tűnt, órákon át, hogy aztán összebújva, egymás szívverésének dallamára aludjanak el. 

Korábban félálomban érezte, hogy Robert óvatosan betakargatja, aztán halkan felkel, a fürdőszobában szöszmötöl, aztán kilép a szobából. Még nem akart utána menni, mert túlságosan jó volt az esti gyengéd szeretkezéstől eltelve heverészni, aztán rájött, hogy az élmény úgyis csak akkor lenne teljes, ha a férfi is vele lenne, ezért nagy sóhajjal ő is a fürdőszobába indult. Egy könnyű nyári ruhát kapott csak fel, aztán mezítláb a konyha felé vette az irányt, ahonnan Robert visszafojtott haragtól rekedt hangját hallotta:

-Kris, ez olyan övön alúli húzás volt már megint tőled, hogy nem is értem, mi a fenéért nem fordítok neked már végre hátat. Mindent elkövetsz, hogy tönkretedd, ami Emilyvel köztünk van és nekem fáj, hogy egy baráttól ezt kapom. Ahogy te viselkedsz velem, ellenségre már tényleg nincs is szükségem. Olyan régen volt, igazán elfogadhatnád már, hogy barátok vagyunk, ennyi. Már ez is sokkal több, mint amit normál esetben meg lehetne őrizni egy ilyen szakítás után.

-Hát, én meg nem fogadom el, hogy ennyi volt! Őrizgeted a verseket, amiket írtál a szakításunk után. Ne is tagadd, tegnap láttam, ott vannak a zongora tetején, hogy mindennap emlékeztessenek arra, ami köztünk volt. Te sem vagy még túl rajta, csak a dac tart vissza tőle, hogy beismerd. 

Emily a kezeit tördelve várta, hogy Robert felcsattanó hangon tiltakozzon még csak a feltételezés ellen is, de a férfi árulkodóan csendes maradt. Már éppen összetörten vissza akart futni a hálószobába, hogy végiggondolja, most mihez kezdjen, amikor majdnem fejbeverte az ajtó, ahogy kivágódott. 

-Kris, még mindig nem értesz semmit, és ezért rombolsz magad körül, tekintet nélkül mindenkire. A versek tényleg emlékeztetnek, de nemcsak a szépre, hanem a fájdalomra is, amit soha többé nem akarnék átélni.  Menj el, ha még jelent neked valamit a barátságunk, mert nem akarom, hogy mire visszajövök, itt legyél!

Robert megtorpant, ahogy Emilyt meglátta, aztán csak úgy mezítlábasan elkapta a csuklóját és vonszolta magával ki a házból. Az előtérben felkapta a slusszkulcsot, és a parkoló apró kavicsainak fájdalmas szúrásaival nem törődve a kocsihoz vonszolta a lányt. Betolta az ülésre, aztán ő is beszállt és csikorgó gumikkal kilőtt a nyíló kapun. Némán, erőszakosan tekergett a sűrű forgalomban, dudált, szentségelt, egyre távolodva a belvárostól. Már kiértek a városból, amikor egy parkolóban félreállt. 

-Mutasd a lábad! – csattant a hangja, és Emily a férfiban remegő feszültségtől ijedten engedelmeskedett.

A lány talpán egy kis vágás vérzett. Robert lekapta magáról a pólót és az ülés melletti ásványvizes palackból vizet csurgatott az ölében levő lábra, aztán a pólóval tisztára törölte. Emily fel sem szisszent, mert minden érzékét lekötötte a férfi szőrös mellkasa és lehajtott feje, ahogy az ő talpát vizsgálja, tisztogatja.

-Ne haragudj! Csak elöntötte az agyamat a vér, és muszáj volt eljönnünk, különben olyat teszek, amit… - morgott Robert. Előkapta a telefonját és megnyomta az otthont hívó billentyűt, miközben a lány sebesült lábát cirógatta kedvesen.

-Helen! De jó, hogy ott van! Kérem, hívjon egy taxit Miss Stewartéknak, mi körülbelül két óra múlva visszajövünk….  Hálásan köszönöm, Helen!

Kinyomta a telefont, egy percre lehajtotta a fejét, aztán megrázta és szó nélkül indított, majd mint az őrült, kiszáguldott a főútra.

-Hééé, elteszel minket láb alól! – csapott a combjára Emily.

-Nyugi! Most már nem lesz baj! – motyogta a férfi, és nem egészen volt világos, hogy a lányt vagy önmagát akarja-e megnyugtatni, de azért visszavett az őrült száguldásból. Vezetés közben még mindig Emily bokáját simogatta, mintha pillanatnyilag ez lenne az egyetlen, ami az önuralmát a földön tartja, vagy mint aki attól tart, hogy enélkül a közvetlen fizikai kontuktus nélkül a lány eltűnne mellőle. 

Fogalma sem volt, hogy keveredett a 25-ös útra, de az alacsonyan szálló gépekből sejtette, hogy valahol Heathrow felett járhatnak. Cowleynél lekanyarodott a főútról és a kis erdős rész mellett gurulva észrevett egy erdei utat, amit sorompó zárt el. Kiszállt, felemelte a sorompót, áthajtott, majd visszacsukta maguk mögött az erdei ösvényt lezáró rudat. Lépésben gurult tovább, a Land Rover lazán rugózva haladt előre az erdei úton, aztán egy kis tisztáson megállt és lekapcsolta a motort. A nyitott ablakokon át a lombok közül a madárcsicsergésen kívül egyetlen nesz sem hallatszott, csak időnként a fejük felett elszálló gépek zaja. 

-Hallottad. – nem kérdezte, mert a lány sápadt arcából, hatalmasra tágult szemeiből, amikkel az ajtó mögött állt, biztos volt benne, hogy Kristen minden szavának tanuja volt.

-Hallottam. Az ő verzióját. És mi a tied? – suttogta Emily, de nem nézett Robertre.

-Szerinted?- kapta rá vad tekintetét a férfi. … -Szerinted miért zavartam el a házból, és rohantam el veled tőle olyan messzire, amennyire csak lehetett? Most tényleg komolyan kérdezed, hogy mi az én verzióm? 

-Nem, tulajdonképpen tényleg nem. – sóhajtott Emily és a férfi mellkasára bújt. Ujjai alatt forrón dobolt a férfi szíve. –Köszönöm, hogy eljöttünk, még ha egy kicsit viharosra is sikeredett. Nem tudtam volna most otthon maradni és elviselni a közelségét, látni, ahogy rád néz … Ő talán tényleg akar téged, de ez csak olyan akarás, mint amikor egy nő nagyon vágyik egy táskára, aztán amikor megszerzi, már nem is tudja, mi tetszett rajta. Én olvastam azokat a verseket,…  te tényleg szeretted. Nagyon szeretted és most nem látok rajtad mást, csak haragot, talán gyűlöletet. Ijesztő mennyire meg tudnak változni az emberek érzelmei, a te érzelmeid. Tudod, néha arra gondolok, mi lesz, ha majd engem se szeretsz már…

-Jézusom, Em! Hallod te magadat?... Kristen tette tönkre azt, amit iránta éreztem, mert megcsalt. Nem is azzal, hogy megcsalt, hanem hogy úgy csalt meg, ahogy… és még azok után is, hogy én megadtam neki az esélyt az újrakezdésre. Esetleg te is valami hasonlót forgatsz a fejedben? Mert egyébként fel nem foghatom, hogy a francba tudsz egyáltalán párhuzamot vonni kettőtök között?

-Sssss… - simított végig a férfi karján megnyugtatásként, de Robert elkapta a kezét és szembe fordult vele.

-Bizalom. Mintha valami ilyesmiben egyeztünk volna meg nem is olyan régen, nem?

-Én bízom benned, csak nem értem, miért én kellek neked? – suttogott a lány, és Robert az ölébe húzta a sebváltón és kardánboxon keresztül. 

-Tudnék érvelni, de neked nem is kell értened, csak érezned kell, csak hinned kell benne! – mormolta a szemébe nézve, aztán csókolni kezdte olyan szenvedéllyel, mintha ezen a csókon múlna most minden. Közben addig tapogatózott, amíg megtalálta az ülésállító gombot és hanyatt döntötte az ülését. Emily megtámaszkodott a mellizmám és ijedten körülnézett.

-Ugye nem azt tervezed, hogy itt… jézusom, ez biztos valami magánterület… túl nem élném, ha a kellős közepén ideállítana valaki és lyukat lőne a seggünkbe, csak mert a birtokán szexelünk.

-Jézusom Em, fogd már be! – morgott a férfi, miközben kicsit megemelkedett, hogy a nadrágjától megszabaduljon. –Senki nem fog errejárni, de ha mégis, és meglátja, hogy itt két ember szereti egymást, akkor nyilván elfordul és továbbmegy. – Lesimogatta a lány válláról a ruha pántjait és forró csókkal vette birtokba a kibukkanó melleket.

-De Robert… - próbált erőtlenül tiltakozni.

-Igen kicsim? – nyúlt a szoknya alá és rántotta meg a vékony anyagot a férfi, aztán az apró kis csipkét félredobta. –Nem akarod? – cirógatta meg a lány combjának selymes bőrét.

-De, Robert! – sóhajtott Emily kéjesen, és lassan ráereszkedett, tökéletesen megfeledkezve a külvilágról.

*

Emily nem tudta volna megmondani hogy találtak vissza a városba. Annyi biztos, hogy ő nem sokat tudott hozzátenni a navigáláshoz, mert az eszét valahol azon a kis erdei tisztáson hagyta, de hamarosan ott álltak a ház előtti kavicsokon, ahonnan nem is olyan régen rakétasebességgel távoztak. Az érkezésükre Angie szaladt eléjük.

-Képzeld apa, Jodiéknak hirtelen el kellett utazniuk! Na, nem baj, nemsokára úgyis találkozunk! – rántott egyet a vállán, aztán visszaindult a ház felé. –Helen néni sütött almáspitét. Azt mondta, végre normálisan viselkedtél, szóval meg akar lepni. Mit csináltál végre nomálisan? …-  szerencsére el is feledkezett a levegőben lógó válaszról, amikor észrevette, hogy Emily mezítláb óvatoskodik végig a kavicsokon. 

-Szerintem Emtől is kapsz valamit, ha nem kell mezítláb járkálnia a kavicsokon, hanem behozod a házba.

Robert elvigyorodott. –Milyen igazad van kincsem, még jó, hogy neked eszedbe jutott, ha már én ilyen figyelmetlen voltam, aztán Emilytől majd behajtunk érte valami jutalmat – kacsintott a lányra, aki két kézzel próbálta a szoknyáját úgy fogni, hogy ne látszódjon, hogy a bugyija nincs rajta, amikor a férfi felkapta és bemasírozott vele a házba. Amikor végre a talpára állt és Robert őt elegedve, vigyorogva nyitott be Mrs. Comptonhoz a konyhába, elszörnyedve látta, hogy a tépett csipkés bugyi a férfi farzsebéből kandikál ki.

-Robert! – suttogott utána valami furcsa, elcsukló hangon, mire a férfi ijedten megfordult. Emily lehunyta a szemét. Kár volt szólni, mert így az árulkodó fehérnemű végképp az idős asszony szeme elé került. A bugyi – tátogta némán Emily, mire Robert vigyorogva kapott a farzsebéhez és kicsit lejjebb tolta a corpus delictit.

-Csiribí-csiribá – csillogott a szeme vidáman, aztán visszafordult és a történtekből mit sem sejtő Helenhez lépett, hogy a válla felett beleszimatoljon a fenséges illatokat árasztó tepsibe. Már éppen a legvágott szél egy darabkájáért nyúlt, amikor Helen a kezére csapott.

-Mindjárt megkapják, de előbb menjen kezet mosni, most még úgyis megégetné a száját! És vegyen fel egy pólót, mert még kísértésbe visz – kacsintott rá vidáman. -Emily meg vegyen fel valami cípőt, mert felfázik ezen a hideg márványon! – rendelkezett anyaian, így aztán kézenfogva, mint két rendre utasított kiskölyök elballagtak a férfi szobájába, hogy szót fogadjanak a szigorú hangú, de mosolygós házvezetőnőnek. Mire előkeveredtek, a pite is kihűlt.

*

Claire izgatottan csillogó szemekkel nézett a teája fölött Emilyre. Robert éppen elindult Angieval Amandához, így volt pár nyugodt perce, hogy kikérdezze a lányt a történtekről.

-Tényleg kidobta végre azt a némbert? Helen felhívott, hogy taxit kellett hívjon a nagyságának, aki dúlva-fúlva csomagolt össze, de szófogadóan lelépett. Meg is voltam lepve, mert azt hittem, balhézni fog. Mit csinált már megint, amin végre ez a mamlasz is felkapta a vizet?

-Bevallotta neki, hogy nem fogja harc nélkül feladni, mert még mindig szereti, és biztos volt benne, hogy Robert is érez iránta még valamit, mert …. - a versekről valamiért most inkább mégsem akart beszélni - … szóval, biztos volt benne. Rob meg látta, hogy én is hallottam mindent és attól tartott, hogy Kristen szövegétől megint köztünk lesz botrány, úgyhogy így próbálta világossá tenni a helyzetet mind a kettőnk előtt. Én, részemről nagyon hálás vagyok neki. – vigyorgott bele a csészébe.

Claire mosolyogva nézte. –Jót tesz neki, hogy téged megismert! Már nagyon régen láttam, hogy így kiáll saját magáért és a társáért.

-Hát, nekem is nagyon jól esett. – motyogta a lány, aztán a bokájáig elpirult, amikor arra gondolt, hogy de még milyen jól… 

Amikor egy óra múlva sem volt a férfi sehol, mindketten egyre izgatottabban lesték a kandallón álló órát.

-Csak nem érte őket baleset? – mondta ki Claire a mindkettőjüket nyomasztó kérdést, ám ebben a pillanatban a bejárat felől meghallották a kulcs zörgését.

-Hol voltál? – tették fel az elgondolkodva belépő Robertnek szinte szinkronban a kérdést, mire a férfi megrántotta kicsit a vállát. -Felugrottam az ügynökömhöz. Tudni akartam, hogy mire számítsak, ha visszamondom a filmet. Úgy néz ki, hogy ki tudok hátrálni belőle anélkül, hogy megbízhatatlannak titulálnának.

Emily nézte meghatottan és tudta, hogy nehezen szánhatta rá magát. –Köszönöm! – suttogta halkan.

-Nem csak miattad tettem. – emelte rá Robert a szemét. Még mindig nem tért igazán magához, ez az egész nap egy hullámvasútra hasonlított, és kicsit megviselték a hullámhegyek és –völgyek. Még életében nem lépett vissza egyetlen szerződéstől sem, de Jenna felhívta a film producerét, és kisebb konferenciabeszélgetés keretében Harold Folder is megértette, hogy ez most egy különleges eset.  

Ugyan a fickó lelkére kötötte, hogy ne hozza nyilvánosságra a visszalépése okát, legalábbis ne szó szerint, de azért kicsit tartott tőle, hogy Emily esetleg megint nem úgy fogja megtudni a mondandóját, ahogy azt ő szeretné neki elmondani. Még életében nem táncolt a magánélete nyugalma ilyen borotvaélen, és ez a kis titkolózás most nem a legszerencsésebb pillanatban jött, de nagyon várta már a közelgő torontói filmfesztivált, ahol jelöltként részt vesz majd. Egyrészt ez lesz az első alkalom, amikor Emilyt megpróbálja rábeszélni, hogy legyen a kísérője, másrészt… nos, ezt a másrészt még párszor át kell gondolja, mielőtt végső döntésre jut, mindenesetre Foldernek elég volt ahhoz, hogy megértse, miért kell másik főszereplőt keresnie, és ne akarjon kártérítéssel előállni.

 Jenna pedig távozáskor egy újabb szerződéstervezetet nyomott a kezébe a szokásos tudnivalókkal és telefonszámokkal. Ha minden jól megy, a következő év tavaszát Európában töltik majd, Magyarországon, ahol már többször is forgatott, a kimondhatatlan nevű Etyekwoodon. Eltökélt szándéka volt, hogy oda a családjával együtt utazik majd.