"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. április 24., szerda

Az álmok néha valóra válnak 51.




Robert a telefont szorongatva, a szemét a plafonra függesztve, enyhe grimasszal a szája sarkában hallgatta az anyját, aki éppen kérdőre vonta. Angieval beszélt korábban és a kis pletykafészek persze már elmesélte a nagyanyjának, hogy a felnőttek megint gyerekosztályra való stílusban veszekedtek egymással.
-Nézd anyu, tudom magamtól is, hogy hirtelenjében talán mondtam olyasmit, amit nem kellett volna, de a legrosszabbkor történt az egész és én se tudom magam mindig kontrollálni. Kicsúszott, de majd kiengesztelem.

-Majd?...  Drága fiam... – sóhajtott az anyja.
-Vittem már neki virágot. – vágta rá morcosan, mire az anyja meglepő harciassággal kérdezett vissza:
-És? Remélem, kivágott vele együtt!
Robert a szemét forgatta. Nők!
-Akkor szerinted mivel engeszteljem ki? Már, ha feltételezzük, hogy nekem kell kiengesztelni egyáltalán. Engem basszus nem sajnál senki! A frászt hozták rám és még dühöngenem sem szabad? Egyébként meg nem vehetek minden alkalommal valami ékszert, amikor előbb beszélek, mint gondolkozom, mert akkor rohamtempóban fogok tönkremenni.

-Drága fiam. Én szeretlek, de te tényleg olyan hülye vagy, mint ahogy itt most előadod? – hangzott el a költői kérdés. –Ékszert? A jegygyűrűjén kívül szinte soha nem is hord semmit. És hát valljuk be, nem is kezdtél volna vele, ha az a nő lenne, aki egy smukkért mindent elnézne neked. Valami személyesebbet, szívhez szólót vigyél neki!
-Basszus, mindenki ezzel jön! De a fene se tudja, mire gondoltok, mert azt egyik okostojás sem mondja meg, mi a franc legyen az a személyes. Mégis mit?
-Hát, erre neked kell rájönnöd, de most terhes és talán valamit ezzel kapcsolatban... 

-Óvszert – röhögött fel Robert, mire az anyja felsóhajtott: -Reménytelen eset vagy!
-De hát miért? Az igazán személyes és ha lett volna, nem is lenne terhes. – kacarászott még a saját viccesnek vélt gondolatmenetén a fia, mire Claire feladta:
-Na, szia! Majd ha megjött az eszed, beszélünk. – zárta rövidre a telefonálást. Robert meglepve nézte a néma ketyerét, az anyja ritkán szokott vele ilyen türelmetlen és kevéssé megértő lenni. Minden nő megőrült! Bár, az még talán tetszett is neki, ahogy mindenki Emilyvel szolidarított. Van érzéke a kisasszonynak ahhoz, hogy a maga pártjára állítson akár vadidegen embereket is. 

Személyes...? – dohogott még mindig magában, ahogy a szállodai szobában pakolászott. Angie leszórt holmiját a kisszobába vitte, de közben véletlenül lelökte Emily utazótáskáját az ágyról. Egy dvd-lemez esett ki belőle, amin alkoholos filccel csak annyi állt: Junior. Jesszus Em! Ilyen ősrégi filmmel mit akartál kezdeni? – dobta félre a lemezt, aztán kicsit később, amikor úgy érezte, az agya olyan üres, mint egy fehér írógéplap, hirtelen ötlettel benyomta a laptopba és elindította; aztán néhány pillanat múlva majdnem elsírta magát. A fia volt a felvételen, az alig 15 hetes fia.

Kimerevítette a képet és csak nézte a sárgásbarna felvételt, ami az előbb még lüktetve, tekergőzve, dobolva töltötte be a képernyőt. Amit Emily alig domborodó pocakja rejtett sejtelmesen, amit eddig fel sem fogott igazán, az most szinte kézzelfoghatóvá vált, annyira valóságossá, hogy a szeme sarkában újra érezte, ahogy egy könnycsepp utat keresve duzzad. Szóval, Em ajándékot hozott neki, a fiukat, és ő meg képes volt azt kiabálni, hogy minek jöttek utána. Bravó Pattinson, egy hülye pöcs voltál már régen is, mostanra pedig egy hülye fasz lett belőled. Nem nagy változás, és semmiképpen nem válik a dicsőségedre.

Emily bezzeg tudott neki valami igazán személyeset hozni. Már az,. hogy idejött, hogy elhozta a lányát, hogy láthassa, éppen elég nagy ajándék lett volna, de ő elhozta Juniort is. Ő meg jó szokása szerint bebizonyította, hogy meg sem érdemli ennek a nőnek a szerelmét.
Lecsukta a laptop fedelét, és felkapta a télikabátját. Szétnéz a városban, hátha szembejön vele valami nagy „személyes” ötlet. 

Angienak vett egy puha plüsskutyát olyan bársonyos bundával, hogy egy igazié sem lehetett volna simogatnivalóbb. De Emily ... két órával később is tanácstalanul rótta az utcákat az egyre erősödő hóesésben.  Az arcát a bosszúságtól a sűrű pelyhekbe fordítva fújt egy nagyot... miért képtelen a számára legkedvesebb nőnek megszerezni a tökéletes békeajándékot? Amikor újra maga elé nézett, a pillantása egy baba-mama boltra tévedt. És ha nem Emilynek, hanem Juniornak venne valamit?


Fogalma sem volt róla, miért, de a legénybúcsú jutott hirtelen az eszébe, ami meglehetősen keményre sikeredett… a fiúk Marcusra bízták a szervezést, aki nem hagyta ki, hogy sztriptíztáncosnőket ne hívjon… de végül az ifjú férjjelöltek ártatlanul keveredtek ki az ügyből, mivel Marcus és az öccse, James magukra vállalták a lányokkal való törődés terhét. De addig jónéhány lesújtó pillanatást gyűjtött be álmai asszonyától, amíg a két vőlegény szerepe az ominózus estében tisztázódott. Akkor látta a kék szemekben ezt a sértettséget, mint ma délután. Emily minden bizalma ellenére nagyon rossz ötletnek tartotta a legénybúcsús csajozást. Azt mondta, hisz neki, hogy nem volt semmi komoly, de nem tehetett róla, a kevésbé komoly része legalább annyira bántotta. Ő meg akkor is csak vigyorgott, a fejében lötyögő tekintélyes mennyiségű alkoholtól bambán, aztán még másnap is hagyta magát kényeztetni a saját zúgó feje miatt, ahelyett, hogy a menyasszonyát öntötte volna aranyba, amiért a végletekig megértő vele. 

Közben lassan végigsétált az üzleten. A kínálat zavarbaejtő volt, egy férfi számára mindenképpen.  Fogalma sem volt, merre kezdjen keresgélni. Aztán egy ismerős arcot pillantott meg a kisruhák között válogatva. Ashley!
-Szia! Hát te? – köszönt rá és a nő kicsit összerezzent.
-Csak nézelődök. Rendben vagy? – kérdezett vissza a nő aggódóan.
-Ja, persze, minden oké. – mormolta a férfi, miközben az apró ruhákat nézte. Hát ezt biztos nem fog venni, azon egyszerű oknál fogva, mert lövése sincs róla, mit és mekkorát kellene vennie. A tanácstalansága annyira nyilvánvaló volt, hogy Ashley is rákérdezett:
-Kerestél valamit? De hát az a baba még annyira pici... azt mondják, nem jó ómen, ha valaki nagyon előre vásárolgat. Ha nekem egyszer gyerekem lesz, az biztos, hogy csak a szülés előtt veszem meg a szükséges dolgokat. 

-Ááá, fogalmam sincs mit akarok ebben a boltban, csak egy hirtelen ötlet volt. Emilyt akartam meglepni valamivel, ha már úgy viselkedtem ott a kórházban, mint egy idióta, de a virágtól nem volt elájulva.
-Nem csodálom. Már ne haragudj, de elég tapló voltál vele. Azért jött, hogy örömet szerezzen, te meg lényegében kidobtad, amikor a válladra lett volna szüksége. Biztosan nagyon megijedt, hogy a kicsinek nem történt-e baja, te meg csak azzal voltál elfoglalva, hogy a baleset megzavart a koncentrálásban. Ráadásul nem is tehetett az egészről…

-Tudom, csak... most neked magyarázzam? Te is úgy rúgtad ki Zalánt, mintha ő tehetne róla, hogy képtelenek vagyunk összehozni Joel elképzelését. Egyébként, ha nem vagyok túl indiszkrét, akkor mi volt a balhé oka? Amikor megjött, mind a ketten örültetek, hogy látjátok egymást, aztán elmentetek vacsorázni és másnap reggel úgy repült el, hogy még oda se köszönt. Csak nem hitt el valamit abból a sok szarságból, ami az újságokban megjelent? Okosabb fiúnak tartottam ennél. Emily szerencsére nem foglalkozott vele, mert az már csak hab lenne a tortán.

-Hát, nem volt egészen nyugodt emiatt sem, de igazából én akasztottam  ki. Aztán persze ő is átment tahóba, mert nálatok férfiaknál, mindenre ez a válasz.
-Nana... ha nem akarod elmondani a lényeget, akkor ne általánosíts! – fenyegette meg az ujjával a férfi, miközben egy falatnyi rugdalódzót forgatott a kezében.
-Hát, az a vacsora egy kész csőd volt, ha tudni akarod. Azt hittem, majd gyertyafény közben rávezethetem, hogy mire várok már időtlen idők óta, de megmakacsolta magát és a vége persze veszekedés lett.

-Éééés... elmondod, hogy mire vársz már  időtlen idők óta? – mosolygott rá a férfi.
-Hhhm... – sóhajtott nagyot Ashley. –Gyereket akarok végre! Szerinted mégis meddig várjak? Amíg már csak egy béranya tudja kihordani? Zalánt meg évek óta ismerem, azt hittem, már képes elkötelezni magát. Ha egy esküvővel nem is, de legalább egy gyerekkel. De felszívta a vizet, én meg odavágtam, hogy lehet, hogy nem is az a baj, hogy nem akar, hanem nem tud... de akkor meg lehetne hozzám őszinte.
-Upsz, és ezek után átment ...tahóba? Hát, szerintem ne csodáld, minden férfi átmenne, én is.
-Te egyébként is hamar átmész, úgyhogy ez nem referencia. – húzta el a száját Ashley.
-Ash! Szerinted ez nem volt erős? De komolyan.
-Oké, erős volt, beismerem. De a visszavágás is az volt, úgyhogy ne védd annyira!
-Na, most már kíváncsivá tettél, mit mondott?
-Hogy neked úgyis olyan jól összejött mostanában  a dolog, talán forduljak hozzád.
-Ó, Ash... ezt csak a sértettsége mondatta vele, biztos nem gondolta komolyan. 

-Ráadásul olyasmit mondott ki, amire én is gondoltam már – suttogta halkan a barátnője, mire Robert úgy fordult feléje, mint akibe vipera mart. Zavartan nézett körül, hogy van-e a közelükben valaki, aki hallhatta ezt a „vallomást”, de szerencsére senki nem volt hallótávolságon belül. Igazság szerint záróra előtt pár perccel ebben semmi meglepő nem is volt.
-Ash, ezt most nem kellett volna kimondanod! Szerinted mégis hogy a fenébe forgassuk le a hátralevő napokat ezzel az információval a fejemben? Én soha nem néztem úgy rád, hogy ... erre bátorítsalak, most meg itt van a balhé Em-mel, aki mellesleg a feleségem, meg még te és Zalán is, aki most nyilván legszívesebben kiherélne... jézusom, már nem is tudtad volna jobban megkavarni a szart.

-Ne sírj már nagyfiú! Te kérdezted, hogy mi volt a gubanc, hát ez volt. Ennyi. Ezért még nem foglak az ágyamba ráncigálni, hogy csinálj nekem egy bébit, nyugi. Csak egy kósza gondolat volt, mert már annak idején sem értettem, hogy miért nem volt esélyem Kristen mellett. Még Nikkit is előbb észrevetted, mint engem, és Rachelle-t is... és igen, baszta a csőröm, hogy engem meg nem. Most meg itt vagyunk megint, és már nem is tudom, hogy akarnám-e egyáltalán. Lehet, hogy őrültség, de amíg csak az én fejemben volt, jó ötletnek tűnt. Így kimondva már tényleg nem annyira.
-Téged mivel tudna Zalán megbékíteni? – tette fel a mai napra rendelt kérdések kérdését Robert, mire Ashley ránézett, aztán valahova az üzlet apró ruhácskái felett el a végtelenbe.
-Ha visszajönne, egy szó nélkül magához húzna és megadná nekem, amire annyira vágyom.
Robert egy pillanatra lemerevedett, aztán a kis rugdalózót a nő kezébe nyomta.
-Ó, hogy ez nekem nem jutott eszembe?! Bocs, nekem rohannom kell! Szia! – és tényleg rohant. Egyenesen a kórházhoz vitette magát az első taxival .


3 megjegyzés:

csez írta...

"Vénember" létére elég hosszú ideig tartott neki, hogy leessen neki,hogy tennie kell valamit, míg meg rájött, hogy mit is, egész zarándokutat bejárt XDDDDD
Jót mosolyogtam ma reggel is, tetszett!
Kösz&pusz

Névtelen írta...

Szia!
Rob egy nagy ökör :) !
Várom a holnapit !
An

Névtelen írta...

Szia!
Rob tényleg reménytelen, de imádom ahogy Claire osztja :D
És a kis Junior :) El nem tudom képzelni mit talált ki engesztelésnek de várom a holnapot, hogy megtudjam.

Kate