Perlekedők 23.

Jack és Sheila megnyugodva csukták be Monroe szobájának ajtaját. A kisfiú már harmadszor keltette fel őket ma éjjel, most kibújó fogacskái alaposan megkínozták… nemcsak őt, de a szüleit is. A bébiőrzőt az ágy mellé rakták, aztán összebújva próbáltak ők is végre elaludni. Már örültek egymásnak a hosszú távollét után, el is szundítottak, de a kényszerű ébresztők végül mindkettőjük szeméből kiverték az álmot.

Jackson megunta a forgolódást és végigsimított a felesége vállán:

-Alszol?

-Tudod, hogy nem… mi a baj? Már amikor hazajöttél, láttam, hogy valami nem hagy nyugodni, régen voltál már ilyen elkalandozó. Mi történt ott a távolban, hm? Kezdjem felszívni magam egy kiadós házastársi veszekedéshez?

-Micsoda? Dehogyis! Jézus, Sheil! Gondolod, hogy megkockáztatnék egy kiherélést tőled vagy a bátyáidtól? Csak nem megy ki a fejemből valami…  Azon gondolkozom, hogy hogyan reagálnék egy pasi helyében, aki megtudja, hogy lehetett volna egy gyereke egy alkalmi kapcsolatból, de a lány, aki bajba került, elvetette, anélkül, hogy szólt volna róla bárkinek.

-De a kérdés abszolút teoretikus, igaz? – feszült meg a felesége a kezei között.

-Abszolút… - simogatta meg megnyugtatóan…. -Vagy éppenséggel… Te mit szólnál, ha kiderülne, hogy a megismerkedésünk előtt pár évvel a tesóddal lett volna egy izzasztó, ám rövid életű kalandom.

-Nos, ez az utóbbi felvetne kérdéseket mind veled, mind Jeremiah-val vagy Joshua-val kapcsolatban. – grimaszolt Sheila, aztán megfordult a férje karjainak ölelésében. –Mi ez? Valami új film?

-Jah… mint mindig, a legtutibb forgatókönyv, amiről hallottam mostanában, de Robnak írták. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle. – mormolta, aztán megcsókolta az asszonyt. –Te, Monroe nem mondta neked mostanában, hogy kistestvért szeretne?

-Lökött, hogyan mondta volna, hiszen még nem is tud beszélni.

-Oké, vedd úgy, hogy én vagyok a szóvivője – vigyorodott el Jackson és eltűnt a takaró alatt, Sheila pedig pillanatokon belül megfeledkezett az előbbi beszélgetésről.

*

A hortobágyi forgatás maga volt a rémálom. Persze, a lovak tehettek mindenről – próbálta rájuk fogni a dolgot Robert, de nyilván senki nem hitt volna neki, hiszen az egész stáb értetlenül figyelte a napok óta tartó szenvedést. Most is éppen lóháton ült, az a nyomorult kard verdeste a combját, és miközben arra vártak, hogy vágtázó dublőrje eltűnjön a bozótos mögött, a forgatással együttjáró cigánykaraván felé sandított. Mintha Annát látta volna az előbb a lakókocsik között. Tudta persze, hogy képtelenség, hiszen a lány a Balaton partján dolgozik az új filmes csapattal, de a képzelete már megint megtréfálta, mint már annyiszor az elmúlt napokban. 

A bambulás közepette a partnere mellé léptetett és játékosan megbökte a vállát, hogy visszatérítse a jelenbe, mire önkéntelenül is belevágta a sarkantyúját a lova véknyába. Szerencsétlen pára engedelmeskedett a kéretlen felszólításnak és megugrott. Automatikusan próbálta megfékezni, amire kevés esélye volt úgy, hogy még a kengyelben sem volt a lába. Utána már csak a fájdalmat érezte, ahogy a vállára esett. Bassza meg! – jajdult fel, aztán ahogy felült, csak azt látta, hogy mindenfelől ijedten futnak feléje. Feltette a kezét, jelezve, hogy nincs nagy baj, köpködte a port és feltápászkodott. Sérült karja megtartotta a súlyát, ahogy rátámaszkodott, bár a mozdulat határozottan nem esett jól.

Jeremy idegesen rohant oda.

-Mi a franc volt ez? Valaki vigye innen ezt a dögöt, kicsinálja nekem a főszereplőt! – dühöngött hangosan, mire Robert a vállára tette a kezét nyugtatóan:

-Semmi baj! Nem figyeltem, de minden oké, folytathatjuk. – és hogy a szavait bizonyítsa, óvatosan körözött egyet a karjával. Senkinek nem tűnt fel, hogy a másikkal. Abban biztos volt, hogy nem tört el és nem is ugrott ki a válla, azt a fájdalmat aligha tudta volna titkolni a többiek előtt. Hülye volt, megszívta, nem kell ennek akkora feneket keríteni. Zokszó nélkül végigcsinálta a hátralévő jeleneteket, aztán eltűnt a lakókocsija ajtaja mögött és lerángatta  magáról az inget. A válla duzzadt volt és lila. Most biztosan segített volna az a lóbalzsam, amit Anna olyan óvatosan masszírozott bele a hátizmaiba néhány héttel ezelőtt Tihanyban. Anna! 

Az ajtó felől felhangzó kopogtatásra visszavette az ingét és lenyomta a kilincset. Az asszisztense toporgott odakint. Úgy nézett ki, mint egy mindenre elszánt rendezvényszervező. Fején mikrofonos fülhallgató, amely a zsebében dudorodó telefonhoz kapcsolódott. Kezében a szövegkönyv, mintha legalábbis neki kéne a súgó szerepét betöltenie. A tetején egy notesz, amibe egész nap képes volt jegyzetelni, a franc se tudta, ő legalábbis még csak elképzelni sem tudta, hogy mi a frászt. Fontos Anna személyesen. Ó, Anna! Bassza meg, legalább hívnák ezt a libát Julienak vagy bármi másnak!

Miss Fontos egy papírlapot nyújtott át neki. Kissé remegő kézzel nyúlt érte, annyira szerette volna, ha Anna, az ő Annája üzenete áll rajta, de nem, az anyja kereste. Erről eszébe jutott, hogy napok óta nem beszélt a családjával. A tengerentúlon is szinte napi kapcsolatban voltak, de amióta itt lebzsel a közelükben, valahogy mindig megfeledkezett róluk… nyilván Anna vette el az eszét, és hőn áhította azt a pillanatot, amikor ha jelképesen is, de elverheti ezért rajta a port. A gondolatról egy kép villant fel, a kerek popsi, ahogy a várbeli kis lakás franciaágyán a hajnali nap az ablak előtt álló fa leveleinek játékos mintáját rajzolja rá. A képet kisebb hőhullám követte, és végre eljutott a tudatáig az is, hogy ez a liba még mindig itt toporog előtte.

Az anyja egy jó órával ezelőtt kereste, azóta volt már szünetük, miért csak most kapta kézhez az üzenetet? A gondolatot megmagyarázhatatlan ingerültség követte és gorombán fel is tette a kérdést ennek a mindig fontoskodó tyúknak: 

-A jövőben túl nagy kérés lenne, ha az anyám hívásáról azonnal értesítene? És ha belefér a szorgos jegyzetelései közti időbe,

kivitetne innen néhány bútort? A lábamat sem tudom kinyújtani ebben a kalitkában. A hűtőben pedig nincs egyetlen iható ásványvíz sem. A szénsavasat nyugodtan kiviheti, ha még nem tűnt volna fel, akkor a buborékmenteset iszom. Illetve csak innám, de nincs egyetlen üveggel sem. – hadart neki a lehető legutálatosabb hangján, aztán a megszeppent nő előtt becsukta az ajtót.

Tudta, hogy kiálhatatlan faszkalapként viselkedik, de az ő Annáját akarta és ideges volt, amiért nem kaphatta meg. Tisztában volt vele, hogy őt sem ráncigálhatja kénye-kedve szerint. Nem tudott mellette koncentrálni, elküldte, és ezért most legszívesebben a falba verte volna a fejét. Nélküle még fele annyira sem ment a munka. Ennyit azért nem jelenthetett az az éjszaka! – győzködte magát. Ha pedig mégis, akkor a hisztériázáson túl jobb lenne, ha a megoldáson törné inkább a fejét.

A nap végén Jeremy kopogott be hozzá.

-Robert! Adok neked két napot, tűnj el! Nem tudom, mi a franc van veled, de a munka így elég gyatrán megy, hogy csak testileg vagy itt, fejben valahol ki tudja hol mászkálsz. Két napod van, hogy összerakd magad, addig én megszülöm a használható jeleneteket és meglátom, mekkora a gáz. Talán nem kell lehúznunk az egészet a klotyón, de most már bele kell húznunk, már ha nem eleve a bukásra gyúrunk. Ismerlek, ezért nem mondom, hogy felejtsük el egymást, de itt az utolsó perc, amikor még összekaphatod magad. Értve vagyok?

Robert a szája szélét rágcsálva bólintott. Jeremy elment, Robert pedig kiordított a lakókocsiból:

-Anna! Hova a picsába került innen az asztal? Ebben a kócerájban képtelenség lazítani. Netán az ölembe rakjam a laptopot?

*

Robert érezte, hogy ekkora nagy pácban még sosem volt. És dacára annak, hogy a szakmai hírneve forgott kockán, az első gondolata mégis Anna volt. Ő az oka, de talán a megoldása is ennek az áldatlan állapotnak. Van két napja, jobb is, ha nem húzza az időt, és elmegy utána Tihanyba.

*

Anna a szállásukként szolgáló hangulatos fogadó melletti hatalmas diófa árnyékában a laptopjára meredve a megoldáson törte a fejét.  Ez így nem mehet tovább, mert dolgozni – legalábbis érdemben – nyilvánvalóan képtelen volt. A szeme előtt napok óta a várbeli éjszaka megannyi pillanata lebegett. Az a gyengéd mozdulat, ahogy Robert félrekotorta az arcából szeretkezés után az izzadt, kócos haját és úgy nézte őt, mintha csodát látna. Újra élt minden érintést, minden szenvedélyes pillanatot, a férfi testének minden négyzetcentiméterét; és a búcsút, amibe majdnem belepusztult, jóllehet csak napokra szólt. Mi lesz, ha végleg elutazik? 

Silvio, a rendező atyai segítőkészséggel állt mellette, de tisztában volt vele, hogy minden szimpátiája mellett a leendő film sikere az első a számára. Nem viselkedhet mellette úgy, mint egy gyenge kezdő! Csak idő kérdése, hogy egy kínos beszélgetésre kerüljön sor, mert a munka nem úgy ment, ahogy mennie kellett volna. Nagyon nem.

A fullasztó melegben megtörölte verejtékező homlokát, aztán hátradőlt a kényelmetlen kerti széken és lehunyta a szemét. Ez hiba volt, mert azonnal Robert jelent meg előtte, egy lelkileg és fizikailag is meztelen Robert, és a hirtelen beléje maró megkívánástól felnyögött. Jóleső volt a lágy szellő és kigombolt még egy gombot a blúzán, hogy élvezhesse egy kicsit a frissítő légmozgást. Aztán még mindig csukott szemmel rájött, hogy túl direkt, túl célirányos és egyenletes… valaki legyezgeti. Kipattant a szeme és hosszú percekig azt hitte, a képzelete játszik vele gonosz játékot. 

-Mikor zenéltél utoljára? Nagyon feszült vagy! – szólalt meg gunyorosan az a mosolygó száj, ami fölött a férfi nevető szürke szemei villogtak a déli napsütésben. A napszemüvege a feje tetejére tolva verte vissza a napsugarakat. Már percek óta itt állt és nézte a lányt, aki a puszta létezésével romlásba dönti lassan a szkmai megítélését és képtelen volt neheztelni rá. Csak arra tudott gondolni, hogy  élete legnagyobb ajándéka ott ücsörög nem messze tőle káprázatos csomagolásban, és ő már alig várja, hogy felfedezhesse újra, mit rejt a csábító külső.

-Álmodom… - suttogta hitetlenkedve a lány, aztán kinyújtotta és megragadta a férfi karját, amelyen a feltűrt ingujj alól aranylón  csillantak meg a puha szőrszálak, és a lány megborzongott, ahogy teste azonnal előhívta az emléket, ahogy ezek a karok őt ölelték. -Hogy kerülsz ide?

De a férfi válasz helyett inkább felhúzta magához és befogta a száját. A sajátjával. Sokáig. És Annának nem volt ellenvetése.

Amikor levegő után kapkodva kénytelenek voltak szétválni, Robert kicsit eltartotta magától és megismételte a kérdését:

-Mi a baj? Nagyon feszültnek tűntél. Nem vált be az új meló? Vagy volt időd gondolkodni … rajtunk… és már megbántad, hogy … ? – nem fejezte be a mondatot, mert még kimondani is félt, hátha csak egy egyetértő bólintás lesz a válasz.

-Hát, a feszültségemről aligha az időbeosztásom tehet, vagy a munka. Egyébként majdnem minden éjjel gitározok. Halkan, de azért mégis az őrületbe kergetve vele a többieket. Pedig lejárok a tó partjára.

Robert már majdnem a szemére vetette, hogy mellébeszél, de ez az utolsó mondat megakasztotta.

-Egyedül?

-Szerinted?

-Ezt ne csináld! Veszélyes! – rázta meg egy kicsit a lányt, ahogy mindenféle rendőrhíradók erőszakos képei futottak át az agyán.

-Aranyos vagy, de ez itt nem Los Angeles. Itt éjjel csak a békák járnak arra, esetleg néhány vadkacsa, akiket nem hagyok aludni. Bár, ha őkacsasága látta Hitchcock Madarakját, lehet, hogy őket sem kéne idegesítenem.

-Ne vicceld el! … Elég egyetlen unatkozó pasi, aki talán még ivott is, meg egy nő egyedül az éjszakában, és könnyen bajba kerülhetsz.

-Most már nem, hiszen itt vagy – kacsintott rá a lány. –Egyébként – nem mintha nem örülnék – de hogy kerülsz te ide egyáltalán? 

-Jeremy elzavart két napra, mert szerinte használhatatlan vagyok. És van is benne igazság. Hiányzol!

-Ne mondj ilyeneket! Lelkiismeret furdalásom lesz, hogy miattam álltok.

-Lehet is. Amióta ismerlek, nem megy a munka. Ilyen még soha nem fordult elő velem.

-Ne kend rám! Ez túl nagy felelősség! És nem vállalhatom magamra még a te bűnödet is, mert bár tudom, hogy nem vigasztal, de jó, ha tudod, hogy én is gödörben vagyok. Amikor megleptél, akkor is azon törtem a fejem, hogyan tudnék végre a munkámra koncentrálni, ahelyett, hogy állandóan te járnál a fejemben.

-Hát, esetleg segíthetnénk egymáson…

-Egy próbát mindenesetre megér – kacsintott rá Anna és gyors mozdulatokkal összekapkodta a holmiját.