Szürkeszem 05.

-Dora, nézze át a mai napomat, van-e valami halaszthatatlan? – jött az alig felismerhető krákogással vegyes suttogás a vonal túlsó feléről. Az asszony ijedtséggel vegyes megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy végre megvan a magyarázat mindig pontos főnöke szokatlan távollétére.

-Jesszusom, főnök... beteg? Láza is van? – érdeklődött azonnal szinte anyai aggodalommal a hangjában a hűséges titkárnő és Rowan akaratlanul is arra gondolt, hogy Dora egész biztosan hamarosan egy forró húsleves elkészítésével bízza meg Ulfot és az sem kizárt, hogy nem is olyan sokára egy küldönc csönget be az életmentő gyógylevessel.

-Nem vészes, csak alig látok a prüszköléstől és az orrfújástól, meg a torkomat is érzem... így nem szívesen mennék emberek közé, mert csak továbbadom a fertőzést. Magára meg most különösen vigyáznom kell. – suttogott tovább a férfi ...aztán eszébe jutott, hogy a kérdésére tulajdonképpen nem kapott még választ. 

-Oh, Mr. Marshall... még erre is gondol – sóhajtott ellágyultan Dora, miközben a naptárt nézte. –Mára nincs beírva semmi és senki nem is jelentett a házból olyasmit, amivel magának kellene foglalkoznia. Pihenjen, gyógyuljon, én tartom itt a frontot és ha valami adódik, jelentkezem. De szerintem csendes napunk lesz, senki nem utazik el, új vendéget sem várunk... hozzám jön a jelölt, hogy megismertessem a munkánkkal. Őt szívesen bemutattam volna, de hát lesz alkalma még találkozni vele, mert gondoltam, ha már úgyis január elsején kezd, akkor akár részt is vehet a karácsonyi összejövetelünkön is. Legalább megismeri a kollégákat.

-Helyes, hívja csak el! ...Mikor is lesz? – kérdezett vissza a férfi, és Dora mosolyogva ingatta a fejét. Tavaly is „elfelejtette”, úgy kellett figyelmeztetnie, hogy ha neki személy szerint ez nem is egy kellemes program, a többieknek sokat jelent, hogy a jelenlétével megtisztelje a partit. 

-December 20-án este 7-kor. Megígérte, hogy ott lesz, úgyhogy gyógyuljon, van még egy hete addig! – csicseregte kedélyesen, miközben kinyílt az ajtó és Gabriela lépett be. Amikor meglátta, hogy a nő telefonál, visszahúzódott volna, de Dora élénken integetve behívta. –Most búcsúzom Mr. Marshall, megérkezett Miss Harmon, körbevezetem az épületben, aztán átbeszéljük a feladatait. Vigyázzon magára és feltétlenül inhaláljon egy kis kamillás gőzzel! Higgye el, segíteni fog! – búcsúzott vidáman, aztán letette a telefont.

-Csak egy pillanat, Miss Harmon. Ezt még elintézem... -  tárcsázta a konyhát, aztán igazán csak egy cseppet vette drámaira az előadását, ahogy egy dupla adag húslevest rendelt Ulftól és meghagyta, hogy ha elkészült, valaki vigye ki a nagy beteg Mr. Marshall címére. Gabriela mosolyogva képzelte maga elé az idős, magányos agglegényt, vagy esetleg özvegyembert, aki betegségében a szállodai húsleves áldásos hatására szorulhat.

*

-Anya! Tudom, hogy abban egyeztünk meg, hogy szombaton reggel viszem át Vickyt, de képzeld, felvettek a Grand Royale-ba és ugyan csak januárban kezdek, de meghívtak a karácsonyi partijukra és az pénteken este lesz. Szerintem ez igazán kedves gesztus, és remek alkalom lenne összeismerkedni a kollégákkal. -  próbált Gabriela úgy szívességet kérni az anyjától, hogy a kérlek szó mégse hangozzon el. Már ismerte a szüleit annyira, hogy tudja, egy olyan mondat után feltétlenül kérnének tőle valamit viszonzásként. Többnyire olyasmit, hogy akkor vacsorázzon együtt Mrs. Gulbis negyven éves kisfiával, aki még mindig az anyjával lakott, és ennek megfelelően olyan volt, mint egy nagyra nőtt óvodás. Henry Gulbis nem volt csúnya férfi, talán még azt is ki merné jelenteni, hogy átlagosan jóképű, de teljesen önállótlan és mindenkit az édesanyjához hasonlító nevetséges figura volt. Egyszer volt már alkalma találkozni vele, amikor a szülei áthívták az anyja barátnőjét és fiát a mama születésnapi ebédjére. Henrynek nem volt szürke a szeme, ezért Vicky nem is szentelt neki különösebb figyelmet, Gabriela viszont halálra unta magát a társaságában, így aztán az ebéd után nem sokkal haza is indultak. Henry nem ajánlotta fel, hogy hazaviszi őket. De Gabriela szomorúan tapasztalta meg később, hogy az anyja még mindig nem hagyott fel a férjszerző fondorlataival. 

Tehát most nem volt hajlandó megkérni az anyját, hogy egy nappal korábban vihesse oda Vickyt, azt akarta, hogy a nagyi önmagától hozza meg ezt a döntést, de Carole Harmont se ejtették a fejére.

-Hozd csak át a kis boszorkámat és érezd jól magad, de kérlek ne felejtsd el, hogy vasárnapra apád meghívta egy új, fiatal kollégáját. Nathaniel Collinsnek hívják, 38 éves és nemrégiben került az irodába. Yorkból jött és még olyan elveszett itt a városban.

-Anya! Számtalanszor megkértelek már titeket, hogy ne akarjatok nekem férjet fogni! Ráadásul mostanában már az unokátok is beszállt ebbe az őrületbe. Lépten-nyomon leszólítgat férfiakat. Annyira kellemetlen.

-Drága gyermekem, ha végre hajlandó lennél kikötni egy férfi mellett, megszabadulnál ezektől a kellemetlen helyzetektől. Nem is értem, miért vagy olyan makacs? Vickynek is sokkal  jobb lenne, ha lenne egy férfi a háznál.

-Miért? Mi az, amit én nem tudok megadni neki? – csattant fel Gabriela.

-Az apai példa, drága lányom. Sőt, ha engem kérdezel, az anyai sem tökéletes, mert egy magányos nő egy sor dolgot másként csinál otthon, mintha férjed is lenne. 

Régi vitatéma volt ez köztük és Gabrielanak ma semmi kedve nem volt elmélyülni ebben a szócsatában. Ráadásul, néha kénytelen volt elismerni, hogy az anyjának vannak jó érvei is. Hirtelen egy jónak tűnő ötlete támadt, amivel ebből az egyre kilátástalanabbnak látszó helyzetből megszabadulhatna.

-Anya! Egyébként még nem is meséltem... megismerkedtem valakivel.

-Remek! Akkor hozd őt is magaddal vasárnap! – lőtt vissza csípőből az anyja, mire Gabriela halkan az asztal lapjába koccolta a fejét.

-Még csak néhány napja ismerem, nem akarom elcipelni hozzátok, mert még magam sem tudom, érdemes-e bemutatni nektek. Tulajdonképpen még azt sem tudja, hogy van egy lányom. Lehet, ha kiderül, ő is olyan gyorsan továbbáll, mint a férfiak többsége. Szóval, éppen ezért... azt hiszem, vasárnap én sem jövök most ebédelni. Találkozunk, együtt ebédelünk... tudod, ismerkedünk.

-és hogy hívják? – indult be az anyja vallatása.

-Öööö... Rowan Marshall – nézett a szerződésére Gabriela, magában bocsánatot kérve a jó öreg Mr.Marshall-tól, amiért a nevét felhasználja.

-Rowan... milyen régen hallottam ezt a nevet, manapság nem divatos. – merengett el az anyja. Mintha skót eredetű lenne, talán berkenyét jelent, ha jól emlékszem. Talán Skóciából származik?

-Nem tudom anya, ez még nem került szóba – sóhajtott Gabriela. A leszerelési hadművelet nem egészen úgy sikerült, ahogy tervezte, az anyjának  láthatóan seregnyi kérdése lett volna az újdonsült ismerősről. Úgy döntött, itt az ideje, hogy megakassza a végeérhetetlen kérdés-folyamot. –Akkor számíthatok rá, hogy Vicky már pénteken ott alszik? Vasárnap pedig uzsonnára ott leszek érte. Angyal vagy anya, nem is tudom, mit csinálnék nélkületek! Apát is öleld meg a nevemben. Szia! – smúzolt a telefonba, aztán egy puszit cuppantott és egy nagy grimasszal bontotta a vonalat.  Az órára nézett és megállapította, hogy még bőven van ideje, hogy Vickyért menjen az óvodába, ezért aztán kitárta a szekrény ajtót, hogy eldöntse, milyen ruhában menjen a szállodai karácsonyi partira. Az eredmény elég lehangoló volt, ezért aztán felkapta a táskáját és elindult, hogy valami csinos, de nem túl drága darabbal frissítse fel a ruhatárát.

*

Rowan a nappaliban bambult az Eurosport csatornára, hogy az angol bajnokság legizgalmasabb pillanatait újraélje, vagy hogy pontosabban fogalmazzunk, először megtapasztalja. Nem mintha annyira érdekelte volna, de még mindig érdekesebbnek ígérkezett, mint Vanilla Ice házfelújító műsora, vagy az unalomig ismert hírműsorok, és a délelőtti sorozatdömpingek. A csengetésre még éppen az orra elé tudta kapni a zsebkendőt, hogy a hatalmas prüszkölést elfojtsa. Kibotorkált az ajtóhoz és az előszoba tükörben végignézett elgyötört korpuszán. A puha melegítőben és a nyaka köré tekert sálban és edzőcipőben úgy nézett ki, mint aki éppen futni indul, pedig erre most akkor sem lett volna képes, ha az élete múlik rajta.  Az élete...aminek alighanem az utolsó perceit számlálja, mert az ajtó nyílásából megcsapó hűvös levegőre megborzongott. Remek, most már lázas is! Az ajtóban William, az egyik londíner ácsorgott egy ételhordóval a kezében. 

-Mrs. Dunst szólt Mr. Zieglernek, hogy egy különleges gyógyerejű levest főzzön magának, mert beteg. De ha van macskája Mr. Marshall, én előbb rajta próbálnám ki, mert Mr. Ziegler – igaz senki nem értette pontosan, mert németül beszélt - csúnyán káromkodott, amikor főzte. – vigyorgott a kölyök és Rowan akaratlanul is elnevette magát.

-A jó öreg Ulf... kiborult, hogy egy nő magyarázta el neki a jó húsleves recepjét? De nem hiszem, hogy megmérgez, mielőtt alá nem írom a fizetési csekkjét. – kacsintott a fiúra, aki közben az ételhordót letette a konyhapultra. 

-Megmelegítsem Mr. Marshall?

-Köszönöm William, még nem vagyok éhes, majd megcsinálom.  – szipogta a férfi, miközben a tárcáját kereste, hogy egy öt fontost nyomjon a srác kezébe. A tiltakozásával nem törődve, rácsukta a szinte még kölyök ujjait Erzsébet királynő arcképére.

-Fogadd el! Karácsony előtt minden fillér jól jön. És nekem nagyon nagy segítség, hogy nem kell lemennem vásárolni vagy főzni, szóval, köszönöm, hogy elhoztad. 

A fiú elment, Rowan pedig visszasüppedt az önsajnálatba, amelyben azóta tapicskolt, ahogy az első óriási tüsszentés elhagyta ma a száját. Utált beteg lenni, mert a betegség szobafogsággal járt, tétlenséggel és mindenféle olyan gondolatokkal, amikre a dolgos hétköznapokon nem maradt ideje. Most például az jutott eszébe, hogy ezzel, hogy itthon nyomja az ágyat, megfosztotta magát még a lehetőségtől is, hogy összefusson a helyes barna nővel a parkban. Nem mintha valaki garantálta volna, hogy a nő ott lesz minden nap, de hát miért ne lehetne szerencséje. Eljátszott a gondolattal, hogy a nő egyedül van, nagyszájú – bár helyes – kislánya óvodában zilálja szét egy gyerekgondozó idegeit, ő pedig végre megkérdezi a barna szépséget, hogy mi a neve. Beszélgetnek kicsit, bármiről, akár az időjárásról is, aztán megkérdezi, hogy esetleg összefuthatnának-e máskor is. … És a nő szabadkozni fog, hogy a gyerek miatt kevés ideje van – higgasztotta le lassan meglóduló fantáziáját. Egy gyerek! Komoly szempont. Nem mintha kizáró ok lenne, csak hát… ki tudja, biztos egy apuka is ott figyel a háttérben, aki esetleg kellemetlenkedik…

Már hosszú percek óta szőtte a gondolatmenetet, amikor a megvilágosodás úgy érte, mint az előbbi reklámban a petárda szikrázó robbanása… ő itt egy hús-vér nőről képzeleg! Tény, hogy ez nem fordult elő vele… talán …Melanie halála óta. Nem mintha teljesen szerzetesi életet élt volna, mert néha – elég ritkán, ha engem kérdezel, szemtelenkedett vele a libidója - megadta magát a pillanatnak, mint nyár elején Korfun, amikor egy szakmai konferencián vett részt. Az amerikai kolléganő, egy miami  szálloda értékesítési menedzsere, szenvedélyes vadmacskaként töltötte vele az éjszakát, miután a konferencia záróbuliját végig koccintották. Most már nehéz lenne megmondani, melyikük kezdeményezett. Ő úgy érezte, hogy a nő küldött egyértelmű jelzéseket, de Lorna vagy Lola – már nem emlékezett – váltig állította, hogy ő hagyta magát meghódítani.

A gondolatait a telefon csörgése szakította meg. A hívóra nézett és elhúzta a száját. Az anyja most kétszeresen is nemkívánatos csevejpartner volt. Egyrészt azonnal kihallja a hangjából, hogy beteg és iderohan, hogy gyógykezelési praktikáinak valamelyikét azonnali hatállyal bevesse; másrészt egészen biztosan újabb áldozati bárányt akar felvezetni valamelyik ismerősük szende leánykájának személyében, és úgy találta a karácsony előtti időszak erre a legideálisabb.