Perlekedők 82.

Ez az éjszaka mindent vitt! – nyújtózkodott kéjesen Anna a teraszon a hajnali nap fényében. Robert a fürdőszobában zuhanyozott. Késő éjszaka értek haza, alvás helyett pedig végig szerelmeskedték az időt, most mégis annyira energiával teltnek érezte magát, mint még talán soha. Az óriáskerék után Robert még három alkalommal kérte meg a kezét képtelenebbnél képtelenebb helyszíneken, mint aki képtelen elhinni, hogy ez megtörtént velük és a lány nem utasította vissza; abból kétszer igent mondott neki. A harmadiknál csak azért mondott nemet, mert úgy érezte, hogy a férfi basáskodó, és nem hajlik a kompromisszumra, mert éppen azt vallotta be neki, hogy nem hajlandó az eredeti útiterv szerint végigmenni Dél-Európán. Ő úgy tervezte meg az útvonalat, hogy a végén Madridban adják le a lakóautót, Robert meg kitalálta, hogy ő kihagyná Spanyolországot és Franciaországon, Svájcon, Ausztrián át visszajönne Budapestre. Hogy miért változtatott az eredeti elképzelésen, arról nem nyilatkozott…. Persze a férfi nem érte be a nem-mel és addig nem hagyta békén, amíg teljesen elcsigázottan és reszketve az érzéki játszadozástól, elfúló hangon nem suttogta neki az utolsó pillanatban, hogy Igen. Ez az éjszaka valóban minden tekintetben felülmúlta az eddigieket, mert végül mindenre igent mondott, és közben nem érezte, hogy feladta volna önmagát. 

Titkon álmodozott erről a pillanatról, mégsem tudta volna megmondani, hogy csalódott-e, amiért itt és most került rá sor, máshogyan képzelte volna el, vagy éppenséggel így volt tökéletes? Pontosan olyan kiszámíthatatlan, váratlan és szívet melengető volt, mint Robert mellett az élete…. Forgatta az ujján a csillogó gyémántot és közben megcsípte a karját, hogy ellenőrizze, ébren van-e. Mert egyelőre álomszerűnek tűnt az élete. Az elmúlt hónapok Robert oldalán Los Felizben, az együtt töltött éjszakák és ez a kő… Amikor a férfi az ujjára húzta, meg sem nézte, elmerült a szürke szempár imádatában és a csókban, ami egész egyszerűen nem akart véget érni. Tökéletes pillanat volt. Tulajdonképpen még most sem fogta fel, hogy ő tegnaptól menyasszony, nem is akárkinek a menyasszonya… a vőlegénye a világ egyik legkelendőbb agglegénye, aki átnézve a körülötte nyüzsgő önjelölt Mrs. Pattinsonok hadán, őt választotta… Anna Stein-t, Magyarországról; a lányt, aki megszökött előle, de aki még időben beismerte, hogy nem tud élni nélküle. 

Nem különösebben értett az ékszerekhez, a szépségüket értékelte, az értéküket nem tudta felmérni, így aztán fogalma sem

volt róla, hogy mekkora kincs szikrázik az ujján, ezért aztán valamikor az éjszaka megkérdezte Robertet, mekkora ez a gyémánt, mire a férfi némi vállrándítás után bevallotta, egy karátos. A férfi ezt úgy mondta, mintha nem lenne jelentősége, de annyit még ő is tudott, hogy ez alighanem egy kisebb kocsi árának megfelelő ékszer, és szinte beleszédült a gondolatba, hogy a párja megengedheti magának, hogy ilyesmivel fejezze ki a szerelmét.

-Egy egyszerűbb darab is megfelelt volna – motyogta újkeletű rettenettel, hiszen ilyen értékkel nem rohangálhat az ember az utcán. Belehalna, ha valahol véletlenül elvesztené. Ebbe még akkor is, ha a gyűrűje egy bizsu lenne, de Roberttől kapta volna.

-Az ékszerész a lelkemre beszélt, hogy a lánykérés egy életre szól és sok nő annál komolyabban veszi, minél komolyabb gyűrűt húznak az ujjára. Én mondtam neki, hogy az én választottam egy rézgyűrűvel is komolyan venne engem, de atyai jótanácsa alapján azért mégis e mellett döntöttem. Mert ez tényleg egy életre szól, mint a szerelmünk, és ha egyszer lesz egy fiunk, majd továbbadhatja az ő választottjának… úgyhogy ha úgy tetszik, akkor egy tradíciónak vetettem meg az alapjait ezzel a kaviccsal. 

-Hééé, ne szóld le a gyűrűmet! – intette játékosan a lány. –Ez nem egy kavics… ez maga a kavicsbánya!

A „kavics” pedig most itt szikrázott az ujján a hajnali napfényben és Annában lassan tudatosodott a tény, hogy ő és Robert rövidesen összekötik az életüket, gyerekeik lesznek és egyszer unokáik, és ezzel egy olyan álma válik majd valóra, amit még megálmodni sem mert. Amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja és Robert keveredett elő egy szál törülközőbe tekerve, a férfi azonnal észrevette, hogy az ujján lévő gyűrűt csodálja… melléült és a kezébe vette a lány gyűrűs kezét … megcsókolta az ujjait, úgy, mint este az óriáskeréken és halkan csak annyit mondott: Szeretlek! … és Anna tudta, hogy hihet ennek az érzelemtől fátyolos hangnak.

*

Néhány órával később átvették a lakóautót és egy forró csókot (valamint némi vitát, hogy ki vezessen az út első szakaszán) követően útnak indultak. Anna boldogan dőlt hátra az anyósülésen. Robert felszabadultan vezetett, a rádión keresett éppen egy zenei csatornát, aztán összefűzte jobb keze ujjait a lányéval és bár a szöveget nem értette, de a dallamot önkéntelenül is hamar átvette, és halkan dudorászva nyomta a pedált.

Arra gondolt, most éppen olyan, mintha egy átlagos fiatal pár nászútra indulna, és ez a gondolat túlságosan tetszett neki ahhoz, hogy észrevegye, hogy közben Anna vigyorogva figyeli. Amikor végre elkapta a gunyoros pillantást, zavartan kérdezett rá:

-Mi van? Miért nézel így?

-Lerí rólad, hogy mennyire élvezed ezt az egészet.  Sehol egy fotós, holnap nem kell pózolni egy megbízáson, nem kell újra és újra elismételned a filmed népszerűsítését. És úgy dudorászod ezt a dalt, mintha értenéd a szövegét. A pálinkáról szól amúgy. …Most egészen Te vagy, és nekem nagyon tetszik ez a Bobby-fiú.

-Bobby? – fintorgott Robert. ...-amúgy meg ne kiabáld el! Azért, mert tegnap ott a sokadalomban senkinek nem tűntünk fel, azért lehet, hogy útközben majd futhatunk pár önjelölt fotóriporter elől, akiknek attól lesz jó napjuk, hogy elszúrják a miénket.

-Majd megvédelek! – kacsintott rá a lány, aztán az ablakon túl elsuhanó tájat nézve halkan megszólalt:

-Mikor találtad ki ezt az óriáskerekes lánykérést?

-Improvizáltam…. Hát, igazából már vártam a megfelelő alkalmat egy ideje, és úgy tűnt, hogy az ott, akkor …tényleg az. Nem láttad magad, de nekem az agyamba égett a kép, ahogy ott állsz csillogó szemmel és úgy nézel ki, mint aki az egész világot magához tudná ölelni. És voltam olyan beképzelt, hogy ebbe a világba magamat is beleképzeljem.

-Ez nem beképzeltség… egyszerűen csak ismersz… Húúú, azért  kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a szüleid, ha megtudják... vagy az apám...

Anna várta, hogy a férfi megnyugtassa, nem lesz gond, a férfi édesanyja előbb-utóbb le fogja nyelni a békát, de Robert hallgatott és ettől kicsit ideges lett. Amikor azonban ránézett, csak azt látta, hogy sejtelmesen mosolyog. 

-Tudják? – kérdezte izgatottan, mire csak egy bólintás volt a válasz.

-De hát mikor?

-Amikor anyám a dedós képeimet mutogatta. ... Nem is tudom, egy gyereknek nincsenek olyan jogai, hogy megtilthassa az anyjának, hogy a csupasz seggéről mutogasson fotókat mindenféle nőknek, akik betévednek a konyhájába?

-Ne legyél undok! Nagyon édes baba voltál. És érdekes volt látni, hogy a grimaszaid három éves korod óta megvannak.

-Nem is grimaszolok! – biggyesztette le az ajkát a férfi, mire Anna elnevette magát.

-Dehogynem! És imádom, amikor csinálod.

-Te mindent imádsz, amit csinálok... – motyogta a férfi és behúzta a nyakát, mint aki a jogos nyakleves ellen védekezik, de Anna csak álmodozva nézett előre:

-Ezen nincs mit tagadni... amit például ma hajnalban műveltél... na, azt kifejezetten imádtam.

A kocsi kicsit viháncolni kezdett az elválasztó vonal és a leálló sáv között, aztán Robert összeszedte magát és mereven megmarkolta a kormányt.

-Ezt megjegyzem magamnak... meg azt is, hogy este kiverjem a feneked amiatt, hogy veszélyezteted az életünket ilyen kacér beszólásokkal. ... Tudod mit, hagyjuk ezt a témát, mielőtt az árokban kötünk ki! Beszélgessünk inkább az esküvőről! A lányok mindig álmodoznak már kislány korukban a nagy napról. Te hogy képzelted el?

-Nem tudom. Azt hiszem, nem szeretnék nagy felhajtást, meg igazából az uszályos királylányos ruha sem az esetem. De nem tudom, hogy ezt te egyáltalán megengedheted-e magadnak, vagy muszáj a sajtónak és az úgynevezett barátoknak megfelelned? – puhatolózott Anna, mennyire lehet őszinte ebben a kérdésben. Valamiért úgy gondolta, Robert sem az a partyarc, aki az újságoknak szervezi az esküvőjét.

-Az esküvőmbe nem szólhat bele senki, legfeljebb te. – nézett rá Robert. –Szóval, mit szeretnél?

-Hát, szűk családi körben... mondjuk egy tengerparton, a homokban... nem lenne feltűnő ruha, meg kristály porcelánnal. De ehhez még egy évet várnunk kéne, mert télen aligha nagy buli egy tengerparti esküvő; úgyhogy ha te hamarabb szeretnéd, akkor erről sajnos le kell mondjak.

-Miért kéne? Én akár várhatok is, amíg elég meleg lesz egy tengerparti esküvőhöz. Végülis mienk az örökkévalóság. Te már igent mondtál, nekem már csak az a dolgom, hogy vigyázzak, meg ne gondold magad.

-Nem vagyok bolond... most, hogy kifogtam a férfit, akit a fél világ irigyel tőlem... naná, hogy nem gondolom meg magam.

-Helyes! – mosolygott rá a férfi. Anna pedig végképp átadta magát az álmodozásnak és a rádióból szóló vidám számra a térdén tapsolva a ritmust, látszólag blazírtan kibökte a kérdést, ami egy ideje már foglalkoztatta:

-Ugye akarsz gyereket?

-Miért? Ha nem, akkor visszalépsz? – kérdezett vissza Robert és szeme sarkában a ráncok elárulták, hogy még a gondolatot is nevetségesnek találja.

-Hát, tudod, ez az egy pont azért elgondolkoztatna. – vonta össze a szemöldökét a lány, nem tudva, hogy a férfi most mennyire komolyan beszél.

-Nyugi, persze hogy szeretnék gyereket. Egy sötét hajú kislányt, mondjuk... vagy kisfiút... vagy mindkettőt… esetleg hármat…

-Oké, ennyi elég is lesz! – intette le a lány -És mikor? – kérdezte Anna visszafojtott kíváncsisággal.

-Amikor jön. Úgyis mindenki azt hiszi, azért sürgettem az esküvőt, mert terhes vagy. – szólta el magát Robert és idegesen reménykedve összerezzent, hogy Anna ne vegye észre az árulkodó elszólást.

-Micsoda? – kerekedett el a lány szeme.

-Már úgy értem, apám is és az apád is azt hitték, hogy azért akarlak elvenni, mert már érkezik az unoka. De megnyugtattam őket, hogy semmi okunk a sietségre.

-Tudod, egy pillanatra arra gondoltam, amikor Andi nagy pocakját megláttam, hogy de jó neki! – vallotta be hirtelen a lány.

-Csak rajtad múlik – nézett rá a férfi.

-De nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy csak azért veszel el, mert útban van a gyerek. Úgyhogy ha meglesz az esküvő, akkor dolgozhatunk a baby-projekten is. 

-Miért kéne addig várni? Ez a gyűrű az ujjadon az egész világnak el fogja mondani, hogy el akarlak venni. Ha a baba az esküvő előtt összejön, ahhoz senkinek semmi köze. Ha annyi szerződés várna rám, ahány terhes menyasszonyt én már láttam, akkor a következő öt évre be lennék máris táblázva. ... Igazából az jár az eszemben, hogy ez az út... keresve se lehetne találni jobb alkalmat... hagyd a fenébe a gyógyszert! Úgysem jön össze azonnal... legalábbis nem szokott, úgy tudom. Lehet, hogy az esküvőn még nem is látszana... de ha a kölyök hozza a gyűrűket, én azt se bánom. 

-Biztos vagy benne? – sandított rá a lány, és gondolatban már látta is maga előtt, ahogy a férfi nagy keze a domborodó pocakjára simul. A kép túlságosan vonzó volt ahhoz, hogy élből legyintsen rá. Ha valami közbejönne, és az esküvő végül mégis elmaradna, egy gyerek... Robert gyereke... akkor is megmaradna a számára és értelmet adna a további életének.

-Én biztos vagyok benne! De én vagyok a könnyebb helyzetben, mert ha gyerekünk lesz, én akkor is forgathatok, de neked felborul az életed, ugranak a fellépések, nem lesz fotózás, interjúk a film kapcsán, akkor otthon várhatsz engem nagy pocakkal… és lehet, hogy hiányoznának ezek a dolgok, … de ha igent mondasz – amibe mostanában már egész jól belejöttél – akkor akár ma este nekikezdhetünk – kacsintott rá a férfi, mire Anna elnevette magát:

-Akkor IGEN!

A férfi a fékre taposott és az út szélére kormányozta a kocsit.

-Hátramegyünk? – nézett rá kacér mosollyal Anna, de Robert elvigyorodott.

-Azt nem, legalább az országot hagyjuk el, de muszáj az egyességet megpecsételnünk egy csókkal, nehogy visszakozót fújjál, mire leszáll az éjszaka. – és a sebváltóval nem törődve az ölébe húzta a lányt, hogy a pecsételést a rá jellemző alapossággal megejtse.

*

Az éjszaka a Villach melletti Faaker See partján érte őket. A vacsora után kiültek a mólóra egy-egy pohár borra,l és a víztükrön csillogó éjszakai égbolt játékát nézték csendesen.

-Miért gondoltad, hogy nekem jobban hiányozna a színpad, mint hogy otthon maradjak egy csöppséggel? – kérdezte Anna halkan, mire Robert magához húzta, és a hajával játszva beszélni kezdett.

-Nem úgy gondoltam, hogy mindig… de még épp csak ízelítőt kaptál belőle, milyen az az élet, még megunni sem volt időd… és én sokat vagyok távol, kell neked az elfoglaltság.

-Hát, egy gyereknél mozgalmasabb elfoglaltságot keresve se találnék. – motyogta a lány.

-Csak nem akarom, hogy bezárva érezd magad. Mert olyankor buta gondolatok születhetnek egy nő fejében, és nem akarom, hogy azt hidd, azért ejtettelek teherbe, hogy ne legyél láb alatt, amikor én a világot járom. Igazából azt szeretném, ha már vállalni tudod, hogy gyere… gyertek velem, ahová csak lehet.

-Kicsit előre szaladtunk a tervezgetésben, nem? – mosolyodott el Anna. –Még esküvő sem volt, gyerek sehol, de már azon aggódsz, hogy magányos leszek és féltékeny.

-Anna! Tudom, hogy az életünk nem lesz könnyű. Eddig sem volt az, és egy gyerekkel csak még bonyolultabbá válik. És nem akarom, hogy bármi is közénk álljon. Én nem akarom itt fényezni magam, mert egy emberről a tettei és ne a szavai mondják el, hogy miféle, de őszinte, egyenes embernek tartom magam, és a legtöbben ugyanezt állítanák rólam. Szándékosan soha nem foglak megbántani, ezt már most megígérem neked. De néha talán … a körülmények áldozata leszek és olyankor nagyon szeretném, ha hinni tudnál bennem, mert ha a bizalmadat elveszítem, akkor mindent elveszítek.

-Ez visszafelé is érvényes, ugye tudod? Amikor nem leszel otthon, én lehet, hogy beülök egy kávéra egy kollégával, vagy a gyerek óvodástársának az apjával, de ez nem azt fogja jelenteni, hogy lecseréltelek… ezt jó, ha az eszedbe vésed. Bármit is írjon valamelyik kedvenc magazinunk, soha nem szégyenítenélek meg azzal, hogy a hátad mögött, bujkálva és lebukva hozzalak kényelmetlen helyzetbe. 

-Ilyesmivel nem hoznál kényelmetlen helyzetbe, kincsem. Simán megölnél, úgyhogy ennek a felelősségét is gondold át, mielőtt bármibe belekezdünk. … Nem vagyok egy igazán birtokolni akaró típus, legalábbis eddig ezt gondoltam magamról, de amióta téged megismertelek, mégis mintha ennek a jeleit venném észre magamon. Csak tudod… ez nem olyan, hogy be akarnálak zárni… vagy ilyesmi… hanem a lelkem belehalna, ha elhagynál. És akkor megváltoznék, és akivé válnék, azt az embert nem tudná szeretni a világ, mert én sem tudnám többé önmagam szeretni. Lehet, hogy ez nagyon fellengzősen hangzik, de talán így tudom neked a legjobban elmagyarázni, mit érzek irántad. 

-Azt hiszem, értem, miről beszélsz… mert valami kísértetiesen hasonló dolgot érzek én is. … Ha úgy érzed, nem azt kaptad, amire vágytál, azt még meg tudom érteni, de csak ha nekem mondod el először… biztosan kegyetlenül fájna, de ha már nem szeretnél, azt kénytelen lennék elfogadni. Nem mondom, hogy nem próbálnék harcolni érted, mert ha nem tenném, az azt jelentené, hogy már nem vagy nekem annyira fontos, hogy meg se próbáljam… de ha szeretlek, akkor el is kell tudjalak engedni, ha igazán azt akarod. 

-Huh, nagyon elment ez a beszélgetés komorba! – csókolta meg Robert a lányt, aztán felállt és felhúzta. –Szeretjük egymást! Most ez az egyetlen dolog számít, és nem foglalkozunk azzal, hogy mit hozhat az idő, oké? Egyikünk sem jós, úgysem tudjuk előre. Csak annyit kell tennünk, hogy megpróbáljuk ezt a mostani szerelmet megőrizni, és akkor már nagy bajunk nem lehet. De most bújjunk be az ágyikónkba, mert már múlt éjjel sem aludtunk, aztán ha holnap a volán mögött bóbiskolunk el, akkor ez az egész beszélgetés értelmetlenné válik, mert összelapulunk egy szakadék mélyén. Márpedig Velencébe el akarlak vinni!