Perlekedők 22.

Robert már rég túl volt azon a ponton, amikor a külvilág eljutott volna hozzá. A barátságos kuckó igazi szerelmi fészek volt, bár nem volt halk zene, gyertyafény, és nem hozott Annának virágot, mégis úgy érezte, ilyen meghitt perceket talán nem élt át még soha. Az ágy melletti kislámpa puha, meleg fénye aranyos ragyogásba vonta a bőrüket, a mozdulataikkal ránduló izmok játéka tökéletes anatómiai tanulmány volt, szemet és lelket gyönyörködtető egyaránt. A nappali hatalmas ablakán át bevilágított a sétány kandeláber-sora és a Vérmezőről monoton zümmögésként húzódott fel a közlekedés zaja, de ezekkel nem foglalkozott. Az egyetlen, amire koncentrált, az Anna volt. Nemcsak a teste, de a hangja, a lélegzete, a reakciói. Ezekből tanulta, apró árulkodó jelekből, hogy hogyan szerezzen neki örömet, és milyen módon juttassa kifejezésre az elragadtatását, amelyet a lányt csalt elő belőle. Adtak és kaptak, fáradhatatlanul fedezték fel a másik testét, s közben mohón falták egymás száját.

Már nem is emlékezett rá, mikor szeretkezett ilyen felszabadultan … abban sem volt biztos, hogy volt-e ilyen valaha. A legelső csalódás után soha többé nem tudta teljesen átadni magát a másiknak. Félt a megaláztatástól, a fájdalomtól, a veszteségtől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze, ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem rögös útjához, így csak akkor tudta volna elkerülni őket, ha idejében letér az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett volna, hogy ne is szeressen. Amikor Adéllal találkozott, már ezt az utat járta, de a teste éhes volt, hát elvette, amire szüksége volt, mert találkozott valakivel, akiben megvolt az önzetlen adás képessége, aki nem várt cserébe semmit a pillanatnyi odaadáson kívül. Aztán nem is olyan régen, egy verőfényes nyári napon arra ébredt, hogy egy olyan lány arca kísérti, akitől nemcsak kapni akar, hanem akinek adni is. És mindennél jobban szeretné, ha az a másik szeretne tőle kapni valamit. 

Egy barátja egyszer azt mondta: Egy nap, amikor arra ébredsz, hogy egy nőt ölelgetsz és szerelmes vagy, az lesz az a pillanat, amikor le kell lépned. Ne öltözködj, ne törődj semmivel! Hanyatt-homlok menekülj, mert lehet, hogy nem aznap, csak egy hét múlva, de valamikor biztosan összetörik a szívedet újra. De most nem volt benne félelem, mert ebben a szerelmes ölelésben nemcsak a teste vett részt. Nemcsak a testi vágy élt benne, hanem a lélek vágya is arra, hogy a testek ölelésében teljesedjen ki az a csoda, ami napról napra a bűvkörébe vonta, és amire azt a semmitmondó és ugyanakkor mindent kifejező szót használják: Szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül, mert az ölelés édes ízét a szerelem adja. Mert a szerelem nem csak egy szó. Nem csak egy fogalom. Nem csak egy érzés. Sokkal több ennél. A szerelem valóságos. Teste van és lelke. Gyönyörű szemei, lágy hangja, puha keze, és csodálatos mosolya. Igen. A Szerelem nem elvont fogalom, nem megfoghatatlan érzés. Mert a Szerelem Ő maga. (Cs-H.Tamás után)

Ahogy Anna a nevét suttogva adta át magát ennek a szerelemnek, ahogy teljes bizalommal és mély szenvedéllyel kitárulkozott előtte a teste és a lelke egyaránt, Robertben bizonyossággá érett a gondolat, hogy az életben két egészen biztosan megismételhetetlen pillanat van. A születésé és a halálé, az első és az utolsó szívdobbanás. És a kettő között a szerencséseknek megadatik  egy harmadik, amitől értelmet nyer a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel és meglátod benne mindazt, ami értelmet ad a mindennapoknak. 

Robert megbabonázva nézte a szempárt, a mélybarna, a szenvedély hevétől most majdnem fekete szemeket és valami olyat érzett mélyen elmerülve a lány testében és mozdulatlanul élvezve a pillanat nagyszerűségét, amit általában csak egyetlen egyszer érez az ember az életben; már aki van olyan szerencsés, hogy megadatik neki ez az érzés. Érezte, hogy elkapja, magával sodorja egy erő, amelynek meg sem próbált ellenállni, mert még a sejtjei is tudták, hogy teljesen hiábavaló próbálkozás lenne, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert mindig erre várt. Úgy érezte, mintha végre hazaérkezett volna. Mintha ez volna a világon az egyetlen hely, itt az ágyban, szorosan a lány forró testéhez simulva, ahol otthon van, ahová tartozik. Oly sok álmatlan éjszakán, idegen országokban, idegen ágyakban ide vágyakozott, csak akkor még elképzelni, megfogalmazni sem tudta. 

Szótlanul feküdtek sokáig, ölelve egymást összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a békés csönd maga volt az örökkévalóság, s már most érezték, hogy sosem tudnak betelni vele. Megérintették egymás arcát, gyengéd simogatásuk egy lepke könnyedségével siklott tova, hogy aztán a másik hajába kapaszkodva éhes csókban forrjanak össze újra. Csak a csókot érezték, a másik karjának ölelését, a lábak kapaszkodását, egy szívverést kettőjük között, melyről azt sem tudták melyikük szívének dörömbölése. Együtt zuhantak a szakadékba és tudták mindketten, hogy bármilyen csodát is éltek át, de fájdalmas lesz a földetérés; talán még fájdalmasabb, mintha sikerült volna ellenállniuk a kísértésnek..

Robert kinyitotta a szemét és látta, hogy Anna is őt nézi valami áhítatos, szinte csodáló pillantással. Nem értette, miért néz így rá, mintha éppen most tudta volna meg, hogy elnyerte a főnyereményt. Hát nem érzi, nem érti ez a bolond lány, hogy a férfi itt a szerencsés nyertes? Libabőrös lett, ahogy a lány a szemébe nézve halkan csak annyit mondott: -Szeretlek! – A szó, a hang, a gyengéd érintés, ami kísérte, egyszerre zaklatták fel és nyugtatták meg; de abban biztos volt, hogy a lány ezzel az egyszerű csendes szóval örökre magához láncolta.

*

Anna abban a percben adta meg magát, amikor az ajtón belépve Robert magához ölelte. Már nem számított semmi, sem a

nővérével közös múlt, sem a józan érvek, amelyek mind ez ellen a kapcsolat ellen szóltak, semmi nem gátolhatta volna meg, hogy lefeküdjön vele. Úgy akarta a férfi ölelését, mint még talán soha semmit egész eddigi életében. Egyszerűen szüksége volt rá, mint a levegővételre… de talán még annál is jobban, hiszen úgy csókolták egymást, mint aki oxigén nélkül is vígan élhet. Nem akart egy pillanattal sem előrébb gondolkozni a jelennél, csak az érintések számítottak, a halkan elsuttogott csodáló szavak, amelyek testének olyan rejtett kis zugaiba is eljutottak, ahová korábban férfi bókjai még sosem.

Most csak szeretni akart, adni, kapni és még többet adni; és nem gondolni a holnapra, amikor ez az egész már a múlt lesz, amin ha fájó szívvel is, de túl kell lépjenek mind a ketten. Nem akarta magát áltatni… Robert el fog menni, de valami mély asszonyi vágyódással mégis azt akarta, hogy az ölelése emléke elkísérje… és talán egyszer… visszavezesse majd hozzá. 

Az első csók után rájött, hogy olyan neki ez a férfi, mint a kábítószer. Nem kéne vele belebonyolódnia semmibe, mert nem tesz jót neki, de egyszerűen képtelen volt lemondani róla. Most az egész egy tündérmesének tűnt, és valószerűtlen volt, hogy a herceg itt van vele és azt suttogja a fülébe, szereti. Ilyen csak a filmekben van, próbálta visszarángatni önmagát a földre, de aztán a herceg újra megcsókolta, még csúf béka sem volt előtte, és most képtelen volt arra gondolni, mi lesz ezután. Csak az itt és a most számított, csak a mohón kutató kéz, mely az ájulásig fokozta benne az extázist.

Tizenhat évesen azt hitte, egy kék szempár és szőke haj minden álmának netovábbja, aztán tizennyolc évesen már túl volt az első csalódáson és úgy döntött, soha többé nem hisz a kék szemű fiúknak, aztán Gergőben és Tomiban is azt hitte, ott lapul az Igazi, csak nem ásott még elég mélyre, hogy megtalálja bennük. Ez a pillanat azonban bebizonyította, hogy soha még csak a közelében sem járt a felfedezésnek, abszolút rossz helyen és rossz szempontok alapján keresgélt. És nem is kell keresnie, csak nyitottnak lennie, hogy Ő rátaláljon. 

Most érezte életében először, hogy az az érzés, amit tinédzserként kergetett, váratlanul és feltartóztathatatlanul megérkezett. Kisebb körülményeskedés után beállított és felülírt mindent, anélkül, hogy ő tehetett volna ellene bármit is. Csak annyi választása maradt, hogy élvezze. Nem érdekelte a holnap, most csak a pillanatnak élt és boldog volt, hogy átélheti, mert látta maga körül a sok megkeseredett arcot, akiknek egy életen át sem adatott meg ez a néhány felhőtlen extatikus pillanat, ami  neki jutott. Ők elfogadták, hogy nem juthat nekik több, de ő nem érte be kevesebbel, mert akkor azt is elfogadta volna, hogy nem is érdemel mást.

Már nem érdekelte a múlt, sem a hollywoodi álompáré, sem Adél …csak azt szerette volna megérni, hogy egyszer megtudhassa, kivé válna mellette ez a férfi és kivé válna ő maga. A múlt sosem véletlen. Valamiért az ember megválik tőle és maga mögött hagyja, és sokszor a boldogság csak azon múlik, hogy örökre meg tud-e válni tőle. Megtörtént, elmúlt, már nem lehet rajta változtatni… az egyetlen dolog, amit szebbé lehet tenni … a jelen, és ha szerencséjük van, a jövő.

Sokan képtelenek kimondani azt a szót, amelyet ők már belesuttogtak ennek a kis szobának a csendjébe, a zihálásuk közti rövidke csendbe: Szeretlek! Pedig van valami varázsos ereje, hiszen elég hallani egyetlen egyszer, őszintén, szenvedélyesen és máris biztonságot és valami mély elégedettséget hoz magával. Ezt nem lehet csak úgy kimondani… ölelni kell közben, csókolni… és érezni. Nem is kell sokkal többet mondani, ha az érzés megszületett, már nincs szükség szóvirágokra. Az őket

beborító csend is lehet beszédes.

*

Amikor lassan visszataláltak a földre és összesimulva elnyúltak egymás mellett, Anna a fiú fölé hajolt és csak nézte, mint aki örökre az emlékei közé akarja raktározni a vonásait. Robert lehunyt pillái rejtekéből várta, hogy a lány mit akar tenni, de amikor már percek óta csak nézte őt, kinyitotta a szemét, és akkor ő is megértette. Most valami olyat lát a másikon, amit ezelőtt még talán soha. Nemcsak a bájos, sötét és most kócos fürtök által keretezett arcot, a mélybarna szemeket, a csókra álló szájat, hanem a szemek mélyén a lány lelkét, amit megosztott vele. Magára húzta és a hajára csókolt lehelve ringatta. Csak arra tudott gondolni, hogy együttlétük minden perce felejthetetlen lesz, ezeknek a perceknek, óráknak a felidézése fogja tartani benne a lelket, a gyönyör pillanatainak emléke, amibe majd a magányos éjszakákon belekapaszkodhat, és ami reményt adhat, hogy egyszer talán mégiscsak rájönnek a megoldásra, ami jövőt adhat a kapcsolatuknak.

Onnan indultak, hogy ezt nem tudják majd folytatni. Csak ez az éjszaka lesz, csak ez számít, és nem gondolnak a jövőre. Annyira nagyon különböznek egymástól és felesleges is keresni a közös pontokat, mert nyilvánvalóan nincsenek. De vannak! Lenniük kell, hiszen éppen az előbb éltek át olyasmit, amikor egészen összecsengett a lelkük! Még nem tudta, mit hoz a másnap reggel, de abban biztos volt, hogy Annát nem engedheti el, mert amióta ismeri, megismerte az érzések erejét is. Amikor a másik nélkül szó szerint félembernek érzi magát, és szinte részegítő a felismerés, mennyire kiegészítik egymást. Annát megismerni olyan volt, mint egy vérátömlesztés. Az egész élete felbolydult mellette és már nem tudta elképzelni azt a fásult unalmat, ami az egyik napot hozta el a másik után. 

Ő az a valaki, aki előtt kitárulkozhat anélkül, hogy a lány elítélné bármiért is. Elfogad úgy, ahogy vagy, támogat és inspirál, felnéz rád, de megköveteli az elismerésed. Ragyog a szeme, ha csak egymásra néznek és bármennyire is kényeztetni szeretné, sokszor mégis ő maga érzi, mintha a lány a tenyerén hordaná. Imádta ezt az érzést és rá kellett jöjjön, hogy erre van szüksége, és mától nem is akarja kevesebbel beérni. Mert kellett egy tükör, ami szembesíti a valósággal. Annyi éven át rengeteg energiáját felemésztette, hogy józan maradjon az állandó ajnározás közepette, de sosem tudhatta, mi az igazság. Hihette magát okosnak, butának, vonzónak vagy csúfnak, az igazságot csak egy torzításmentes tükör mutathatta meg. Egy tükör, ami nem azt mutatja, amit látni szeretne, hanem a valóságot; és akinek hinni tud, mert megbízik benne. És ez a tükör – most teljes bizonyossággal érezte – Anna.