Perlekedők 33.

Robert ült a nézőtér elkülönített vip-részében és bár látszólag a dübörgő zenére a színpadon vonagló táncosokat nézte, gyakorlatilag csak onnan tudta, hogy a Show-tánc világbajnokság döntőjén üldögél teljesen érdektelenül, hogy a meghívóján ez állt. Nem mintha a műfaj annyira lekötötte volna. Manapság tulajdonképpen semmi nem kötötte le. Talán csak a saját munkája, de az is csak a legnagyobb erőfeszítések árán. A legszívesebben nemet mondott volna erre a felkérésre is, de aztán Steph hunyorításának engedelmeskedve, rábólintott, hogy az eredményhirdetés egyik díjkiosztójaként színpadra lép ma este. Sok kedve nem volt hozzá. Lassan egy hete volt már Londonban, tette a dolgát, a szabadidejében a szüleivel próbált eltölteni egy kis időt, de igazából csak tengett-lengett, semmi nem kötötte le Anna körül keringő gondolatait. Ilyen formán még ez az este is valami kikapcsolódást jelenthetett volna, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit.

Steph nemkevés erőfeszítés árán elérte, hogy ne a legszakadtabb pólójában és a lassan már elmaradhatatlan baseballsapkában érkezzen, de a napszemüvegtől még a teremben sem volt hajlandó megválni. A sapka egyébként igenis nagy lemondást jelentett, mert ebben jött el Annától azon az utolsó reggelen. A körülötte ülők sustorgása el sem jutott a füléig, így legalább megkímélte magát a fullánkos megjegyzésektől, hogy micsoda sztárallűrjei vannak. Senkinek semmi köze hozzá, hogy a szeme olyan, mintha napok óta nem aludt volna és ezt próbálja leplezni a sötét lencsékkel. 

Amúgy tényleg nem sokat aludt, amióta eljöttek Budapestről. Adél üres tekintete, amivel megrázta a fejét, mondván, fogalma sincs, hol lehet a huga, elpattintott benne valamit. Anna ennyire meg akart szökni előle, hogy még a családjának sem árulta el, hova tart? Már nem is emlékezett rá, mikor érezte ennyire apatikusnak magát… nem érdekelte lényegében semmi, ami nem kapcsolódott szorosan a munkájához. A szüleinél az elmúlt napokban kétszer volt, de az anyja aggódását és szeretetteljes babusgatását sem tudta most elviselni. Igazából a lelke mélyéig megviselte a gondolat, hogy a legjobb éveit úgy kell leélje, hogy nincs igazán mellette egy társ, akivel megoszthatná a napi gondokat és leginkább az örömöket. Kristenben vélte megtalálni a lelki társat, de aztán rá kellett ébredjen, hogy csak egy különleges szituáció hozta őket közel egymáshoz. Ahogy a Saga védelmező és sok mindent elfedő burka megszűnt, mindketten rádöbbentek, hogy hosszú távon nem egymást akarják. 

Akkor lépett Anna az életébe, és elhitette vele, hogy az őrült életvitele ellenére az ő számára is létezik boldogság. Aztán a lány abban a pillanatban, amikor ő végre hinni kezdett a közös jövőjükben, nemes egyszerűséggel kihúzta a lába alól a talajt.

A felcsattanó taps visszarántotta a jelenbe és automatikusan ő is csatlakozott az éppen befejeződött produkciónak elismerésüket kifejezőkhöz. Hallgatta a zsűritársait, ahogy lelkesen elemezgetik a különböző produkciókat, neki csak valami már-már akrobatikusnak tűnő ugrabugrálásnak tűnt az egész, nem is táncnak, de hát mit ért ő ezekhez a dolgokhoz, nem is igen foglalkozott vele. Még az sem dobta fel, hogy csinosabbnál csinosabb táncoslányok vonultak el sorra az orra előtt. Anna olyan mélyen élt a bőre alatt, hogy immunissá vált a formás idomok látványára. Kicsit ijesztőnek is tűnt a jövő ettől a felismeréstől.

Aztán megpróbált egy kicsit a feladatára koncentrálni, ha már zsűritagként kell nézze a produkciókat. Próbált pártatlanul ítélkezni, és el kellett ismerje, hogy a honfitársait lekörözik más nemzetek táncosai. Meglepte, hogy a szlovének milyen jók ebben a műfajban. A zsűri tagjainak duruzslásából kivette, hogy a négy legfontosabb kategóriában háromból az első helyezést az onnan érkező versenyzőknek ítélnék. Ahogy újabb szereplők sorakoztak fel a színpadon, visszasüllyedt a maga kis belső színházába, amelyben a főszerepet egy sötét hajú, ragyogó szemű lány játszotta, aki olyan megkapóan tudott énekelni a szerelemről, hogy aztán egy pillanatnyi ötletnek engedelmeskedve elhagyja őt és bebizonyítsa, hogy a dalai akkor is hamisak, ha minden hangjuk a helyén van. 

Ha egyáltalán hirtelen ötlet volt… Lehet, hogy Anna erre készült már az elejétől fogva, és a média hisztériája, amely egyik pillanatról a másikra rátört a boldogságukra, már csak a katalizátor volt, ami cselekvésre bírta. Nem volt alkudozás, a lány meg sem próbálta kicsikarni belőle a döntést. Egyszerűen átvette az irányítást, neki pedig nem maradt más lehetősége, mint, hogy elfogadja, hogy az, akit szeretett, többé már nem része a jövőjének és ez ellen nem tehet semmit.  

Dean-nel próbált beszélni a dologról, nem titkolva el előle semmit, még az Adéllal közös múltat sem. A férfi máskor józan meglátásai, kíméletlenül őszinte véleménye azonban most nem hozták meg a várt megkönnyebbülést, a tisztánlátás képességét, ő továbbra is szerelmes volt a lányba, boldogan feledte volna ezeknek a napoknak a szenvedését, ha Anna hirtelen felbukkant volna; és kicsit már bánta, hogy így kitárulkozott testőrből lett jó barátjának, mert megértésre vágyott, de csak észérveket kapott most tőle is… A szerelme töretlen volt, ám mégis más, mint amikor még boldogan, a jövőt nem tervezgetve éltek a mindennapoknak. Egy sértett és haragos szerelmessé vált, ahogy a napok múltak. Valami eltört benne, és ettől a külvilág számára megközelíthetetlen lett, tartózkodó. Nem volt képes már megnyílni senkinek sem. Eleinte még magában kereste a hibát, mostanra már csak a lányt hibáztatta, amiért az esélyt sem adta meg maguknak. Egy este elkeseredetten vágta a szemetes kosárba a verses kötetet is, amikor a helyzetükre illő sorokat olvasta. Másnap aztán csendes hálát rebegett, amikor látta, hogy a takarítónő a kötetet az asztalra tette, mielőtt kiürítette az edényt.

Tudom-e gyűlölni? Úúúgyan.

Max azt mutatni, hogy bántsam.

Bántom azért, mert ő engem bántott?

Mert szétzúzta azt a világot: melyben hinni véltem.

Olyan elégtétel ez, melyet egy szerető szív jónak sosem érez.

S bár a másikat marja, mégis magából érzi hiányát a falatnak.

Olvasta a sorokat, dúdolta a dallamot, amit a szavak hívtak elő a lelkéből és lassan összeállt egy egész dal, hogy aztán kézbe véve a gitárját elfelejtse az egészet a lány fekete alkoholos filccel ráírt neve láttán. Vajon kézbe tudja még venni valaha a kedvenc hangszerét úgy, hogy a szeme meg se lássa a kerekded betűket, vagy jobban jár, ha elviszi egy műhelybe és leszedeti róla? 

A közönség újra önfeledten éljenzett és ő megpróbált koncentrálni, hiszen már csak egy röpke óra választotta el tőle, hogy végre megint elbújhasson a szobájában és újra kedvenc kérdésével foglalkozhasson: Miért? A választ már nem is remélte megtalálni.

Amikor végre megszabadult a hosszadalmas népünnepélytől, amely oly sok időt hagyott neki a lélekben való távoljárásra, és sokéves gyakorlatának köszönhetően kedves mosollyal volt képes gratulálni a nyerteseknek, már azt a luxust is megengedte magának, hogy a női egyéni kategória nyertesével szokásos félmosolyát is megossza, és a közös fotózkodás alatt a lány derekát átölelve , látszólag  vidáman mosolyogjon a szemközt villogó vakuk sokaságának... Szegény lány! Nem is sejti, hogy holnapra már mindenki a barátnőjének fogja tartani… nem mintha nem lenne egy érdekes élmény, hiszen ő maga is elismeréssel adózott a karcsú szőke lány hihetetlen hajlékonyságának, de ezek az izmos combok valaki mást fognak a mennyekbe röpíteni, nem őt, ebben azért biztos volt. És a lány rajongó tekintetét elnézve valami halvány elégedettséget érzett, amiért képes volt ellenállni a kísértésnek.

*

Anna már lassan egy hete járta a város kis klubjait, hátha keresnek valahol énekest, de mindenhol sajnálkozva tárták szét a kezüket. Sok volt az eszkimó és kevés a fóka, azaz fürtökben érkeztek a jelentkezők a kevés fellépési lehetőséget megtalálni. Nőként és külföldiként pedig eleve kissé bizonytalanul néztek rá már az első bemutatkozó mondatok után. 

Nem is emlékezett rá, hogy az apjánál hagyott egy gitárt, de napok óta úgy dédelgette, mint a legjobb barátját. És végre … a Soho egyik kis kocsmájának tulajdonosa sűrűn tömött bajusza alól egy barátságos mosollyal  az apró színpad felé intett a még néptelen csehóban, hogy megmutathassa mit tud. Belekezdett még az önmaga számára is meglepően biztos hangon, aztán kizárta a külvilágot, a beszűrődő fényben táncoló porszemeket, a csapost, ahogy a pultra könyököl és a kelletlenül rágózó fiatal felszolgáló lányt, aki vendégek híján cigarettázni indult a hátsó udvar felé. Amikor az utolsó akkordot is lejátszotta és elhallgatott, az ámuló lány volt az első, akit észrevett. Végül nem ment ki, hanem önmagát átölelve ringatózott zene dallamára a félhomályos folyosón. Anna elmosolyodott ezen az apró elismerésen. A tulaj felé fordult, akit ráhunyorított, aztán csak annyit mondott:

-Hétfő-szerda-péntek, alkalmanként egy óra este kilenckor, száz font. Megfelel?

Anna vigyorogva bólintott: -Megfelel. Mikor kezdjek?

-Kislány, ma péntek van, este várom, de ha nem lesz itt, akkor hétfőn már ne is jöjjön, oké?

-Oké! – mosolygott Anna, aztán a gitárt a tokba csúsztatta és búcsút intve kilibbent az ajtón. Odakint éppen beborult, de ő hosszú napok óta először érezte azt, hogy talán az élet mégiscsak megy tovább. Néhány napja belül darabokra tört arra a gondolatra, hogy el kell hagynia Robertet, de úgy látta, hogy a férfi ezt akarja, csak még maga sem jutott el arra a pontra, amikor ezt képes kimondani. Tudta, hogy egyszer búcsút kell venniük egymástól, de azt is tudta, hogy képtelen lenne elbúcsúzni, és azt akarta, hogy ez méltósággal történjék meg. Ezért aztán nekiadta azt az éjszakát, hogy feledhetetlenné tegye magát és a csodát, amit együtt éltek meg, aztán, hogy kissé profán módon fogalmazzon, angolosan lelépett.  

Kevés lehangolóbb dolog van az életben, mint végignézni, hogy elmegy az az ember, aki épp elhagyott téged. Figyelni az egyre növekvő távolságot, míg nem marad semmi, csak az üresség és a csönd. Ezért inkább helyzetbe hozta mindkettőjüket. Ő megpróbált ideiglenesen új életet kezdeni itt Londonban, Robert pedig talán éppen most csomagolja össze a holmiját a szállodában és indul vissza Los Angelesbe. Megrázta a fejét… nem szabad Robertre gondolnia! A gyógyulás első és egyetlen módja, hogy kizárja őt a gondolataiból, nem agyal azon, hogy mit éltek át, hogy hol van most, mit csinál és legfőképpen kivel csinálja. Más kérdés, hogy pillanatnyilag még nem érezte magát késznek a gyógyulásra, mert a gondolatai szinte kivétel nélkül a férfi körül forogtak. 

A színházépület előtt, ahol éppen átvágott a kocsik között, szokatlanul nagy volt a nyüzsgés, fotósok egész hada várakozott arra, hogy az ajtók megnyíljanak és a kijövőkről képeket készíthessenek. a plakátok szerint valami táncverseny volt. A jelenet eszébe juttatta, mit élt át otthon az utolsó napokban, ezért önkéntelenül is megszaporázta a lépteit anélkül, hogy a kíváncsisága felébredt volna, kit-kiket övez ilyen várakozás. Már az este járt az eszében és úgy döntött, a bemutatkozását megünnepli egy új kis felsővel, ami jól mutat majd a spotlámpák fényében, és az Oxford Street felé indult.

*

Robert Dean takarásában pár lépéssel elérte a kocsit, aztán a hátsó ülésre bevágódva vágyakozva nézte a színház melletti kocsmát. Most igazán jól esett volna egy sör. Eddig is ihatott volna, de most nem egy udvariaskodva elkortyolt pezsgőre vagy egy pohár sörre volt szüksége, hanem akár több korsónyira, amit csak úgy üres aggyal a gallérja mögé lökhet, hangosan böfögve, hogy aztán a  haverjaival jót röhöghessenek. De valószínűleg holnap úgy kell elutazzon innen, hogy egyikőjükkel sem találkozhat. Szétszóródtak a világba és mostanában csodaszámba ment, ha összefuthattak. A cégtábla láttán igazán csak egy kicsit facsarodott el szíve: Black Cat… erről újra eszébe jutott Budapest, az Irish Cat és … Anna. 

Szerencsére a telefonja rezegni kezdett és ez kiragadta az emlékezés mocsarából, amiről már tapasztalatból tudta, hogy képes nem ereszteni, és mára már elege volt az agyalásból. A hívó láttán vidám mosoly kúszott az arcára. Tom!

-Szia! Rólad is lehet végre hallani?

-Már bocsáss meg, de nem én járom a világot, mint egy vándorcigány. New Yorkon kívül az idén csak nálad voltam Los Angelesben, a színház nagyon helyhez kötött életforma.

-De majdnem hozott neked egy Tony-t. – dobta vissza a labdát a barátjának, és igazán nem érzett irigységet az elismerésre való nevezés kapcsán. Ő is látta a darabot New Yorkban, Tom igazán nagyot alakított  az Orphans-ban. –Megérdemelted volna.

-Majd legközelebb, addig is tanulok. – jött a válasz és Robert szinte látta maga előtt a barátja zilált alakját, ahogy megrántja a vállát. A díjak elnyerésének lehetősége különösebben sosem dobták fel Tomot, csak a feladatok… és a család.

-Hogy van Sienna és a kis szerelmem, Marlowe?

-Jól kösz, de ha tényleg kíváncsi vagy, akkor meggyőződhetsz róla, csak ugorj be! – kuncogott a barátja, és Robert napok óta először volt szívből jókedvű. Tom közelsége mindig jó hatással volt rá, Marlowe pedig… nos, ő egy igazi gyöngyszem volt, bár legutóbb Tom nem értékelte, amikor nevetve azt mondta neki, meg se nősül, megvárja amíg ez a pici lány felnő, mert ő lesz a tökéletes. Pedofil baromnak nevezte, aztán elmentek és ittak egyet az őrült ötletre. Azóta Marlowe sokat vesztett a vonzerejéből, hiszen belépett Anna az életébe… bassza meg, hogy már megint itt kötött ki… talán igaza volt Deannek, aki tegnap este azt mondta, hogy a szívfájdalmat csak májrombolással lehet enyhíteni.  Most, hogy Tom is itt van a városban, talán meg kéne próbálkozniuk a gyógykezeléssel, úgyis szívesen megnézné azt a csehót a színház mellett belülről is; már ha Sienna elengedi a srácot.

*

Anna izgult. Elég régen állt már közönség előtt, és akkor azért többnyire egy hazai közeg vette körül. Igaz, nekik is angolul énekelt, így aztán végül is, nagy különbség nincs – nyugtatta magát. És amikor az Irish Catben énekelt, akkor ott volt Rob is… Istenem, mennyire utálta, amiért háttal ült a színpadnak, pedig csak nem akarta őt zavarba hozni… Rob! … Na, kislány! Most nem lesz itt a srác, úgyhogy próbálj arra koncentrálni, hogy még hétfőre is hívjanak. … Amikor megérkezett, akkor vette csak észre, hogy a bejárat felett egy nagy fekete macska üldögél, sunyi pofáján szinte sátáni vigyorral. Inkább karikatúrája volt a macskaábrázolásnak. Elmosolyodott, ahogy a belemagyarázható folytonosságot megérezte ebben az apró momentumban. Pedig nem is szerette különösebben a macskákat, mégis élete két fontos állomását is nekik köszönheti. A tulajdonos egy hunyorítással nyugtázta a lány megérkezését, aztán hívogatóan feléje intett az ujjával. Anna egy mély sóhaj után a fickó elé járult.

-Nyugi kislány, még szokja csak a környezetet, van maga előtt egy srác, ő játszik még, csak éppen szünetet tart. Meg sem kérdeztem, hogy mennyi dal szerepel a tarsolyában, kitart a műsoridő alatt? És hogy konferáljam be magát, van valami művészneve vagy ilyesmi?

-Csak Anna… ennyi. És akár két órát is végig énekelhetnék… persze könnyebb lenne, ha lenne kíséret is, zongora, bőgő, ilyesmi...  – rántott egyet a vállán bizonytalanul, de a fickó helyeslően bólintott.

-Helyes, ez jól is hangzik, és nem is az angol verziót fogom mondani, hanem így, ahogy maga mondta… van ennek valami idegenes hangzása. Honnan jött tulajdonképpen?

-Magyarországról, de ezt nem kellene bemondania… azt hiszem… - motyogta a lány. –Sokan úgysem tudják, hogy hol van, csak bizalmatlanok lennének velem szemben. – tette hozzá.

Gregory rámosolygott: -Még hogy nem tudják? Kislány, kérdezzen meg bárkit ebben a csehóban, és az illető tuti rávág két-három dolgot a maguk országáról. Puskás, szalámi, Balaton … bár, lehet, hogy igaza van, a fiatalabbak már nem is tudják, mennyire megalázták a nemzeti tizenegyünket  1953-ban, itt a fenséges templomunkban, a Wembley-ben… igaz, azt már átépítették, de a szégyenre még sokan emlékezünk.

Anna elnevette magát: -Akkor éppen megfelelő elégtétel lehet, hogy most a nyomukban sem járunk. Egyébként Puskás Öcsi már rég meghalt, azt hiszem 2007-ben.

-Tudom Anna, ittunk is az emlékére aznap este itt mindannyian. Aki itt volt, amikor a hírekben bemondták, mind a ház vendége volt egy sörre. Nagy focista volt a srác, az Isten nyugosztalja. Na, menjen, pakoljon le ott hátul, énekeljen be, vagy amit műsor előtt szokott. Majd beszólok, ha maga következik. És bármit iszik, a ház számlájára megy. 

Anna valami furcsa megkönnyebbüléssel ballagott hátra az idő múlásától besötétedett faburkolatú kis folyosón. Ezeknek a helyeknek megvan az a fura sajátossága, hogy az ember hamar otthon érzi magát, és ezzel itt sem volt másként. Elég volt hozzá Gregory néhány barátságos mondata és a kis színpad felől felhangzó rekedtes hang.

Marcus Foster - Watch This City Burn

*

Tom vigyorogva lökdöste be a barátját a nyitott ajtón, ahol néhány gyanúsan fiatalnak látszó fiú és lány lépett ki egy pillanattal korábban. Nem kéne ezeknek már ágyban lenni ilyenkor? – súgta Robert fülébe, mire a haverja a szemeit forgatva botladozott be előtte a hangulatos kis kocsmába. Tudta jól, mire gondol Tom, bár amióta megnősült, még nem sütötte el a poént. Régebben ezt a viccelődést némi próbálkozás követte, hogy a lányokat valami gyenge kamaszos dumával ágyba fektessék. Most eszébe sem jutott, bár a barátja szerint ez orvosság lehetett volna a bajára. Anna barna? Akkor mars, keressen egy szőkét és a dolog máris meg van oldva. Kíváncsi volt, vajon Sienna mit szólna a hites ura filozófiájához? 

Amúgy az ő ötlete volt, hogy ide jöjjenek, mert a színházi döntő után kilépve máris megtetszett neki a hangulatos bejáró, és a felette unottan ásítozó macska figurája. Black Cat … valahol egy másik életben volt egy Irish Cat, ami alaposan felbolygatta az életét.

Az ötlet azonban önmagában még nem biztos, hogy a tettek mezejére vezényelte volna őket, de Marcus is rájuk telefonált, hogy itthon van és ma este egy régi barátja csehójában zenélget egy kicsit. Már meg sem lepődött, hogy a Black Cat-et mondta. Kicsit késtek, mert Marlowe alig akarta őt elengedni, így aztán addig mesélt a pici lánynak, amíg majdnem a saját szemei csukódtak le a kis vízitündér történetén. Végül a kislány álomba merült, Rob ujját szorongatva, és ő addig nem is merte lefejteni az apró ujjakat, amíg Sienna meg nem nyugtatta, hogy innentől akár ágyút is sütögethetnének a gyerek mellett, már az sem zavarná fel.  Tom a fejét csóválva figyelmeztette, hogy az esti mesénél közelebb soha ne merészkedjen a lányához, aztán nagy röhögések közepette ott hagyták Siennát, hogy rendbe tehesse utánuk a romba borított fürdőszobát.  

Még beugrottak Roberthez a szállodába, és amíg átöltözött, Tom elgondolkodva simított végig a barátja gitárján, amelyen egy meglepő aláírás díszelgett: Anna.  Nocsak! A kislányt itt hagyta a névjegyét? Rákérdezett, de Robert csak a vállát vonogatva rácsukta  a gitárra a tokot. Tom azonban nem az a figura volt, akit ennyivel le lehet rázni, úgyhogy végül Robert egy mély sóhajt követve megosztott minden fontos momentumot, ami a lányra és a köztük szövődött kapcsolatra, majd a szakításra vonatkozott. Tom hitetlenül rázta a fejét . Szegény srác! Ezt alaposan kifogta. Ugyanakkor érzett valami csendes irigységet is, hiszen még jól emlékezett, milyen lázas állapot volt, amikor Siennával megismerkedtek; és sokszor egymással harcoltak, nem tudva, hogy ez is a szerelemnek a rögös útjához tartozó állomások egyike. Talán még nincs veszve semmi, talán örökre vége, de majd rájön Robert is, hogy ami nem öl meg, az csak megerősít. 

Robert közben még mindig Tom kislányának varázsa alatt állt. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire élvezheti egy apró gyerekkel a foglalkozást, bár a kis gyerekszínészekkel eddig is jól kijött. Sokak szerint azért, mert még ő maga is egy nagy gyerek volt. De Marlowe valahogy mégis más volt. A keresztapjaként  megvolt benne az elemi kötődés, de igazából az varázsolta el, ahogy a kicsiny gyermekarcon oly pontosan látta visszaköszönni a legjobb barátja vonásait. Ez a csoda egyszerűen nem akart fakulni előtte és semmire sem vágyott jobban, mint hogy egyszer a saját képmásával is megélje ugyanezt. Erről aztán eszébe jutott Adél és a baba, aki nem születhetett meg, és a kedve a pillanat tört része alatt zuhant a béka segge alá. Vajon, mennyire hasonlított volna rá? – ez a kérdés kínozta még a második korsó sör alatt is, bár látszólag Marcust hallgatta, de a gondolatai már továbbrebbentek Adélról a hugára… Anna! Vajon merre járhat?

Arra riadt, hogy Tom mellette fülrepesztően hangosat füttyent, ahogy Marcus befejezte a műsorát. Automatikusan összeverte hát ő is a tenyerét, aztán elballagott a csaposhoz, hogy kérjen három újabb sört.