Perlekedők 93.

-Nem sérültél meg? – nézett Robert Annára, ahogy kissé ziláltan Dean végre rájuk csapta az ajtót. Voltak olyan őrültek, hogy az egyenes út mellett döntöttek a férfi figyelmeztetése ellenére is. A tömeg tényleg hisztérikussá vált, ahogy kibukkantak a tranzitból. A biztonságiak szoros gyűrűjében is elért hozzájuk egy-egy kéz, megrángatva a ruhájukat, és őket magukat is. Annának eltűnt a napszemüvege, a nyaklánca és a hajából is kirántotta valaki a csatot, érzése szerint egy marék hajjal együtt. Robert  finom bőrdzsekijének az ujját körömnyomok csúfították el; még jó, hogy rajta volt, mert most úgy nézne ki, mint akit megtámadott egy csapat macska. Mintha mindenki ki akart volna tépni belőlük egy darabot. Ők voltak a rajongói? Hát, ez remek! Még sosem érezte ennyire ijesztőnek a rajongásukat. Még akkor sem, amikor a kezdeti őrület idején Mexikóban még a kocsira is felmásztak néhányan. De most itt volt vele Anna, akiért aggódhatott a saját irháján kívül, és aki aztán kapott tőlük szóban is. Volt ő minden, csak nagyságos asszony nem. Látta is rajta, hogy nem fogja egyszerűen túltenni magát ezen a fizikai és verbális támadáson. Magához húzta és csak csendben ölelte a remegő testű lányt, aki azzal váltotta ki a tömeg utálatát, hogy boldoggá tette őt. 

A máskor oly tolakodó fotósok szinte a közelükbe se jutottak, így aztán legalább a velük való kellemetlen találkozást megúszták. De az előbbiek fényében a férfi biztos volt benne, hogy végleg nem menekültek meg előlük. A rajongók után tőlük is várta, hogy azt a valaha volt, rég kihűlt kapcsolatot újra előkaparják és az arcukba vágják, vajon hogyan reagálnak majd Kristen említésére. Amikor megkapta a sápadt vámpír szerepét, nem gondolta volna, hogy egy életre összekötik őt vele és filmbeli szerelmével is. Pedig épp a repülőn látta egy magazinban, hogy Kristen is végre dolgozik, társaságba jár, mintha elmúlt volna a feje fölül a hűtlensége miatti átok. És neki senki nem vetette a szemére, hogy együtt lóg egy ideje az egyik kollégájával. Az arcukról ugyan nem sütött a boldogság, és talán ez lehetett a baj az ő kettősükkel. Hiszen ők a maguk kis burkában remekül érezték magukat és ezt nyilván a világ is pontosan látta. És nem bocsátotta meg.

*

-Ha nem vagy nagyon fáradt, akkor ma elmennénk egy vacsorára. – ballagott ki Robert a konyhába, kezében még ott volt a telefon. –Katy hívott, hogy szeretne gratulálni és egyúttal bemosni egyet, amiért neki is az újságokból kellett megtudnia.

-Katy? – nézett fel Anna a kis kavicsról, amit éppen festett. Még a tihanyi házban látott hasonlót és hazaérve első dolga volt, hogy a kocsibeállót  átguberálja megfelelő méretű és alakú kőért. Robert eleinte hitetlenkedve és kissé gyanakodva figyelte, ahogy leszegett fejjel rója a köröket odakint. Már kezdett aggódni, hogy a reptéri attack volt rá ilyen rossz hatással, de aztán a lány két jó formájú kővel a kezében bemasírozott a házba, miközben felvilágosította, hogy ő most festeni fog. A franc se tudja honnan szerzett hozzá festéket és ecsetet, de hamarosan már ott dolgozott a konyhapultnál. A korábbi ijedtségéhez képest meglepően magabiztos kezekkel. Ő pedig megnyugodott, hogy ilyen terápiát talált magának. 

Még jól emlékezett arra a napra, amikor a városi gyerekkórházba ment, hogy meglepetést szerezzen néhány kis betegnek és ott festegettek együtt egy órát. Az őrá is olyan hatással volt, mint egy agymosás. Percek alatt érezte magát otthonosan a foglalkoztató asztalnál, pedig az idejére sem tudott visszaemlékezni, mikor csinált utoljára ilyet. Talán még gyerekkorában sem. Most is szinte megirigyelte a lánytól az ecsetet. Leült vele szemben és miközben a másik követ forgatta a kezei között, magyarázni kezdett.

-Katy Perry.. tudod…

-Ja, a Katy… - dünnyögte Anna. –Hát, szívem, amikor még nem is találkoztam Katyvel, csak azt tudtam róla, már ami engem igazán érdekelt ugyebár, hogy te kétesélyes voltál nála. Vagy megvolt, vagy nem, de sokan drukkoltak mind a két variációért. 

Robert a szemét forgatta.

-Anna! Ha mindenki meglett volna, akivel hírbe hoztak…

-Tudom, akkor időd se lett volna dolgozni… - vágta rá eltúlzott gépies hangon a lány.

-Netán már mondtam ilyet? – nézett rá vidáman a férje, és megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen.

-Hát, háromszor már biztosan, utána már nem számoltam. – motyogta a lány, mire Robert előrehajolt, hogy megcsókolja. Észre sem vette, hogy közben lényegében ráhasalt a még félkész alkotásra.

-Nem muszáj ám elmennünk, ha tudsz jobb programot… - kacsintott rá, mire Anna enyhén elnyíló szája szélén felbukkant a nyelve… egyszerűen muszáj volt kiszáradt ajkait végignyalni, és ezek után a férfinak is muszáj volt a fénylő ajkakat a saját szájával betapasztania. Anna előrenyúlt, elfeledkezve az ecsetről, ami még az ujjai között volt és egy csíkot húzott a férfi arcára.

-Jaj, bocs, gyere,  ezt le kell gyorsan mosni, mielőtt odaszárad! … -  A kavics festését csak másnap fejezte be, és Katy is hiába hívta vissza Robertet a válaszért.

*

Másnap reggel ültek a reggelinél és  a kettőjük között nyitva lévő laptopon olvasgatták a híreket. A fotók még így is elég rémisztőek voltak, a videófelvételek pedig megborzongatták mindkettőjüket, ahogy a tegnapi hisztériára emlékeztették őket. Tanácstalanul néztek egymásra, hogy ezek után egyáltalán milyen nyilvános programot merjenek csinálni, aztán Robert sóhajtva a levelezéséhez kapcsolt.

-Visszamegyek énekelni, ha a Crazy Cats-ben még megvan a helyem... Ezzel a hírveréssel Trevor talán még örülne is. – szólalt meg a lány halkan, és a hangjából nyilvánvaló volt, hogy ő már alaposan átgondolta a dolgot, de meg van győződve róla, hogy ebben a kérdésben most harcolniuk kell. Robert letette a kezében levő szendvicset, kortyolt egyet a kávéjából, aztán szótlanul Annára nézett, majd egy kis idő múlva az ablakon túlra figyelve beszélni kezdett.

-Tudod, hogy mi erről a véleményem. 

-Reméltem, hogy megváltozott most, hogy már a feleséged vagyok.

-Hát, tulajdonképpen megváltozott. Eddig legalább hajlandó voltam elgondolkodni róla, de most már azt hiszem, meg merem egyenesen mondani, hogy nem akarom, hogy ott énekelj.

-Énekesnő vagyok, Rob.

-És a feleségem.

-És ez az utóbbi egy huszonnégy órás elfoglaltság, mint tudjuk. – grimaszolt Anna.

-Amikor igent mondtál, tudtad ezt is.

-Tudtam, csak nem sejtettem, hogy szó szerint értelmezed. Robert! Nem akarok a négy fal közé zárva arra várni, hogy Te mikor végzel az ügyeiddel és jössz haza hozzám. Ezt te sem akarhatod! Ez a 19. században még elment, de egy mai modern nő mást is vár az élettől, mint a gyereknevelést és a házimunkát.

-A feleségek ezt csinálják.

-Jézusom, Rob! Igen, van, aki ezt csinálja, és nyilván neki így kerek az élet, de nekem ez kevés. Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy eltemessem magam ezek mögött a falak mögött. Szép falak, nem mondom, a börtönőr is kedvemre való, de azért… Rob… nem igaz, hogy nem érted, miről beszélek.

-Nem ezt ígérted, Anna!

-Mi az, hogy nem ezt ígértem? Jóban-rosszban, egészségben-betegségben, szerelemben és a nehéz napokon… - próbálta elviccelni a lány, de a szíve mélyén egy kicsit megijedt. Hát, a boldog mézeshetek elég zötyögősen indulnak. Ő a maga részéről eddig azt hitte, úgy érezte, hogy pontosan tudják, mit várnak a közös életüktől. Ugyanis Robert egy szóval sem említette az aranykalitkát.