Perlekedők 21.

A csók kitartott egészen a földszintig, és ott is csak azért fejeződött be, mert valaki kívülről kinyitotta az ajtót. Robert zavartan kapta le kezeit a lány gömbölyű hátsójáról, és Annát magához ölelve kuncogva surrantak ki a langyos estébe, miközben az illető bocsánatot kérve hebegett mögöttük. A kapu előtt megállva a férfi körülnézett. A környék hangulatos volt, a közeli kávézó teraszán most indult be a pezsgés, harsány zenével dobva fel a hangulatot, de nem sok értelme lett volna a fenti terasz fantasztikus panorámáját és a meghitt magányt felcserélni arra, hogy a tömeg közepén bújjanak meg. 

-Merre? – nézett várakozóan Annára, aki némi gondolkodás után a Margithíd irányába indult. Bebújt a férfi hóna alá és átölelte a derekát, aztán némán, a gondolataikba mélyedve egymáshoz igazított léptekkel sétáltak. Anna csak most döbbent rá, hogy már napok óta ezt a percet várta. Ezt az összebújást, amikor szabadon a férfi keze után nyúlhat, és a magáét tétovázás nélkül fonhatja össze az övével. És most elfogadott mindent, amit kaphatott abban a szűkre szabott időben, ami a rendelkezésükre állt. Nem panaszkodott, inkább örült, mert bármennyire is tiltakozott ellene a lelke, de szíve mélyén tudta, hogy ennek a szerelemnek nincs jövője, így aztán igyekezett meggyőzni magát, ha nem vár tőle semmit, akkor csak nyerhet vele. … A hídfőnél Robert megrántotta a lány kezét. 

-Innék egy kis vizet! – mutatott a még nyitva tartó élelmiszerbolt felé. Anna máris arrafelé vette az irányt.

-Bubis vagy bubimentes? – emelt meg két kis üveget, mire a férfi a rózsaszín kupakos felé nyúlt. A pénztárnál pedig látszólagos blazírtsággal  egy kis csomagot dobott még a kosárba. Anna igyekezett nem tudomást venni a beszerzett apróságról, bár bensőjének egy része feldübörgött a várakozás és a kilátásba helyezett extázis  gondolatára; majd fizetés után kézenfogva a férfit, az aluljáró helyett az úttest felé vonszolta, aztán átszaladtak a közeledő kocsik előtt.

-Hééé, ha kivasalnak, alaposan felborítod a forgatási rendet. – borzongott meg a férfi, ahogy mögöttük hangos dudálással eldübörgött egy taxis.

-Nem hagynám, hogy bajod essen, különben is én voltam hozzá közelebb – vigyorgott rá a lány, mint egy rossz gyerek, és a közeli villamos felé húzta. –Azt mondják, az egyik legtutibb városnézés a Dunaparton, ha végigvillamosozol a kettessel, még az útikönyvek is hozzák az ötletet. 

Felkapaszkodtak a szinte üres járműre, aztán az egyik lehúzott ablakhoz álltak. Anna éppen csak kilátott és nem is igazán érdekelte a máskor még őt is rabul ejtő látvány, mert csak a hátulról hozzásimuló testre tudott figyelni, de azért hősiesen igyekezett röpke városnézést tartani. Ahogy elindultak, Robert még szorosabban ölelte magához az egyik kezét a a lány mellei alatt körbefonva, a másikkal  mindkettőjük előtt kapaszkodva, s így csapdába ejtve; miközben a sötét fürtök illatába burkolózva hallgatta, ahogy magyaráz. A menetszél játékosan az arca előtt táncoltatta a göndör tincseket, s ahogy elhaladtak a Parlament óriási épülete mellett, eszébe jutott valami, ezért lehajolt és egy apró csókot nyomott Anna nyakára, hogy elhallgattassa, aztán a fülébe suttogott. A stratégia működött, a meleg lehelet hatására a lány hangja elakadt és borzongás futott rajta végig, ahogy a férfi a fülébe súgta, hogy a szállodánál szálljanak le.

A megállóban zavartan néztek egymásra. Robert rekedten szólalt meg, miközben elmerült a lány minden korábbinál sötétebb szemeiben:

-Két lehetőségünk van… szoba vagy Lánchíd…

Anna egy pillanatnyi tétovázás után az utóbbi mellett döntött. –Fiatal még az este…

Robert egy kesernyés kis kacajjal és grimasszal próbálta leplezni a csalódását. Anna jelzései egész este annyira sokfélék voltak, hogy már egészen összezavarodott és nem is próbálta előre kitalálni, mi lesz a következő húzása, de azért szíve mélyén reménykedett, hogy az este végül meghitt körülmények között ér majd véget. De ha nem, hát nem, ő tud várni, végül is mást sem csinál évek óta… 

Anna csöndben várt, amikor a fiú végighúzta a kezét a híd acélvarratain. Felhasználta a perceket, amíg Robert nem őt nézte, s belefeledkezve bámulta. Még vonzóbbnak látta, mint eddig bármikor. Most nem a színész állt előtte, a szupersztár, hanem egy londoni fiú, aki elragadtatással adózik egy remek szakember és egy feltörekvő nemzet örök életű emlékművének. Mesélt neki a reformkori Magyarországról és ez az ember, aki előtt milliók hódoltak, egy kisfiú kíváncsiságával hallgatta a történetet. Teljesen elvarázsolta a férfiban rejlő kettősség, a karizmatikus egyéniség a szomszéd fiú egyszerűségével ötvözve.

Lassan bandukoltak a hídon, a férfi a lány választásába beletörődve, lehiggadva, őszinte érdeklődéssel vizsgálgatta közelről valaha élt honfitársa alkotását és néma elismeréssel adózott a korabeli mérnök találékonyságának és szépérzékének, valamint a kivitelezők, megannyi kétkezi munkásember ügyességének. Szinte elképzelhetetlen volt az akkori technikai lehetőségek mellett ennyi szépség acélba és kőbe álmodása a gyors sodrású folyó közepén. Átérve még elcsípték a kis fogaskerekűt, aztán a Palota tövéhez megérkezve, Anna a Várnegyed felé vezette. A Halászbástyára még éppen felengedték őket, ahol egy gyors pillantást vetve a lábuk előtt elterülő városra, Robert behúzta az egyik toronyba és végre megcsókolta. 

Anna a karjait a férfi nyaka köré fűzve hozzásimult és boldogan vett részt az érzéki utazáson, ami egyértelműen arról mesélt, hogy a férfi vágyik rá. Voltak már tapasztalatai, de ez a csók mégis másnak tűnt a korábbi pasik mohó és akaratos csókjainál. Talán akkoriban ő is úgy reagált, … erre már nem is emlékezett, de most csak a sóvárgást érezte mindkettőjükben. Teljesen azonos hullámhosszon rezonáltak és ettől ő adni akart… magából, az érzéseiből, …mindenből, amit csak adhatott.

Robert egy mély sóhajtással eltolta magától, és a város felé fordítva újra magához húzta. Állát a lány nyakában nyugtatva halkan megszólalt:

-Micsoda nyugalom van itt fent! – A teste ugyan másról mesélt, de a csend és a város ide alig elhallatszó moraja valóban békés burokba vonta őket. 

-Csak azt nem értem, miért csináltatok úgy, mintha nem is ismernétek egymást… - szólalt meg Anna és a mondat úgy érte Robertet, mint egy jól irányzott gyomros.

-Nem akartuk, hogy tudd, csak összezavarta volna a dolgokat.

-Kösz… most így sokkal jobban sült el, de tényleg – húzta gúnyos grimaszra a száját a lány.

-Nézd, mindenkinek az életében van olyan epizód, amit legszívesebben örökre elfelejtene; és egyikünk sem tudta ott, akkor, abban a pillanatban, hogy a másik nem akarja-e inkább elfelejteni.

-Egy ilyen emléket?

-Nem tudom neked megmagyarázni, hogy mi történt velünk aznap. Egy őrület volt, valami teljesen irányíthatatlan. Csak a pillanatnak éltünk, és láthatod mi lett a vége.

-Úgy beszélsz róla, mint egy hibáról. Amikor Adélnek mondtad, azt hittem, csak kemény akarsz lenni vele.

-Hiba is volt. Most látom igazán, hogy mekkora.

-Hát, kösz az őszinteséget. Segít, hogy én ne kövessem el ugyanezt a … hibát.

-Anna! Ez egészen más!

-Igen? Honnan tudod? Hazamész és néhány hét múlva már csak arra emlékszel, Budapest milyen egzotikus hely, néhány év eltéréssel megvolt a nővér és a huga is.

-Fejezd be! Veszekedni akarsz? … Igazságtalan vagy! Fogalmad sincs róla, mit érzek ezzel az egész katyvasszal kapcsolatban.

-Akkor mondd el!

-Oké, még én sem tudom. Vonzol, mint lepkét a fény, de most nem kizárólag a farkammal gondolkodom, mert akkor már rég túl lennénk a dolgon.

-Ne legyél ilyen beképzelt! Ehhez azért kellene az én szavam is, nem?

-Hidd el, elakadna a szavad, ha nagyon akarnám…

-Hidd el, le tudnálak állítani, ha nem akarnám…

-Ez most kihívás? Mert akkor a legtutibb módja, hogy felhúzz egy pasit.

-Nem… annyira nem izgat a dolog, hogy próbára tegyelek – biggyesztette le az ajkát Anna. Örült, hogy háttal áll a férfinak, mert a szemei nem árulhatták el, de egy valamivel nem számolt…

-Gonoszkodsz, de nem baj, mert a tested más mond, mint a szád. Érzem a remegéseden, hogy most csak kötözködni akarsz. Van, akiknél ez az előjáték része. Néha beválik, máskor az embernek elmegy tőle a kedve.

-Neked is elment? – suttogta halkan a lány, megérezve, hogy talán túl messzire hagyta sodortatni magát a gondolataival, amik még hadban álltak egymással.

-Bassza meg, Anna! Ne csináld ezt velünk! Tudod nagyon jól, hogy akarlak… csak még fogalmam sincs, hogy védjelek meg… ettől az egész helyzettől, magamtól, a velem járó szarságoktól. Nem vagyok én akkora szám, akiért érdemes lenne feladni mindent.

-Ez egy kihívás? Mert akkor a legtutibb módja, hogy felhúzz egy lányt. – idézte a fiú szavait, aztán hirtelen fény pásztázott végig rajtuk. A biztonsági őr jött figyelmeztetni őket, hogy bezárják a területet éjszakára.

-Ennyit a nyugalomról… - grimaszolt Anna és az elhatározás, amely még a híd pesti hídfőjénél született,  végleg meggyökeresedett benne. Meg fogja lepni Robertet, és ami történik majd, mindkettőjük szabad akaratának lesz a döntése. Kicsit még izgult, mert a végkifejletben emellett a fickó mellett sosem lehetett biztos, és kicsit félt megkockáztatni egy elutasítást…. A Halászbástyát elhagyva elsétáltak a Bécsi kapuig, aztán Anna a sétány felé kanyarodott. A Hadtörténeti Múzeum előtt leültek a történelmi ágyúkra és boldog önfeledtséggel csókolóztak, míg Robert el nem nevette magát.

-Mi olyan vicces? – ráncigálta meg rajta az inget Anna, amiért a fiú láthatóan nem veszi komolyan ezeket a torokszorító perceket.

-Csak eszembe jutott, hogy amikor utoljára ilyen ágyúkra másztam, még fogalmam sem volt róla, hogy a mászásnál sokkal jobb játékot is lehet rajtuk játszani.

-Te, nagy gyerek… - sóhajtotta a lány és fázósan húzta össze magán a kardigánt. Robert lerázta a válláról a fekete farmer dzsekit és a lányra terítette.

-Meg fogsz fázni és csúszik majd a forgatás – tiltakozott erőtlenül Anna, ahogy mélyet szippantott a férfi illatát hűen őrző anyagból.

-Ha te leszel beteg, akkor sem tudok koncentrálni. Melletted egyébként is nehéz. Azt hittem, majd jobb lesz a helyzet, ha nem leszünk egész nap együtt, de csak rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Az utódod mellett látom, hogy mennyire összepasszoltunk… mintha kitaláltad volna sokszor a gondolataimat, kérnem sem kellett…

-Nekem is úgy tűnt, hogy mi nagyon összeillünk… Azért is szeretek veled lenni, mert melletted sosem unatkozom. Eleinte felpaprikáztál, néha már azzal is, hogy a kis gonoszkodásaimat nem vetted komolyan, de aztán rájöttem, hogy bízom benned, a gondolataidban, mert sokszor érzem úgy, hogy ugyanúgy gondolkodunk. Pedig az hiszem, már a hibáidat is ismerem, meglepően kevés van egyébként… de ezekről is úgy gondolom, pont jól kiegészítjük egymást. Az én erényeim jól kioltják a hibáidat és viszont. Mintha még a félelmeink is hasonlítanának, bár erről még keveset beszéltünk, csak a múlt kapcsán érzem, hogy még a szakmai, sőt a párkapcsolati kérdésekről is nagyjából ugyanaz lehet a véleményünk. … És az elmúlt nap borzasztó volt, mert rájöttem, hogy szükségem van a jelenlétedre… hogy érezzem a saját jelenlétem súlyát.

-Komoly szavak… én sokkal zavarosabban éltem meg az elmúlt napokat. – vallotta be a férfi, miközben úgy nézte Anna arcát, mint aki örökre a retinájába akarja égetni a látványt. A már megszokott gyengéd mozdulattal megsimogatta a lány arcát, miközben folytatta a vallomását: -Egy ideje emésztem magam érted. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj, nekem nagyon is feltűnt. Nem értettem miért menekülök előled? De mit válaszolhatnék? Hogy beleszerettem a Napba? Nehogy azt hidd, hogy a nevedet suttogtam a párnámba elalvás előtt… éppen csak ideges voltam és undok, és képtelen voltam felfogni az okát. (V.Fable)

-Gondolod, ha az ágyadba bújnék, megnyugodnál? – kacsintott rá a lány a férfi reakcióját lesve.

-Remélem, hogy nem! – nyomott egy újabb csókot a szájára Robert, aztán felhúzta. –Gyere, ha gyalogolunk, nem fázol annyira!

Érezni fogod legbelül, ha megértél a Találkozásra. Becsülni fogod magad annyira, hogy tudd csak azt elfogadni, akire szívedből vágysz. Nem éred be kevesebbel, csakis a legjobbal. Csak akkor fog értelmet nyerni a milliónyi kiontott könnycsepp, és a be nem teljesedett kapcsolatok. Érteni fogod, hogy azokkal miért nem járt kézenfogva a rózsaszín köd, és vele miért üli meg az agyad. Ugyanis, ha bármelyikkel jött volna a nagy rózsaszín felhő, soha, de soha nem ülhetnél most mellette. És az szívás lenne. – Oravecz Nóra egy újabb gondolata járt a fejében. Nem is hitte volna, hogy ennyi minden megmaradt abból a két órás beszélgetésből, és idővel ennyire egyet fog vele érteni. Nyilván akkor nem volt érintett, és agya, amely oly jól el tudta raktározni az információkat, ezeket a mondatokat parkolópályára tette. Roberttel pedig időszerűvé váltak és szép lassan elősorjáztak a mélygarázsból.

Ne hidd, hogy nem tudsz szeretni, hogy nem vagy rá képes! Képzeld, nagyon is tudsz. Szívből, mélyről, úgy, ahogy sohasem tudtad elképzelni. De ezt akárki nem válthatja ki belőled, csak akkor jön, ha valaki megérdemli, és az a valaki arra érdemes. Ki kell érdemelni, meg kell dolgozni érte! A varázslat kevés, az elmúlik. De hinni kell! Elengedni a félelmeket, megnyitni a szíved. És ne hidd, hogy képtelen vagy rá! Akárkinek nem adhatod magad, és akárki nem fogja kiváltani belőled azt, amit igazi szerelemnek hívunk. Türelem. Értékes dologról van szó, és nem adhatod akárkinek… - amikor idáig jutott a gondolataiban, Anna megállt egy modernségével a környezetéből kirívó, de színével mégis a történelmi épületek közé illeszkedő ház előtt és felnézett az ablakokra. 

-Ha azt mondom, hogy gyere fel egy italra, azt gondolod majd, hogy a másik Stein lány is be akar húzni a csőbe?

Robert értetlenül nézett rá. –Anna! Soha nem gondolnék ilyet! Egyébként a nővéred sem tette, és ezt próbáljuk meg most már megemészteni mindannyian! De ha az az ital felmelegít, szívesen elfogadom. Ki lakik itt?

-Senki. Anya halála után apa mind a kettőnknek nyitott egy-egy számlát, amit a diploma megszerzése után kaptunk kézhez. Én itt vettem belőle egy kis lakást. Befektetésnek, mert a teraszomat nem hagyom ott, bármilyen szép itt is a panoráma. Felújíttattam és talán kiadom majd, de még nem volt időm foglalkozni vele. Viszont az utolsó takarításnál határozottan emlékszem, hogy hagytam itt egy üveg mézesbarack pálinkát. Azt még a te kényes angol gyomrod se fogja kiköpni. – vigyorgott rá felszabadultan. 

-Előre megfontolt szándék, hm? – hunyorgott rá Robert, ahogy a lány a kapukód beütése után az emeleti zárat már egy kulccsal nyitotta ki, majd a bejárati ajtónál egy másikat vett elő.

-Nem. A kulcscsomómon mindig rajta van, mert soha nem tudhatom, mikor adódik úgy, hogy fel akarjak csábítani ide egy jóképű turistát, hogy a hazai gasztronómiából adjak neki ízelítőt. – nyújtotta ki a nyelvét Anna csúfolódva. Robert nevetve lépett be mögötte a lakásba, és ahogy a lány az előszobai tükör alatti kis polcra dobta a kulcsot, elkapta a derekát és megcsókolta, aztán félszemmel felmérve a környezetet, a szoba felé vezető ajtó irányába húzta.

-Dicsérted a panorámát, de azért remélem van függöny is, mert nem a sötétben akarom felfedezni a tested – suttogta neki csillogó szemekkel, ahogy egyik pillanatról a másikra maga mögött hagyta a józan megfontoltságot és engedte, hogy a visszafojtott szenvedély átvegye felette az irányítást.

-A hálószobában még zsalu is van – motyogta Anna a lelkiismeretes házigazda szerepében, elfúló hangon, ahogy a férfi hangjából sütő szenvedélyben megsejtette a következő órák buja ígéretét.

*

A hálószobában nemcsak zsalu volt, hanem egy meglepően méretes franciaágy is, amely az apró szobát majdnem teljes egészében elfoglalta. Csak a két oldalán lévő kis szekrénykéknek jutott még hely. A falak még árasztották magukból a friss festés jellegzetes szagát, még hiányzott róluk a dekoráció, de a halvány pasztel szín az ágytakaró színével harmonizált, és a gyenge lámpafényben puha fészekként hívogatta őket a párnákkal teleszórt ágy. Robert megtorpant az ágy mellett és miközben a szeme egy pillanatra sem eresztette el őt, lassú mozdulatokkal letolta Annáról a saját farmerdzsekijét. Hagyta a földre hullni, majd követte a lány kardigánja, s végül a könnyű nyáriruha maradt csak, amely egész este olyan lágyan ringott a lány teste körül, hogy a gondolatai többsége akaratlanul is azzal foglalkozott, milyen lehet kibontani belőle. Alig tudott úrrá lenni a türelmetlenségén, hiszen már a lány lakásában sem sok hiányzott hozzá, hogy szeretkezni kezdjen vele. De még mindig bizonytalan volt. Ha most lefekszenek egymással, akkor sem ígérhet semmit, és ettől valahogy tisztességtelennek érezte a dolgot. 

Anna testét a várakozás forró lávaként öntötte el. Egész este érezte a férfi izgalmát és ez az ő vágyát is az egekig korbácsolta, de tudta, hogy Robert még mindig nem határozta el magát. Pontosan tudta micsoda küzdelmet vív magában a férfi, mert ő maga is harcolt még saját józan érveivel. Mindketten vágytak a másikra, az ölelésre, a belefeledkezésbe, az öntudatlan megsemmisülésre, és mindketten tudták, ha megteszik, attól semmi sem lesz egyszerűbb, csak még jobban belebonyolódnak ebbe a halva született kapcsolatba. De már túl voltak azon a ponton, amikor az ember a józan eszére hallgat, már csak a vér szava számított, a testükben forrón száguldó véré.

-Akarod? – nyögte Robert, miközben úgy fogta őt a kezei között, mint valami ritka értékes porcelánt, amely egy óvatlan érintéstől is darabokra törhet.

-Akarlak! – súgta vissza Anna.

Eljött hát a pillanat, amelyet napok óta éreztek, hogy nem fogják tudni elkerülni, ahhoz túlságosan erősen hajtja őket egymás felé a vágy. Már átléptek azon a határon, amikor még képesek lettek volna lemondani a másik testének megtapasztalásáról, a szenvedély hevében elsuttogott forró szavakról. Visszafojtott lélegzettel nézték egymást, ahogy a másik ruháitól szabadítják meg a testet, amely már oly sok álmatlan éjszakát okozott mindkettőjüknek. Amikor végre ott álltak egymás előtt meztelen testtel és lélekkel, Robert felemelte a kezét. 

-Gyönyörű a tested! – súgta rajongva és ujjaival végigsimított a meredező bimbóktól le egészen a lány hasáig, aztán kezeivel megragadta Anna fenekét és szorosan magához húzta.  -Sokkal szebb vagy, mint ahogy álmaimban elképzeltelek. Ott ugyanis mindig volt rajtad valami, úgy látszik szegény a fantáziám, mert meztelenül képtelen voltam magam elé képzelni a tested.  Álmomban mindig csak a szemeid láttam, a hajad, a szád… és mire elértem volna ezekhez a csodás halmokhoz, mindig felébredtem a sivár valóságra. 

-Zavarba hozol … - suttogott pirulva Anna. Már mások is dicsérték a testét, de soha nem érezte ennyire izgatónak a halkan

elsuttogott szavakat, amiknek nyomán szinte felforrt a bőre alatt a vér, követve a férfi szavait és játékosan kalandozó ujjait.

-Pedig még el sem kezdtem igazán a szépséged dicséretét – nevetett a férfi és óvatosan lenyomta az ágyra, aztán a lány kezeit a feje fölött tartva pár pillanatig csak nézte a kitárulkozó női testet. –Minden porcikádról lennének áhítatos szavaim, ha már verset nem tudok költeni… de lehet, hogy zenét igen … - merengett hangosan. Anna már szinte homorított a vágyakozástól. Soha nem gondolta volna, hogy a szavak puszta erejével is lázba lehet hozni a testét. Mindig is volt benne egy adag szégyenlősség, de most Robert pásztázó tekintete előtt nem volt benne késztetés, hogy elrejtse magát a szürke, csodálattal telt szemek elől. Büszke volt… még őt is meglepte az érzés, de kifejezetten büszke volt, hogy le tudta nyűgözni ezt a férfit, és ezt az érzést nem cserélte volna el semmiért. Ennyire talán még soha nem érezte magát hódító nőnek, és tudta, hogy mással nem is lenne ilyen.

Amikor Robert egy pillanatra magára hagyta és a farmerdzseki zsebéből előkotorta a kis csomagot, Anna nevetve nézett rá:

-Előre megfontolt szándék, hm?

-Határozottan! – vigyorgott vissza a férfi, aztán visszamászott mellé az ágyra…