Perlekedők 36.

Én én vagyok magamnak s néked én te vagyok, s te én vagy magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom (Radnóti Miklós)

*

Az öltözőben váltott néhány óvatos csók pillanatok alatt változott át bozóttűzzé, ezért aztán jobbnak látták, ha inkább kimennek a türelmesen várakozó asztaltársasághoz, mielőtt valami olyat tesznek, ami mindenképpen egy elsietett dolog lenne a történtek kibeszélése előtt. Anna zavartan fogadta a férfi barátainak gratulációit, és egy halvány bocsánatkérő mosollyal két puszit nyomott Marcus még mindig morcos képére. Nem törődve a mögötte felhördülő Roberttel. Váltottak még néhány mondatot, aztán őt ketten elbúcsúztak, mondván, Robert gépe korán indul és még rengeteg megbeszélnivalójuk akad előtte. A többiek  vidáman ugratták őket, hogy a sok megbeszélnivaló közepette ne feledkezzenek meg a legfontosabbról, aztán egyszer csak kettesben találták magukat egy taxi hátsó ülésén.

Robert átölelte a lány vállát, lassan, óvatosan, lesve a reakcióját, de Anna nem húzódott el... sőt, belesimult ebbe az ölelésbe, ami már annyira hiányzott neki néha, mint az éltető levegő. A rezidencia előtt kiszálltak, Robert kivette a csomagtartóból a gitárt és elismerően nézett végig a viktoriánus épületen.

-Hát, azt nem lehet ráfogni, hogy a híd alatt húztad meg magad.

*

-Mikor növesztetted meg a szakállad? – kérdezte Anna, miközben remegő ujjakkal a kulcslyukat próbálta becélozni. Robert egy idő után kivette a kezéből a spaciális biztonsági kulcsot és megfordítva a helyére lökte.

-Aznap, amikor elmentél már nem borotválkoztam. Először miattad, mert nagyjából semmihez nem volt kedvem, engem nem zavart, ha szőrös a képem,  aztán Jeremy azt mondta, növesszem meg, mert lesz még egy börtönjelenet, oda úgyis kell valami szőr a képemre, és így legalább nem kell ragasztani.

-Szúr – simított végig rajta könnyed érintéssel a lány.

-Leszedjem? – hunyta le a szemeit az érintésben teljesen elveszve a férfi. Ez a könnyed simogatás teljesen elvarázsolta és bármit megadott volna érte, hogy soha ne érjen véget, aztán mielőtt a kezei önálló életre kelve magukhoz ölelték volna Annát, mégis ellépett és az ablaknál kifelé bámulva a város esti fényeit csodálta.

-Ne!... Csak furcsa... megváltoztat... – mélázott a lány és az ujjait nézte, amelyek szinte zsibongtak a veszteségtől, ahogy a néhány napos szakáll csiklandós érintése megszűnt. 

-Az inkább változtatott meg, amikor rájöttem, hogy többé nem akarsz látni – motyogta Robert háttal állva és a követségi lakás ablakának pazar panorámáját élvezve.

-Ne haragudj! – suttogta Anna és a férfi háta mögé állva, átölelte a derekát. Robert belekapaszkodott a kezeibe, összefűzte az ujjaikat, és beszélni kezdett:

-Nem tudtam, csak éreztem, hogy az az éjszaka a búcsú éjszakája volt. Aztán amikor képtelenség volt téged elérni, akkor már biztos voltam benne, bár, még sokáig nem akartam elhinni, hogy képes voltál elmenni egy szó nélkül. Teóriákat gyártottam, próbáltam magyarázatot találni, de amikor Adél azt mondta, nem tudja, hova mehettél, totál összeomlottam, mert magamat hibáztattam, hogy annyira akartalak, hogy te még a családod előtt is titkolod, hova menekülsz, nehogy elszólják magukat. Rémképek kínoztak, hogy a világ valamelyik veszélyes pontján lehetsz, egyedül és bajba kerülsz. És mindeközben itt voltunk, ugyanabban a városban..., tulajdonképpen most kurvára mérgesnek kéne lennem rád, …de csak valami csendes öröm van bennem, hogy végre itt vagy mellettem. Bár, még fogalmam sincs, hogy ez most mit is jelent… Nem tagadom, hogy félek... mi lesz a következő húzásod. Nem is reménykedem benne, hogy megmagyarázod, miért csináltad ezt kettőnkkel, és így, hogy nekem holnap vissza kell mennem Amerikába, fogalmam sincs, hogy hogyan  legyen tovább. .. Ha ma nem futottunk volna össze, akkor se lenne egy könnyű helyzet, de így most megint csak a káosz van bennem. Nem tudom, hogy mit akarsz, nem tudom, én mit tudok nyújtani, nem tudok semmit... csak azt, hogy nem akarlak elveszíteni. 

A végére megfordult a lány ölelésében és az állát Anna fején nyugtatva csak kapaszkodtak egymásba. Végül Annából is kibukott a napok óta visszafojtott érzelem.

-Annyira megijedtem. Tudtam, hogy még néhány napunk lehet csak, aztán te felülsz a gépre és elmész. És tudtam, hogy én nem tudok utánad menni... már csak azért sem, mert te sosem kértél erre. Kérés nélkül meg olyan lett volna, mintha a nyakadba akarnám varrni magam. És tudtam, hogy ha búcsúzni kell, akkor talán kiszalad a számon valami színtiszta könyörgés, hogy ne hagyj el, vigyél magaddal... és ez olyan ... megalázó lett volna. Azzal az éjszakával én elmondtam neked mindent arról, hogyan érzek és annak elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy utánam gyere vagy csak megkeress valamilyen módon, de a nővéremnek hála, esélyed sem volt rá…

Azt gondoltam, hogy itt Londonban megpróbálok kezdeni magammal valamit. Ez mégiscsak Európa, talán kicsit földhöz ragadtabb, mint Los Angeles, de talán kisebb az esély rá, hogy eltűnjek egy piszkos sikátor mélyén, ahogyan te ijesztgettél. És itt nem lettem volna egyedül, mert apa is itt él... és a te szüleid is, akik miatt időnként biztos visszajönnél... szóval, olyan szépen átgondoltam, hogy megpróbálhatnánk egy távkapcsolatot... néha én mennék utánad, néha te jönnél... de majdnem dugába dőlt az egész jól kigondolt stratégiám, mert a testvérem azt hitte, ő tudja, mi a jó nekem. 

-Talán ha beszéltél volna vele... vagy velem... Tudod, a tervezgetés akkor lehet sikeres, ha minden érintett fél tud azokról a tervekről. Egyébként én is valami hasonlót akartam volna javasolni. Hogy próbálj itt kint munkát keresni, ha nem is feltétlenül a zenélésre gondoltam...  Én is jönnék, amikor csak tudok, neked is küldhetnék repülőjegyet... szállást meg már csak találnánk  - kacsintott a lányra, de Anna tekintete nem a boldogságtól volt ködös, hanem a férfi számára érthetetlen ingerültség szikrázott a szemeiben.

-Nézd, én otthoni viszonylatban jól állok anyagilag, de arra azért nem telne, hogy a világban kísérgesselek. Az apámtól sem fogadnék el erre pénzt, tőled meg még annyira sem. Én ugyanis nem vagyok egy házhoz rendelhető playgirl; még ha ott kint esetleg ehhez is vagytok szokva.

-Anna! – csattant fel Robert. -Hülyeséget beszélsz, és ezt tudod te magad is. Senkiben nem merülne fel a gondolat, hogy a… vendégem vagy... de ha igen, akkor meg kit érdekel, senkinek semmi köze hozzá!

-Nekem van! – fortyant fel a lány. -Nem leszek kitartott, meg fogok dolgozni minden fontért, és ha összejön az utazásra a pénzem, akkor megyek. Vagy így csináljuk, vagy hagyjuk az egészet! Ááá… Túlságosan nagy a távolság köztünk mindenféle értelemben...

-Milyen értelemben? – nézett rá kíváncsian a férfi. Anyagilag? Oké, elfogadom, bár szerintem hülyeség, hogy csak akkor jössz, ha összekapartad rá a pénzt. Milyen más értelemben? Hm? ... Anna! Ha te nem akarod ezt teljes erőbedobással, akkor én miért erőlködjek?

-Akarom... csak félek... – suttogott halkan a lány, és a férfi szíve összefacsarodott a vágyódó halk hang hallatán. Egyelőre akkor ez lesz a megoldás! Csak nem szabad hagyni, hogy Anna túl sok döntést hozzon meg egyedül! Szövetségeseket kell keresni, de ez a mostani alkalom már nem lesz elég rá...

*

-Tök hülye helyzet ez már megint – nyögött Robert, és folytatta, mielőtt a lány rákérdezhetett volna a kifakadása okára. –Itt vagyunk ketten magunkban egy üres lakásban. Szeretjük egymást. Éppen most egyeztünk meg, hogy megpróbálunk felnőttek módjára viselkedni és kitalálni a legjobb módját annak, hogy minél többet találkozhassunk. És...

-És? – nézett fel rá Anna.

-És ha most megcsókollak, ha leráncigálom rólad ezt a csillogó kis rongyot, amit már legszívesebben ott a Black Cat-ben megtettem volna, akkor azt fogod gondolni, na, holnap elmegy, de előtte még meg akar dönteni.

-Meg akarsz dönteni?

-Mindennél jobban – sóhajtott a férfi és a szája máris elindult a lány nyakán.

-Mondtam én egy szóval is, hogy ne tedd? – sóhajtott Anna és még jobban hátrafeszítette a nyakát, hogy a férfi akadálytalanul élvezkedhessen a bőrén.

-Anna, én holnap akkor is felülök arra a tetves gépre, ha most lefekszünk egymással. Muszáj mennem!

-Mondtam, hogy ne menj?

-Mondhattad volna... 

-Robert! – komolyodott el a lány. –Én tisztában vagyok vele, hogy színészként kötelezettségeid vannak, amik még egy magánjellegű kapcsolatot is beelőznek, annál is inkább, mert ez a szerződés hamarabb kötődött, mint a mi ismeretségünk. Nem lesz könnyű az elválás, de ahogy az én jó apám mondta, feltalálták már az internetet, beszélgetés közben akár láthatjuk is egymást, bár az időeltolódás bekavarhat a dologba, de szerintem meg fogjuk tudni oldani. Ha meg akarjuk. Nagyon sajnálom, hogy megfosztottam magunkat egy egész hét örömétől, balga módon azt gondolva, hogy akkor a fájdalomtól is sikerül megmenekülni. Most már tudom, hogy azt semmiképpen nem lehet megúszni, akkor viszont kicsikarom a sorstól, amit adni akar, elveszem, amit kínál... és... most... ezüsttálcán téged kínál... úgyhogy... ha nem akarod, …most már ismered a járást... – az apró szüneteket a férfi ingének egy-egy újabb gombja követte, ahogy a lány ügyes kis ujjai átbújtatták őket az apró kis lyukakon, a mondat végén pedig a bejárat felé biccentett a fejével.

Robert a régről ismerős gyengéd mozdulattal simította végig a lány száját, amely annyi butaság után végre kezdett értelmeseket suttogni, aztán ráhajolt és Annát a karjába kapva belecsókolt az eperajkakba.

-Merre? – morogta szenvedélyesen, aztán a lány által némán mutatott irányba indult hosszú lépteivel.

*

A kényelmes masszírozós kádban hevertek ellazulva, Robert játékosan cirógatta a lány testét, leginkább a két mellét, melyek a vastag habból időnként ki-kikandikáltak. A tengeri szivacsra illatos habfürdőt csurgatott, majd játékosan oszlatta el a lány testén a dús habot. Síkos ujjai kalandvágyón barangoltak egyre lejjebb és lejjebb. Anna belefeszült  a finom érintésekbe, aztán megfordult és lassan ráereszkedett.

-Hééé, itt nem vagyok erre felkészülve – merevedett meg alatta a férfi, mire a lány apró vállrándítással tovább simogatta a férfi mellkasán göndörödő vizes szőrt:

-Majd vigyázunk, koncentráció kérdése az egész.

-Oké, konc-konc... jézus, te boszorkány, amióta ismerlek, nem tudok melletted koncentrálni. Semmire. – sóhajtott Robert elgyötörten és a homlokán apró izzadtságcseppek jelentek meg.

-Te tényleg koncentrálsz – kuncogott a lány és lehajolt, hogy megcsókolja a férfi mellét. A megváltozott testhelyzettől Robert megkönnyebbülten csusszant ki belőle, mire a lány egy durcás csücsörítés után finoman beleharapott a férfi mellbimbójába. –Tulajdonképpen nagyon érdekes kérdés, hogy miért is voltál az előbb olyan jól felkészült. Amikor elindultál ma otthonról nem tudhattad, hogy ... hol fogsz kikötni... Vagy igen?

-Tomtól kaptam, ha netalán ki akarnék gyógyulni belőled...

-És fel akartad használni?

-De még mennyire! Az elmúlt órában már semmi más vágyam nem volt.

-Ne vicceld el, komolyan kérdeztem!

-Anna! Szerinted? – nézett rá szinte sértetten a férfi.

A lány már megbánta, hogy  rákérdezett. Úgy tűnik, ehhez különleges tehetsége van, hogy a bizalmatlanságát Robert orra alá dörgölje. Igazán leszokhatna már róla, hogy a férfiakról kialakult meglehetősen elítélő véleményét erre a szerencsétlenre is állandóan ráhúzza, aki majd megfeszül, hogy a kedvét keresse. Most éppen szó szerint is – mosolyodott el a gondolatra.

-Hányat adott? – biccentett a hálószoba irányába.

-Egy egész dobozzal. – vigyorgott a férfi.

-Akkor nem kell spórolnunk – kacsintott rá, és lassan újra addig mocorgott a férfi ölében, amíg az a huszárosan ágaskodó kardot a hüvelyébe nem lökte. Anna az intenzív érzéstől szinte megvadulva véletlenül az indító motor gombjára csapott, amitől a számtalan víz alatti torokból bugyborékolva masszírozni kezdte őket a víz.

-Jézusom! – nyögött Robert. –Ez brutálisan jó! Ha az elejétől ment volna, talán kevésbé hatásos, de ilyen váratlanul, pont amikor... – hirtelen elhallgatott... a váratlan és intenzív érzés hatására csak egy dologról feledkezett meg... a koncentrálásról. Nagyot nyelt, aztán úgy döntött, nem rontja el a pillanat varázsát, hogy erre a malőrre felhívja a most szinte szétesett lány figyelmét is. Nyelt egy nagyot és megsimogatta a lány kidörzsölt rózsaszín bőrét.

-Jesszus! Ez én voltam? A hülye szakáll... szólhattál volna, hogy fáj, mert akkor inkább lekaptam volna, ha van mivel ...

-Csak amivel a lábam szoktam borotválni, úgyhogy inkább ne... nem olyan vészes – nézett végig magán Anna, aztán befejezte a mondatot, ami most hidegzuhanyként hatott mindkettőjükre: -Ezért az egy éjszakáért amúgy se érdemes.