Az álmok néha valóra válnak 44.

-Ne már! Mindig csókolóztok! – állt meg Angie a nappali ajtajában, aztán az ijedten szétrebbenő felnőttekhez futott és Emily kezébe kapaszkodva hadarni kezdett:

-Tudod, hogy ma egy éve vagy velünk? Apával megbeszéltük, hogy elmegyünk a parkba fagyizni. És meglepetés is lesz, de nem mondom el, mert akkor nem lenne meglepetés. – vigyorgott tele szájjal.

Emily aggódón nézett Robertre. A fagyi! Nyilván egyiküknek sincs kedve most a parkban fagyit nyalogatni, de hát ez a sorsa azoknak a felnőtteknek, akik egy ilyen égetnivaló és egyben imádnivaló gyerekkel vannak megáldva. Angie már beleélte magát a fagyis sétába, úgyhogy fagyizás lesz, mert neki egyelőre megsejtenie sem szabad, micsoda felhők gyülekeznek a családja feje fölött.

-Na, gyere! – nyúlt a férfi keze után, hogy felhúzza a kanapéról az összegörnyedt testet. –Most fagyizunk, aztán este beszélgetünk még a dologról. Addig talán az óceán túloldalán is elgondolkodik róla valaki, hogy csak vagdalkozott vagy tényleg komolyan gondolta.

*

Brighton, az angol riviéra, a Brit-szigetek legnépszerűbb üdülőhelye, melynek széles, köves tengerpartján egymást érik a szebbnél-szebb, előkelőbbnél előkelőbb szállodák. De Robert nem ezek egyikében foglalt szállást, hanem egy alacsony sorházban vett ki egy két hálószobás, a tengerre néző nappalis és erkélyes kis házikót. A nyüzsgéstől kicsit távolabb fekvő épület ideális megoldásnak látszott, hogy a történtek ellenére néhány kellemes napot töltsenek ott. 

Az indulás volt a legizgalmasabb része a kirándulásnak, mert Emilyt Angie elhívta a közeli pékségbe, addig Robert pár holmit összekapkodott magának és a lánynak is egy utazó táskába, aztán ezeket és Angie összekészített kis táskáját betette a csomagtartóba. Amikor a lányok hazaértek, megreggeliztek, majd újra csak Angie nyafogni kezdett, hogy autózzanak egy kicsit. Emily hiába próbálta lebeszélni, hogy ebben a szép időben vétek kocsiba ülni, azért csak nekiindultak. Már majdnem elérték Brightont, amikor a lány ráébredt, hogy itt valami összeesküvés zajlik, aztán mosolyogva hagyta, hogy a Pattinsonok kényük-kedvük szerint kényeztessék. 

Valamikor régen, amikor még ő maga is kislány volt, a nagyanyjával már járt Brightonban. Helentől tudta, hogy már a római korban is állt itt település, ám nyoma sem maradt annak a kis halászfalunak, amit valamikor a 18. században doktor Russel „fedezett fel”, amikor tengervizének üdítő erejét, levegőjének frissességét hirdette. A levegő valóban kellemes errefelé, hiszen a város mögött meghúzódó dombok gyakran feltartják a szárazföldön gyülekező ködöt.

A város maga akkor vált népszerű üdülőhellyé, amikor 1783-ben a walesi herceg, a későbbi IV. György itt telepedett le. A herceget aztán szép számmal követték az előkelő londoni társaság tagjai, és ez a város építészetében is nyomot hagyott. Mrs. Fitzerberttel kötött titkos házassága után ideköltözött egy partközeli házba, de az egyre fényűzőbb hercegi mulatságokhoz sokkal tágasabb és elegánsabb termekre volt szükség, ezért aztán az épületet keleties stílusú palotává alakíttatta. Később Viktória királynő olyannyira nem kedvelte a környezetéből kirívó extravagáns palotát, hogy le akarta bontatni, míg végül megkegyelmezett neki, de eladta a városi tanácsnak. Fényképek tanusága szerint az I. világháború idején az angol hadseregben szolgált indiai (szikh) katonákat ápoltak benne. 

A város nyolc kilométeres tengerparti sétányán két móló áll, mindegyiken színházteremmel, vidámparkkal, a Királyi Pavilon mellett a város másik meghatározó jelképét adva. Mindenesetre a sós pára, a kavicsos parton heverésző diákok, a kiskocsmákban vagy az előttük lévő virágyágyások szélén üldögélő és iszogató turisták és helybéliek teszik olyan kedveltté a városkát, hogy aki egyszer már járt itt, az újra és újra vissza akar térni néhány napra átélni a hangulatát. 

Gyerekként csak szép emlékek kötötték a városhoz és most megtudta, milyen az, ha felnőtt nőként

vendégeskedhet itt, egy férfival, A férfival, akit a világon mindennél jobban szeret. Napközben a ház előtti fövenyen napoztak, megmártóztak a hűvös habokban, homokvárat építettek a fáradhatatlanul nyüzsgő Angievel, aztán rendbe szedték magukat, a kislányt átvitték a közelben nyaraló barátnőjéhez éjszakázni, ők pedig vacsorázni indultak a városba. Hazafelé a cipőjüket a kezükben fogva andalogtak a homokon, aztán mielőtt beléptek volna a házba, Robert magához húzta a lányt.

-Nem akarom elrontani ezt a csodás napot, de döntöttem. –Írok Krisnek, ha ki akarja teregetni a szennyest, ám tegye. Csalódni fog ugyan, ha azt hiszi, ez csak engem sodor majd el, ő pedig sértetlenül keveredik ki a dologból, de nem érdekel. Ha velem vagy, akkor majd megbirkózunk a dologgal. Angie már nehezebb dió, mert nehéz lesz neki elmagyarázni a dolgokat, ha a sajtó elszabadul, de amíg nem robban a bomba, nem akarom összezavarni. Az ügyvédem szerint fennáll a veszélye, hogy ha belépek Amerikába, akkor letartóztatnak, és bíróság elé állítanak, de ülnöm aligha kell. Viszont valószínűleg egy állástalan színész leszek. Odaát egészen biztosan. Úgyhogy, pillanatnyilag ez minden, amit kínálni tudok.

-Ha benne vagy a pakliban, akkor máris vevő vagyok rá. – csókolta meg Emily, aztán hagyta, hogy a férfi a karjába kapja és fellépdeljen vele a teraszra.

*

A hajnal a nyitott ablakon át beszivárgó sós párával, a könnyű függönyön játszó fénypászmákkal, a sirályok vijjogásával, de leginkább Robert ölelő meleg karjaival mosolyt csalt Emily arcára. Pedig a tegnap estében semmi mosolygós nem volt. Rob csendes bejelentése egy pöröly erejével vágta mellbe. A tehetetlenség kínozta, amiért nem tudja megakadályozni, hogy Kristen tönkretegyen mindent, amit a férfi szívós munkával eddig elért, merthogy annak a cikknek a megjelenése tönkretenné, abban sajnos biztos lehetett. És valóban nemcsak ő látná kárát, de a lánya és sok kedves ember, akik az igazi barátai voltak. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy teheti meg Kristen ezt valakivel, akit állítólag szeret. Igaz, hogy a szeretet és a gyűlölet között hajszálvékony a választóvonal, lévén mindkettő erőteljes érzés, de Kristen úgy tűnik, most tudatosan a sötét oldalt választotta. A kétségbeesés sok mindenre ráviszi az embert, ezt ő is tudta, bár ebben az esetben Kris a legértelmetlenebb visszavágást tervezi. Nos, az a tyúk még nem tudja, milyen az, ha valaki igazán szeret és meg akarja védeni a szerelmét.

*

Robert értetlenül nézte, ahogy Emily kapkodva csomagol egy kis táskába.

-Nem értem. Eddig még nem is említetted, hogy utaznod kell. De ha megvárod a mai tárgyalásomat, akkor elviszlek én, emiatt nem kell vonatoznod.

Tegnap jöttek haza Brightonból a legnagyobb szerelemben és egyetértésben, felkészülve rá, bármivel is álljon elő Kristen, közösen megbirkóznak vele. Erre ma reggel Emily bejelentette ezt a váratlan utazást Bristolba.

-Nézd Rob, nem várhatok, a nagyi megkért, hogy jöjjek, és tartozom neki annyival, hogy azonnal indulok. Helennel van valami, kórházba került, ott a helyem mellette pár napig. Ezt meg kell értened!

-Rendben, megértem én, persze, csak olyan üres lesz nélküled a ház – adott a lány kezébe egy blúzt, aztán elvigyorodott, ahogy felismerte a virágos blúzt.

-Nana, ilyen szexi darabra biztos nincs szükséged a kórházban – ráncolta össze a homlokát.

-Azt csak azért viszem, ha netán valaki jönne vendégségbe, ne egy szál melegítőben üldögéljek otthon. – rántotta ki Emily a blúzt a kezéből. Azt semmiképpen nem hagyhatja itthon, hiszen még szüksége lehet rá, hogy felhívja magára a figyelmet. Behúzta a táska cipzárját, aztán egy gyors csókot nyomott a férfi szájára, amikor felharsant a ház előtt a taxi dudája. –Mennem kell, legyetek jók, sietek vissza. Drukkoljatok!

-Oké, drukk-drukk... de még te se tudod mihez ... – grimaszolt rá a férfi, miközben a táskát vitte Emily után. A taxiba bedobta a csomagot a hátsó ülésre és még egy utolsó csókra magához húzta a lányt, aztán nagyot sóhajtva lovagiasan megvárta, amíg elhelyezkedik és becsapta a kocsi ajtaját. Ahogy megütögette a tetőt, a sofőt már indított is.

*

Esteledett már, amikor Robert kérdőn nézett Mrs. Comptonra.

-Emily nem telefonált? Azt hittem, legalább szól, hogy szerencsésen megérkezett, és hogy mi van a nagyanyjáékkal.

-Nem, nem telefonált, de miért nem hívja fel?

-Igen, azt fogom tenni – motyogta a férfi és már sokadszor hallgatta ma végig „Az előfizető pillanatnyilag nem kapcsolható” szöveget Emily számát tárcsázva. Hirtelen gondolt egyet és a tudakozót hívta, aztán valamivel később a vezetékes telefonon tárcsázott.

-Jó estét, Mrs. Hastings, Elisabeth! Robert vagyok. Csak azért érdeklődöm, hogy Em megérkezett-e szerencsésen, mert a mobilját elfelejtette visszakapcsolni, vagy lemerült, mindenesetre reggel óta nem tudom elérni. Remélem, Helennel minden rendben!

-Jó estét, Robert! – hallatszott a vonal túlsó végén a kissé bizonytalan válasz. –Helen, köszönöm kérdését, a lehető legjobban van, de nem egészen értem, miért keresi itt Emilyt? Nem szólt, hogy ide akarna jönni.

Robert megfeszült és a telefon majdnem elroppant a szorításában.

-Akkor ne haragudjon Elisabeth, biztosan félreértettem valamit. Bocsásson meg, hogy zavartam! – motyogta zavartan és kinyomta a készüléket. –Basszus, Em! Hova a fenébe tűntél? És főleg, miért titkoltad el előlem, hogy hova tartasz?

Fejében egymást kergették a gondolatok, de még ötlete sem volt, merre keresse a lányt. Ha ezzel a szöveggel lépett le itthonról, akkor aligha mondta el a hugának vagy másnak, hogy ténylegesen hova ment. Emily! Mi a fenét művelsz?

*

Emily hunyorogva állt a reptér előtt és taxira várt. Amikor végre elékanyarodott egy kocsi, egy idős házaspár lépegetett lassan ki az épületből és megesett a szíve rajtuk, felajánlotta nekik a kocsit. A sofőr már majdnem indított, amikor az idős férfi letekerte az ablakot és kiszólt:

-Hova megy kedvesem, osztozzunk meg a kocsin?!

-Emily megadta egy belvárosi szálloda címét, a házaspár pedig nem engedte fizetni, amikor a célhoz értek. Ők még mentek tovább, nagyjából arra a környékre, ahol legutóbb Roberttel laktak. Robert! Mostanra már biztos rájött, hogy átverte, de hát nem mondhatta meg neki, mire készül, mert egészen biztosan lebeszélte volna, sőt megtiltotta volna neki, hogy megpróbálja.

Fáradtan rogyott le a szobájában, aztán a fürdőszobába ment, hogy a kádba vizet eresszen. Amíg arra várt, hogy a kád megteljen, bekapcsolta a telefonját. Kismillió nemfogadott hívás és sms pittyegése jelezte, hogy a férfi fáradhatatlanul próbálta elérni. Mostanra már biztosan rettentően mérges –sóhajtott nagyot, aztán kikapcsolta a készüléket. Nem kockáztatta meg, hogy a legrosszabb pillanatban kezdjen el csörögni.

*

Robert nem sokat aludt az éjjel. Angieval is összeveszett, mert a kislány képtelen volt elsőre megérteni, hogy fogalma sincs, hol van az ő drágalátos Emje, akkor sem, ha huszonötödször is rákérdez hosszú szempillái alól olyan szemrehányó tekintettel, hogy már a falra mászott tőle. Most igazán nem érezte hibásnak magát azért, hogy a lány eltűnt. Nem tett és nem mondott semmi olyat, amiért Emilynek világgá kellett volna mennie. Hacsak ezt az egész átkozott helyzetet nem tekinti annak. De hát nem olyannak ismerte a lányt, aki emiatt egy szó nélkül lelépne. Bár, mit tud ő a nőkről? Kristen lépése is remek példája, hogy fogalma sincs, hogy működik a női agy. 

És az a hazugság, amivel Emily lelépett… hát, jobb színésznő, mint sokan a pályán. Ha kicsit izgatott is volt, azt ő betudta a Helenért való aggódásnak, akiről néhány óra múlva kiderült, hogy hál istennek a legjobb egészségnek örvend. A feszültség óráról órára nőtt benne egyrészt az aggodalom, másrészt a felháborodás okán, amiért Emily egy körmönfont hazugsággal hagyta itt magára. Lehet, hogy örökre lelépett? Nyilván… nem egzisztencia neki egy állástalan, meghurcolt színész, őrá sem vet jó fényt, ha vele mutatkozik, hát a legegyszerűbb megoldást választotta és lelépett. Lehet, örökre. De aztán kifújta a bennszorult levegőt és eldöntötte, nem, ilyet Em nem csinált volna. De akkor hova a fenébe tűnt?

*

Emily türelmetlenül nézte az órát, a gyomra percről percre zsugorodott össze. Most valahogy már nem találta annyira jó ötletnek a nagy tervet, amit még ott Brightonban azon a hajnali órán kiötlött. Megrángatta magán a virágos blúzt és egy zsebkendővel kicsit megtörölte a száját, hogy a rúzs mégse legyen annyira hangsúlyos, már-már kihívó, mint ahogy elsőre sikerült felvinnie. Amikor a határozott kopogás felhangzott a szobája ajtaján, összerezzent, aztán vett egy nagy levegőt és mosolyt varázsolva az arcára, kitárta az ajtót:

-Köszönöm, hogy eljött, igazság szerint nem nagyon bíztam benne, hogy reagál egy idegen hívására.

Az ajtóban álló kedvtelve futtatta végig rajta a tekintetét, aztán egy kissé gunyoros mosollyal beljebb lépett:

-Ritkán hagyom ki, ha egy szép nő találkára hív; és érdekes volt a kérdés, amit feltett a telefonban.