Perlekedők 34.

Anna, ölében a gitárral halkan pengetett, és egy papírra lejegyezte a játszani akart számok végleges sorrendjét. Az Irish Cat-ben ritkán kellett egyedül játszania, ott a legtöbbször volt egy együttes is a háta mögött. Ez így most – főként bemutatkozásként – sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Hallotta a kinti zajokból, hogy máris teltház lehet. Ennyi ember nem utálhatja egyszerre, amit csinálok – bátorította magát. Próbált nem gondolni Robertre, de nem tehetett róla, napközben szinte mindenről ő jutott az eszébe. Már előre sejtette, hogy London ilyen hatással lesz rá, de hát az apja itt élt, hát nyilvánvalóan ez a lehetőség adódott, hogy otthonról lelépjen. 

Az első napokban izgatottan leste a telefonját, aztán  utánanézett, hogy hány gép jön Budapestről Londonba és szívdobogva látta, hogy akár tucatnyi lehetősége is lenne a férfinak, hogy utána jöjjön. Ha annyira akarná őt, hogy megkeresse. Nem kell ahhoz Sherlock Holmes-nak lenni, hogy a nővérétől megkérdezze az apjuk címét, és elsőként itt keresse.  De Robert nem jött, és ő ebből lassan elfogadta, hogy a meggondolatlanul meghozott döntése túl sikeres volt. Robert elfogadta, hogy nem akarja látni többé, és nem jött utána. Pedig semmire sem vágyott volna jobban, mint újra a szemébe nézni és megmondani neki, hogy az egész csak egy őrült elme szüleménye volt, legszívesebben már rég visszament volna, és a karjai közé vetette volna magát, de hát valószínűleg már úton van hazafelé Los Angelesbe. 

A kegyelemdöfés Adél csendes beismerése volt, hogy beszélt Roberttel. Akkor a férfi tudta, hol keresse, mégsem jött utána. El kell fogadja végre, hogy hazardírozott, még ha akaratlanul is, egy bolond próbálkozás volt csak, amelyről már az első pillanatban tudta, hogy rossz ötlet. A jó öreg George ott kint a pultnál az örökös focista történeteivel most aztán mondhatná, kislány, ez akkora öngól volt, hogy még a háló is kiszakadt…

*

Robert átverekedte magát a tömegen és már majdnem célba ért, amikor észrevette, hogy a pultnál egy ismerős figura fizetett éppen négy pint sörért. Bobby!

-Szia! Nem hiszem el! Te is itthon vagy? Tom nem is mondta…

-Szerintem ő sem tudja, hacsak Marcus el nem pofázta neki. Most érkeztem, épp csak ledobtam a cuccom az anyáméknál, és már ültem is a taxiba, hogy időben ideérjek, de úgy látom, Marcus már befejezte.

-Most végzett, de ahogy elnézem, ha megkérjük, visszamegy a színpadra. Jól fogadta a közönség. -Mire odaértek Tomhoz, Marcus eltűnt.

-Hol van az est sztárja? – röhögött Bobby, miközben Tommal megölelték egymást.

-Hátrament, lerakni a gitárját – intett a hátsó traktus felé Tom aztán újra Bobbyhoz fordult és beszélgetni kezdtek.

*

Marcus benyitott a kis öltözőnek használt helyiségbe és meglepve torpant meg, ahogy a fiatal lányt meglátta. Még sosem látta George kócerájában, de az ölében fekvő gitár alapján, ő is zenélni fog. Mindig is érdekelték a zenész lányok, ha a csomagolás ilyen kívánatos volt, akkor meg különösen.

-Szia! Bocs, csak ez az egy helyiség van, de csak a gitárt akarom lerakni, amíg a haverjaimmal iszunk pár sört.  Te következel? Még sosem láttalak itt.

-Semmi baj! Csak arra várok, hogy George szóljon, aztán már megyek is… igen, ma vagyok itt először … és nagyon remélem, nem utoljára – mosolygott rá a lány és Marcus elbűvölve nézte a sötét haj keretezte szinte egzotikus arcot.

-Ezt én is remélem! …Jól beszélsz angolul, de szerintem nem vagy idevalósi… ahhoz túl szép a kiejtésed, ránk helybéliekre mondják, hogy ugatjuk az angolt, de a tied érdekes keveredése az amerikai és az angol nyelvnek, a kiejtésed meg mint egy nyelvtanáré… külföldi vagy?

-Igen – mosolyodott el újra Anna. –Kösz az elismerést, elég sokfelé megfordultam már a világban, mindenhol kicsit másképp kellett beszélnem, innen az egyveleg.

A beszélgetést George zavarta meg, aki bátorítóan ráhunyorított: -Showtime, kislány! – aztán előrement, hogy felkonferálja.

*

Marcus csillogó szemekkel tért vissza a többiek asztalához.

-Hát, srácok, azt hiszem szerelmes vagyok! – tette meg a nagy bejelentést, amire a többiek vidáman felnevettek.

-Már megint? Most ki a szerencsétlen? – nézett körül Tom, de egyetlen olvadozó pillantást sem vélt felfedezni a tömegben, ami rájuk irányult volna. Közben a tulaj lépett az apró színpadra és a mikrofont alacsonyabbra állítva lehajolt és beleszólt:

-Vidám estét mindenkinek! Marcus barátunk után egy új tehetséget akarok bemutatni nektek. Fogadjátok szeretettel a kislányt, aki ma este lép fel először itt nálunk. A fiúknak üzenem, hogy a személyes védelmem alatt áll, szóval csak semmi szemtelenkedés… ugyanis nagyon csinos – kacsintott a zajosan éljenző társaság felé. –Na, nem is szaporítom a szót. Jegyezzétek meg a nevét, … Anna! – és a kis folyosó irányába mutatott, ahol egy spotlámpa fényében felbukkant a lány csillogó haja és piruló tekintete.

Robert úgy állt fel, hogy a széke hangos csattanással borult fel mögötte, de ezt ő nem is hallotta, csak pánikszerűen elindult a kijárat felé. a többiek értetlen tekintettel figyelték a menekülését, aztán Tom kicsit zavarodottan, de egy nyilvánvalónak tűnő feltételezéssel a lelkében utána indult.

Anna ebből semmit nem vett észre. Fellépett a színpadra és köszöntötte a közönségét, majd belekezdett az első dalba.

*

Robert odakint dermedten, de kissé remegő gyomorral támaszkodott az első tárgyra, ami elé került. Nem zavarta, hogy az éppen egy kuka volt. Talán még jó is, ha az idegességtől háborgó gyomra tartalmát kell feltűnés nélkül eltüntetni valahol. Tom az ajtóból elgondolkodva nézte feldúlt barátját, aztán zsebredugott kezekkel odasétált hozzá.

-Azt ne mondd, hogy éppen ő az! – vakarta meg a fejét. Ilyen véletlenek nincsenek!

Robert egyelőre képtelen volt megszólalni. A lány teljességgel váratlan megjelenése sokkolta. Annak ellenére, hogy éjszakáról éjszakára valami hasonlóról álmodozott, hogy a sors szeszélye csak úgy az útjába sodorja a lányt. De erre a találkozásra nem volt felkészülve. 

-Ő az! – suttogta maga elé. –Jézusom, Tom! Ilyen nincs! … Nem akarom többé várni, hogy felhív, de nem akarok folyton arra se gondolni, amikor meglátok egy csinos arcot, hogy nem próbálkozom be nála, mert mi lesz, ha Anna mégis visszajön. Nem akarok már arra vigyázni, hogy nehogy beleszeressek valakibe, le akarok végre feküdni az első nővel, aki hajlandó rá, és nincs szükségem a lelkiismeretem ordibálására közben. … Úgy hagyott ott Budapesten, mint egy utolsó lúzert, azt sem mondta, viszlát… eldöntötte helyettem is, hogy szakítani akar és úgy dobott, mintha csak egy követ dobott volna abba a francos folyóba. A kapcsolatunk egy pillanat alatt volt-nincs, a loccsanást se hallotta senki, ahogy az egész elmerült a vízben. – hadarta szenvedélyesen. 

-Figyelj! – tette a vállára a kezét Tom. –Én lennék az első, aki azt mondja, kutyaharapást szőrivel, de ez… túl mélyen van még benned ez a lány… és hogy itt bukkant fel éppen ma este… ez valami hülye égi jel, röhögj ki nyugodtan, de ez a véleményem. Gyere vissza! Különben Marcus vagy Bobby le fogja csapni a kezedről. Hallottad Marcust… ő máris szerelmes… és nem is csodálom… van benne valami, ami első pillantásra is megfogja a férfiembert annál a bizonyos testrészénél fogva –tette hozzá a kissé fullánkos megjegyzést, és el is érte vele a célját, mert Robert az ajtó felé indult.

*

Anna egyre felszabadultabban énekelt. Már az elején kiszúrta az egyik közeli asztalnál a társaságot, amelyhez a gitáros fiú is csatlakozott. Négyen voltak. Hárman őt nézték zavarbaejtően érdeklődő tekintettel, a negyedik viszont tüntetően hátat fordított. Erről egy régi este jutott azonnal az eszébe és Robert. Aztán ahogy a szeme a háttal ülőre tapadt, a széles vállakra, a merev tartásra, mint aki a többieket akarja visszatartani tőle, hogy felrohanjanak hozzá a színpadra, és végül a nyakába kúszó kis farkinca a tarkóján… ez nem lehet igaz… ez Robert! 

Nem értette, hogy történhetett ez meg. Már eleve azt sem, hogy a férfi itt van és nem Amerikában. Vagy csak mostanra szedte össze magát annyira, hogy eljöjjön, hogy őt újra lássa? De hiszen nem is tudhatta, hogy itt találja majd… A gondolatai össze-vissza csapongtak, aztán egy disszonáns hangot kicsikarva a hangszerből a húrokra csapott és a mikrofonhoz hajolva beleszólt:

-Ne haragudjatok, de nagyon kiszáradt a szám. Ihatok egy kortyot?

-Hangos vidám füttyögés volt a válasz és többen máris rendeltek neki sört, de George a pultnál elhajtott minden gáláns lovagot, mígnem Robert megmozdult és megfordulva felállt, aztán eléje lépve odakínálta neki a saját korsóját. Anna a szemébe mélyedve ivott pár hosszú kortyot, mire zajos taps és néhány csalódott fütty fogadta a jelenetet.

-Most mitől akartál megvédeni, hogy háttal ültél? – suttogta neki a lány, mire a férfi lehunyta a szemét.

-Semmitől… magamat akartam megvédeni … tőled. De reménytelen.