Perlekedők 35.

Egy pillanatra kívül kerültek a söröző világán, az apró színpadon és a körülöttük füttyögők zajos jókedvén, csak elmerültek egymás tekintetében, aztán Anna visszaadta a korsót és magához húzta a mikrofont.

-Folytathatjuk?

Robert letottyant a székére... sokkal inkább idegesítette, semmint elképesztette a lány hihetetlen önuralma. Apró jelzése volt annak az erőnek, amivel a lány bírt felette. Lám, ő máris ott folytatja a műsorát, ahol pár percre abbahagyta, talán csak a folyamatosan rá-rárebbenő tekintete utal rá, hogy  a váratlan találkozás megrengette kicsit az összeszedettségét; míg a férfi csak ült, fejében és lelkében akkora zűrzavarral, ami most majdnem a nyílt színen maga alá gyűrte. Legszívesebben elrohant volna, mint ahogy az is volt asz első reakciója. 

Fogalma sem volt, mit kezdjen majd ezzel az egész helyzettel egy fél óra múlva, amikor a lány a műsora végére ér, és lelép a parányi pódiumról. Váltanak majd pár semmitmondó mondatot, mint a régi ismerősök, aztán egyikük megy jobbra, a másik balra? Vagy lerázzák magukról az elmúlt napok szenvedését és ott folytatják, ahol egy csodás dunaparti éjjelen abbamaradt? ... És akkor? Várhatja majd összeszűkült gyomorral, mikor érzi majd Anna megint szükségesnek, hogy elmeneküljön az érzései elől? Nem tudná még egyszer ezt ép ésszel végigcsinálni... 

A barátai csak kapkodták a tekintetüket a színpad és őközötte. Leginkább Marcusnak nyúlt meg az ábrázata, ahogy megértette, a barátja valami delejes erővel lecsapta a lányt a kezéről, még mielőtt elhihette volna, micsoda gyöngyszemre lelt a félhomályos hátsó helyiségben. Még nem értette, hogyan történhetett. Azt sem, hogy az ő érzékei egy pillanat alatt életre keltek a lány láttán, és azt sem, hogy a babért mégis Robert aratta le egy korsó sörrel a kezében. 

Tom volt az egyetlen, aki tudta erre a magyarázatot és megsajnálva Marcust, megbökte a karját, hogy a fülébe suttogjon.

-Ezek még Budapestről ismerik egymást. Összejöttek, de Anna lelépett előle, és tök véletlenül futottak ma este egymásba. –próbálta megmagyarázni neki az előbbi kis közjátékot. Marcus bólintott, de ettől még nem lett jobb a kedve. Miért mindig Robert ér előbb oda? Ez az ő estéje volt... ő talált rá a lányra, és kurvára igazságtalannak tartotta, hogy mindezek ellenére, ez a kis kóbor macska is nyilvánvalóan majd Roberttel akar elmenni, nem vele. 

Robert gondolatai sem voltak sokkal boldogabbak, miközben nézte a lány ujjait, ahogy gyakorlottan játszanak a húrokon és a hangja édesen, búsan betölti a sörözőt. Napok óta semmi mást nem akart már, csak felejteni, mert nagy nehezen kezdte elfogadni, hogy reménytelen, hogy valaha is megtalálja a lányt, már csak azért is, mert Anna nyilvánvalóan nem akarja, hogy megtalálja. El akart jutni végre arra a pontra, amikor nem a lány jut eszébe mindenről... egy ablakon besurranó napsugárról, egy szívfájdítóan éneklő rigóról az anyja kertjében, egy vadidegen lány kézmozdulatáról, ahogy a sötét haját összefogja a Temze parti szélben. Beleszeretett, pedig a lány fenekestől felforgatta az életét. Azt hitte, hogy a forgószél, ami az ágyba vitte őket, nem szétdobálja majd tehetetlen testüket, hanem az örvénybe ragadva magával sodorja összetapadtan mindkettőjüket, hogy onnantól közös erővel szálljanak szembe mindennel és mindenkivel. De Anna minden árulkodó jel nélkül megpróbált túllépni a szerelmükön. És ezt az árulást még mindig nem tudta kezelni, így főleg nem, hogy a kis áruló itt állt előtte, csak a kezét kellett volna kinyújtania érte. 

A figyelmeztetés nélküli lelépése olyan volt, mint egy roppant fájdalmas, de mégis ártalmatlan eltévedt pisztolygolyó. Nem ölt meg, csak megbénított, kurvára fájt, de gyógyíthatónak ítéltetett. És még ki sem tudta piszkálni a golyót, a lány most még mélyebbre nyomta a még lüktető sebbe. Mindig azt gondolta, hogy nem szabad narkó után nyúlnia, mert az tönkreteszi az életét... akkor Anna most hivatalosan is felvételt nyert a tiltott szerek listájára? Mert az iránta érzett szerelem volt képes igazán padlóra vinni. De mint minden droggal, vele is az a helyzet, ha már rászokott, képtelenség nélküle élni. 

A veszteség okozta első sokk után az álmaiba akart menekülni. Nem Annáról álmodni, nem. Bármiről, ami elfeledtetné vele a történteket. Zenébe, írásba akarta fojtani az őt feszegető energiákat... de hamar rájött, hogy lehetetlen küldetés. Amíg a dolgok kimondatlanok maradtak, volt rá esélyt, hogy elfelejtse őket. Legalábbis azt hitte, azt akarta hinni. Aztán azon vette észre magát, hogy Deannek is róla beszél, aztán Tomnak is, és lassan már attól félt, bárkinek, aki hajlandó végighallgatni. És minél többet beszélt róla, annál kevésbé akarta elfelejteni. Nem is tudta volna. Annak az átkozott verses kötetnek minden sora a lányt juttatta eszébe. A boldog órákat és a veszteség fájdalmát.

De hova rejthetném a testem, titkolni, hogy te átkaroltad,

a lelkem hogy fertőtlenítsem, amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek, de tömör az emlékezet...

Csak bámult rá, ahogy a haját csillogó kékre festő fényben a szerelemről énekel, és annak ellenére, hogy tudta, a lány hogyan zúzott szét mindent, amit a maga elcseszett világában végre értékesnek és valóságosnak tartott, hogyan vette el tőle az egészet anélkül, hogy bármi beleszólást engedett volna a dologba... ennek ellenére nem látott mást, csak a nőt, akiért izzó parázson ment volna el bárhová. Csak egy bolond akarná, hogy ugyanaz a nő kétszer törje össze a szívét. ... Hát, akkor bolond! És bolondul ezért a boszorkányért. 

Most látta, hogy az utolsó találkozásuk óta a lány hogy megváltozott. Leomló, dús hajával a színpadi fényben olyan volt, mintha szivárvány fényben úszna... sokkal szebb, mint amilyennek valaha is látta, ... és sokkal szebb, mint bárki más, aki

valaha is elé került. És ebben a közegben, itt, távol a lány otthonától, ... annyira magabiztosnak tűnt... talán mégis ez hozná el a megoldást, ha megtalálná a művészi kibontakozásának lehetőségét... akár itt Londonban, akár... Los Angelesben. Féltette őt, de most erősnek látszott, rátermettnek, és ő volt annyira önző, hogy ne akarja veszni hagyni a lehetőségét annak, hogy talán mégis van számukra közös jövő kint a nagyvilágban.

*

Anna már szinte csak neki énekelt, egyre többször kapcsolódott össze a tekintetük, és ez zavarba hozta, mert szíve szerint lerángatta volna a színpadról, hogy most és azonnal bepótolják az elvesztegetett napokat. A közel száz főnyi vendégsereg nyilván hangos ovációval fogadta volna az attrakciót. Amikor végre a lány leemelte a nyakából a gitár bőrpántját és a felcsattanó tapsot egy a nézők közé dobott puszival köszönte meg, Robert felállt és csak annyit vetett oda a többieknek:

-Marcus, a gitárod ne keresd egy ideig! – azzal a lány nyomába eredt, aki az öltöző felé tartott, hogy lerakja a hangszerét. Marcus önkéntelen kérdését: Miért? – a többiek jobbról is, balról is egy-egy tockossal és szemforgatással honorálták. 

Anna épp csak benyitott a csöpp szobába, amikor érezte, hogy Robert szorosan a nyomában már be is lépett mögötte és becsukta maguk mögött az ajtót. Fullasztó volt hirtelen így kettesben maradni vele, a szíve úgy zakatolt, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából. Amikor a színpadról lelépett, még csak addig tudott előre gondolkodni, hogy leteszi a kezéből a gitárt... fogalma sem volt róla, hogy az útja onnantól a férfi asztalához vagy a kijárat felé vezetett volna. A váratlan találkozás kihúzta a lába alól a biztosnak hitt talajt. Nem tudta mit mondhatna, ami nem tűnik majd szerencsétlen magyarázkodásnak a történtek után. De így, hogy Robert utána jött, kicsit sikerült megnyugodnia... fognak tudni beszélni... 

A férfi éppen utánanyúlt, hogy magához húzza, amikor néhány rövid koppintás után kitárult az ajtó és ott állt George és őket fürkészte a komoly tekintete, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy tudja, ki áll előtte. Anna és Robert egy félbeszakadt ölelésben zavartan nézett rá.

-Jó voltál Anna! … De nem értem…Ti jártok?... Akkor nem is jössz többé? – nézett a lányra a választ igazából meg sem várva, kissé értetlen tekintettel George, hiszen ha ez a pasija, akkor mi szükség volt erre a kétségbeesett álláskeresésre...

Robert Annára nézett és halkan megszólalt:

-Én holnap elutazom.

Anna kissé megroggyant a bejelentéstől, de aztán egy halványt mosolyt erőltetett az arcára és George felé fordult:

-Nem fogok váratlanul lelépni, nem szokásom. Ha még áll az ajánlat, akkor hétfő-szerda-péntek...

Robert egy látványos grimasszal megszólalt a háttérben, George-hoz intézve a szavait:

-Azért ezt írasd is alá vele minimum két tanu előtt. Tudnék mesélni...

A tulajdonos pár pillanatig kapkodta köztük a tekintetét, aztán némán bólintott és visszalépett a folyosóra és becsukta az ajtót maga után. 

Anna agyán átfutott a gondolat, hogy már megint nem adott Robert egyenes választ egy egyértelmű kérdésre. Ti jártok? Nos, erre ő is szerette volna tudni a választ, bár azt is sejtette, hogy amíg ez kiderül, még lesznek nehéz pillanataik, és csak örülhet, ha nem a válasz lesz a legnehezebb pillanat az életében. Ellépett a férfi közeléből és háttal állva feltette a kérdést, ami még a színpadon is ott zakatolt az agyában.

-Hogy találtál meg?

-Én nem kerestelek. Azt sem tudtam, merre indulhattál... nyilván nem is akartad, hogy tudjam.

-De hiszen én... – kezdett bele a lány, aztán elhallgatott.

-Hiszen te... ? Anna, végigszeretkeztünk egy éjszakát, elmondtuk egymásnak a létező összes módon, hogy szeretjük egymást és te másnap úgy léptél le, hogy még nyomot sem hagytál magad után. Nem tudtam mit akarsz, de elég nyilvánvalónak látszott, hogy engem nem. És különben sem tudtam, hol keresselek.

-De hiszen megmondtam Adélnak... még aznap beszéltünk, ahogy apához kijöttem...

-Adél! – csattant fel Robert valami mélységes indulattal, ami meglepte és kicsit meg is ijesztette a lányt. –Akkor tudta! És képes volt a szemembe nézve azt hazudni, hogy fogalma sincs róla, hova mentél...

Anna szívébe belemart a fájdalom a nővére újabb árulása hallatán. –Nekem azt mondta, hogy beszéltetek. Én ebből azt hittem, tudod, hol találsz, csak nem érdekel már... azok után, hogy hirtelen ott hagytalak.

-Akkor légy oly kedves, ha találkoztok, a nővéredet a nevemben is fojtsd meg! – morogta a férfi. –Mennyi időt elvesztegettünk, és ha nem léteznének ilyen sorsszerű véletlenek, soha meg sem tudom, hogy itt vagyunk egymás közelében. Talán mire rád bukkantam volna, már késő lett volna ... hiszen Marcusnak is elég volt pár perc, hogy elcsavard a fejét. – dünnyögte feszülten a férfi, ahogy egy pillanatra átélte a percet, ahogy a barátja esetleg idővel bemutatta volna neki a barátnőjét, Annát. Micsoda képtelenség!

Anna még mindig lemerevedve hallgatott. Adél! Ezt egész egyszerűen nem tehette! Ez valami félreértés lehet csak, a nővére nem akarhatta, hogy ő boldogtalan legyen, miközben tudta jól, hogy a lelke belehalt abba, hogy ott hagyta a férfit Budapesten. Mindig olyan okos tudott lenni, ha tanácsokat kért tőle, hogy tudott Adél ekkorát hibázni?  - Aztán magához tért a kábulatból és a férfira nézett, aki pár perccel korábban jelentette be, hogy hiába találták meg egymást ilyen csodával határos módon, holnap mégiscsak felül a repülőre, ami a tengerentúlra repíti.

-Beszélnünk kellene... – mondta halkan, mire Robert csak bólintott, aztán egy kis szünet után megszólalt:

-Nálad vagy nálam?

-Te biztosan a szüleidnél laksz – grimaszolt Anna, mire a férfi némi felháborodottsággal a hangjában megszólalt:

-Huszonhét éves vagyok!

-Na és, én huszonöt, és mégis apámnál húztam meg magam.

-Az más, te lány vagy.

-Te meg egy hímsoviniszta disznó – fortyant fel Anna, mire Robert elnevette magát:

-Az biztos, hogy disznó dolgok járnak a fejemben .

Anna egy megsemmisítő pillantással mérte végig, aztán halkan megszólalt: -Apám még Rómában van, üres a lakás.

-Akkor kötelességem vigyázni Rád – kacsintott rá a férfi, mire Anna elvigyorodott: -Kecskére káposztát...