Perlekedők 86.

Ijedtében Robert olyan gyorsan talált egy kórházat, amivel a Guinness rekordok könyvébe is bekerülhetett volna. A parkolással nem nagyon törődött, beállt a főbejárat elé, aztán a méltatlankodó portásnak odadobta a kulcsot és csak akkor volt hajlandó visszamenni, odébb vinni a kocsit, amikor Annát már orvos kezébe adhatta. Most pedig a körmét rágta volna a legszívesebben az idegességtől, amíg arra várt, hogy a vizsgáló ajtaja kinyíljon végre. Az orvos ugyan megkérdezte, hogy bent marad-e a vizsgálat alatt, ő Annára pislogott, aki alig láthatóan megrázta a fejét, így aztán kiment, de már rég megbánta a döntését. Mennyi idő telhetett el? Éppen úgy tíz perc, mint ahogy egy óra is, nem tudta volna megmondani, mindenesetre baromi hosszúnak tűnt. Egy szakállas francia fickó nyomogatta mellette a telefonját és a legszívesebben kiverte volna a kezéből, ahogy valami hülye játékkal szórakozott. 

A következő pillanatban kinyílt az ajtó és egy nővér lépett ki. Robert minden sármját bevetve angolul próbálkozott, de a lány csak idegesen pislogott rá, nyilván nem volt erőssége az angol nyelv, Rob pedig a franciával meg sem próbálkozott. A szakállas fickó felemelte a fejét és pergő hadarásba kezdett, mire a lány megkönnyebbülten visszavartyogott neki. Robert már éppen kezdte volna felhúzni magát, hogy így semmibe veszik, amikor a pasi feléje fordult és fordítani kezdett.

-A barátnőjét átvitték a műtőbe, egy egészségügyi küretet hajtanak végre rajta, hogy elállítsák a vérzést. Nagyjából ennyi volt a lényeg. Bocs, hogy közbeszóltam, de úgy láttam, nem nagyon boldogulnak egymással.

-Kösz szépen! – hálálkodott Robert, de fejében csak az egészségügyi küret kifejezés zsongott.  De hát miért volt erre szükség? Küretet a terhes nőkön hajtanak végre, nem? A friss tudástól még zsibbadtabban ácsorgott, majd amikor már azt hitte, megbolondul, felbukkant a kis manóra emlékeztető orvos, aki a nőgyógyászaton fogadta őket.

-Elnézést, kicsit elhúzódott a dolog, mert a barátnője már annyi vért vesztett, hogy nem akartam kockáztatni, hogy várunk még a dologgal. Átvittük a műtőbe és már túl is van az egészen, de itt tartjuk éjszakára, mert az altatás és a transzfúzió miatt  jobb, ha itt marad még reggelig.

-De hát… terhes volt? – habogott Robert, mire az orvos meglepetten ránézett.

-Nem… ezért ilyen sápadt? Tudja, a nőknél néha előfordul ilyesmi… most belemehetnék, hogy hosszasan magyarázzam az orvosi hátterét a dolognak, de szerintem maga sem kíváncsi rá igazán. Megtörtént, orvosoltuk a bajt, hamarosan minden rendben lesz.

-Tudtam, hogy valami baj van, mert máskor nem szokott ennyire erősen és sokáig vérezni. – motyogta Robert, mire az orvos barátian megpaskolta a vállát.

-Mondom, ilyesmi bármikor előfordulhat, ezen ne egye magát. Most menjen haza, aztán reggel már jöhet is érte.

-Bemehetek hozzá egy pillanatra? – kérdezte zavartan Robert és az orvos felemelte a mutató ujját:

-De csak egyetlen pillanatra. Még úgysincs egészen magánál, talán nem is fog emlékezni rá, hogy bent járt nála, de ha magának ettől könnyebb, akkor menjen!

Anna valóban nem sokat érzékelt a külvilágból. Karjába még csöpögött az infúzió, és a másik keze fájdalmasan rándult meg a hasán, amikor öntudatlanul felnyögött. Robert szenvedve nézte. Váratlanul szakadt a nyakukba a baj, és tekintettel a közelgő terveire, úgy tűnt, azokba is alaposan bekavar majd ez a nemvárt esemény. Lehajolt a lányhoz, egy csókot nyomott az ajkaira, megsimogatta az arcát, aztán halkan kiment. 

A kórház parkolójában totál elveszetten ácsorgott a lakóautó mellett. Legszívesebben itt maradt volna, de tudta, hogy előbb-utóbb elhajtanák innen. Azért egy próbál megér! – gondolta magában és odaballagott a portáshoz. A kisöreg persze egy mukkot sem értett belőle, amit magyarázott neki, így aztán egy mély sóhajjal hátat fordított neki és elindult kifelé, amikor egy fiatal , kék köpenyes férfi szólalt meg mellette.

-Nyugodtan itt hagyhatja a kocsit. Voltak már itt máskor is turisták, mindenki megérti, ha a szerette közelében akar maradni és nem a város másik végén lévő kempingből idebumlizni. A tisztálkodással lesz csak gondja, bár a mosdót használhatja itt a földszinten.

-Hálásan köszönöm! – biccentett a fickó felé Robert. –Reggel úgyis kiengedik, legalább korán itt lehetnék érte.

-Hát, az a reggel inkább tíz óra felé lesz, mert a reggeli vizit előtt senkit nem engednek el. Meg még egy utolsó vizsgálaton is át kell esnie. Tudja, a kórház nem akarja, hogy utólag valaki kárigénnyel lépjen fel, mert esetleg túl korán engedték el. 

Robert megértően biccentett, aztán elköszönt és kilépkedett a sötétedő parkolóba. Hát, sok mindent várt ettől az úttól, de erre még a legrémesebb álmaiban sem gondolt. Kicsit neheztelt is a lányra, amiért napokon keresztül nem volt hajlandó foglalkozni a problémával, talán erre az egész kórházi dologra, a műtétre és az ijedtségre sem került volna sor, ha időben felkeresnek egy orvost. Ijedtség? Inkább színtiszta pániknak nevezné az érzést, ami rátört, ahogy Anna sápadt arcát nézte, aki fájdalmas arccal egy kórházhoz vitette magát. Ötlete sem volt, mi a baj, de hogy már a legrosszabbra gondolt, az úgy igaz, mint ahogy most fogalma sem volt, mivel üsse el reggelig az időt. 

Most, hogy az orvos valamennyire megnyugtatta, rájött, hogy tulajdonképpen éhes. És szomjas, de nagyon. Lezárta a kocsit, aztán egy éppen érkező taxinál megvárta, amíg az utasait bekíséri és levitette magát a kikötőbe. Ha már így alakult, akkor megnézi magának azt a helyes kis fogadót, talán valami vacsorát kap majd ott is.

A vacsorából alig pár falat lett, mert egyszerűen nem ment le a torkán az egyébként ízletes hal. Elcsipegette a steakkrumplit,  közben az első sört követte a második, aztán a harmadik. Végül a fogadós egy pohár ánizslikőrt tett eléje, mint a cég ajándékát, és ő meggondolatlanul felhajtotta. Utána egy ideig erősen koncentrált, hogy vissza ne küldje a rusztikus asztalkára. Nagyokat nyelt, és amikor már biztos volt benne, hogy a furcsa ízű erős ital a gyomrában marad, kért még egy sört, hogy a szája ízét rendbehozza. 

Az este további része meglehetős homályban maradt, mindenesetre a taxis a fejét csóválva tette ki a kórházi parkolónál, ő pedig enyhén szólva is bizonytalan léptekkel botladozott el a lakóautóig. Beszállt, magára zárta az ajtót és úgy ruhástól, ahogy volt, hanyatt esett az ágyon. A filmszakadás itt vált teljessé. 

Hajnalban arra ébredt, hogy iszonyatosan szomjas, és legalább ennyire vizelnie is kell. A fejét masszírozva kikecmergett a kocsiból. A hajnali párás, hűvös levegő és a komor épület szürkén fölé magasodó tömbje némiképp kijózanítóan hatott rá. Oké, legalább az öltözködéssel nem kellett bajlódnia, morgott magában és az épület felé indult, hogy remélhetőleg még időben megtalálja azt a földszinti mosdót. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnie. Ahogy végzett, megmosta a kezét, aztán a friss csapvízből hosszan kortyolt, mire végre érezni kezdte, hogy a száraz torkával újra képes nyelni, és a gyomra is nyugodtabb, mint az éjszaka folyamán. A mosdó feletti tükörbe nézett, aztán megrettent a fickótól, aki visszapislogott rá. Véreres szemei szúrtak, ezen némi szemcsepp biztosan enyhít majd, gondolt a földszinti patikára;  de ami még jobban megdöbbentette, az a nyakán lévő kötés volt. Megsérült volna? Mikor? Hogyan? 

Óvatosan lehúzta a gézt rögzítő ragasztószalagot és megdöbbenve pislogott a kulcscsontján virító iránytűre. Nem volt nagy, de feltűnő helyen volt és ha a jövőben még szerepet kap valakitől ilyen elgyötört pofával, akkor a sminkesnek lesz dolga vele, mire eltünteti onnan. Az éjszaka puha ködként ült az agyán, de azért némi koncentrálás után lassan emlékezni kezdett.

Oké, nagyon el volt kettyenve a dolgok alakulásán, Anna is olyan sápadtan, szinte már élettelenül feküdt a kórházi ágyon, hogy arra igazán innia kellett. Lement a kikötőbe, evett is valamit, de főleg ivott. És megitatták valami szarral, ami nagyon nem esett jól, ezért aztán ivott még, hogy megszabaduljon annak a vacaknak még az emlékétől is. Hát, attól sikerült. Nyilván beállt, mint az atom, aztán betántorgott az első tattoo-ba, amit talált. Örülhet, ha nem kapott valami fertőzést, és összeteheti a két kezét, amiért nem egy képregényt varrtak rá, amíg szinte öntudatlanul feküdt. 

Eszébe jutott Johnny Depp, aki Winona nevét varratta magára, aztán a csaj múltidő lett és akkor átíratta a szöveget Forever Winona-ról, Forever Wino-ra… amilyen iszákos, illett is hozzá.  De ő soha életében nem gondolt rá, hogy tetováltatni akarna. Oké, talán egyszer Sammel dumáltak a dologról, de akkor is azt mondta, ha majd még harminc évesen is hiányzik, addigra már elég érett lesz hozzá, hogy eldöntse, tudná-e egy életen át nézni a tükörben. Nos, se harminc éves nem volt még, se elég érett, ez már nyilvánvaló. Anna szenvedett és a tudatalattija is szenvedésre vágyott, hogy szolidarítson vele. Csak ennek lehet az eredménye az az iránytű. Úgy látszik, még részegségében is volt annyi esze, hogy valami olyat válasszon, amivel később is azonosulni tud. Az iránytű, amely  emlékezteti arra, hogy az élete csupa utazás, de közben folyamatosan mutatja neki a hazautat, a biztos kikötőt, Annát. 

Az emberek általában idővel szokták megbánni, hogy elcsúfították a bőrüket, neki elég volt a mámor kialvása. Legszívesebben levakarta volna magáról, de annyira azért nem volt hülye, hogy meg is próbálja. A probléma már így is elég nagy, nem kell, hogy még nagyobbat csináljon belőle. Jézusom, Anna is ki fog akadni! Az anyja meg… nos, azt biztos, hogy nem lesz megdicsérve. 

Még életében nem bánt meg ennyire semmit sem. Még a Kristennel töltött éveknek is volt valami értelmük, pedig sokan azt duruzsolták a fülébe, hogy elvesztegetett évek voltak. Pedig nem. Bármi is lett a vége, azért az életének egy nehéz és magányos korszakában volt egy barátja, aki pontosan tudta, min megy keresztül. Kár, hogy nem maradtak meg ennél a barátságnál! Dehát mindig azt mondta, hogy a már megtörtént dolgokon sopánkodni abszolút felesleges, hiszen már semmit nem változtat a tényeken. Akkor most mit áll itt, mint egy szerencsétlenség és fogja a fejét, hogy jaj istenem, mit csináltam? Ez van! Büszke ugyan nem lesz rá, de azon túl, hogy megbánta, mást úgysem tehet. Nem ez lesz az első dolog, amit megbánt, nem is az utolsó, meg kell tanulnia együttélni a döntései következményeivel, még ha ilyen apróságokról is van szó. Hiába nézegeti itt a tükörben azt szajkózva, hogy Ez innen tűnjön el! Most! – attól még nem fog eltűnni, tehát felesleges, gyerekes hiszti csupán. Ivott, hülyeséget csinált – nem az első eset, de még a legenyhébb mind között.

*

Anna feszengve nézte, ahogy Robert az orvossal beszélget. A kis fickó végül még a szobája ajtaját is kitárta előtte és betessékelte. Igazán kíváncsi volt rá, miről diskurálhatnak a férfiak, amikor itt egyedül neki volt problémája. A műtét helye ugyan már nem fájt, a tegnapi sajgás is elmúlt és csak egy halvány rózsaszín csík emlékeztette a betétjén, hogy miért is van itt. Talán az infúzió tette, de sokkal erősebbnek is érezte magát, mint tegnap és igazán úgy érezte, hogy itt az ideje a távozásnak. 

Csak Robert nem tetszett neki. Úgy nézett ki, mint aki orvosi segítségre szorul. Igaz, elmesélte, hogy tegnap kicsit kiütötte magát bánatában és az érte való aggódásban, vett is szemcseppet, ami még nem hatott ugyan, de nyilván egy idő után eltünteti a vöröses árnyalatot a szeme fehérjéről. Macskajajra meg valószínűleg azt a másfél literes vizet alkalmazta, amit időnként a szájához emelt és mohón ivott belőle. Megcsóválta a fejét: Férfiak! Az ijedtségtől jobban kiborulnak, mintha valós bajuk lenne. 

Eközben Robert az orvossal beszélt.  Ami a legjobban érdekelte, hogy milyen kilátásai vannak ezek után Annának a gyerekvállalásra, és neki a szexre. Két héten belül férj lesz, erre itt van egy menyasszonnyal, akinek esetleg hetekig a közelébe sem mehet. Az orvos megnyugtatta, hogy bár ebben a kérdésben megoszlanak a vélemények, de a kollégái többségéhez csatlakozva ő is azt vallja, hogy bár a küret lelkileg nagyon megviseli a nőket, a szervezet gyorsabban regenerálódik, így a beavatkozás után két nappal akár már nincs igazán nagy kockázata a fertőzéseknek. Van, aki heteket mondana, de ő a maga részéről meg van győződve róla, hogy pár nap szünet után nyugodtan élvezhetik az utazást és egymást, mert ezzel Annának is gyorsabban feledhető kellemetlen élménye lesz ez az egész.

Robert egészen megkönnyebbülve szorongatta meg az orvos kezét, aztán mielőtt kilépett volna a szobából, egy hirtelen ötlettel kigombolta az ingét.

-Doktor úr, vetne erre egy pillantást? Tegnap éjjel … szóval … én nem is tudom, szóval… de ha már itt van, nem tudom, hogy kell-e fertőzéstől tartanom… - dadogott zavartan.

Az orvos összevont szemöldökkel nézte meg az enyhén vöröslő bőrt, megtapogatta, megnyomogatta, aztán Robertre nézve csak annyit mondott:

-Nem hiszem, hogy baja lenne tőle, de ha már itt van, akkor egy tetanusz nem árthat. Vegye le az ingét, ide adom a vállába, viszont lehet, hogy nem ártana egy kicsit jegelni, és ne ijedjen meg, ha fájni kezdene, a tetanusz már csak ilyen…  de aki ilyen bátran kivarratja magát, annak alighanem meg sem fog kottyanni.

-Hát, bátorságról szó sem volt, csak … aggódtam Anna miatt, és egyik dologból adódott a másik… szóval, … - motyogott Robert, miközben az orvos már fel is szívta a fecskendőbe az oltást.

-Ismerem az érzést. Amikor a feleségem megszülte az ikreket, én orvos létemre majd összecsináltam magam. Tudtam, hogy egy  kiváló kollégám van vele és jobb kezekben nem is lehetne, de a pastis engem is kiütött. Ahelyett, hogy vele lettem volna… vannak dolgok, amikhez gyenge a férfiember.

*

Anna meglepve nézte a kissé megroggyanó Robertet, ahogy kitámolyog az orvosi szobából.

-Mi a baj? – kérdezte ijedten, arra gondolva, hogy az orvos esetleg olyasmit mondott a férfinak, amit neki nem mert, és az egész bensője megfagyott az ébredő gondolattól: Talán nem lehet többé gyereke?

Robert csak megrázta a fejét és a kezébe fogta Anna kis motyóját.

-Gyere, menjünk!

A lány azonban gyökeret eresztett a folyosó közepén és egy hirtelen mozdulattal elkapta a karját, ahogy ő elindult. A rándulástól a fájdalom úgy szúrt bele , hogy feljajdult, és a hideg veríték azonnal ellepte a homlokát.

-Sehova nem megyünk, amíg el nem mondod, mit mondott neked az orvos! – sziszegte Anna a fülébe, mire Robert ledobta a lány hátizsákját, és annak egyre elkerekülő szemei előtt gombolni kezdte az ingét. Megvillantotta a lány előtt a friss kötést a kulcscsontján, aztán visszamotyogott:

-Veled minden rendben! Nekem kellett a segítsége, de most már menjünk, mert mindenki minket néz! - aztán mély levegőt véve legyűrte a fájdalmat, ami az egész karjában végig kúszott, és újra felkapta a csomagot, hogy kifelé induljon.

Anna rettenettel a szemében szinte futott utána. 

-Jézusom, te megsérültél? Megkéseltek? Nem is olyan régen olvastam egy cikket, hogy Marseille-ben még mindig a zsebkés kerül elő a leggyakrabban a sötét utcákon.

A lakókocsi magányában Robert levette az ingét és az ágyon ücsörgő, izgatott  Anna mellé ülve vallani kezdett:

-Nem késeltek meg. Csak amikor olyan kiütve feküdtél, kicsit ittam, hogy ne égjen bele a látvány a retinámba, aztán csináltam egy hülyeséget. – óvatos mozdulattal kiszabadította a tetoválást és egy nagyot sóhajtott: -Ne haragudj!... A doki adott egy tetanuszt, de nem hiszem, hogy ma vezetni tudnék.