Perlekedők 29.

Anna még mindig nem aludt. Igazából meg sem próbálta, tudta, hogy nincs olyan szerencséje, hogy az álom kiragadja ebből az önsajnáló, katatikus állapotból. A kislámpa gyenge fényénél kiüresedett aggyal, álmatlanul csak nézte maga felett a plafont, mintha az gyógyírt tudna adni a szívét marcangoló fájdalomra, válaszokat a ki nem mondott kérdéseire. Próbálta meghatározni, mit is érez, de csak a megalázottságot tudta beazonosítani. Kegyetlenül fájdalmas volt az a Nem, de ezzel talán még meg is tudott volna barátkozni, hiszen hogy is kezdtek bele… tele eleve reménytelennek ítélt érzéssel. Hiszen még néhány hét és Robert elmegy, miben is bízhatott volna? Innen nézve a férfi csak az igazságot mondta ki. Nem a barátnője, hiszen egy kapcsolat nem szűnhet meg a távolsággal, de nekik reményük sincs életben tartani azokat a boldog órákat, amiket eddig megoszthattak egymással. Ha innen nézi, nincs is joga haragudni rá, amiért kimondta az igazságot, amit csak ő nem akart mostanában tudomásulvenni. 

Csak azok a gonosz kis sejtetések ne kerültek volna adásba, amik alapján mostantól ő valószínűleg lehetetlenné vált a munkájában és talán a magánéletében is. Aki ezt a műsort látta, ettől fogva úgy tekint rá, mint valami olcsón megkapható kis libára, akit elvarázsolt a férfit övező rivaldafény és kapható volt rá, hogy néhány hétig a játékszere legyen. Ezen pedig aligha változtathat azzal, ha mától távol tartja magát tőle. Már az ötlet is kétségbeejtette. Nem akarta kerülni a férfit, mert abba nemcsak a lelke halt volna bele, de valószínűleg képtelen is lett volna rá. Átfutott ugyan az agyán, hogy sürgősen meg kéne látogatnia az édesapját, aki most éppen Londonban dolgozott, ezzel elkerülve a lehetőségét is, hogy összefusson a férfival, de aztán elvetette az ötletet. Ez csak időleges menekülés lenne. Ha van hely a világon, ahol Robertet látná maga előtt minden pillanatban, az éppen London. Nem, a szemébe kell néznie és ha vérző szívvel is, de kicsikarni mindent a következő néhány hétből, ami még osztályrészéül juthat, aztán ráér belerokkanni a veszteségbe. Most már úgyis mindegy! 

A folyosón sietős léptek közeledtek és egy pillanatra szinte megrettent tőle, hogy bárki őt keresse. Nem volt elég erős hozzá, hogy most akárkivel felvegye a harcot, ha ez csak annyit is jelent, hogy magyarázza a bizonyítványát. Istenem, gondolta fásultan, Adélnak is micsoda elégtétel lesz, hogy igazolva látja majd a jóslatait. A nővére sosem volt rosszindulatú vele, de ez most olyan ziccer, amit még ő sem hagyhat ki. Ha volt is valaha nézeteltérés közöttük, az mindig a testvére Én megmondtam … kezdetű mondatait követte. És most tényleg megmondta. Már érteni kezdte a nővére három évvel ezelőtti viselkedését is, eltekintve attól a hatalmas, és szerinte még most is rossz döntéstől, amit végül meghozott. Azt az egyet soha nem tudná megérteni, és soha nem tudná meghozni. Rásimította kezeit a hasára, mintha … és hirtelen valami megmagyarázhatatlan hiányérzettől hajtva elsírta magát.  A következő pillanatban az ajtó szinte berobbant, ahogy egy magas férfi rontott be rajta, aztán látva, hogy ő az ágyon kuporog, kicsit lecsillapodva becsukta maga mögött azt az ajtót és őt

kutatva nekidőlt. Robert!

-Tudtam, hogy kiborulsz… - sóhajtott a férfi elgyötörten. –Bár, a kinti balfaszok láttán nem is csodálom. Kikezdtek, mi? – kérdezte szinte haragosan, ahogy visszagondolt a kintiek kíváncsi és ítéletetmondó tekintetére.

-Menj el! – szipogta Anna, és bár a testét nem volt képes megmozdítani, de az arcát elfordította a kísértő látomásról. A férfi nyilvánvalóan a stúdióból egyenesen hozzá rohant, mert még ugyanabban a ruhában volt, mint a felvételen.

-Miért? Kirúgsz? Beszélnem kell veled! – suttogta Robert az ajtónak dőlve.

-Miért kéne? Nem vagyok a barátnőd! Nincs jogom magyarázatra és neked sem kötelességed megmagyaráznod a szavaidat. – motyogta a lány dacos távolságtartással.

-Jézusom! Anna! Mégis mit kellett volna mondanom?- csattant fel a férfi kétségbeesetten, amiért a lány nyilvánvalóan a legrosszabbat vette le az egész szövegből. … -Ráadásul ahogy ez kiderült, már csak napok vagy órák kérdése, hogy az Adél-ügy is felszínre kerüljön. … Neked fogalmad sincs róla, mi indult el ma este. Lehet, hogy holnap reggelre még azt is megbánod, hogy egyáltalán találkoztál velem. Rád vetik magukat és mindent ki fognak deríteni rólad, amit az életben valaha is titkolni akartál. Az édesanyádtól a férfi ismerőseiden keresztül mindent. Fényképezőgépet tolnak az arcodba úton-útfélen és nem félnek megkérdezni még azt sem, milyen érzés volt velem az ágyban… keresztre feszítenek és én csak ettől akartalak megvédeni…

Anna szinte már ijedten hallgatta a férfi által keserűen felvázolt élvezhetetlen jövőt. Tudta ő, hogy Robert mellett erre is számíthat, de sutba dobta a rossz érzéseit, mert túlságosan vonzó volt a lehetőség, hogy a férfival osztozzanak az érzéseiken. Akkor most jött el az ideje, hogy fizessen a boldogságért, ami az elmúlt pár napban osztályrészükül jutott. Végre visszafordult Robert felé, aki még mindig az ajtóhoz tapadva elkeseredve nézte a lány boldogtalanságát. Szinte tapitható volt a fájdalma, amiért nem volt képes megóvni a szerelmüket a külvilágtól, és ettől a lányból szinte varázsütésre elmúlt a feszültség. Adakozó lett, vigasztaló… a férfiért, kettőjükért… és kinyújtotta felé a karját…

Az életnek csak tíz százaléka az, ami történik veled, és kilencven százalék, ahogyan reagálsz a történésekre – szól John C. Maxwell híressé vált mondása, de most az ismert tanácsadó aligha tudna jó tanácsokat osztogatni, amivel eléje mehetnének a holnaptól beinduló kíméletlen média-üldöztetésnek. Ebben a kérdésben nem létezett a jó választás. Ha együttműködnek, akkor is le kell vetkőztetniük a magánéletüket, ha a bújkálást választják, akkor pedig lényegében megszűnik a magánéletük. És mindketten voltak annyira zárkózottak, hogy ezek a választások kiessenek a rostán, nem volt jó megoldás, csak hogy hagyják sodortatni magukat az árral és megpróbálni túlélni, bármi is jöjjön. 

Robert lassú léptekkel odament az ágyhoz és Anna kezébe kapaszkodva leroskadt az ágy szélére. Az első biztató jel, amióta belépett a szobába; a lány legalább már nem akarja elűzni magától. Pillanatnyilag már ennek is örülnie kellett. Mennyi boldog órának volt tanuja ez a kis szoba, de most csak a keserűségük itatta át a langyos félhomályt.

-Nem mondhattam azt, hogy a barátnőm vagy, az rád szabadította volna a hiénákat. Nem is az itteniektől tartok, de néhány napon belül megjöttek volna az igaziak, akik a dollárjaikkal szóra bírnak mindenkit a környezetedben, a volt barátaidtól, a szomszédodon át még a sarki kisbolt tulajdonosáig is. Te nem is tudod, milyen érdekes lehet egyesek számára, hogy mit vettél, mit vettem abban a kis kócerájban. – kacsintott rá kicsit savanyúan. -És minél több pénzt lebegtetnek meg a szemük előtt, annál több mesélnivalójuk lesz, ez mindig így van. 

-Akkor most mit csináljunk? – nézett rá Anna könnyes szemekkel, amelyekben annyi bizalom csillogott, amitől a férfi egészen meghatódott.

-Fogalmam sincs. Ami az egyetlen megoldás lenne, az kivitelezhetetlen.

-Miért, mi lenne az?

-Hogy holnaptól nem találkozunk. – hajtotta le Robert a fejét és a mondat csak halk nyögésként hagyta el az ajkát. –Ezt kellene tennünk, és akkor néhány nap alatt elülne körülötted is a botrány, de ...

-De? – kapaszkodott Anna ebbe az apró kis szóba kétségbeesetten.

-De erre képtelen vagyok. – sóhajtott a férfi. –Megteszem, ha ezt kéred tőlem, de önként aligha bírom megcsinálni.

-Hát, akkor jó kis pácba kerültünk, mert én meg képtelen vagyok téged erre kérni. – motyogta Anna.  

Ültek egymás kezét szorongatva az ágyon, aztán Robert kihúzta a kezét a lány meglepően erős szorításából és felállt.

-Vissza kell mennem a stábhoz. Csak megvesztegettem Ákost, hogy kerüljünk egy „kicsit”, mert nem akartam, hogy eygedül legyél ma este. Három nap múlva végzünk és visszajövök Budapestre. Te mikor mész haza?

-Én már holnap. Ez az utolsó esténk itt. Holnaputántól kint leszek Etyekwoodon.

-Hol? – húzta össze a szemét értetlenül a férfi, mire Anna elnevette magát, bár, ez a nevetés most kicsit kedvetlenre sikerült.

-Etyekwood. A Korda Stúdió. Közel a fővároshoz épült egy hatalmas filmstúdió, ahol például a Borgiák-at is forgatták, vagy Ken Follettól a Katedrálist.

-Azt láttam. – mormolta a férfi.

-Szóval, van ott filmstúdió meg egy látogató központ is. És a következő pár napban ott leszünk.

-De akkor már otthon fogsz lakni?

-Persze.

-Nem tudnál máshol? Egy barátnőnél, vagy akár ... Adélnál ...?

-Jézusom, Robert! Ennyire azért nem lehet rossz!

-Nem tudom, mennyire lesz az, de elképzelni sem tudod, mennyire rossz lehet. Nem ismerem az itteni médiát, hogy ez a hír mennyire hír nekik, nyilván itt is van bulvár, ami ráugrik a témára. Én inkább attól félek, hogy az otthoniak is lesik az ilyen kis pletykákat és ha belefutnak, akkor hamarabb jelennek meg itt, mint azt elképzelni bírod. Tőlük viszont már féltenélek. Talán kéne melléd egy kísérő.

Robert!Testőr? Ne már! Nyugi! Ne tervezgess! Ha baj lesz, megoldom. De nem lesz, érzem.

Robert a zsebében kitartóan rezgő telefonért nyúlt és ránézett, hogy ki nem veszi észre, hogy nem akarja most fogadni a hívását. Aztán csak elsápadt és visszaroskadt Anna mellé.

-Bassza meg, most már biztos baj lesz!

*

-Miért? Mi történt? – rettent meg a lány is.

-Hosszú. De idejön egy barátom dolgozni pár napra, és én még otthon megígértem neki, hogy találkozunk. Nem tehetem meg, hogy most lemondom. Ráadásul akkor  már mi is a városban leszünk, és okom se lenne kibújni az ígéretem alól. Ha viszont vele látnak... már amúgy is agyaltak a kapcsolatunkon, mert senki nem akarja elhinni, hogy csak barátok vagyunk.

-Akkor egy ... nő? – tette fel bizonytalanul Anna a kérdést, mire Robert ránézett és egy Micsoda idióta kérdés ez? tekintettel grimaszt vágott. 

-Katy Perry.

-Ahhha... – dünnyögte Anna és hirtelen eszébe jutott a magazin, amiben pont azt latolgatták, vajon a bájos énekesnőnek mekkora szerepe volt az Álompár szakításában, és hogy Robert végül vajon őt vagy Kristent választja-e... Hát, Kristen nyilván elvérzett a párbajban, akkor ...

-Mi volt ez az „Aha...”? – húzta fel a szemöldökét a férfi. –Anna! Kat a barátom, nem a barátnőm.

-Ez utóbbi én sem vagyok, mint ma este óta tudjuk... – motyogta a lány és Robert egy újabb ingerült grimaszt vágott.

-Bassza meg, ne csináld ezt! Ne kezdjünk most a szavakkal játszani, oké!?

-Nem, nem oké! – fortyant fel a lány. –Én egyébként sem játszom, sem a szavakkal, sem a partnerem érzelmeivel. Nálam pontosan azt kapod, amit látsz és amit mondok.

-Anna! Én nem játszom az érzelmeiddel. Azt hiszem, az elmúlt hetekben éppen eléggé bebizonyítottam neked, hogy fontos vagy nekem, hogy ... szeretlek – tette hozzá kissé bizonytalanul, mert fogalma sem volt róla, hogy ez az érzés most nem fordul-e végül ellene. –De most olyan helyzetbe kerültünk, amivel vagy együtt vesszük fel a harcot, vagy a következményei beláthatatlanok lesznek. Nem akarom, hogy egy horda túlbuzgó firkász miatt tönkremenjen az, amit felépítettünk. Nekem ugyanis fontos vagy, még ha most utálsz is, amiért ebbe a helyzetbe hoztalak; és azon vagyok, hogy a legkisebb sérüléssel kerülj ki belőle. 

-Oh, a grál lovag... – grimaszolt Anna és az ágy túloldalán felpattant, aztán felrángatott magára egy könnyű ruhát, mert hirtelen zavarni kezdte a pőresége a férfi városi eleganciája mellett.

Robert az orrnyergét masszírozva próbálta visszanyerni a türelmét és józanságát, mielőtt olyasmit mond, ami még tovább ront az amúgy sem túl rózsás helyzeten. Katyt is vissza kellene hívnia és lassan indulnia is kell! Úgy döntött, hogy ennél többet egyelőre nem tehet. Eljött Annához, hogy a lány érezze, még mindig mellette van és bármi is hangzott el abban az istenverte stúdióban, ő párként gondol kettőjükre. De most nincs ereje és tiszta agya tovább foglalkozni a problémával. Pár nap múlva Pesten majd újra együtt lesznek, és addigra kiderül az is, hogy mennyi probléma zúdult a nyakukba. 

Felállt és a lány felé indult. –Gyere, hadd öleljelek meg, mert indulnom kell! Tudom, hogy ez így most nagyon szarul alakult, de talán nem lesz belőle nagyobb felhajtás. Mire Katy megjön, kitalálunk valamit. Közösen. Anna! Kérlek!

Anna kelletlenül ment oda hozzá, de amikor a férfi magához szorította, képtelen volt tovább a flegmát játszani. Istenem! Annyira szereti ezt a svihákot! A karjait köré fonta és a férfi nyakába bújva minden átmenet nélkül folyni kezdtek a könnyei.

-Hééé! – emelte fel a fejét Robert, aztán látva a könnyes szemeket, puha, szerető csókokkal lecsókolta a könnyeit, aztán a szájára tapadva szinte az életerőt is kiszívta belőle. Amikor már muszáj volt levegő után kapniuk, a lány homlokának támasztotta a fejét és mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni a határozottságát, mert pillanatnyilag ott tartott, hogy semmi sem érdekli, és berángatja Annát az ágyba, hogy aztán holnap reggelig elő se bújjanak onnan. De közben tisztában volt vele, hogy ezt most nem teheti meg, és ez a kettőség majd megölte.