Perlekedők 90.

-Jézusom! Teljesen őrültek vagytok! – sóhajtott Robert, ahogy a barátai egy Robert Pattinson álarcot húztak a fejére még a

bejáratnál, aztán nagy vihogások közepette az asztalukhoz letelepedve egy csinos, a riói karneválokat idéző táncoslányt húztak le a színpadról.

-A barátunknak ez a legénybúcsúja! Kívánj neki valami szépet! – vigyorgott a lányra Marcus, és a szőkeség Sam-mel szemezve engedelmesen Robert ölébe ült és kis helyezkedés után a férfi kezeit a mellére tette. Nem beszélte túl jól az angolt, de azt hamar levette, hogy  egy részeg vőlegény ölében üldögél. Erről árulkodott az a bokréta, amit a dzsekije gallérjára tűztek a többiek. Az övé hófehér volt, a többieké a szivárvány minden színében pompázott. Csak a hülye papírálarc zavarta. Nagyon vicces! Lehet, hogy egy bányarém a srác, azért húzták rá a többiek? Vagy a barátnőjének pont ez a színész jön be? Mindegy is, ha így akarnak bulizni, akkor neki semmi kifogása ellene, de amikor egyikük egy tálca pezsgővel tért vissza a pulttól és egy poharat az ő kezébe is nyomott, akkor azért egy merész mozdulattal lerántotta az álarcot, hiszen így úgysem tudna inni a szerencsétlen. A saját poharának a tartalma itt akadt a torkán. Az álarc  alatt ugyanis az eredeti üldögélt kissé pityókás vigyorral az arcán.  

Robert zavartan kapott az álarca után. Eleinte hülyeségnek tartotta, de amíg az rajta volt, abszolút biztonságban érezte magát, most azonban teljesen lemerevedett és várta a felismerés sikolyát, de a lány, amilyen gyorsan lekapta róla, olyan szerencsétlenkedve próbálta visszaerősíteni. Sorry! – suttogta közben halkan, és Robert hálásan segített az álcázásban, aztán koccintott a lánnyal és könnyedén a fenekére csapva elengedte. Egy zavart Köszönöm-öt bökött ki még, aztán lehúzta a maga poharának a tartalmát. Lehet, hogy ezt már nem kellett volna! – gondolta halk böffenéssel. A szállodában ugyanis söröztek, aztán megérkezett Josh, aki valami északi borzasztót hozott magával, akvavitet, vagy mi a francot, és persze nem hagyhatták pácban a jószívű leendő sógort, aki mellesleg mostanra az irodája kanapéján aludta ki a fejfájós mámorát… a hatás nem volt azonnali, de a taxiban már erősen kóválygott a feje. Azt hitte, hogy itt elüldögélnek majd, nézik a műsort, így a pezsgő és az álarcos kis közjáték felkészületlenül érték. A hirtelen nyelést egy hirtelen gyomor-szaltó követte. 

Szorongatta az asztal szélét és csendesen imádkozott, aztán amikor végre úgy érezte, nem fogja itt a terem közepén szégyenszemre kidobni a taccsot, dobpergés következett és elhalványultak a fények. Egy hatalmas tortát toltak be, amelyen a Game over! felirat díszelgett, rengeteg hab  csillogott a szikrát hányó tűzijáték fényében, aztán az asztaluk előtt megállva hirtelen lerepült a torta teteje és egy kígyótestű táncosnő lépett elő belőle. Ilyen lehetett Salome hétfátyol-tánca – gondolta kissé bamba tekintettel és zúgó fejjel, ahogy próbálta a formás idomok gazdájának már-már akrobatikus mozgását követni. A valószínűtlen álló spárga láttán egy pillanatra átfutott a fején, hogy Anna ezt vajon meg tudná-e csinálni, aztán már csak abban reménykedett, hogy az álarc eltakarja, ahogy szinte elcsurran a nyála a látványtól. 

A szám végén viharos taps harsant, a táncosnő az ölébe mászott és álarcos fejét szinte meztelen melleihez szorította, aztán nyomott egy csókot az álarcra és kilibbent a színpad mögötti függönyön túli világba. Robertben nem ébredezett vágy, hogy kövesse, annál sokkal gyengébbnek érezte magát. Szerencsére, mert a józan eszére momentán nem nagyon hagyatkozhatott.  A  pincér a torta sértetlen részéből nagy szeleteket vágott és eléjük szervírozta, aztán Tom hozzáhajolt és körbemutatva a teremben közölte, hogy osszák szét a vendégek között. Mindenhonnan lelkes taps és kiabálás hangzott, ahogy sok boldogságot kívánnak az ismeretlen szerencsétlennek, aki feladva boldog agglegényi státuszát, a házasság rabigájába hajtja a fejét.

*

Valamikor a hűvös hajnalban a taxi megállt a ház előtt és Robert még mindig az álarcban botladozva a bejárat felé tartott. Zsebében kotorászva megtalálta Anna kulcsát, amiért az utolsó pillanatban még visszalépett, aztán lassú, szinte fájdalmas mozdulatokkal elkúszott a lifthez és igyekezett leküzdeni gyomra háborgását, ahogy az hirtelen megindult alatta. Odafönt olyan sokáig kotorászott a zárban, hogy azt hitte, Anna fogja előtte végül kinyitni az ajtót. De a lakásban néma csend honolt. Szerencse, hogy jó esetben az embernek csak egyszer van legénybúcsúja, vigyorgott rá az elgyalázott hasonmásra az előszoba tükrében, mert túl nem élne még egy ilyen éjszakát – nyögött, ahogy az üres ágyat meglátta. Aztán észrevette a nyitott teraszajtót és tétovázva megállt. Előbb a fürdőszoba! – döntötte el, aztán könnyített magán, megmosakodott és ruháit ledobálva, egy szál semmiben a terasz felé indult. 

Odakint a lány dús haja úgy terült szét a fehér párnán, mint valami folyondár. Szinte azt várta, hogy  az ágy oszlopaira felcsavarodva lássa kúszni, amikor a takaró megmozdult Anna mellett, és ettől agya egy rejtett zuga gondolkozni próbált. Anna nincs egyedül! – vonta le végül a következtetést, és megfeledkezve róla, hogy nemes meztelenségében ácsorog az ágy mellett, megköszörülte a torkát. –Szia! Ide bújhatok, kicsim? … Van itt még hely egy fáradt vándornak?– kérdezte reményei szerint halkan, de a párkányról felröppenő ijedt galamboknak erről alighanem más volt a véleményük. A következő pillanatban két kerek szempár pásztázta végig a hajnali hűvösben lassan cidrizni kezdő testrészeit. Minden testrészét!

-Jézus! – hallatszott kánonban az ágy felől, mire a férfi részegen elvigyorodott. –Én vagyok!

-Azt látom – kuncogott Anna és a feje alól kikapva a párnát, Roberthez vágta. –Legalább takard el magad! … Adél, te pedig le ne vedd a szemed a Margitszigetről! Értve vagyok?

-Nnnaaa, az nem ilyen érdekes, ott mindenki alszik, de itt ébredezik valaki! – kuncogott a nővére, és Robert agyába ha lassan is, de eljutott a beszélgetés lényege. Lenézett és belesett a párna puhaságába meredező testére, aztán újra, immár elpirulva elvigyorodott: - Hoppá!

-Életem! Megtennéd mindannyiunknak azt a szívességet, hogy bemész és felhúzol magadra valamit? Akármit! – sóhajtott Anna, küzdve a hangos vihogással, amit ez a képtelen helyzet csalt elő belőle. 

-Hogyne aranyom! Máris! – készségeskedett Robert és hátraarcot vágva kicsit bizonytalan léptekkel, de bemasírozott a

szobába. Némi zörgés, matatás után újra megjelent, de ettől Annát a köhögés kapta el, Adél pedig nemes egyszerűséggel a vihogástól sírva hanyatlott vissza az ágyra. A fehér sportzokni sokat takart, de még többet mutatott.

-Robert! – csuklott el Anna hangja. Azonnal gyere ide! – emelte föl maga mellett a takarót és a férfi hálásan bújt be mellé a menedékbe. Ezzel egyidőben Anna odébb tolta a nővérét, aki halk huppanással pottyant ki az ágy túloldalán a kellemes meleg fészekből. 

-Adél, tied az ágyam. Odabent! – mutatott a lány a szoba felé és a nővére a könnyeit törölgetve belépdelt a lakásba. Az ajtónál azért nem hagyta ki, hogy vissza ne szóljon: -Robert, nem is emlékeztem, mennyire jó feneked van! Mondtam is Annának, hogy szerencsés nő, és most láttam csak, hogy mennyire. – azzal behúzta maga mögött az ajtót, hogy a huga felháborodott nevetését, és a férfi álmos és spicces dörmögését már ne hallja. A kép mindenesetre valami régi emléket hívott elő benne, ezért aztán kinyitotta a hűtőszekrényt és a maradék hideg rozét hosszú kortyokban csak úgy az üvegből felhajtotta. Eddig megúszta, hogy ne kísértse az emlék, nagyon remélte, hogy ez ezután is így lesz.

*

Amikor reggel felébredtek, Anna a férfi mellkasához bújva kuncogva idézte fel a korábbi pikánsan vicces és valahogy mégsem kínos pillanatokat. Robert csendben masszírozta fájó homlokát. Emlékezett ő is, hogyne emlékezett volna, bár most kivételesen jobban szerette volna, ha azok a percek örökre elvesznek valahol a tudata mélyén. Kicsit feszengve gondolt rá, milyen lesz a reggeli találkozás Anna nővérével, de az agyalása feleslegesnek bizonyult, amikor egy lepedőbe csavarva elhúzta az ajtót és óvatosan belesett a szobába.

-A nővéred már elment. – közölte Annával, aki az ominózus fehér zoknit lóbálva jött utána. Az inkriminált ruhadarabot  a takaró alatt azonnal lerántotta róla és ezzel majdnem megadta a pillanatnak a kegyelemdöfést, mert a férfi abban az állapotban csak a fogát összeszorítva állt ellen a késztetésnek, hogy el ne élvezzen a hirtelen mozdulattól.

Az ágy bevetve, az asztalon friss kávé gőzölgött és néhány sütemény a szemközti kávézóból. Igazán figyelmes testvér – mosolygott Robert, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem fedezte a csészéknek támasztott kis üzenetet: Hálás köszönettel a hajnali peep-showért! Anna nevetve dobta félre a kis cédulát, aztán öntött a kávéból és az ágy végébe telepedve megpaskolta maga mellett a matracot.

-Na, akkor mesélj! Milyen volt a legénybúcsú?

*

-Nem tudta tartani a száját, mi? – vágott egy grimaszt Robert, bár őszintén szólva a szíve mélyén sejtette, hogy teljes titokban úgysem lehet tartani a dolgot Anna előtt az utolsó pillanatig.

-Hát, ma sem bírja jobban az italt, mint néhány évvel ezelőtt, úgyhogy igen, elszólta magát, de aztán bármennyire csiklandoztam, nem volt hajlandó engedni az inkvizíciónak és nem árult el egyetlen részletet sem. Úgyhogy csak a lényeget tudom, de minden más még mindig meglepetés lesz.

-És nem haragszol? – emelte fel a lány állát a férfi, hogy jól lássa a szemeit, amikor válaszol erre a fontos kérdésre.

-Nem őrültem meg! – forgatta a szemét Anna. –Miért haragudnék, amikor a pasi, akiért odavagyok, el akar venni feleségül? Egy rendes esküvő előtt alighanem úgyis egy hárpia vált volna belőlem a szervezés miatt, úgyhogy csak hálás lehetek, amiért ettől megkíméltél. És ha jól emlékszem, út közben utalgattál te is valami hasonlóra, csak túl süket voltam, hogy meghalljam a szavak mögötti értelmet. De nem, nem haragszom. Boldog vagyok! Még akkor is, ha a vőlegényem a pucér fenekét mutogatja boldog-boldogtalannak.

-Nana, nekem úgy tűnt, Adél sem volt boldogtalan, te pedig még annyira sem. – tett le a csészéket Robert és sejtelmesen búgó hangjával máris beburkolta a lányt, és a lepedővel mindkettőjüket betakarva hozzásimulva ledöntötte az ágyra. –Ne haragudj, hogy kicsit becsíptem, de a fiúk tettek róla, hogy elsirassam a legényéletemet, tulajdonképpen még jó, hogy nem keringek azóta is a városban egy taxi hátsó ülésén. Szerencsére még az elején bemondtam a címedet, mert lehet, hogy menetközben elfelejtettem volna. – mormolta bele a lány bőrébe, aztán a forró szája által bejárt területeket a kezével is felfedezte, végül ráhengeredett és a matracba nyomva a szemébe nézett:

-Akkor igent fogsz mondani?

-Talán. …Ha megkérdezel… - mosolygott rá a lány és megemelte a csípőjét.

-Megkérdezlek.

-És mikor?

-Hamarosan.

-És hol?

-Majd meglátod. … És miután már minden kérdésedre válaszoltam, gyere, mondj most is igent nekem! – suttogta neki szenvedélyesen, aztán minden különösebb előjáték nélkül széttolta térdeivel a lány lábait és elmerült a hívogató forróságban.

*

-Azt hittem, a Bazilikában lesz. Vagy a Mátyás-templomban. -  mormolta Anna, ahogy a bérelt kocsival lassan elhagyták a várost.

-Ott szeretted volna? – nézett rá Robert, miközben a gyomrában apró görcs jelentkezett. Talán mégsem volt olyan jó ötlet mindenről neki döntenie…

-Nem, nem igazán. Inkább egy tengerparton. Nem tudom, miért, de tetszett az ötlet, hogy a víz ott nyaldossa körülöttünk a fövenyt, miközben mezítláb örök hűséget fogadunk egymásnak. Nyilván túl sok romantikus filmet láttam. – vont vállat a lány.

-Hát, ha beéred a magyar tengerrel, akkor azért a tengert kipipálhatjuk. – motyogta Robert, mire Anna rákapta a tekintetét.

-Akkor ezért megyünk Tihanyba? Ó, Robert! Te egy zseni vagy!

-Akkor jó lesz? – nézett felé reménykedőn, mire Anna elnevette magát:

-Veled? Bárhol, bármikor, bárhogyan! …Csak a ruhámra vagyok kíváncsi, mert Adélt ismerve, valami divatbemutató kifutójára illő cuccot választott, az meg elég furán fog festeni a tóparton, de mindegy. Arról nem is beszélve, hogy egy hosszú ruhában, lapos cipőben olyan leszek, mint egy törpe, magassarkúban meg nyilván nem lehet a tóparton bukdácsolni…

-Hát, erről nem tudok nyilatkozni, mert még én sem láttam, mert azt mondta, nem szabad a vőlegénynek a menyasszonyt az esküvő előtt a ruhájában látni. – Azt nem tette hozzá, hogy nyilván nem valami hagyományos esküvői csodára kell számítsanak, ha rajta lenvászon nadrág és ing lesz csupán. …-Erről jut eszembe, szerinted vannak nudista esküvők? – kuncogott vidáman, mire Anna gyengéden vállon bokszolta.

-Az igazán elegánsak ott is magukra kapnak egy zoknit, egy fehér zoknit.

A nevetés egészen a szántódi révig elkísérte őket. A kompon alig voltak rajtuk kívül, a szeptemberi nyárvégi forgalomban nyugodtan állhattak a mellvédnél és a komp által keltett hullámokban halászó sirályokat nézték összesimulva. Aztán feltűnt előttük a tihanyi kikötő és visszaültek a kocsiba, hogy hamarosan csatlakozzanak a rájuk váró családtagokhoz.