Perlekedők 83. / 2.rész

Anna a fogkeféjét visszaejtette a neszeszerbe és remegő ujjai között a fogamzásgátló tabletta dobozát forgatta. Napok óta az a beszélgetés járt a fejében… „Rajtad múlik.” – mondta neki Robert, aki úgy tűnt, tényleg elszánta magát a felnőtt létre, és készen állt a baby-projektre. Tegnap is bohóckodva vigyorgott össze egy göndörhajú olasz kisfiúcskával, aki a babakocsijából villantotta rá néhány fogacskáját, és egészen biztosan leállt volna vele játszani, ha a gyerek anyja nem fordul feléjük érdeklődve. Ért a gyerekek nyelvén, ez látszik… talán azért, mert még benne is ott lapul a játékos kölyök. Ugyanakkor egészen biztosan felnőtté vált az elmúlt évek során, hiszen egy kölyök csak elveszett volna a cunami erejével rátörő sikerben. De ő nem… hiába hever a fél világ a lábai előtt, olyan józanul látja még mindig önmagát és a körülötte zajló felhajtást, ami miatt Anna is biztos lehetett benne, hogy nyugodtan rábízhatja magát és a jövőjét. 

Végül egy álmodozó mosollyal visszaejtette a csomagba és behúzta a cipzárt. Három nap telt el azóta, hogy a beszélgetésüket követően úgy döntött, nincs többé szüksége rá. Talán jó lett volna más módon védekezni még egy ideig, de Robertnek igaza lehet, a nők úgysem szoktak azonnal teherbe esni. Kizárólag olyan esetekben, amikor ez volt a legrosszabb forgatókönyv. De ők nem a véletlennel dacolnak, hanem várakozóan állnak a nagy esemény elé. … Egy pillanatra  végigsimított a hasán, kicsit előre tolta a csípőjét, majd rámosolygott a melle alatt „dudorodó” pocakra, aztán egy kis grimasszal megfordult, hogy visszamenjen a szobába felöltözni. Az ajtóban Robert nézte őt mosolygó szemekkel:

-Szerinted máris megvalósítottuk a projekt ránk eső részét?

-Nem hiszem… csak álmodoztam… milyen lesz majd, ha … Tulajdonképpen az jutott eszembe, ha majd nagy hassal tolatok körülötted, lehet, hogy nem is fogok neked tetszeni. - biggyesztette le a lány a száját. -Ott lesz a sok ceruza vékony színésznő körülötted, akiket átérhetsz a karjaiddal, és nem is kívánod majd azt a bálnát, aki addigra én leszek.

-Te bolond liba! – fortyant fel a férfi. Ennyire sekélyesnek tartasz? A legszebb nő leszel a világon, éppen azért, mert az én gyerekemtől leszel bálna. Különben is a bálnák védett állatok.

-Helyes, jól szóltál! – vonult el mellette a lány királynői tartással. –Különben is, vannak gyilkos bálnák is, csak tudd! – fenyegette meg játékosan a férfit az ujjával, mire Robert utána kapott és magához húzta a meztelen testét.

-Soha, egyetlen pillanatra se gondolj ilyen butaságot, hogy a terhességtől megváltozott testtel kevésbé tetszenél. Azt ugyan még nem tudom, mit fogok csinálni, ha majd azt akarod, hogy legyek ott veled a szülőszobában, mert attól félek, gyenge gyerek vagyok én ahhoz a megpróbáltatáshoz, de hogy imádni fogom minden kilódat, amit a gyerekünk miatt szedsz magadra, abban biztos lehetsz. De egyelőre még ne a baba miatt menjünk reggelizni, hanem miattam. Az ugyanis nem megy, hogy a végsőkig kizsigerelsz, enni meg nem adsz, asszony!

*

A szomszéd kávézóban elfogyasztott bőséges reggeli után útnak indultak. Már csak egy napjuk volt, hogy valamit

megérezzenek a múltból, ami a város minden szegletét átjárta. …Az első pihenőt az Arsenale előtti kis kávézónál ejtették meg. A hatalmas napernyők alatt üldögélve a bejárat előtt díszelgő megszámlálhatatlan oroszlán némelyikén élcelődtek. Velencében amúgy is az egy négyzetméterre jutó angyalok számánál csak az oroszlánok száma nagyobb. Vannak itt szárnyasak, közönségesek, nagyok és kicsik, ágaskodók vagy alvók, szeretetreméltóak és ádázok. Az áldozatuk pedig kifejezetten bamba oroszlán volt. 

Újra végighajóztak a Canal Grandén és Robert a fejét kapkodva igazat adott a francia Proustnak és honfitársának, Henry James-nek, akik  szerint „Velence az a hely, ahol a legegyszerűbb jövés-menés is felér egy múzeumlátogatással vagy tengeri kirándulással.” „A legszebb helyek néha könyöktávolságra vannak a legrondábbaktól. Sajnos csak kevés olyan akad közöttük, amelyet mindenestől megvédelmez a szépsége.” A Palazzo D’ario elbűvölő épülete előtt elpöfögve eszébe jutottak a mende-mondák, amik a palota sorsát kísérték. A külső falak  feltűnően megdőltek, ezzel is hozzájárulva a baljós történetekhez. A palota tulajdonosait, családjaikat gyakran sújtotta a balsors, értelmetlen és tragikus halálesetek vetettek árnyékot a múltra. Anna kis könyvecskéjében az egyik utazó így írt róla: „A kedvencem. Henry James szerint gyönyörűséges kártyavárhoz hasonlít, amely a legkisebb érintésre is összeomolhat. Ehhez képest kb. hatszáz éve dülöngél cölöplábain, dacolva idővel, vízzel, széllel, befogadva majd kiszekálva sorban a lakóit… A kis elátkozott palota nem hozott szerencsét a lakóira: volt tulajdonos, aki kivetette magát az emeletről, volt aki anyagi csődbe jutott, volt akit meggyilkoltak, a legutolsó pedig főbe lőtte magát.” (Alessia) Robert fején magától értetődően futott át a gondolat, micsoda  izgalmas filmet lehetne ennek az egyetlen épületnek a történetéből készíteni, és agya egyik kis zugába feljegyezte, hogy hazaérve esetleg megpróbálkozzon a forgatókönyv elkészítésével vagy legalábbis keressen valakit, akit hasonló erővel megérinthet ez a téma.

A Rialto és a mellette futó Fondamenta del Vin eszébe juttatta a a filmet, amelyet csak mostanában volt alkalma megnézni, holott már majdnem tíz éve  készült, a Velencei kalmárt. A Shakespeare adaptációban Al Pacino, Joseph Fiennes és Jeremy Irons játszott főszerepet, és izgalmasan valóságosnak láttatta a középkori Velencét. Éppen úgy, mint szegény megboldogult Heath Ledger Casanovája, amit szintén akkoriban forgattak itt, és az öreg Jeremy abban is jelentős szerepet kapott. Velence – úgy tűnt - kimeríthetetlen tárháza a filmtémáknak, legyen szó kalandorokról, kereskedőkről, vagy akár szépséges kurtizánokról. Tulajdonképpen vidám dolog egy ilyen kosztümös filmben játszani – futott át a mosoly az arcán, ahogy eszébe jutott, hogy Annát és őt is éppen egy ilyen film hozta össze.

Merchant of Venice trailer 2  http://youtu.be/PxKUmdIYuJo

Casanova (2005) Official Trailer #1 - Heath Ledger Movie HD   http://youtu.be/rSt1NFGgVUs

A vízitaxi vezetője, negyven körüli derekas olasz férfi, az Il Gazettino aznapi számát olvasta éppen, amikor megálltak a hajója mellett. Robert Annához fordult:

-Arra gondoltam, elmehetnénk a szigetekre, és ha meg tudnánk alkudni a pasival egy ésszerű árban, akkor nem kéne a kirándulókkal tömött hajókon szoronganunk.

-Azért olyan sokan nincsenek is – nézett a kikötő irányába Anna, ahonnan éppen most futott ki a Torcello-ra tartó vaporetto. –Szerintem ez a szorongás inkább csak képletesen értendő, pedig egy rossz szavad sem lehet, mert még egyetlen aláíráskérő sem jött oda hozzád. Pedig Punta Sabbioni-ból befelé jövet azt hittem nem úszod meg, az a kis tinilány az elkerekedett szemeivel... szerintem azt hitte, megártott neki a napozás a tengerparton, mert az egyszerűen nem létezhet, hogy egy sima turistában Robert Pattinsont ismerje fel. Ez volt a szerencséd, hogy a hátizsák tökéletes álcának bizonyult. Bár, azért nem javaslom, hogy otthon is így menj mindenhova, elég kényelmetlen lenne. Pedig jól áll neked a kedvenc pöttyös tatyóm! – sóhajtott Anna drámaian, aztán a szemét forgatta, ahogy a férfi kiegészítette az előbbi mondanivalóját.

-Azt hiszem, hajós barátunknak nincs olyan jó feneke, hogy elcsábulj, amíg átérünk a szigetre.

Anna a vigyorával küzdve ment oda a derék hajóshoz és néhány perces pergő párbeszéd után színpadias mozdulattal intett a stég felé. -Elvisz, megvár, visszahoz... és még becsületesen is számol, de a kezemet ő is megkérte. Robert az ég felé emelte a tekintetét és rávigyorgott:

-Csak tudnám, mit esznek rajtad!

Anna pedig aprót lökött rajta, ahogy a hajóra léptek. –Ha nem viselkedsz, én bármikor valóra válthatom a nővéreid fenyegetését.

*

Torcello felé hajózva lassan és észrevétlenül beburkolta és átjárta őket valami szelíd melankólia. Összebújva ültek a hajó farában, és Robert kinyújtott kézzel mutatta útközben a nádasokat, apró szigeteket, stégeket és a zátonyokon kagylót gyűjtő férfiakat, melyeket hangos zúgással vízpermetet szórva  hagytak maguk mögött. Céljukat klasszikus facölöpök által kijelölt  úton érték el. A párás levegőben lassan csordogáltak végig a vaporettók számára kikötőül szolgáló mólótól vezető kanyargós sétaút mentén a kis csatornán. Épületeket alig láttak és csodálkozva állapították meg, hogy Velencében mindent együttvéve sincs annyi növény, mint itt. Sás, délszaki fenyő, kerítésekre felfutó szőlőindák, veteményeskertek… George Sand egy szeletnyi visszahódított vadonnak nevezte.

 A csatorna fölött átívelő korlát nélküli Ördög híd alatt átbújva, a sziget belsejét elérve, felbukkant az elhagyatott katedrális mellől az égnek törő harangtorony. A sziget neve is „tornyocskát” jelent, bár más források szerint a torony és égbolt szavak házasságából származik. Az biztos, hogy közel, s távol nincs más égre törő függőleges vonal, melyhez igazodni lehetne. Elbújva a zöldellő vegetációban hirtelen eléjük tárult a valamikori városközpont, amely mára félig-meddig feledésbe merült emlékkép  csupán. A katedrálissal szemközti ház kertjében mohos szobrok rengetege bújik meg a szőlőlugasok rejtekében. A templom belsejében az ezer éves mozaikok a történelem állandó jelenlétét sugallták, és megindító volt tudni, hogy a sziget valamikori lakója, Hemingway is épp olyan megilletődötten állhatott előttük, mint most ők. Az apró sziget sorsát tulajdonképpen a feltörekvő Velence pecsételte meg. Ahogy a lagúna vérkeringése megváltozott, Torcello, a legősibb és leghatalmasabb, lényegében eltűnt, lakói kihaltak, elvándoroltak, Buráno halászfalu lett, Muráno pedig kikötőből üvegfúvó iparosok városává vált. 

Ebben a megbillent világrendben valamiképp a sziget halottai jelentették az élet folytonosságát. Szent Heliódorosz ezeréves relikviái, Attila, a hun emlékei. Ez a hely már nem szárazföld, de még nem is tenger… a torkolat édes vize itt végképp elkeveredik az Adria sós vízével. Madárcsapatok és halrajok uralják a tájat. Torcellot sokkal inkább áthatja a mulandóság érzete, mint Velencét, ahol a turisták hangos csapatainak zaja dúlja fel a várost, és lehel ezzel életet az öreg kövek közé. Torcellon az ember még hangosan beszélni is vonakodik, amíg a hellyel meg nem szokták egymást. Torcello látni engedi mindazt, amit Velence ügyesen elleplez: a kiszolgáltatottságot az időnek, a természet erejének, az elmúlásnak.  (Nacsinák Gergely András: Az idő városa c. írása nyomán)

A hajóból kiszállva felmásztak az öreg harangtoronyba, kihasználták, hogy a turisták többsége már vagy az Attila trónja nevű elegáns étteremben lapátolja magába a tenger gyümölcseivel kevert pastáját, vagy a menetrendszerint érkező vaporettohoz siet, hogy egy napos hadjáratában meghódítsa a többi szigetet is, kipipálják az útikönyvek kötelező látnivalóit; ők csak egymást átölelve álltak odafönt és a csodás panorámát nézték. Mindkettőjük szeme előtt a tengerről felszálló párában a közös jövőjük képei jelentek meg. Ezek a képek hol bájosan kedvesek voltak, hol izgalmasan tevékenyek, hol gyomorremegtetően szenvedélyesek, hol túláradóan boldogok, hol tétovák… de minden képen közösen szerepeltek, egymás kezét fogva, véd- és dacszövetséget alkotva a világgal szemben, egymásért.

*

-Meg akarod nézni Muránót? – nézett kérdőn Robert Annára, ahogy visszaszálltak a csónakba.

-Nem igazán. Már láttam az üvegfúvók nagy mutatványát, hogyan hajlítanak a majdnem folyékony üvegből táncoló lovat… és gondolom, turistákkal van tele az egész sziget. Aki túl van már a műhelyen, az valamelyik boltban próbál olcsón hozzájutni valami „eredeti” muránói remekműhöz. De őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy otthon ilyen csicsás poharakból igyuk a bort vagy a pezsgőt. Akkor már inkább egy papírpohár – grimaszolt a lány, és Robert a háta mögött elmosolyodott. Hála Istennek! Ő sem vágyott volna aranyozott kristálypoharakra, vagy hattyúnyakat idéző cikornyás csillárokra. 

-És Buráno?

-Hangulatos kis színes városka… szerintem, ha végigcsorgunk a csatornáján, akkor pont azt láttuk belőle, amit érdemes, de csipketerítőt sem akarok venni, úgyhogy … - vont vállat a lány és Robert szótlanul magához húzta az ülésen. Kicsit üldögéltek a lagúna forgalmát nézve, Robert belelógatta kezét a csónak orrával felhasított vízbe, aztán Annához fordult:

-Imádom, hogy ennyire egy rugóra jár az agyunk! Akkor mondd meg derék sofőrünknek, hogy lassan hajózzunk át a városkán, aztán menjünk a Giudeccára. Meg akarom nézni Elton John házát. Állítólag arrafelé nem nagyon járnak a turisták, úgyhogy ott nyugodtan megebédelhetünk, aztán még gondolázunk egy kicsit és korán lefekszünk. Holnap úgyis indulunk tovább, ha pihenni is akarunk, akkor időben ágyba kell bújnunk. – kacsintott a lányra, aki egyetértően bólogatott.

*

A korai ágybabújás már ott megborult, amikor Robert kissé csalódottan nézegette a csónakból a parton álló mór stílusú zárt épületet, a Casa dei Tre Oci-t. Nem mintha oltathatatlan vágyat érzett volna, hogy megnézze az excentrikus zenész házának sajátosan összeállított Warhol-Hamien Hurst-és muránói üveggyűjteményét. Igazából nem is tudta, mit várt volna… hogy Elton majd személyesen vezeti végig a palotán? Hirtelen már nem is tartotta annyira érdekesnek. Oké, megvolt a pénze hozzá, megmentette az épületet az elmúlástól, jelenlétével felpiszkálta a telekárakat és a befektetők fantáziáját, de ez őt különösebben nem hozta lázba. 

-Meggondoltam magam. – jelentette ki, és Anna megkönnyebbülten roskadt vissza az ülésre, mert nem érzett túl nagy vágyat

a kiszálláshoz. –Menjünk inkább a Lido-ra! – adta ki az új irányt a férfi, és a vezetőjük Anna fordítását meg sem várva, máris felbőgette a motort a nyilvánvaló úti cél hallatán. Robert lezöttyent a lány mellé az ülésre és élvezve a sós vízpermet arcukba szitálását, a körülöttük kavargó forgalmat figyelte. Elszörnyedve nézte a hatalmas tengerjáró hajót, ahogy lassan, lustán, mégis fenyegetően elúszik mellettük és a méretei mellett eltörpülő történelmi emlékek mellett. Óhatatlanul is felmerült benne, micsoda pusztítást vihetne végbe egy elszabadult monstrum a könnyed és törékeny műkincsek között.

Borús gondolataiból a távolban feltűnő földsáv látványa rántotta ki, amely a lagúnavárost a nyílt tengertől választja el. Egy ismerősétől már hallott róla, hogy a Lidó a velenceiek elitjének lakhelye. Azoké, akik nem kérnek a turista hordák mindennapos zajos jelenlétéből, a lagúna vizébe lógatott lábú diákokból, a világ bármely pontján sört böfögő és hamburgert zabáló amerikaiakból… nyugalomra, csendre, fás, dúsan zöldellő kertekre vágynak. 

 

A kikötőben elbúcsúztak taxisuktól, kifizették a félnapos bérleti díjat, aztán a cipőjüket a kezükbe véve kézenfogva sétáltak a homokos „beach”-en. Az egyik vászontetős napozópadra letelepedve, Anna kikotorta hátizsákja mélyéről a könyvét és kikereste a Lido-ra vonatkozó részt. Ezalatt Robert elballagott a közeli parti büféhez és két gyöngyöző falú pohárban friss rozéval tért vissza a lányhoz.

-A 19. században a Lido még nem volt más, mint egy puszta homokpad, ahova a Velencében idejüket töltő romantikus lelkek elvonulhattak a világ már akkor is zajos nyüzsgése elől. – olvasott fel Anna, és nem volt nehéz elképzelni a jelenetet, ahogy Byron és Shelley itt lovagolt, itt úszott. -Byron igazi bajnok volt, a Lido és a Rialto közti távot egyedül ő úszta végig egy verseny során. Browning pedig, akiről tegnap már szó esett, rajongva írt „szeretett” Lido-ján tett kellemes délutáni sétáiról. A fürdőzés uralkodóvá váló divatja a Lidót sem kímélte, és elhozta ide a divatos, nagyúri közönséget.

Mivel nem versenyezhetett Velence ódon műemlékeivel, a gazdagok telepedtek itt le, itt terülnek el a legjobb strandok tarkabarka kabinjaikkal. És itt sorakoznak a legelegánsabb szállodák. Itt szállt meg Thomas Mann is, hogy ihletet merítsen a Halál Velencében megírásához.  Igazi dekadens hely. Minden hagyománytisztelete ellenére, amit nagyrészt az itt letelepedő angoloknak köszönhet, igazi világpolgári hely. A szeptemberi filmfesztivál idején a Lido visszanyeri századfordulós csillogását. A világ legrégebbi filmfesztiválja mostanra versenyre kell az elegáns cannes-ival. A rangos eseményt még a fasiszta Olaszország kezdeményezte kifejezetten propagandacélból, de mára a siker feledtette már a dicstelen kezdetet. – olvasta a rozét kortyolgatva a lány, és Robert az utolsó mondatok elhangzása után a kezéért nyúlt.

-Jó, hogy említed… Mondtam már, hogy idén szeptemberben visszajövünk még ide?

*

Az esti hajóval tértek vissza Velencébe, aztán a vaporettoval elhajóztak még a Rialto-ig. Útközben Robert a lagúna két partján álló épületeket nézve, magában az itt játszódó filmekről elmélkedett.

-Láttad a Casino Royalt? – fordult Annához, aki hirtelen nem is értette, hogy merült fel ez a kérdés, aztán eszébe jutott a film egyik kulcsjelenete, amikor a főhös kedvese az összeomló palota romjai alatt leli halálát.

-Ne is mondd! Most, hogy egy csomó filmes trükköt láttam már testközelből, még mindig hihetetlen, hogy tudták olyan élethűen megjeleníteni a filmben, ahogy összeomlik az a palota. Vagy akár az Olasz melóban, amikor ezeken a csatornákon száguldoztak észveszejtő tempóban, de Johnny Depp Tourist-ja is adott pár elgondolkoztató jelenetet. Nem tudom, mennyit vettek fel valóságos helyszíneken, mennyi volt a díszlet, de hátborzongató volt arra gondolni, hogy ebben a törékeny környezetben ilyen mutatványokat hajtsanak végre. 

A Rialtonál kiszállva lassan ballagtak a szálloda felé, aztán a szomszédos árkádsor alatti kis trattoriába beülve megvacsoráztak.

-Szép volt ez a város! – sóhajtott Robert, ahogy mélyet szippantott a mellettük teljes pompájukban tobzódó virágok bódító illatából. –Örülök, hogy egy kicsit láttunk belőle, hogy megérezhettük a hangulatát, mert szeptemberben erre úgysem lett volna alkalmunk. Majd meglátod, olyankor megőrül ez a város. Mindenütt fotósok, kíváncsi rajongók lesznek és a lábad előtti másfél méternél nem fogsz sokkal többet látni.

-Miért ne? – nézett rá Anna őszinte kíváncsisággal. –Az embereket boldoggá teszed, ha rájuk mosolyogsz. … Azt megértem, hogy a szabadságod alatt nem akarsz aláírásokat osztogatni, fényképezkedni, de a fesztivál alatt tulajdonképpen dolgozol. Ha így nézem, munkaköri kötelességed emelt fejjel jönni-menni, rájuk mosolyogni. Ők sokat fizetnek érte, hogy lássák ezt a mosolyt, ha nagyon szigorú akarok lenni, ők fizetik a luxusszállodádat, a hajósokat, a pezsgőt a fogadáson… ennyi jár nekik. 

-Majd nem leszel ilyen együttérző, amikor téged is levadásznak. – morgott halkan a férfi.

-Nem hiszem. Végül is… szeretlek, büszke vagyok rád és büszke vagyok arra, hogy engem választottál. Nincs semmi szégyellnivalóm. Nyugodtan emelt fővel nézhetek a fényképezőgépeikbe.

-Oké, látom, a töretlen optimizmusodat nem tudom megingatni, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Én szeretném a legjobban, ha mindig és mindenhol szeretnének, de néha nagyon aljas módszereket vetnek be, hogy reakciókat csikarjanak ki az emberből. De legyen neked igazad! Hagyjuk is a fenébe, most szabadságon vagyunk, élvezzük ezt a finom halat!

A következő pillanatban egy fiatal lány állt meg az asztaluk mellett és pírban égő arccal egy éttermi szalvétát tolt eléjük.

-Bocsánatot kérek a zavarásért, de kérhetek egy aláírást?

Robert egy nagy levegőt vett és Annára vetett egy megfejthetetlen pillantást, aztán kissé ingerült hangon megszólalt:

-Ne haragudj, de most vacsorázunk… talán majd utána. (Remélhetőleg addigra a szüleid fizetnek és elhúznak vissza a szállodába veled együtt – tette hozzá gondolatban)

A kislány ha lehet, még jobban elpirult és elsomfordált. Anna összehúzott szemmel tette a kezét a férfiéra, aki hátradőlt és mélyet lélegzett.

-Miért küldted el? Semeddig nem tartott volna odafirkantanod a neved.

-Aha… utána még egy fotót, aztán meséljek neki róla, miért vagyok itt. Ha a kisujjad nyújtod, végül már a karod sem elég.

 

-Robert! Te is tudod, hogy ez marhaság. Csak egy aláírást kért. Most pedig percek óta erről vitatkozunk, ahelyett, hogy ennénk, úgyhogy már csak ezért is felesleges volt elküldened.

-Oké, ha ilyen okos vagy, akkor menjünk! Nekem már úgyis elment az étvágyam.

-Menj csak! Én még befejezem. Majd én fizetek, vedd úgy, hogy a vendégem vagy erre a vacsorára – mutatott Anna felpaprikázva a férfi érintetlen tányérjára. Robert felpattant és már majdnem elindult, amikor a lány megfogta a csuklóját. –Valamiről elfeledkeztél…

-Miről? – vakkantotta oda a férfi, és Anna egy szalvétát tolt az orra elé.

-Kérek egy aláírást! Megígérted neki. …Majd én odaadom.

Robert egy pillanatig tétovázott. Szíve szerint elrongyolt volna, de tudta, hogy ha Anna követi a szállodába, akkor ennek a kellemetlen epizódnak még folytatása lesz.  Még csak az útjuk elején vannak, ha most elszúrja a dolgokat, akkor lesheti a végén a meglepetését. Kelletlenül lehajolt és odafirkantotta a nevét… a szokásos R helyett egy kissé hosszabban. Végül felegyenesedett és csak annyit suttogott: -Ne haragudj! – aztán hosszú lépteivel kisietett az étteremből.

Anna kicsit kedvetlenül, de elfogyasztotta a tányérján lévő gusztusos falatokat. Bántotta, hogy az utolsó estéjük ilyen feszült hangulatúra sikeredik ebben a mesevárosban… valahol megértette a férfi indulatát, ugyanakkor úgy érezte, hogy ezt a helyzetet azért kifejezetten túlreagálta. Amikor a pincér mellé lépett, hogy elvigye a tányérját, dacos egykedvűséggel rendelt még egy tiramisut és egy cappuccinot; aztán felállt és a szalvétával a családhoz lépett, ahonnan a kislány korábban hozzájuk merészkedett. Meglepetten és kicsit ellenségesen néztek fel rá, nyilván nehezteltek a gyereküknek okozott szomorúságért;  ő pedig néhány mentegetőző mondat után odaadta a bús tinilánynak a szalvétát. A gyerekszemek őszinte örömmel ragyogtak fel, ezért Anna hirtelen ötlettel megkérte, hogy írja fel az e-mail címét és megígérte, hogy majd küld neki egy fotót is, ahol Robert egy jól felismerhető velencei épület előtt áll, hogy igazolhassa majd otthon a barátnői előtt, hogy tényleg eredeti az aláírás. 

-Kérhetek olyat, amin mind a ketten rajta vannak? – nézett rá csodálattal a kislány és Anna mosolyogva beleegyezően bólintott. Aztán további szép estét kívánva visszaballagott az asztalához. Legnagyobb meglepetésére Robert ott ült és a kihűlt halat turkálta. A lány úgy tett, mintha a korábbi közjáték meg sem történt volna. Leült és kedves mosollyal köszönte meg a pincérnek az éppen kiérkező süteményt, aki szolgálatkészen ajánlotta fel, hogy megmelegíti a férfi vacsoráját.

-Köszönöm, most már jó lesz így is, az én hibám… - válaszolt Robert, aztán mikor magukra maradtak, Annára nézett: -Ne haragudj! Nem tudom, mi a franc történt velem… nem szoktam ilyen bunkó lenni… csak pont az után a beszélgetés után jött ide és … nem tudom… de látom, kiengesztelted.

-Nem az én dolgom lett volna, de… igazából még azt is megígértem neki, hogy küldök majd egy fotót rólad… rólunk.

-Én tudok jobbat, és akkor a mail-címed se tudódik ki – motyogta a férfi, aztán a pincérhez fordulva kért még két tiramisut. 

Anna értetlenül nézte, ahogy a halat végképp eltolta maga elől a férfi, majd az érkező süteményeket gondosan elhelyezi a kis asztalon. Majd feláll és a családhoz lépve köszön, és zavartan magyaráz, miközben az asztaluk felé mutogat. A házaspár beleegyezően bólintott, aztán a mama kíséretében a kislány és Robert feléjük indult.

A férfi lenyomta a piruló diáklányt a középső székre, ő maga a túloldalán foglalt helyet, aztán a mama instrukcióit követve kanalazni kezdték a finomságot édeshármasban, mintha régi ismerősök lennének. A harmadik kattintást követően a férfi hátradőlt, hogy jelezze, részéről ennyi volt, és a kislány hálás mosollyal köszönte meg a fotókat, aztán a tányérjával szinte tánclépésben sietett vissza az anyja oldalán a saját asztalukhoz. Részéről a kirándulás legjobb része véget ért, már utazott is volna haza, hogy az élményt a barátnőivel mielőbb megoszthassa. Izgatottan nézegette a fényképezőgép kis ablakában a készített fotókat, és a kezét a szája elé kapva igyekezett visszafojtani a boldog vigyorgást. A többieket meg fogja ütni a guta, ilyen fotót talán még a világon senki nem készíthetett a kedvencéről!

-Ez kedves volt tőled! – simogatta meg Anna a férfi asztalon nyugvó kezét.

-Miattad csináltam. Nem akartam, hogy egy érzéketlen tuskónak tarts! De akkor is azt mondom, az emberekben kéne, hogy legyen annyi megértés, hogy úgy tegyenek ilyen helyzetekben, mintha nem ismernének fel.

-Nem baj, én büszke vagyok rád! – mosolygott rá szerelmesen a lány, és Robertnek hirtelen nagyon sürgős lett a távozás. Anna most hálás hangulatban volt, és neki sziklaszilárd elhatározása volt, hogy ebből, amit csak lehet, a maga javára fordít. Mit sziklaszilárd… kőkemény!