Perlekedők 19.

Robert a néma telefonnal a kezében hanyatt dőlt az ágyán és Anna halk kérésének próbált ellenállni, de tudta, hogy abban a pillanatban elveszett, ahogy azok az esdeklő hangok elhagyták a lány ajkait. Mindig azon agyalsz öreg, hogy az emberek hogy fogadják majd a következő lépésed. Na, most itt az alkalom, hogy első kézből megtudd. Felhívtad… és ha belekezdtél, nem hagyhatod abba félúton. – mormolta magának. Vodkától ködös agya egy hálás gondolatot engedélyezett annak a könyvesbolti eladónak, aki a kezébe nyomta a kötetet, aztán hirtelen elhatározással lábait a padlóra téve felállt, és a kötetet a kezében tartva kiballagott a lakosztályból. A szálloda saját logójával ellátott kocsija ott állt a főbejárat előtt, nyilvánvalóan a saját vendégeik fuvarozására készen. Robert bevágódott a hátsó ülésre és bemondta a Pozsonyi utcai címet. 

Anna izgatottan nézett szét a parányi lakásban. Kimondta! Bármit is gondolt a kérés mögé, a szinte kétségbeesett hívás egyértelmű volt, és ő végül minden gátlását sutba vágva csak kimondta. Ha a férfi csak tized annyira érzékeny a női lélek iránt, mint azt ő reméli, akkor érteni fogja, hogy a telefonba beolvasott sorokkal megvette őt kilóra és azt tehet vele, amit csak akar. Mert akarta, hogy Robert eljöjjön hozzá és újra hozzábújva tölthessen néhány percet, órát, vagy akár az egész éjszakát is. Nem mert, nem tudott ennél tovább tervezgetni, mert még ő maga sem tudta, mit akar a férfitól. Adél azt mondta, ne bonyolódjon vele közelebbi kapcsolatba, de ha valakinek a tanácsára ebben a helyzetben nem volt kíváncsi, az éppen ő volt. Most még az is felmerült benne, talán éppen a nővére tett róla, hogy elkerüljön a kísértés közeléből. De nem! Adél annál jobban, mint hogy feltárta előtte a múltat, nem tud, nem mer belenyúlni az életébe. 

Szeresd, mert ha nem teszed, megteszi más! Törődj vele, mert ha nem figyelsz oda rá, elhagy téged. Öleld meg, ha kéri, mert ha nem teszed meg, megkapja majd mástól azt, amire vágyik. Ne akkor akard megfogni a kezét, amikor már hiába. … Addig örülj, amíg törődik veled, mert abban a pillanatban, hogy nem teszi, meghal valami. Valami, amiért később mindent odaadnál, de tudod, van, hogy akkor már késő lesz! – Oravecz Nóra sorai – melyeket egy ELTE-BTK kerekasztal-beszélgetésen hallott egyszer – most a pillanathoz tökéletesen illőn doboltak az agyában. És késznek érezte magát, hogy minden sort, minden szót megfogadjon.

Idegesen lesett bele a hűtőszekrénybe, ahol egy doboz tojáson, egy kancsó tejen és kevés vajon kívül semmi nem volt. Remek!- húzta el a száját a mindennapi látványtól meg sem lepve. Felkapta a pénztárcáját és lerohant a ház aljában lévő apró kis üzlethez. Hamarosan egész szatyornyi holmival hívta a liftet. Vett többféle felvágottat, sajtot, bagettet, egy üveg bort, sört és gyümölcslevet, egy nagy fürt szőlőt, mindenféle magokkal teli zacskókat. Egy egész vagyont hagyott ott a hétköznapi vásárlásaihoz képest, és még fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen mi fog történni, ha a férfi engedelmeskedik a hívásának és felbukkan. 

Két nappal ezelőtt, azon a furcsa éjszakán azt mondta a férfi, hogy le akart feküdni vele, és még mindig le akar, csak Adél szellemét szeretné elűzni kettejük közül. Hát, ő most bármire meg mert volna esküdni, hogy a nővérére még érintőlegesen sem fog gondolni. Neki csak az a fontos, hogy Robert itt legyen vele. Nem az egyetlen lány akart lenni a férfi életében, hanem az, aki számít. Akire gondol, akit szeret, akiért a világot is legyőzné. Az akart lenni, akiért mindent feláldozna, akit értékel. Akit véd és támogat. Akit soha nem hagy magára, csak ha azt kéri. Az akart lenni, aki hagyja elmenni, ha menni akar, mert tudja, hogy vannak dolgok, amiket el kell engedni. Hiszen ami a tied kell legyen, az a tied is lesz, aminek meg kell történnie, az megtörténik. Amelyik csóknak el kell csattannia, az bizony el fog csattanni.  (ON) 

Remegő ujjaival levett a polcról két öblös vörösboros poharat és kivitte a teraszra. Felverte a párnákat, összekapkodta az újságokat a kisasztalról és bevitte a hálóba, aztán tétován ácsorgott a színes magazinokkal a kezében, végül az egész paksamétát a mosogató alatti szekrénybe rejtette. Az egyik újság újra és újra kicsúszott, ezért idegesen kirántotta a kis szekrényből és mielőtt a szemetesbe ejtette volna, rápillantott a címlapra. Robert mogorva tekintete mellett Kristen és egy énekesnő, Katy Perry arcképe díszelgett, felette a kérdéssel, vajon visszatér-e hűtlen kedveséhez, vagy régi barátnőjével vigasztalódik. Anna lelkesedésére mintha hideg zuhanyt eresztettek volna. EZ volt itt a valóság, amit meg ő tervezgetett, az egy liba álmodozása volt. Az újságot ledobta a pultra és az ágy fejénél felakasztott gitárjához ment, hogy attól reméljen némi vigaszt, amikor megszólalt a kaputelefon. 

Zakatoló szívvel lépett oda a készülékhez, bár egy pillanatra felmerült benne, hogy figyelmen kívül hagyja a csengetést, úgy tesz, mintha megszökött volna meggondolatlan kérése következményei elől. Nem teheted meg! Ide hívtad, most már engedd is be! Beszélgettek egy kicsit, aztán ahogy ide hívtad, majd haza is küldöd! Meg tudod csinálni! – erősítette magát. Lehet, hogy csak egy pillanatot kapsz… Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat, ahogy jön, úgy el is illan. Csalódott leszel és nem érted, miért csak ennyi? Aztán majd megérted, hogy azért  kaptad, hogy erőd legyen harcolni az álmaidért. Hogy ne érd be kevesebbel, és töretlen hittel várd a Pillanatot, mert eljön majd a tiéd is. (Cs-H.T.után) … Bele sem szólt, csak megnyomta a gombot, aztán a bejárati ajtóhoz ment és várta, hogy a lift jellegzetes csilingelését meghallja, ahogy megáll az emeleten. 

Robert a homlokát ráncolva tolta be az elektromos zár nyitotta hatalmas üveg ajtót. Azért beleszólhatott volna a lány, hiszen akárki más is állhatott volna az ajtó előtt. Nyilvánvaló, hogy az elővigyázatosság nem az erőssége. Persze az is lehet, hogy ebben a városban még nem olyan paranoiásak az emberek, mint Los Angelesben. Bár, hogy ennyire csak őrá számított, ebben is volt valami lélekmelengető. Rég volt már ilyen, hogy valaki ennyire várt volna rá. 

Mielőtt beszállt volna az apró fülkébe, még végiggondolta, miért jött el idáig.  Vágytál, hogy szívből szeress, és szívből szeressenek. Vágytál rá, hívtad, kerested. Ott volt minden ébredésedben, minden elszenderedésedben, minden napodban, minden pillanatodban. Álmodban. És most itt áll majd előtted. A valóságban. (Cs-H.T.) Kicsit félt, hogy megégeti magát, de aztán megrázta a fejét. Ha kötéltáncosok félnének a zuhanástól,  nem vállalnák a kockázatot; de ők élvezik, hogy dacolhatnak a veszéllyel. Tisztában volt vele, hogy a szíve nagyobbat zuhanhat, mint a teste valaha is, de szeretni akart, feladni végre a szüntelen védekezést, bizonyos értelemben védtelenné válni. Eddig mindig attól félt, ha szeret és kiszolgáltatja magát, visszaélnek majd vele. Elő is fordult. De nyitni akart, erős akart lenni, mert szerelemre vágyott, és a szíve mélyén érezte, hogy ez a göndör hajú lány jó társ lenne ebben.

-Szia, idegen! – búgta selymes, erotikus hangon Anna az ajtóból, ahogy a liftajtó kinyílt.

-Te ittál? – nézett rá Robert összehúzott szemöldökkel, miközben még időben elkapta a nehéz vasajtót, mielőtt óriási csattanással a helyére csukódott volna.

-Soha többé! – tette a lány a szívére a kezét és hirtelen elkomolyodott. Nem is értette magát, miért bohóckodik itt, amikor csak örömet érzett, amiért a férfi a kérésére megjelent, mint a mesében, amikor a főhős, ha elég erősen akar valamit, az valóra válik. Félreállt az ajtóból és beengedte a férfit, aki egy könyvet szorongatott a kezében. 

-Mit olvasol? – nyúlt a kötet után.

-Verseket… magyar versek angol fordításait. Útikönyvet akartam venni, de az eladó azt mondta, ezekből többet tudok meg erről az országról.

-És mit tudtál már meg?

-Hogy volt egy Anna, aki versírásra ihletett egyszer egy költőt. És van egy másik Anna, aki szavalásra késztetett engem. Ez az utóbbi érdekes felfedezés volt még nekem is. Utoljára talán kamaszként szavaltam színpadon, és akkor is roppant bénának éreztem magam.

-Nekem nagyon tetszett. – suttogta Anna. –Gyere, menjünk ki a teraszra… odakint sokkal hangulatosabb! - Bekapcsolta a lemezjátszót, aztán előrement.

Amikor Robert leült a kanapéra és hosszú lábait kinyújtotta, szeme a két hosszú szárú boros pohárra esett.

-Akkor mégiscsak inni fogunk?

-Mértékkel nem árthat meg. – vont vállat Anna és letelepedett a kanapé másik sarkába, aztán a lábait maga alá húzva kényelmesen elhelyezkedett.

-Én már túl vagyok azon, amire azt mondják, mértékkel ivás. Mielőtt felhívtalak megittam pár pohárral. – vallotta be Robert némi grimaszolás kíséretében.

-Miért?

-Mert egy gyáva görénynek éreztem magam. 

-Ó! ... Miért is?

-Mert én kértem másik asszisztenst. – harapta be a szája szélét Robert és felkészült rá, hogy Anna kizavarja a lakásából, de a lány csak nézett rá értetlenül.

-Miért?

-Nem tudom. Megijedtem, azt hiszem. Az a múlt éjszaka… annyira bonyolulttá vált hirtelen minden, és nem akarok még több hibát elkövetni. ...Ez az egész forgatás egy szenvedés, mert képtelen vagyok a közeledben a munkámra figyelni, a nővéred már csak rátett egy lapáttal és összezavart még jobban mindent... Volt egy gyerekem, aki meg sem születhetett, és a nő, aki ezt eldöntötte, annak a nőnek a testvére, akit minden erőmmel szerettem volna meghódítani. De ezek után…? És bármi is történjék, annak öt hét múlva vége lesz, mert elutazom. Szerinted ez nem elég ok az ivásra?

Anna kicsit letaglózva hallgatta, aztán egy nagy sóhajtással átült mellé.

-Oké, akkor nem iszunk, nem venném a szívedre, ha holnap emiatt nem tudnál megjelenni a forgatáson. …Nézd, én is gondolkodtam. Dell hibázott, amikor nem szólt neked a gyerekről, bár kezdem megérteni a titkolózását is. Soha nem gondoltam volna róla, hogy belemegy egy ilyen kalandba, de mostanra azt hiszem, még ezt a részét is kezdem érteni. Amit képtelen vagyok megérteni, hogy hogyan volt képes elengedni téged? Oké, értem én… ha te menni akarsz, akkor nincs mit tenni, el kell engedni… de ha Dell helyében lettem volna, akkor is megtartom a babát, ha sosem akarod látni. Talán elküldtelek volna a fenébe, és nyilván a pénzedet se fogadtam volna el, de én kihordtam volna azt a picit, és felneveltem volna egyedül. Ha az apám meg tudta tenni, én is képes lennék rá. 

-Nem tudhatod, hogy döntöttél volna, ha a helyében vagy.

-Te nem tudod, milyen érzés anya nélkül felnőni. Én még kislány voltam, amikor már tudtam, hogy ha valamikor lesz egy gyerekem, akkor nem hagyom el soha. Ha az apja nem akarna minket, akkor sem.

-Akkor te egy nagyon ...felelősségteljes kislány lehettél – biggyesztett a fiú, és Anna kihúzta magát.

-Az voltam, és az is maradtam.

Robert nagyot sóhajtott. -Tudod, amikor az ember 23 éves, akkor teljesen idióta, csak egy balfék. Nem tudja, de nem is szabadna még tudnia, hogy ki ő, és ez egy jó dolog a színészkedésben, mert a feladatod az, hogy próbáld mímelni a karakteredet, olyan dolgokat, amiket te, és senki más sem tud rólad. Az emberek mindig is meg tudták lepni magukat, és ha nem leped meg magad az életben, akkor annyi erővel meg is halhatsz.(ROB) Néha ezt érzem, de téged hallgatva kezdem irigyelni azokat, akik ilyen céltudatosan látják maguk előtt a szabályokat, amikhez tartani akarják magukat az életben. Én egyelőre megelégszem azzal, hogy élni próbálok…néha túlélni, minden energiámat arra fordítom, hogy jó szakmai döntéseket próbáljak hozni; aztán egyszer, ha majd öreg leszek és tapasztalt róka, akkor majd tervezgetni is fogok. És tudod, ez a baj ebben a mai estében is, hogy nem tudnék ígérni neked semmit. Pedig szeretnék, csak nem akarom, hogy hazugság legyen belőle. 

-Nem akarom, hogy hazudj nekem, éppen ezért nem is várok ígéreteket.

-Ezt ne... Anna! Ugyanígy indult három évvel ezelőtt az a délután is, és látod mi lett belőle?! Már akkor sem éreztem jól magam a bőrömben utána, de most... ha megtehetném, visszacsinálnám addig a pillanatig, amíg a nővéred megállt a pad előtt, ahol ültem. És akkor inkább végigolvasnám a Budai Várról szóló ismertetőt.

-Hát, ennek speciel én is jobban örülnék. ... Miért jöttél el?

-Mert hívtál.

-Mondhattál volna nemet is.

-Akartam. ... De letetted a telefont – mosolyodott el a férfi.

-Direkt... hogy ne halljam a nemet. – vigyorgott vissza Anna, aztán csak nézte Robert egyre közeledő arcát, ahogy felé hajolt, miközben ujjaival végigsimította a szemöldökét, aztán a száját. Pontosan úgy, mint amikor tegnap reggel elrohant. 

Megbabonázva nézte ilyen közelről a perzselő szürke szemeket és amikor megadóan elnyílt a szája, hogy puhán fogadhassa a férfi csókját (ha valaha az útjára engedi végre!)... megszólalt a csengő. Még csak nem is a kaputelefon, hanem a bejárati ajtónál.

Robert keze lehullott, és mint aki transzból ébred, pislogott párat. –Égi jel?

-Kizárt! A szomszéd lehet, de most azt hiszem, megölöm... – mormolta Anna és felugrott, hogy a türelmetlen csengetőt elküldje a fenébe.

*

-Mit keresel itt? – nézett harciasan a nővérére Anna, és még véletlenül sem állt volna félre, hogy a másik beléphessen a lakásba.

-Beszélnünk kell! Te is tudod, csak hisztizel. Szerinted igazságos, hogy meg sem hallgattál, csak elrohantál? Nem tudhatod, hogy te mit csináltál volna a helyemben, úgyhogy ha valakitől, hát tőled nem vártam, hogy rám vágod az ajtót.

-Bocsánat, ha rosszul esett! Nyilván az én hibám, mint ahogy az is, hogy én mindent elmondtam neked, ami velem történt, ami nekem fájt, te meg magadban tartottad ezt évekig és most, amikor csendben kellett volna maradnod, akkor kipakoltál. Csak azért, hogy innentől neked könnyebb legyen. De hogy mit érzett Robert, vagy mit éreztem én, az egy cseppet sem érdekelt. Szóval, bocsánat, ha megbántottnak tűntem. 

-Engedj be, ne itt az ajtóban beszéljük ezt meg! – próbált besurranni mellette Adél, de Anna elállta az útját.

-Nem vagyok egyedül, és most nem akarok beszélgetni.

-Tomi van itt?

-Nem Tomi, de nem akarom, hogy találkozz vele, úgyhogy kérlek... menj el!

-Jézusom, Anna! Robert van itt? Mondd, hogy nem fekszel le vele csak azért, hogy ...

-Hallgass el, most hallgass el, mert megtéplek! Hogy mersz engem a helyes viselkedésre figyelmeztetni, vagy tőlem egyáltalán bármit is számon kérni? ...

Az előszobából behallatszott a szóváltás és Robert Adél hangját is megismerte. Ó, basszus, még ez is! Ha valakit nem akart látni ma este, az határozottan a nővér volt. Bár, ha más szemszögből nézte, akkor talán félelmetesen jó volt az időzítése, mert egyetlen másodperc választotta el attól, hogy megcsókolja Annát, és onnan a dolgok egészen biztosan valami fájdalmasan szép, de reménytelen fordulatot vettek volna. A következő pillanatban Anna felháborodott hangját hallotta és hogy valaki, vélhetően Adél, a terasz felé csörtet.