-Dora, nézze át a mai napomat, van-e valami halaszthatatlan?
– jött az alig felismerhető krákogással vegyes suttogás a vonal túlsó feléről.
Az asszony ijedtséggel vegyes megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy végre megvan
a magyarázat mindig pontos főnöke szokatlan távollétére.
-Jesszusom, főnök... beteg? Láza is van? – érdeklődött
azonnal szinte anyai aggodalommal a hangjában a hűséges titkárnő és Rowan
akaratlanul is arra gondolt, hogy Dora egész biztosan hamarosan egy forró
húsleves elkészítésével bízza meg Ulfot és az sem kizárt, hogy nem is olyan
sokára egy küldönc csönget be az életmentő gyógylevessel.
-Nem vészes, csak alig látok a prüszköléstől és az
orrfújástól, meg a torkomat is érzem... így nem szívesen mennék emberek közé,
mert csak továbbadom a fertőzést. Magára meg most különösen vigyáznom kell. –
suttogott tovább a férfi ...aztán eszébe jutott, hogy a kérdésére
tulajdonképpen nem kapott még választ.
-Oh, Mr. Marshall... még erre is gondol – sóhajtott
ellágyultan Dora, miközben a naptárt nézte. –Mára nincs beírva semmi és senki
nem is jelentett a házból olyasmit, amivel magának kellene foglalkoznia.
Pihenjen, gyógyuljon, én tartom itt a frontot és ha valami adódik, jelentkezem.
De szerintem csendes napunk lesz, senki nem utazik el, új vendéget sem várunk...
hozzám jön a jelölt, hogy megismertessem a munkánkkal. Őt szívesen bemutattam
volna, de hát lesz alkalma még találkozni vele, mert gondoltam, ha már úgyis
január elsején kezd, akkor akár részt is vehet a karácsonyi összejövetelünkön
is. Legalább megismeri a kollégákat.
-Helyes, hívja csak el! ...Mikor is lesz? – kérdezett vissza
a férfi, és Dora mosolyogva ingatta a fejét. Tavaly is „elfelejtette”, úgy
kellett figyelmeztetnie, hogy ha neki személy szerint ez nem is egy kellemes
program, a többieknek sokat jelent, hogy a jelenlétével megtisztelje a partit.
-December 20-án este 7-kor. Megígérte, hogy ott lesz,
úgyhogy gyógyuljon, van még egy hete addig! – csicseregte kedélyesen, miközben
kinyílt az ajtó és Gabriela lépett be. Amikor meglátta, hogy a nő telefonál,
visszahúzódott volna, de Dora élénken integetve behívta. –Most búcsúzom Mr.
Marshall, megérkezett Miss Harmon, körbevezetem az épületben, aztán átbeszéljük
a feladatait. Vigyázzon magára és feltétlenül inhaláljon egy kis kamillás
gőzzel! Higgye el, segíteni fog! – búcsúzott vidáman, aztán letette a telefont.
-Csak egy pillanat, Miss Harmon. Ezt még elintézem... - tárcsázta a konyhát, aztán igazán csak egy
cseppet vette drámaira az előadását, ahogy egy dupla adag húslevest rendelt
Ulftól és meghagyta, hogy ha elkészült, valaki vigye ki a nagy beteg Mr.
Marshall címére. Gabriela mosolyogva képzelte maga elé az idős, magányos
agglegényt, vagy esetleg özvegyembert, aki betegségében a szállodai húsleves
áldásos hatására szorulhat.
*
-Anya! Tudom, hogy abban egyeztünk meg, hogy szombaton
reggel viszem át Vickyt, de képzeld, felvettek a Grand Royale-ba és ugyan csak
januárban kezdek, de meghívtak a karácsonyi partijukra és az pénteken este
lesz. Szerintem ez igazán kedves gesztus, és remek alkalom lenne összeismerkedni
a kollégákkal. - próbált Gabriela úgy
szívességet kérni az anyjától, hogy a kérlek szó mégse hangozzon el. Már
ismerte a szüleit annyira, hogy tudja, egy olyan mondat után feltétlenül
kérnének tőle valamit viszonzásként. Többnyire olyasmit, hogy akkor vacsorázzon
együtt Mrs. Gulbis negyven éves kisfiával, aki még mindig az anyjával lakott,
és ennek megfelelően olyan volt, mint egy nagyra nőtt óvodás. Henry Gulbis nem
volt csúnya férfi, talán még azt is ki merné jelenteni, hogy átlagosan jóképű, de
teljesen önállótlan és mindenkit az édesanyjához hasonlító nevetséges figura
volt. Egyszer volt már alkalma találkozni vele, amikor a szülei áthívták az
anyja barátnőjét és fiát a mama születésnapi ebédjére. Henrynek nem volt szürke
a szeme, ezért Vicky nem is szentelt neki különösebb figyelmet, Gabriela
viszont halálra unta magát a társaságában, így aztán az ebéd után nem sokkal
haza is indultak. Henry nem ajánlotta fel, hogy hazaviszi őket. De Gabriela
szomorúan tapasztalta meg később, hogy az anyja még mindig nem hagyott fel a
férjszerző fondorlataival.
Tehát most nem volt hajlandó megkérni az anyját, hogy egy
nappal korábban vihesse oda Vickyt, azt akarta, hogy a nagyi önmagától hozza
meg ezt a döntést, de Carole Harmont se ejtették a fejére.
-Hozd csak át a kis boszorkámat és érezd jól magad, de
kérlek ne felejtsd el, hogy vasárnapra apád meghívta egy új, fiatal kollégáját.
Nathaniel Collinsnek hívják, 38 éves és nemrégiben került az irodába. Yorkból
jött és még olyan elveszett itt a városban.
-Anya! Számtalanszor megkértelek már titeket, hogy ne
akarjatok nekem férjet fogni! Ráadásul mostanában már az unokátok is beszállt
ebbe az őrületbe. Lépten-nyomon leszólítgat férfiakat. Annyira kellemetlen.
-Drága gyermekem, ha végre hajlandó lennél kikötni egy férfi
mellett, megszabadulnál ezektől a kellemetlen helyzetektől. Nem is értem, miért
vagy olyan makacs? Vickynek is sokkal
jobb lenne, ha lenne egy férfi a háznál.
-Miért? Mi az, amit én nem tudok megadni neki? – csattant
fel Gabriela.
-Az apai példa, drága lányom. Sőt, ha engem kérdezel, az
anyai sem tökéletes, mert egy magányos nő egy sor dolgot másként csinál otthon,
mintha férjed is lenne.
Régi vitatéma volt ez köztük és Gabrielanak ma semmi kedve
nem volt elmélyülni ebben a szócsatában. Ráadásul, néha kénytelen volt
elismerni, hogy az anyjának vannak jó érvei is. Hirtelen egy jónak tűnő ötlete
támadt, amivel ebből az egyre kilátástalanabbnak látszó helyzetből
megszabadulhatna.
-Anya! Egyébként még nem is meséltem... megismerkedtem
valakivel.
-Remek! Akkor hozd őt is magaddal vasárnap! – lőtt vissza
csípőből az anyja, mire Gabriela halkan az asztal lapjába koccolta a fejét.
-Még csak néhány napja ismerem, nem akarom elcipelni
hozzátok, mert még magam sem tudom, érdemes-e bemutatni nektek. Tulajdonképpen
még azt sem tudja, hogy van egy lányom. Lehet, ha kiderül, ő is olyan gyorsan
továbbáll, mint a férfiak többsége. Szóval, éppen ezért... azt hiszem, vasárnap
én sem jövök most ebédelni. Találkozunk, együtt ebédelünk... tudod,
ismerkedünk.
-és hogy hívják? – indult be az anyja vallatása.
-Öööö... Rowan Marshall – nézett a szerződésére Gabriela,
magában bocsánatot kérve a jó öreg Mr.Marshall-tól, amiért a nevét
felhasználja.
-Rowan... milyen régen hallottam ezt a nevet, manapság nem
divatos. – merengett el az anyja. Mintha skót eredetű lenne, talán berkenyét
jelent, ha jól emlékszem. Talán Skóciából származik?
-Nem tudom anya, ez még nem került szóba – sóhajtott
Gabriela. A leszerelési hadművelet nem egészen úgy sikerült, ahogy tervezte, az
anyjának láthatóan seregnyi kérdése lett
volna az újdonsült ismerősről. Úgy döntött, itt az ideje, hogy megakassza a
végeérhetetlen kérdés-folyamot. –Akkor számíthatok rá, hogy Vicky már pénteken
ott alszik? Vasárnap pedig uzsonnára ott leszek érte. Angyal vagy anya, nem is
tudom, mit csinálnék nélkületek! Apát is öleld meg a nevemben. Szia! – smúzolt
a telefonba, aztán egy puszit cuppantott és egy nagy grimasszal bontotta a
vonalat. Az órára nézett és
megállapította, hogy még bőven van ideje, hogy Vickyért menjen az óvodába,
ezért aztán kitárta a szekrény ajtót, hogy eldöntse, milyen ruhában menjen a
szállodai karácsonyi partira. Az eredmény elég lehangoló volt, ezért aztán
felkapta a táskáját és elindult, hogy valami csinos, de nem túl drága darabbal
frissítse fel a ruhatárát.
*
Rowan a nappaliban bambult az Eurosport csatornára, hogy az
angol bajnokság legizgalmasabb pillanatait újraélje, vagy hogy pontosabban
fogalmazzunk, először megtapasztalja. Nem mintha annyira érdekelte volna, de
még mindig érdekesebbnek ígérkezett, mint Vanilla Ice házfelújító műsora, vagy
az unalomig ismert hírműsorok, és a délelőtti sorozatdömpingek. A csengetésre
még éppen az orra elé tudta kapni a zsebkendőt, hogy a hatalmas prüszkölést
elfojtsa. Kibotorkált az ajtóhoz és az előszoba tükörben végignézett elgyötört
korpuszán. A puha melegítőben és a nyaka köré tekert sálban és edzőcipőben úgy
nézett ki, mint aki éppen futni indul, pedig erre most akkor sem lett volna
képes, ha az élete múlik rajta. Az
élete...aminek alighanem az utolsó perceit számlálja, mert az ajtó nyílásából
megcsapó hűvös levegőre megborzongott. Remek, most már lázas is! Az ajtóban
William, az egyik londíner ácsorgott egy ételhordóval a kezében.
-Mrs. Dunst szólt Mr. Zieglernek, hogy egy különleges
gyógyerejű levest főzzön magának, mert beteg. De ha van macskája Mr. Marshall,
én előbb rajta próbálnám ki, mert Mr. Ziegler – igaz senki nem értette
pontosan, mert németül beszélt - csúnyán káromkodott, amikor főzte. –
vigyorgott a kölyök és Rowan akaratlanul is elnevette magát.
-A jó öreg Ulf... kiborult, hogy egy nő magyarázta el neki a
jó húsleves recepjét? De nem hiszem, hogy megmérgez, mielőtt alá nem írom a
fizetési csekkjét. – kacsintott a fiúra, aki közben az ételhordót letette a
konyhapultra.
-Megmelegítsem Mr. Marshall?
-Köszönöm William, még nem vagyok éhes, majd
megcsinálom. – szipogta a férfi,
miközben a tárcáját kereste, hogy egy öt fontost nyomjon a srác kezébe. A
tiltakozásával nem törődve, rácsukta a szinte még kölyök ujjait Erzsébet királynő
arcképére.
-Fogadd el! Karácsony előtt minden fillér jól jön. És nekem
nagyon nagy segítség, hogy nem kell lemennem vásárolni vagy főzni, szóval,
köszönöm, hogy elhoztad.
A fiú elment, Rowan pedig visszasüppedt az önsajnálatba,
amelyben azóta tapicskolt, ahogy az első óriási tüsszentés elhagyta ma a
száját. Utált beteg lenni, mert a betegség szobafogsággal járt, tétlenséggel és
mindenféle olyan gondolatokkal, amikre a dolgos hétköznapokon nem maradt ideje.
Most például az jutott eszébe, hogy ezzel, hogy itthon nyomja az ágyat,
megfosztotta magát még a lehetőségtől is, hogy összefusson a helyes barna nővel
a parkban. Nem mintha valaki garantálta volna, hogy a nő ott lesz minden nap,
de hát miért ne lehetne szerencséje. Eljátszott a gondolattal, hogy a nő
egyedül van, nagyszájú – bár helyes – kislánya óvodában zilálja szét egy
gyerekgondozó idegeit, ő pedig végre megkérdezi a barna szépséget, hogy mi a
neve. Beszélgetnek kicsit, bármiről, akár az időjárásról is, aztán megkérdezi,
hogy esetleg összefuthatnának-e máskor is. … És a nő szabadkozni fog, hogy a
gyerek miatt kevés ideje van – higgasztotta le lassan meglóduló fantáziáját.
Egy gyerek! Komoly szempont. Nem mintha kizáró ok lenne, csak hát… ki tudja,
biztos egy apuka is ott figyel a háttérben, aki esetleg kellemetlenkedik…
Már hosszú percek óta szőtte a gondolatmenetet, amikor a
megvilágosodás úgy érte, mint az előbbi reklámban a petárda szikrázó robbanása…
ő itt egy hús-vér nőről képzeleg! Tény, hogy ez nem fordult elő vele… talán …Melanie
halála óta. Nem mintha teljesen szerzetesi életet élt volna, mert néha – elég
ritkán, ha engem kérdezel, szemtelenkedett vele a libidója - megadta magát a
pillanatnak, mint nyár elején Korfun, amikor egy szakmai konferencián vett
részt. Az amerikai kolléganő, egy miami
szálloda értékesítési menedzsere, szenvedélyes vadmacskaként töltötte
vele az éjszakát, miután a konferencia záróbuliját végig koccintották. Most már
nehéz lenne megmondani, melyikük kezdeményezett. Ő úgy érezte, hogy a nő
küldött egyértelmű jelzéseket, de Lorna vagy Lola – már nem emlékezett – váltig
állította, hogy ő hagyta magát meghódítani.
A gondolatait a telefon csörgése szakította meg. A hívóra
nézett és elhúzta a száját. Az anyja most kétszeresen is nemkívánatos
csevejpartner volt. Egyrészt azonnal kihallja a hangjából, hogy beteg és
iderohan, hogy gyógykezelési praktikáinak valamelyikét azonnali hatállyal
bevesse; másrészt egészen biztosan újabb áldozati bárányt akar felvezetni
valamelyik ismerősük szende leánykájának személyében, és úgy találta a karácsony
előtti időszak erre a legideálisabb.
5 megjegyzés:
Én szeretem ám a meséket ;) <3
Az anyukák meg már csak ilyenek... :P
Szóval a party-ig gyógyul a kedves öregúr?! XDDD
Tetszett, jucus!
K&P
Ezúton is üdvözlőm Rowan Libidót! XDDD
Milyen cserfes egy pára! :D
Ismét megbizonyosodtam, hogy a legrosszabb beteg a Férfi! XDDD
Az anyukáknak egy fekete pont!
Annyira sértő, és zsarnoki, ahogy párt keresnek gyerekeiknek. Okés, jót akarnak, de akkor is!
Ez megint olyan mintha azt mondanák, "fiam/lányom, te erre nem vagy képes, majd megcsinálom én" :/ Aztán megint löknek egyet az amúgy is önállótlan gyereken.
A gyógyítgatásért, ápolgatásért viszont piros pötty! Doranak is, mert pótanyuként foglalkozik a Főnökkel. :)
Imádtam! Köszöntem! <3
Jól csinálod Jutkám, mondtam már? XDD
Dorát lájkolom. :)
Szerettem, köszönöm.
pusza
Köszi a maténét. Jó volt! Még csokit is szereztem magamnak hozzá.../angolt, a gyerek szobájából...remélem nem veszi észre, hogy megdézsmáltam!
matinét akart lenni. Biztos elvette az eszemet a csoki, meg remegett a kezem is.Az enyém is hideg.
Megjegyzés küldése