Perlekedők 83.

A korai ágybabújás jelen esetben azt jelentette, hogy a csillagokkal borított égbolt alatt,  a tóparti kempingben magukra csukták a lakóautó ajtaját és leheveredtek a szokatlanul keskeny kis franciaággyá alakított fekvőalkalmatosságra. Szerencsére itt a hegyek között az éjszaka kellemesen hűvös volt, így nem kellett elindítani a légkondit és jól esett a vékony takaró is, ami alatt összebújtak. 

Velence… a végén még tényleg olyan lesz ez az utazás, mint egy előrehozott nászút – mosolyodott el a sötétben Anna és a férfi meleg kezébe kapaszkodva lehunyt szemekkel várta, hogy az álom magával ragadja. De egyelőre csak színes képek villogtak a szeme előtt egy régi utazásról, amikor még az apjával és a testvérével járták az ódon városka macskaköveit, és a vízitaxiból nézte riadtan a kis csatornák hídjai alatt megbújó patkányokat. Talán nyolc éves lehetett, amikor itt jártak, de már akkor is megfogta a vízen élő város semmi máshoz nem hasonlítható hangulata. Amszterdamban is jártak később, de Észak Velencéje másképpen volt hatással rá. Még sehol máshol a világon nem tudta így maga elé képzelni a középkor hangulatát, mint ebben az örökké halszagú színes városban. Az ég kékje, a tetők vöröse, a lagúna zöldje, a márvány fehérsége, Vivaldi muzsikája, a harangok zúgása, a gondolák evezőinek csobbanása, a pizza mindenhonnan előtörő illata, a cappuccino forrósága, a málló kövek közt megbújó élet, a kopott köveken megtett kilométerek fáradtsága az ellustult izmokban … megannyi színe, illata, hangja, érzése a városnak… már gyerekként is magukkal ragadták az életre kelő mesék birodalmába. (Alessia Velencei mozaik c. írása nyomán) És most mindezt a csodát Roberttel az oldalán fedezheti fel újra. Az izgatottságtól alig tudott elaludni, de végül a férfi szívének egyenletes dobbanása álomba ringatta őt is.

*

Robert az autópályáról lekanyarodva a jesolói félsziget felé vette az irányt, és Anna kicsit csalódottan figyelte a mellettük elsuhanó lagúnán halászó kis csónakokat. Az osztrák kemping óta tartó szakadatlan rohanás után most kellemes volt ez a viszonylag nyugodt tempó, ami mellett alkalma volt végre a tájat, egy-egy szép épületet, vagy csak a végtelennek tűnő kukorica és paradicsom-ültetvényeket megcsodálni.  Hát igen, lakóautóval Velencébe nem lehet bemenni, hova is gondolt… A forgalomban lustán araszolva lassan elérték a félsziget csúcsát, amikor a férfi bekanyarodott egy parkolóba. Ékes angolsággal próbálta megtudakolni az őrtől, hogy a kocsit éjszakára is itt hagyhatják-e, amit a szerencsétlen láthatóan nem értett, így aztán Anna nem egészen értve a gondolatot, tolmácsolni kezdett. Robert magyarázón ránézett…

-Arra gondoltam, hogy magunkkal visszük a legszükségesebbeket és két éjszakát odabent töltünk a városban, addig a kocsit itt hagyhatnánk, ha ez a dinnye végre megértené, hogy mit akarok. 

Anna lelkesen fordított a kis olasznak, aki végre megértette a gondjukat és széles mosollyal biztosította őket, hogy a legjobb helyen lesz az autó, menjenek nyugodtan, és ezek után egy szemtelenül magas összeget mondott a parkolási díjra. A férfi a fejét csóválta az élelmes fickó hallatán, aztán leszurkolta neki az összeget, mire a másik a parkoló végében álló kis kalyiba melletti fedett parkolóhelyre mutatott.

-Ott mindig szem előtt lesz, mert éjszaka is van itt őr; és a nap sem süti egész nap. – magyarázta szolgálatkészen.

Hamarosan már a Piazza San Marco felé tartó Eraclea hajón ültek rengeteg turista társaságában, akiket szerencsére jobban lekötött a közeledő, párában rejtőzködő város képe, mint az, hogy ki az utitársuk. A téren aztán elvegyültek a sokaságban, mint két átlagos hátizsákos turista, Robert nyakában egy fényképezőgéppel. 

-Voltál már itt? – nézett rá Anna, miközben emlékei közül sorra törtek fel a személyes benyomások a filmekben és híradásokban azóta is sokszor látott látnivalók kapcsán.

-Még rövidnadrágos srác koromban – vont vállat Robert.

-Az nem is lehetett olyan régen – nevette el magát Anna, ahogy a férfira nézett, aki most is könnyű rövidnadrágban ácsorgott mellette.

-Oké, akkor úgy mondom, akkoriban még valahol egy méter alatt voltam. – grimaszolt Robert, ahogy tanácstalanul körülnézett, hogy egyáltalán merre induljanak el. –Nem is nagyon emlékszem másra, mint a szűk sikátorokra, a mindent mindenhol körbeölelő víz halk locsogására és arra, hogy a nővéreim állandóan azzal ijesztgettek, hogy belöknek valamelyik csatornába.

-Szegény kicsi Robert! Én ígérem, hogy nem löklek be… más terveim vannak veled …– vigyorgott Anna, aztán az Óratorony alatti átjáró felé húzta a férfit. -Én sem emlékszem sokkal többre, mert szerintem, ami emlékem van, azt inkább azóta szedtem fel, de keressünk először egy kis hotelt, pakoljunk le, aztán ráérünk tátani a szánkat! – adta ki az utasítást és Robert egyetértően követte.

Már majdnem elérték a Rialto-t, amikor Robert az egyik kis hotel bejárata felé húzta a lányt.

-Szerintem próbáljuk meg itt, ez a város közepén lehet nagyjából, bárhová induljunk, viszonylag hamar visszaérünk. Vagy valami elegánsabb helyre szeretnél menni? – nézett az egyszerű homlokzatra.

-Nem, ez tökéletes! – nézte Anna a Hotel Al Vagon bejáratát. –Bár, talán egy kicsit hangos lesz, hiszen itt járkál alatt minden turista, aki a Rialto felé igyekszik.

-Velencében úgysem megy korán aludni az ember, éjszaka pedig szerintem itt is csak a macskák járnak. És ha szerencsénk van, talán lehet a mögötte levő csatornra néző szobát kérni – nyitott be a férfi és hangos Bon Giorno!-val köszönt, hogy hangjára hátha előkerül valahonnan a recepciós. Az olasz férfi a hátuk mögül bukkant elő, a szomszédos kávézóban udvarolt a pultoslánynak, amikor meglátta, hogy vendégei érkeztek. Pillanatokon belül levette, hogy a szerény külső jól fizető turistákat rejt és a legszebb szobát ajánlotta fel, személyesen cipelve fel Anna hátizsákját. 

A szoba az épület szerény külsejét meghazudtoló módon pazar volt, a hatalmas mennyezetes ágy ugyan a nagy részét

elfoglalta, de a kis csatornára nyíló ablakokon át kellemes, tengerillatú lágy szellő járta át a helyiséget.

-Tökéletes! – mosolygott Robert a férfira, aki némi férfias egyetértéssel vigyorgott vissza és előzékenyen nyitotta ki Anna előtt a szobához tartozó fürdőszoba ajtaját.

-Grazie! – mosolygott rá a lány és az olasz fickó már meg is feledkezett Juliettáról, érdeklődve futtatta végig kíváncsi tekintetét a barna lány karcsú lábszárán. A következő pillanatban azonban egy férfitest állta el a látványt és Robert szemrehányóan villanó szürke tekintete intette visszafogottabb viselkedésre. Egy lemondó sóhajjal búcsút intett a fiatal párnak és visszaballagott a kávézóba, ahol nagyobb eséllyel pályázhatott a csinos kiszolgáló kegyeire.

-Gyere ide! – tárta ki a karjait a férfi, ahogy a recepciós mögött becsukódott az ajtó, és Annának nem kellett kétszer mondani, boldogan simult Robert mellére. –Fárasztó volt ez a kutyagolás a melegben, szerintem zuhanyozzunk le, aztán pihenhetünk is egy kicsit, mielőtt nekiindulunk a városnak … - javasolta Robert és Anna lelkesen bólogatva követte a fürdőszobába.

*

A Santa Maria della Salute barokk épületének lépcsőjén ülve Anna éppen azt magyarázta Robertnek, hogy milyen ironikus, hogy pont itt ültek le először pihenni. Ezt a templomot ugyanis a Szűzanyának szentelték hálából a „közbenjárásért”, amiért az 1630-ban pusztító pestisjárványnak vége szakadt. A pestis terjedését sokan a női vámpírok számlájára írták. Ez a hiedelem egyébként feltehetően abból eredt, hogy a pestisben elhunytak szájából a halál beállta után vér szivárgott. A középkorban azt feltételezték, hogy a vámpírok, ha a pestis áldozatai mellé temetik őket, szomszédjaik holttestéből táplálkoznak, s teszik ezt mindaddig, míg elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy kikeljenek a sírból és elkezdjék az élők vérét szívni.  

Robert fintorogva kócolta össze a lányt. Ha valakitől, hát tőle nem várta, hogy felemlegeti az életét oly nagyon befolyásoló vámpírokat, de végül is a mese érdekes volt, és úgy döntött, ha a kisasszony vámpírokra vágyik, este majd fogást talál azon a gyönyörű karcsú nyakon, amelyen most is ott lüktetett izgatottan, vágyakozóan egy ér. Ha megharapni nem is fogja, csak gyengéden, finoman, de lehet, hogy holnap egy kendővel kell majd takargassa az általa megidézett vámpír szívásának nyomát. Az elképzeléstől felajzva óvatosan körülnézett és látva, hogy a körülöttük nyüzsgő sokaságból senki sem foglalkozik velük, orrával végigsimított a lány forró bőrén. 

-Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert még valóra válik! – suttogta halkan, aztán előlegként egy könnyű csókot nyomott a szája alatt doboló érre. Anna elhessentette, mint egy kellemetlenkedő szúnyogott, mire a férfi felmorrant, aztán egy sóhajjal hátradőlt, hogy hallgassa a lányt, ahogy a velenceiekről olvas fel egy idézetet az útikönyvből: „A velenceiek megértéséhez a ritmus a kulcs: a lagúna ritmusa, a víz, az árapály, a hullámok ritmusa… Velencében a ritmus olyan, mint a lélegzetvétel. Magas vízállás = magas légnyomás, feszültség; alacsony vízállás = alacsony légnyomás, elernyedés. A velenceiek korántsem a kerék ritmusát követik. Ez más helyekre jellemző, azokra, ahol motorizált járművekkel közlekednek. A mi életünk az Adria ritmusához igazodik…. Mi velenceiek nem akadálynak tekintjük a hidakat. A hidak számunkra átmenetet jelentenek. Nagyon lassan ballagunk rajtuk végig. Hozzátartoznak a ritmushoz. … „ 

-Érdekes, hogy már gyerekként is úgy éreztem, ez a város csupa ritmus, csupa dallam… a hullámok csobogása, a gondolierek kiáltásai, az örökké nyüzsgő utcák és terek sokaságának zsongása… mintha zenélne a város. – sóhajtott Anna, mire Robert lehunyt szemmel élvezve a napsütést és a lány hangját, hozzátette:

-Az olaszok mindig is muzikális nép voltak. Nem csoda, ha még a környezetük is maga az életre kelt zene.

-Hallgasd csak, mit írnak itt a városról! – folytatta Anna az útikönyv citálását: „Kábultan sétált végig a San Marco negyeden. Annyi gyönyörűséget látott maga körül, hogy lassan hinni kezdett Isten létezésében, mindenesetre Velencében hitt… A Castello negyedben levő kellemes szállodájából elindult Velence utcácskáin – teljesen elvesztette az időérzékét, és csak bolyongott céltalanul, de ezt cseppet sem bánta. Minden gyönyörű volt itt, még az egész városban jelenlévő elmúlás is. Omladozó házak álltak fényűző paloták között; talapzatukon, ahol a lagúna vize elevenen felfalta őket, szemmel láthatóak voltak a pusztulás jelei. A foltos kövek úgy süllyedtek a vízbe, mint a marsalaszószba mártott biscotti, ám ettől csak még szebbek voltak.” /M.Fiorato: A muránói üvegfújó/

-Ez milyen útikönyv? – könyökölt fel a férfi. –Ez nem úgy hangzott, mint egy száraz útleírás, hanem sokkal inkább, mint egy személyes vallomás.

-Még odahaza kaptam egy barátomtól. Nem is a szó szoros értelmében vett útikönyv, sokkal inkább egy irodalmi kalauz. Tele van versekkel, prózai idézetekkel, amiknek mind Velence a témája. Az ember nem is hinné hányan, milyen átéléssel fejezték már ki elragadtatásukat ezzel a várossal kapcsolatban. Velencei olló a címe, és ha nem megyek vele az agyadra, akkor majd még idézgetek belőle, mert néha többet mond, mint egy száraz adat az útikönyvből.

-Egyáltalán nem mész az agyamra vele. Van benne valami mélységesen megnyugtató, ahogy itt üldögélünk a tömeg közepén, senkitől nem zargatva és átadhatjuk magunkat a minket körbevevő csodának. Add csak ide! 

Kicsit elkedvetlenedve forgatta a lapokat. A szöveg magyarul íródott, ő egy sorát sem értette, így aztán csalódottan visszaadta a lánynak a könyvet.

-Akartam belőle én is felolvasni, de fogalmam sincs, hogy mennyire ideillő lenne, amire találomra rábökök, ráadásul ezeknek a szavaknak a nagy részét képtelenség kiejteni, az ember nyelve beletörik … pedig szerettelek volna elkápráztatni, de hát akkor kislány, így jártál, a te dolgod lesz, hogy időnként elzsongíts az idézeteiddel.

-Részemről a szerencse! – csukta be Anna a könyvet és a férfi vállára hajtott fejjel a lagúnán előttük elcsorgó vaporettókat nézte…. –Ha csak két éjszakát tölthetünk itt, akkor ideje, hogy továbbinduljunk, mert a végén semmit nem fogunk látni ebből a városból! – egyenesedett ki egy kis idő múlva, de Robert visszahúzta maga mellé.

-Ha csak téged látlak belőle, ahogy ragyog a szemed… még akkor is, amikor erre az óriási békanyúzóra nézel – biccentett a tőlük nem messze, a Vámház előtt ácsorgó hófehér szobor felé intve – akkor már mindent láttam, amit ez a város meg akar mutatni. – suttogta a lány szemébe nézve, aztán az orrára adott puszi után felpattant és felhúzta Annát is. –Na gyere, éppen kikötött egy traghetto, azzal visszamehetünk a szemközti oldalra!

*

-Izgalmas város ez a Velence! – vigyorgott Anna, amikor a Piazza San Marco-n kiszálltak az imbolygó járműből.

-Hát igen, én is aggódtam, amikor a hajók keltette hullámok megdobáltak minket. Még jó, hogy ülhettünk, mert ha tele van ez a ladik és állni kellett volna, szerintem már úsznánk mindannyian. – fintorgott Robert. –Még jó, hogy nem lettem tengeribeteg.

-Nem egészen erre gondoltam – vigyorgott szemtelenül szikrázó szemekkel a lány, mire a férfi kissé értetlenül ránézett: -Hát, akkor miféle izgalomra?

-Te komolyan nem láttad, micsoda jó segge volt a pasinak, aki az első evezőnél állt? És a karjai, ahogy megfeszültek rajtuk az izmok minden mozdulatra… – nézett rá a lány, aztán behúzott nyakkal elinalt előle, ahogy a haragosan felszikrázó szemeket meglátta. Robert a fejét csóválva ballagott utána a Campanile bejárata felé. Szóval jó seggű olasz pasi? Na, megállj csak te céda nőszemély… kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni, ha én meg néhány kerek női popsira teszek majd megjegyzést? – forgatta agyában a közelgő bosszú gondolatát.

*

Már alkonyodott, amikor beültek egy gondolába, aztán összeölelkezve rábízták magukat a lágyan imbolygó fekete hajóra és a biztos kezű kormányosra, aki a hátuk mögött állva magabiztosan irányította a valószínűtlenül hosszú járművet. A gondoliere az első pillanatban észrevette, hogy nincs nyelvi akadály közte és göndör hajú szépséges utasa között, az őt kísérő férfi viszont nem sokat ért a hadarásából, ezért  aztán szemtelenül, de mégis olyan bájjal, ami miatt képtelenség volt haragudni rá, rámenős olasz temperamentummal udvarolni kezdett. Robert bosszankodva hallgatta a folyamatos dallamos darálást a feje felől, pedig akkor még nem is sejtette, hogy a fiatal férfi nem a várost mutatja be nekik, hanem a menyasszonyának csapja a szelet. Egy idő után elunta az értetlen hallgató státuszát és Annához fordult, akinek az arca bíborszínű rózsaként nyugodott a vállán.

-Fordítanál nekem egy kicsit? … és Anna megtette…

Mondd újra s újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak

kakukknótához hasonlítanak, emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb  újul tavasszal s kizöldül a mag.

Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak  sötétben zeng el és kétség borong

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél,  hogy a rét túl sok virággal veres

s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél  mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj:

de ne feledd, hogy némán is szeress...  (Elisabeth Barrett-Browning: Mondd újra (Portugál szonettekből)

-Ne már! Ez a pasi itt titkon szerelmet vall neked? – húzta fel a szemöldökét Robert, mire Anna elnevette magát.

-Az hagyján, de egy angol költőnő szavaival. Neked talán még ismerned is kéne, Elisabeth Barrett-Browning. Fiatal lányként már tehetséges költő volt, aztán megismerkedett Robert Browninggal, aki mellett kiteljesedhetett, és a szerelemért megszökött a költővel az apja zsarnoki szeretete elől.

-Jézusom! – hunyta le a szemeit elgyötörten a férfi.

-Mi a baj? – kérdezte értetlenül Anna, mire Robert ránézett és magához húzta.

-Melletted annyira hülyének érzem magam. Nyelveket beszélsz, jobban ismered az angol költészetet, mint egy angol… és ráadásnak még ez a szélhámos is leköröz engem… legszívesebben belefojtanám magam a lagúna sötét vízébe – hajolt hirtelen a víz fölé, mire Anna nevetve kapaszkodott bele és húzta vissza magához. Egy lágy csókolt lehelt a férfi ajkára, aztán a fejét a két keze közé fogta, és halkan suttogni kezdett:

„Hajhászták az élvezeteket, kéjkertté akarták változtatni a földet a maguk számára. Látván a ragyogó palotákat Velencében, ezt mondják a törökök és más hitetlenek: a keresztények, akik ilyeneket építenek, nyilván nem is hisznek már a másvilágban, és csak a földi örömökkel törődnek. „

-Browningék Olaszországban éltek sokáig, talán tanítják is őket a középiskolában, nem tudom, de egy egy olyan nép fia, akikről így írnak korabeli német utazók, udvarolna minden szoknyás teremtménynek, vagy jelen esetben rövidnadrágosnak, nyugi. Nem kell komolyan venni, ez a lényük része. El tudsz te varázsolni engem éppen elég sok dologgal, nem is lenne jó, ha tökéletes lennél. Én sem vagyok az, így aztán nincs is kisebbségi érzésem melletted. Hát nem nagyszerű?

Amikor a Rialto közelében kiszálltak és búcsút intettek Paolónak, aki a fejét csóválva nézett utánuk, nem értve, mit eszik ez a szépség azon a sápadt angolon; szorosan összeölelkezve beültek egy kis trattoriába és megvacsoráztak.  Később a szállodához visszavezető kis sikátorok mélyén egy könyvesboltba botlottak, amelynek eklektikus összevisszaságában angol nyelvű könyvek, verseskötetek, regények is fellelhetőek voltak. Robert újult érdeklődéssel böngészett a polcok között, a halomba rakott régi könyveket feltúrva és a stílszerűen, egy régi, kiszanált gondolába pakolt papírok között. Egy idő után diadalmasan tartott a magasba egy könyvet: Angol költők verseit, és az utolsó oldalak egyikén William Cliff: Velence című verséhez lapozott. Beleolvasott, aztán titokzatosan elmosolyodott és máris Luigi-hoz lépett, hogy a könyvet kifizesse.

A zuhany és az egésznapos sétát megkoronázó szerelmeskedés után bágyadtan hevertek a selyem lepedőn, amely ebben a kis három csillagos szállodában valóságos fényűzésnek tűnt a baldachinos ágy ellenére is, Robert az éjjeli szekrénykén heverő kötet után nyúlt, aztán halk, dallamos hangján olvasni kezdett:

„Kővé meredve nézem az utcán mennyi ember, hajók, bámészkodók és kereskedősegédek nyitáshoz készülődnek, dúdolva minden reggel, fehér köpenybe burkolt jóképű péklegények.

Ahogy a felkavart víz tükröt tart a napnak és fénypermet locsolja a házak téglafelét, az ember mindig ebben a gettóban maradna, ahol nem tudja senki, hogy holnap hogyan tovább.

Egy ideges kis gőzös, nézd, megint a parthoz ér, kipányvázzák, utassal megrakják és továbbmegy, a hídon közben egy tag motyog, magában beszél, fürkész tekintetével hol itt, hol ott pihen meg.

S ha még akad némi pénz továbbra is zsebünkben, hogy itt maradhassunk és ne kelljen visszamennünk, haza, hol folyton autók ugatnak ránk dühödten, s hogy amíg megtehetjük, tovább-tovább felejtsünk.

Akkor hát feledjük el a másik életünket, az itt lakók között, kik mindennek ellenére zavartalan folytatják a hétköznapi létet és tesznek rá, mit csinál a világ többi része.

E régen oly hatalmas legyőzött városállam folytatja furcsa létét a turistáknak hála, nekik köszönhető, hogy a déli tengeráram megrozzant házait nem nyelte még magába.

Itt ünnep sodorja el a parti külvilágot, (a dózse máig ott ül nagy hermelinpalástban a templom festményein, mely annyi büszke álmot szült már a fényűzésről a serenissimában).

A világ összes népét meghívom most e helyre, hogy képzeljék el velem, hogy tudtak egykor élni, azok kik a bölcsőből a föld helyett a vízre léptek és járás helyett tanultak meg evezni.

Mert én ma reggel inkább e falak közt maradnék, e békés emberek közt, mert minden oly nyugodt itt, és mi más várna otthon, mint szennyezett rutinlét, mely lassan megfullasztja a városok lakóit.”

-Hát, egy napot még mindenképpen maradhatunk… - suttogta, -aztán legfeljebb az út során megpróbáljuk felfedezni a magunk kis paradicsomait, mert bármennyire is csodás ez a város, szerintem a szabadságot nem a hely, hanem a társ adja meg, akivel végigjárjuk az utat. – ezzel lekapcsolta a kislámpát az ágy mellett és magához húzta Annát, aki boldogan bújt meg az ölelésében és néhány pillanattal később az ablakon át beszűrődő halk csobogásban már mindketten aludtak.