Perlekedők 15.

Robert  órákig hevert a Tabán füvén és az égen lassan tovatűnő bárányfelhőket bambulta üres aggyal. Egyetlen pillanatra zavarták csak meg, egy kajla kutya nézte őt játszótársnak, de a gazdája hívására ő is lelkesen visszarohant, nála felejtve  egy  letört faágat. Amikor a gyomra hangos kordulással jelezte, hogy ma még a reggelin kívül nem evett semmit, felkönyökölt és lenézett az út felé. Megpróbál fogni egy taxit és visszamegy a szállodába.

Amikor a főbejárat előtt kiszállt, élénkzöld egyenpólós fiatalokra esett a pillantása, akik a turistákat csábították különböző programokra. Városnézés, hajókázás, színház. Igazából lett volna kedve azt a kevés szabadidőt  ilyen tartalmasan eltölteni, már első nap gondolt rá, hogy egy kedves asszisztenst akár meg is kérne, legyen a kísérője. A vendéglátói nyilván kezüket-lábukat törve igyekeztek volna a kívánságait teljesíteni, csak éppen neki nem volt mindegy, kivel éli meg ezeket a pillanatokat. Aztán megkezdődött a csatározás Annával és el is feledkezett róla, hogy mi mindent akar bepótolni, hogy ne úgy menjen haza a második budapesti forgatásáról is, hogy semmit sem látott. És most itt van Adél nagy vallomása, amelynek köszönhetően a huga elérhetetlenebbé vált a számára, mint valaha, és egy olyan emléket őrizhet erről a városról, amilyet egyetlen másikról sem. Remek. – húzta el a száját.

A nappaliban egy zongora terpeszkedett, nyilván Anna és Stephanie együttműködésének gyümölcse, bár eddig még nem ült le mellé… Most azonban örült neki, mert a gitár nem volt megfelelő gyógyír az érzésekre, amik elöntötték. A gitár az öröm hangszere, a bánatát egy zongorának tudta inkább átadni. A hangok mindig is a legjobb barátai voltak, ha játszott, a zene balzsamként vonta be a lelkét, segített átmosni az agyát, megtisztítani a gondolatait. Leült a hangszer mellé és próbaként egy dalt kezdett pötyögni. A hangok valahonnan a múltból, agya egy rejtett zugából bukkantak elő, már nem emlékezett, mikor és hol játszotta, miért tudja egyáltalán eljátszani, de mintha a kint tomboló elemek erejét akarták volna visszaadni kottába álmodva. A nyári záport, amely épp oly hirtelen tört a városra, mint ahogy ő kapta a gyomrost délben. A hangok úgy folytak alá a billentyűkről, ahogy az ablaküvegen a lezúduló víz, a basszus a dörgést, villámlást csempészte a falak közé. Ujjai könnyedén, agyának irányítása nélkül rótták a billentyűket, lábai a pedálokkal küldték a hangsúlyos basszust és csak remélhette, hogy a lakosztály szigetelése van olyan tökéletes, hogy a teljes átéléssel játszott zene ne hallatsszon le a földszintig.

Amíg játszott, lepergett előtte annak a néhány napnak minden fontos pillanata, amit ennek a forgatásnak a kapcsán itt már megélt, és rá kellett ébredjen, szinte csak azokra emlékszik, amelyeket Annával együtt élt át. Vagy ilyen sok volt, vagy csak ezek számítottak igazán. De mostanra szinte mindegy is. 

Egyetlen múltbéli nap őrülete mennyire meg tudja változtatni az élethez való hozzáállását. Három éve csak a formás testet látta, érezte; az eszét a nadrágjával együtt elhagyta valahol, és lám… a sors nem marad adós, könyörtelenül benyújtja a számlát. Most éppen nem egy gyerektartás képében, „csak” a lelkiismerete kínjával. Volt annyira józan, hogy beismerje mekkora felelőssége volt annak a napnak a végkifejletében, és erről most eszébe jutott, hogy talán éppen ez a baj, túlságosan józan! 

Felállt és a bárhoz ment… a kínálattól nem lett boldogabb, csupa erős tömény ital, amiből néha jól esett társaságban kortyolni, megtörtént már az is,  hogy elvetette a sulykot és még emlékezett a rosszullétre, ami azokat az éjszakákat követte. Feledést nem fog hozni, ezt már tudta róla, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek és egy csillogó kristálypohárba kiöntött egy jókora adag vodkát. Mintha csak víz lenne… lötyögtette meg az átlátszó folyadékot az ablak felé tartva, aztán hosszú, szomjas kortyokban inni kezdte. Megborzongott, ahogy az alkohol végigmarta a nyelőcsövét és a gyomrát. A reggeli óta nem evett semmit, és az sem volt valami sok. Csúnya lesz az ébredés – húzta el a száját a már ismerős élményre, amit a képzelete vetített előre. 

Egy órával később fancsali képpel nézegette maga előtt a zongorára állított majdnem teli üveget. Klassz, már inni sem tud. Pedig most jó lett volna a sárga földig leinni magát, rossz álomnak hinni a történteket, de attól az egyetlen pohárnyi vodkától még mindig olyan józan volt, mint előtte. Józan volt és magányos. És utálta, hogy nincs senki, akit felhívhatna, aki le tudná kötni a gondolatait. Eszébe jutott az Irish Cat és Anna. Hátha ma is énekel… előkapta a laptopot és kikereste a bár telefonszámát. Némi tétovázás után felhívta őket. A fiatal férfihang meglepve hallgatta az angol szöveget, aztán sajnálkozva közölte, hogy nem, Anna ma nem lép fel. Ugyan szerda van és elvileg ilyenkor énekel, de ma nem tudott bejönni. Beteg.

Beteg? – tette a helyére csodálkozva a telefont. Tegnap még semmi baja nem volt. Nem is szólt. És ha beteg, akkor most ő is egyedül van? Mielőtt végiggondolta volna, mit tesz, felhívta a portát és rendelt egy taxit. Mire leért, a kocsi már ott duruzsolt a bejárat előtt. Bevágódott és bemondta a lány címét, ahol az este kirakta. Istenem, mennyire szerette volna, ha behívja, de nem tudott rá haragudni azért, hogy nem tette. És amikor rácsörgött és belesuttogta a telefonba a köszönömöt… azzal a hanggal a fülében aludt el órákkal később. 

Szerencsére az esőfelhőket már elfújta a szél és most kellemes, langyos volt az este, kicsit még nyirkos a levegő, de nem kellemetlenül, testre tapadóan. Amikor a kocsi megállt az épület előtt, tanácstalanul nézte végig a kaputelefont, mire a negyedik emeleten megtalálta a lány nevét, az igazit, Steinlöchner. Már a csengő után nyúlt, amikor az ajtó kinyílt és egy fiatal férfi lépett ki rajta. Magas volt, vékony és jól láthatóan mérges, Robert a fejét lehajtva udvariasan félreállt az útjából, aztán besurrant mögötte a lassan csukódó kapun és a lifthez tartott. A negyediken kiszállva tanácstalanul nézte a három tökéletesen egyforma fehér ajtót. A lakásszámot persze nem jegyezte meg, és most nem csengethet be mindenkihez. Végül egy sóhajtással megnyomta a lifttel szemközti ajtó csengőjét. Egy középkorú férfi nyitott ajtót és kíváncsian nézett rá. Ő pedig zavartan csak annyit tudott kinyögni: -Anna Steint keresem.

-Akkor a szomszédos ajtónál próbálkozzon. – igazította útba a pasas, és rámutatott az ajtóra, amin szíve szerint először csöngetett volna.

-Oké, bocsánat, köszönöm. – habogott és megállt a hatalmas kétszárnyas ajtó előtt. Jesszus, mekkora kégli lehet emögött? – vizsgálgatta a méretes bejáratot, aztán megnyomta a csengőt. Percekig állt, de odabentről semmi mozgolódás nem hallatszott.

-Pedig itthon kell legyen, mert hallottam, amikor megjött, és azóta is teljes hangerővel szól odabent a zene. Talán azért nem hallja. Az előbb már a barátja is kereste, de már akkor sem nyitott ajtót. Miért nem hívja fel telefonon? A fiatalembernek is ajánlottam, de ő inkább mérgesen elrohant. – szólalt meg mögötte a szomszéd és Robert önkéntelenül is engedelmesen elővette a telefonját. A fickót úgy tűnik kielégítette, hogy a srácnak, aki Anna ajtaja előtt toporog, megvan a lány telefonszáma, ennyivel letudta a biztonsági ellenőrzést és visszament a lakásába. 

Robert viszont hiába csörgette újra és újra a számot, a lány nem vette fel. Közben végigszaladt rajta a gondolat, hogy akkor Anna barátjával futott volna össze az előbb a kapuban? Milyen barát az, aki elmegy, amikor nyilvánvalóan nincsenek rendben a dolgok a lány körül? Talán nem is úgy barát, de akármilyen is, elég csapnivaló, ha nem aggódik a lányért.

A zene tagadhatatlanul bömbölt odabent, most már ő is hallotta. Elővette a bankkártyáját és a Tomtól eltanult mozdulattal megpróbálta a zárat kinyitni. Tudhattam volna, ez is csak a filmekben működik – morgott az orra alatt, amikor az ajtó váratlanul halk kattanással kinyílt. Már éppen felkúszott az arcára az elégedett mosoly, amikor rájött, hogy a lány nyitotta ki odabent. Óvatosan belökte az ajtót és szinte halálra rémült, amikor Annát meglátta. Az a legkevesebb, hogy részeg volt.  Nagyon részeg. Olyan részeg, hogy alig bírta megtartani az egyensúlyát és a cseppnyi előszoba sarkába szorulva a két falat használta mankónak ahhoz, hogy talpon maradjon. -Bocs, ha hangos a zene! – motyogta, bár ebből Robert egy szót sem értett. Becsukta az ajtót, elment a lány mellett, a zaj forrását keresve, aztán a hatalmas ajtó mögött megbújó aprócska lakáshoz képest óriási hangszóró mellett meglátta az erősítőt és egy mozdulattal kikapcsolta. A beálló csend szinte jobban bántotta a fülét, mint a korábbi ricsaj. 

-Anna, mit ittál?... És mennyit? – rázta meg óvatosan a lányt, aki ettől majdnem összecsuklott. -Jézus! Már csak ez hiányzott! – sóhajtott fel magában, aztán felnyalábolta az összeesni készülő lányt és az ágyhoz vitte. Az ágy mellett belerúgott valamibe, ami hangos csörömpöléssel gurult az ágy alá. Miután a lányt letette, letérdelt és belesett az ágy alá. Egy vörösboros üveget halászott ki. Shiraz – ezt én is szeretem – mormolta magában és majdnem elnevette magát, hogy a lány egy üvegnyi vörösbortól majdnem az eszméletlenségig lerészegedett. Aztán elhalt a nevetése, ahogy az orvosságos üvegre hajazó szögletes üveget is meglátta, rajta a barackokkal. Aha, akkor alábélelt a nemzeti mérgükkel. – sóhajtott. Így már szinte elismeréssel adózott érte, hogy az ajtóig képes volt elbotorkálni. Persze, kérdés, mennyi volt ebből a pálinkából. 

A bizonyosság szinte végigcsapott rajta. Adél neki is elmondta! Mi más miatt készíthette volna ki ennyire magát? Jézus, akkor elmondott neki mindent, azt, hogy ismerték egymást, hogy lefeküdtek egymással és talán még a gyereket is? Bassza meg! Adél!  Ennyit nem ért az a délután – gondolta keserűen, aztán elszégyellte magát. Akkor, ott igenis nagy élmény volt. Olyan, amire minden pasi vágyik az álmaiban, de csak nagyon keveseknek adatik meg a valóságban. A szerencsétlenek nem tudják, hogy ők a szerencsésebbek. 

Kinyitotta az erkélyre vezető kétszárnyas ajtót, hogy egy kis friss levegőt engedjen be, aztán a döbbenettől elállt a lélegzete, amikor a hatalmas teraszt meglátta. Hiszen ez nagyobb, mint az egész kóceráj odabent! Kedvtelve nézett körül  a panorámát csodálva, és szeme megakadt a puha párnákkal teleszórt szófán a hangulatos kis lugasszerű építmény alatt. Hirtelen ötlettel bement, felnyalábolta Annát, aki morgolódva tiltakozott a cipelés ellen, aztán óvatosan lerakta kint a levegőn. 

Az összegömbölyödő lányt betakarta egy könnyű kis pléddel, aztán bement a lakásba és ott is körülnézett. Kicsi volt, de nagyon praktikus. Mindennek megvolt a jól kitalált helye, annak az apró konyhának is, amiről messzire ordított, hogy a lány ritkán használja. Még egy kávéfőzőt sem talált, csak egy vízforralót és a felette lévő szekrényben Nescafét. A semminél ez is jobb lesz, döntötte el, aztán csinált két nagy adag laza kávét és egy csöppnyi tejjel, pici cukorral ízesítette őket. Fogalma sem volt róla, Anna hogy szereti, de most úgy döntött, ennek nincs is jelentősége. A bögrékkel kiment a teraszra és lerakta őket az ágy mellé, aztán ledobált néhány párnát és a hátát nekik döntve ő is letelepedett a puha szőnyegként funkcionáló műfűre. 

Hátrahajtotta a fejét és a felettük szikrázó csillagokat nézte. Sosem volt nagy csillagász, de a Nagygöncölt  felismerte bárhol. Kortyolgatta a forró kávét és éppen arra gondolt, hogy hirtelen milyen messzire keveredett Adéltól és a problémától, és milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen itt, Annánál gondolkozhat azon, hogyan legyen tovább, amikor meghallotta a lány szipogását. Álmában sírt, és ettől az ő szíve is összefacsarodott. A férfi meg tudta volna fojtani a nővért, amiért ezt az érzékeny lelkű lányt így elkeserítette, aztán kicsit tétován hozzáfűzte a gondolathoz a maga szerepét is. Bassza meg, hogy így elromlott minden! Pedig tegnap este ez előtt a ház előtt már-már azt hitte, kialakulhat szépen lassan kettőjük között valami.  De ezek után? Ha Anna felébred, az lesz a legkevesebb, hogy józan fejjel elküldi a fenébe. 

Amikor a lány újra megrázkódott és szinte fuldokolva markolászta maga alatt a párnát, úgy döntött, lesz ami lesz, felébreszti. Kicsit megrázta a vállát, aztán megcirógatta az arcát és a nevén szólongatta. Egészen addig, amíg a lány szemei kinyíltak és kicsit kábán ráfókuszáltak.

-Rosszat álmodtál. – mondta neki és eléje tartotta a még mindig kellemesen forró kávét. –Nem iszol egy kicsit?

-Kösz, nem, mert biztos kidobnám tőle a taccsot. – motyogta Anna, miközben a halántékát masszírozta. Biztos volt benne, hogy nem álmodik, de ez a pasi itt mellette nem Tomi, hanem Robert. Ez azért meglepő megállapítás volt. Vajon hogy került ide, és főleg minek jött? Ő hívta volna? 

Csak arra emlékezett, hogy a testvérétől egyenesen hazajött és első lépésként megitta Apa dugi barackpálinkáját, amit azokra az alkalmakra tartogatott orvosságként, amikor a menzesze meggyötörte vagy csak tele volt a hócipője a világgal. Ez az este volt a pálinka nagy napja, most aztán tényleg volt mit fájdalomcsillapítania. Utána még ivott valamit, de az már erősen a ködös delíriumba veszett, hogy mit. Mintha Tomi hangját hallotta volna, a kiabálását, de hát nyilván hallucinált, hiszen ezt az illatot nem tévesztené el soha. Robert kesernyés arcvizének illata a kocsiban töltött közös utazás óta úgy burkolta be, mint valami puha felhő, amit bárhol, bármikor felismerne.  Vajon ha végig nyalnám a nyakát, akkor az íze is kesernyés lenne?  - tette fel a kérdést magának és felült, hogy a gondolatot egy áltudományos kísérlet kövesse. 

Robert kicsit ijedten figyelte, ahogy a lány felé hajol és mohón szimatolni kezd, aztán még közelebb hajol és száját enyhén elnyílva, kidugja a nyelvét.

-Anna!... Anna! …Héé, kislány! Mit tervezel? – motyogta, miközben önkéntelenül is elhúzódott előle.

-Meg akarom kóstolni a parfümödet. – jött az egyenes és meglepő válasz, miközben a lány már túlhajolt azon a ponton, ahol meg tudta volna tartani az egyensúlyát és szinte a fiú nyakába zuhant. Robert halkan elnevette magát. Ez az ő formája! Itt van ez az édes kis csaj, ő pedig játszhatja az grál lovagot, mert szegény lány olyan talajrészeg, hogy teljesen egyértelmű, fogalma sincs, mit művel. Nem akarta a dolgokat köztük még jobban elszúrni azzal, hogy kielégíti a kíváncsiságát.

-Upsz! – támasztotta meg Annát, aztán visszanyomta a párnára. –Megkóstolhatod, ígérem, de majd egy kicsit később. Oké? – mormolta neki.

-Oké! – jött a sóhajszerű beleegyezés, aztán a következő pillanatban Anna már apró kis nyálbuborékokat fújdolgálva újra elaludt. Robert visszadőlt mellé és az eget bámulva virrasztani kezdett.