Nem így terveztem a dolgot, de hát az élet már csak ilyen, hogy váratlanul kell megfelelni bizonyos feladatoknak. Nos, Zsuzsa tegnap este írt kommentjét nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Sajna, akkorra már kikapcsoltam a gépet, így csak ma reggel olvashattam, úgyhogy nézzétek el nekem, ha kicsit hirtelen álltak össze a szavak... ha kicsit több időm lett volna és nem ébredés utáni kómában fogalmazom meg, talán jobban sikerülhetett volna, de meg kellett írnom.
Zsuzsának és akiknek még hiányérzetük támadt a befejezést olvasva...
Ha csak egy kicsit előbb írod meg
ezeket a sorokat, csak egy kicsit korábban… így aztán csak ennyit tehettem az
ügy érdekében ma hajnalban, a beígért friss felrakása előtt ;)
*
Rowannak még mindig nehezen ment a
nyugodt légzés, amikor Gabrielát magára hagyva a nagyszülőkkel hazaindult.
Legszívesebben beköltözött volna a kórházba és csak ült volna a felesége kezét
fogva… és csak nézte volna a két kis apróságot, akiket ugyan nem a gólya
hozott, a létezésük mégis majdnem valamilyen hasonló csodának tűnt. Amikor a
szülők kis időre magukra hagyták őket és végre megköszönhette az asszonynak
tisztességesen ezt a kissé sokkoló, de mégis felemelő meglepetést… Gaby kezét
simogatva megszólalt:
-Pihenned kéne! Nekem egyébként is
fontos dolgom van… hazaviszem a nagyszülőket és megmondom a lányunknak, hogy
nagyon elfoglalt nagytestvér lesz, ha hazajöttök a kórházból. Kíváncsi vagyok,
mit fog szólni hozzá, ha megtudja, hogy egy öcsi mellett kap még egy hugit is.
Úgyhogy mielőtt elindulok, muszáj is néhány képet csinálnom róluk, különben
Vicky el sem fogja hinni.
Gabriela fáradt mosollyal nézte,
ahogy a férfi kis grimasszal felkapcsolja a mennyezeti világítást és kicsit
félve figyeli a kicsiket, akik békésen szuszogtak tovább a fényáradatban.
Telefonjával csinált néhány fotót, aztán lekapcsolta a lámpát és az éjjeli
szekrény kislámpájának barátságos sárga fényében még egyszer a feleségéhez
hajolt.
-Pihenj! Mire megvirrad, itt leszek megint, és ha a nővérek megengedik,
hozom Vickyt is magammal.
A ragyogó fényű mosoly lassan
elhalványodott Gabriela arcán és egyenletes lélegzése, lehunyt szemei
elárulták, hogy szót fogadott; a nap kaotikus összevisszasága, és a kimerítő
órák után végre átadta magát az erősítő alvásnak. Rowan még egy csókot lehelt
az ajkára, aztán a két kis apró buksira, majd halkan kilépett a szobából.
-Elaludt – közölte az odakint
izgatottan várakozókkal, majd határozottan őket is a kijárat felé terelve a kis
csapat elindult haza.
Vicky az orrát az ablaküvegnek
nyomva nézte a már sötét parkolót, aztán a kocsik lámpáit észrevéve Natasához,
Kashka édesanyjához fordult. Az asszony éppen elpakolta a vacsora maradványait
és megsimogatta a szőke kutya hálás kobakját, ahogy az elégedetten nyalogatta a
pofáját a maradékokból részesülve.
-Itt vannak! – kiabálta izgatottan
a kislány és kis barátnője is kilesett az ablakon. Ő egy kicsit csalódott volt,
mert azt remélte, együtt alhatnak majd, mint már korábban néhányszor, mert az
ilyen pizsama-partik mindig nagyon vidám hétvégét jelentettek. De megértette
Vickyt. Egy testvér születése egészen biztosan izgalmas dolog, és a papája meg
a nagyszülei most biztosan sok érdekeset fognak mesélni a kórházban
történtekről.
Mire Rowan felért az emeletre,
Natasa a gyerekekkel körülvéve már a nyitott ajtóban várta.
-Jól vannak? - kérdezte mosolyogva a férfi vigyorgó
tekintetét látva.
-De még mennyire, hogy jól! Mind a
hárman… - tette hozzá Rowan jelentőségteljesen. Az asszony értetlenül nézett
rá. Hárman? -Ugyanis kaptunk egy apró
kis meglepetést Rosalie személyében. – futott szét a mosoly fültől fülig a
férfi arcán. Zbignew a háttérben beszédes grimaszt vágott. Egy váratlanul
érkező ikergyerek? Ez is csak ezekkel a
bohém olaszokkal fordulhat elő. De hát hova tette a szemét és a műszereit az
orvos az elmúlt fél évben? Vicky összeráncolt homlokkal hallgatta a felnőttek
beszélgetését.
-Most akkor van egy öcsém vagy
nincs? – nézett Rowanra értetlenül, mire a férfi elvigyorodott és felkapta.
-Megkaptad az öcsédet, kicsim… és
mivel olyan jó testvér módjára vártad, hogy megszülessen, kaptál hozzá egy
hugit is, Rosie-nak hívják.
-Jaj, de neki nem is csináltam
ajándékot! – keseredett el hirtelen az apró arc, mire Rowan egy puszit nyomott
a homlokára.
-Az a csodás rajz mind a
kettőjüknek tökéletes ajándék lesz. De mivel anya még pár napig biztosan a
kórházban marad, bőven lesz időd rajzolni még, ha van kedved hozzá. – aztán a barátaikhoz fordult. –Köszönöm, hogy
vigyáztatok Vickyre és Almára. Kicsit hirtelen alakultak itt a dolgok ma
délután, óriási segítség volt, hogy itt maradhatott nálatok. A nagyszülők még
be sem rendezkedtek, huh, még én is úgy vagyok vele, hogy hirtelen azt sem
tudom, mihez kezdjek, de azt hiszem, ma éjszaka úgy alszunk majd, mint egy
cigánykaraván, mindannyian nálunk, ki hol talál helyet. – nevette el magát még
a gondolatra is.
-Ha gondolod, nyugodtan hagyd itt
Vickyt éjszakára. Sőt, ez a gyönyörűség is maradhat, úgyis olyan
elválaszthatatlanok. – simogatta meg Natasa a kutya fejét, aki közéjük
furakodva várta, hogy hová kövesse kis gazdáját.
-Oh, nem, a lányomnak ma otthon a
helye, … ha te is úgy akarod – szorította magához Rowan a kislányt, aki a
nyakát átölelve egy puszit nyomott az arcára.
-Igen, a papával akarok menni! –
nézett Vicky barátnője mamájának arcára és nem is értette, miért kerekedett el
az asszony szeme. Natasa még sosem hallotta, hogy a gyerek másként szólította
volna a férfit, mint hogy Rowan.
-A papával? – suttogta rekedten
Rowan a gyerek fülébe, mire Vicky úgy bújt hozzá, amiben ott volt az eltelt hónapok
minden játéka, mese hallgatása, durcásságból való békülése és a viszontlátás
felett érzett öröme…
-Az igazi apukámmal! – ölelte a
férfi nyakát, aki meghatottan és végtelenül elégedetten szorította magához.
-Köszönöm, kicsem! – mosolygott rá,
aztán megfordult, mielőtt a szomszédasszony is tanuja lesz annak, hogy elbőgi
magát a boldogságtól, mint egy érzelmes kamasz. Alma hűséges testőrként követte
őket a nyitott lakásajtó felé, amely mögött Jonathan már kitöltötte a pezsgőket
és türelmetlenül várták a fiukat, aki úgy
érezte, élete legboldogabb napja van mögötte.
***
Vigyázok rád
1. fejezet
November közepe volt, egész pontosan 13-a, péntek, Joe
születésnapja. Ezért ruccant át Londonból. Kevés barátja volt, aki miatt
repülőre ült volna egy ilyen alkalomból, és azok is már kamasz kora óta voltak
mellette, de ez a srác megérdemelte, ráadásul egy nagyon személyes kéréssel
fordult hozzá, és ennek nem tudott ellenállni. Tegnap éjjel érkezett , hétfőn
már megy is vissza; a rendelkezésére álló három egész nap meg nem kínált túl
sok lehetőséget egy kis kalandra, de ehhez már hozzászokott. Ha magánemberként
utazott, mindig ez volt a helyzet, ha dolgozott, akkor a munka miatt eszébe sem
jutott nők után kujtorogni. Így meg elég
magányos vén faszi lesz belőled – mondogatta néha magának a fürdőszobai
tükörképével szemezve.
Robert az Operaház előtt várt magyar barátjára, akivel
délután háromra beszélték meg a találkozót. Joe-t akkor ismerte meg,
amikor a Bel Ami-t forgatták itt, pontosan ezen a helyen, ahol most fázósan toporgott.Akkor is ilyen kurva hideg volt – húzta fel a fejére pulóverének kapucniját, átkozva a feledékenységét, hogy hű társát, a sötétkék gyerekcsináló sapkáját a szobájában hagyta. Április volt annak a forgatásnak az idején, és személyes sértésnek érezte a szitáló esőt és a ruha alá bekúszó hideget, hiszen tavasznak kellett volna lennie, napfényes, balzsamos, virágillatú tavasznak, mert úgy indultak neki Londonból a forgatásnak, hogy majd itt Budapesten végre egy kicsit kiolvadhat a stáb. Most azonban november volt. Néhány napja otthon, Londonban még 12 fokot mutatott a hőmérő, és arra számított, itt talán még egy kicsit melegebb is lesz. Ehhez képest fagypont körül járt a hőmérséklet és az sem lepte volna meg, ha hirtelen nagy pelyhekben hullani kezd a hó. Az itteniek egy cseppet sem csodálkoztak a barátságtalan időjáráson, és a szállodában figyelmeztették is, amikor leadta a kulcsát, hogy túl könnyen öltözött. Kezdett rájönni, hogy csak a javát akarták.
amikor a Bel Ami-t forgatták itt, pontosan ezen a helyen, ahol most fázósan toporgott.Akkor is ilyen kurva hideg volt – húzta fel a fejére pulóverének kapucniját, átkozva a feledékenységét, hogy hű társát, a sötétkék gyerekcsináló sapkáját a szobájában hagyta. Április volt annak a forgatásnak az idején, és személyes sértésnek érezte a szitáló esőt és a ruha alá bekúszó hideget, hiszen tavasznak kellett volna lennie, napfényes, balzsamos, virágillatú tavasznak, mert úgy indultak neki Londonból a forgatásnak, hogy majd itt Budapesten végre egy kicsit kiolvadhat a stáb. Most azonban november volt. Néhány napja otthon, Londonban még 12 fokot mutatott a hőmérő, és arra számított, itt talán még egy kicsit melegebb is lesz. Ehhez képest fagypont körül járt a hőmérséklet és az sem lepte volna meg, ha hirtelen nagy pelyhekben hullani kezd a hó. Az itteniek egy cseppet sem csodálkoztak a barátságtalan időjáráson, és a szállodában figyelmeztették is, amikor leadta a kulcsát, hogy túl könnyen öltözött. Kezdett rájönni, hogy csak a javát akarták.
Joe Kézdyt, vagy ahogy itt hívják Joseph… József – nyújtotta
el az első magánhangzót - a forgatáson
ismerte meg. Egyike volt azon keveseknek, akik úgy viszonyultak hozzá, mint egy
egyszerű londoni sráchoz, akiről egy kicsit többet írtak akkoriban az újságok,
de ez láthatóan nem befolyásolta őket abban, hogy barátkozni próbáljanak vele. Az
állatkert mellett ültek be vacsorázni egy hangulatos étterembe; megittak néhány
kupica pálinkát, mire ki tudta mondani különösebb akcentus nélkül a srác nevét,
vidám perceket szerezve a társaságnak. A rendelés alighanem extra hosszúra
sikeredett, mire a feledhetetlenül finom Újházy tyúkhúslevest-t ki bírta
nyögni. A leves után egy eszméletlen finom steak-et ettek, a márványos, zsírral egyenletesen átszőtt Black
Angus omlós és vajpuha, a köret pedig vajban (és tejszínben) igencsak gazdag
krumplipüré volt. Az anyja se csinálta
finomabban. Egész este ilyen nyelvtörő szavakkal kínozták, fogyott a pálinka,
nagyokat röhögtek, és ő úgy érezte, a világ legnehezebb nyelvét beszélik ebben
az országban, de közben mégis jól szórakozott, mert senki nem kérdezősködött az
amerikai filmvilágról és a magánéletéről. Ritka, normális pillanat volt, és ő
kincsként őrizgette az emlékét az agybajos hétköznapokban.
Joe késik – nézett az órájára, erősen vágyva már valami
meleg helyre, vagy egy italra, ami felmelegíti, de a srác előre szólt, hogy legyen
türelmes, nem tőle függ, mikor szabadul a forgatásról, ahol most vezető-operatőrként
dolgozott. Szerencsére viszonylag közel volt, …azt mondta, ezzel a századelőt
idéző kis földalattival érkezik majd a Városliget felől, amelynek a kijárata
itt volt éppen előtte.
Néhányan megjelentek a lépcsőn, de egyikük sem az volt,
akire várt. Egy idős házaspár, néhány fiatal sietett felfelé a lépcsőkön, akik
az építészeti remekmű előtt pózolva azonnal fotózkodni kezdtek, aztán
nevetgélve megindultak a Bazilika irányába. Magányosan álldogáló korpuszával
senki nem foglalkozott. Eltekintve attól, hogy nyirkos, csontig hatoló hideg volt,
tulajdonképpen jó érzés volt csak úgy itt ácsorogni ez előtt a díszes épület
előtt, amely abszolút hitelesen idézte a 19. századi Párizst, a sugárút két
oldalán sorakozó palotákkal együtt. Az ismerős környezet biztonságérzetet
kölcsönzött neki az amúgy elég kaotikusnak tűnő város közepén, amelynek csupán
ezt az apró részét ismerte.
Joe-val és a fiú barátaival bejárták a közeli utcákat, a
kimondhatatlan és idegen hangzású Gozsdu udvar felkapott helyeit, ahol annak
idején olyan jól érezték magukat. A srácok elmesélték neki, hogy a Gozsdu udvar
egy román ügyvédről, Gozsdu Manóról kapta a nevét, aki híres volt arról, hogy
vagyona nagy részét ingatlanokba fektette be. Az itt nyílt helyek, mint a
Kolor, a Kocka, a Spíler viszont már utánozhatatlan hangulatukkal váltak
híressé nemcsak itt a városban, de már szerte a világban is. A közeli Méterben
rőffel mérik az italt, ráadásul minél többet kér a vendég, annál jobban jár (a
máj és a józan ítélőképesség véleménye itt nem mérvadó). Egy méter ital tíz
adagot tesz ki, az ára viszont csak nyolcat – legyen szó sörről, fröccsről,
vodkáról, vagy épp ginről. Baráti ivászatokra és ismerkedésre tökéletes,
viszont aki még egyszer elsüti a Meghívhatlak
egy méter sörre? dumát, azt azonnali hatállyal eltávolítják az ajtón, rosszabb
napokon az ablakon át. Mennyit fűzte
Tomot és a fiúkat, hogy jöjjenek el ide együtt egy görbe hétvégére, de még
sosem sikerült mindannyiuk idejét összeegyeztetni egy laza kanbulira. Az elmúlt
évek legbulisabb forgatása volt az három évvel ezelőtt, sok vidám emléket
őrzött róla. – gondolt vágyakozva egy torokkaparó, de ízes pálinkára, ami most
garantáltan végigkergetné szép lassan megdermedő testében a vért.
Megint néhányan előbújtak a föld alól. A többség sietősen a
zebra felé indult, de egy vöröses barna hajú fiatal lány kivált a csoportból és
fényképezőgépe lencséjén át az Opera épületét pásztázta. Szőrmés kapucnija
hátraesett, ahogy a magasba emelte a kamerát. Még egy turista. Robert tekintete
csak átsiklott rajta, aztán elővette a telefonját, de még mindig nem érkezett
üzenet Joe-tól. A fiú azon kevesek egyike volt, akiknek önként adta meg a
telefonszámát. Három éve még segédoperatőrként dolgozott a Bel Amin, a
nemzetközi stáb tagjaként. Az egyik
jelenet után odavitt hozzá egy nagy papírpoharat, benne forró, életmentő
kávéval, és egy kacsintással megkérdezte, hogy kér-e hozzá egy kis szíverősítőt;
és ennyi elég is volt, hogy barátságot kössenek. Később Joe volt az, aki
szerzett egy magánszállást, amikor Kris érkezése után kicsit kényelmetlenné vált
a szálloda körül állandósult hisztéria, ahol a tinilányok órákon át skandálták
a nevét és sikoltozva fogadtak minden elsötétített ablakú autót. El tudta
képzelni, hogy az elegáns pesti szálloda mennyire utálhatta azért a
felhajtásért, ami rengeteg kényelmetlenséget okozott a többi vendégnek; még
akkor is, ha a stáb jelentős összeggel járult hozzá a hotel bevételéhez.
A lány közben folyamatosan a kamerába nézve hátrált az
úttest felé. Nyilván nem fért bele a képbe a monstrum épület ilyen közelről. Menj át a zebrán, te süket! – grimaszolt
Robert, ám a lány sóhajtva leengedte a gépet és hirtelen őrá nézett, aztán
egyenesen megindult felé. Jaj ne! –
sóhajtott a férfi, várva az elkerülhetetlent, amikor autogrammot kérnek tőle és
közös fotót, ám a lány tétovázva, de tökéletes angolsággal szólalt meg:
-Bocsásson meg, beszél angolul?
Robert egy fejbiccentéssel válaszolt.
-Készítene rólam egy képet úgy, hogy a homlokzat ebből a
szögből legyen rajta a szfinx-szel együtt? – magyarázta a lány az épület felé
fordulva és hevesen gesztikálulva a beállítást. Robert elmosolyodott a háta
mögött, elismerve, hogy a lány nem véletlenül nézelődött ennyi ideig,
tökéletesen megtalálta a legjobb szöget. Még a végén kiderül, hogy tehetséges
műkedvelő, esetleg szakmabeli – vigyorodott el a gondolatra.
-Hogyne – morogta még mindig kicsit mereven várva a
felismeréssel járó sokkot a csinos női arcon. De a lány a szemébe nézve újra csak
kedvesen elmosolyodott. Pedig megismert
– döntötte el némiképp csodálkozva, az apró villanást látva a fakókék
szemekben. ...Látott már ilyen szemeket, kutatott az emlékezetében az
egyértelműen ritka tekintet után, bár most hirtelen nem jutott eszébe, kinek a
szeme hasonlított a lányéra. Kicsit hideg, mélyrehatoló, mégis bizalomgerjesztő…
ezt a tekintetet ő egészen biztosan ismeri, de ki a fenének volt ilyen szeme? –
töprengett magában, miközben hátrált a géppel a kezében, hogy a kapott
instrukciók szerint készíthesse el a képet.
-Álljon meg! – kiáltott ijedten a lány, és a következő
pillanatban már hallotta is a nyilván káromkodásokkal tarkított idegennyelvű kiáltást
a háta mögül is. A hangszínből ítélve a biciklis néhány becsületsértő
megállapítást tehetett, és örült, amiért a nyelvismerete nem terjed odáig, hogy
értse is azokat. Elkattintotta a gépet, aztán a biztonság kedvéért csinált még
két képet, végül visszadta a gépet.
-Remélem, sikerültek!
-Majdnem balesetet szenvedett miattam. – mondta halkan a
lány.
-Jaj, nem… nekem kellett volna jobban figyelnem; de hát
végül is nem történt semmi baj. – vont vállat Robert, és hirtelen arra gondolt,
Joe most igazán küldhetne egy mentegetőző sms-t, amivel lemondja a találkát.
Szívesen meghívta volna ezt a barna lányt egy forró kávéra. Biztosan angol… a vöröses
barna haj, a világos…kék szemek, a halvány bőr, az a néhány szeplő az orra
hegyén, a kiváló angolsága … igen, angol turista lehet – döntötte el magában,
elhatározva, hogy amíg felmelegszenek a kávé mellett, addig sok minden más
mellett ezt is kideríti a lányról. A
tény, hogy a nyilvánvaló felismerés dacára nem ugrott a nyakába, kifejezetten
érdekessé és szimpatikussá tette. Döntött. Az sem baj, ha Joe nem ír, meghívja
a lányt, legfeljebb Joe odajön a kávéházba, most már egy percet sem akart
maradni kint a hidegben.
-Meghívhatom egy kávéra? – bökte ki hirtelen a kérdést és a
lány láthatóan meg is lepődött rajta.
-Jól esne, igen, de nem hiszem, hogy …
-Bocsánat, be sem mutatkoztam. Thomas vagyok – mondta
önkéntelenül is második keresztnevét, mire a leányzó elhúzta a száját.
-Tudom, hogy ki maga… Robert… csak nem hiszem, hogy …
-Upsz, lebuktam – vörösödött el Robert, aztán beismerően
folytatta: - Robert Pattinson. Ha van kedve meginni egy kávét és kicsit
felmelegedni, akkor legyen a vendégem. Már csak az életmentő kiabálásért is. –
biccentett a biciklis után.
-Kate. Kate Hollins. …És ha komolyan gondolta, akkor talán
ide a Callas Caféba – mutatott az alig harminc méterre lévő elegáns kávézóra a
lány, miközben az oldalán lógó táskába elpakolta a fényképezőgépet.
-Hollins? – merevedett meg Robert. –Úgy, mint …Dean Hollins?
– ráncolta a homlokát, ahogy hirtelen eszébe villant, hű testőrének, Dean-nek
van ugyanilyen szeme. Hogy is nem jutott ez hamarabb eszébe? Vajon ő is itt van
valahol? – nézett körül önkéntelenül, szinte várva, hogy a nagy darab férfi
szemrehányó tekintetét ismerje fel valamelyik közelben ácsorgó turistán.
-Igen, ő az apám. – mosolyodott el a lány. –Örülök, hogy személyesen is megismerhetem,
Robert. Már nagyon sokat hallottam magáról.
-Bízom benne, hogy Dean korrektül mesélt rólam! – sóhajtott
a férfi, miközben belegondolt, hogy hű testőrénél jobban talán csak a saját
édesanyja ismeri a viselt dolgait. –Nem is értem, hogy nem találkoztunk ennyi
év alatt?
-Talán azért, mert apám mániákusan akar távol tartani a
művészvilágtól. – nyomott el egy halvány mosolyt a lány, miközben Robert
benyitott a kávézóba, aztán udvariasan maga elé engedte.
8 megjegyzés:
Oh. Szóval, akkor csapjunk a lovak közé. Ígéretesen kezdődik, de most valóban nem rugaszkodtál el nagyon a valóságtól... XD Miért is tennéd? XDD Hiszen remek az alapanyag...<3
Rowan <3
Na szóval, akkor gyerünk előre! XDD
Robert <3 Mindig mindenhol minden körülmények között. :)
Úgy emlékeztem, hogy a lányzó szőke volt a beharangozóba (gyorsan visszanéztem az volt) de én személy szerint örülök, hogy barna. XDD Ezt csak úgy megjegyeztem, semmi jelentősége. :))
Nagyon várom már, hogy miket találtál ki nekünk! :)
pusza
Fincsi volt a pótlás ;)
Miért felejtettem el, hogy ez a történet a következő a dobogón?! O.o
Nyílván, mert én nem ezt vártam leginkább...
De ígéretesen indul ;)
Tetszik!
K&P
rhea, bizony jól emlékeztél, aztán valamiért megváltoztattam, de már nem emlékszem miért XDDD
csez, nekem sem ez volt a kedvencem, de majdcsak lesz ebből is valami ;)
zsó, pedig majd próbálok elrugaszkodni, nem kell több túlontúl tökéletes pasi XD
Szia!
Bocsáss meg nekem..én nem akartam kizsarolni Tőled semmit.Pont ezért nem hálás dolog komit írni.
Ha Te úgy gondoltad a végét,a szövegem miatt nem kellett volna még írnod hozzá,de a magam és mások nevében ,akiknek tetszett nagyon köszönöm.
Az új mesédről csak annyit,hogy Zsóval ellentétében szerintem nagyon is valóság hűtlen.
Kétlem,hogy ne ismerné a családját annak a valakinek akire nap mint nap rábízza az életét.
De a mesét Te írod én pedig megígérem,hogy nem írok több komit,hogy ne okozzak galibát.
Köszönet mindenért:
Zsuzsa
Zsuzsaaaaaaa! Ne tedd ezt velem!!! Nem azért írtam, hogy a jövőben még ennyi komim se legyen!XDDD
Részemről csak örülök, ha az ilyen hiányosságokra felhívjátok a figyelmem, mert a nagy lendületben előfordul, hogy csak írok és nem veszem észre, hogy valami fontos részlet felett elsiklottam. Másrészt ez egy olyan blog, ahol ugyan a magam meséjét írom, de ha mód van rá, miért ne venném figyelembe az olvasóim ötleteit, észrevételeit. Ez hoz közelebb Titeket is hozzám.
Például itt van ez az észrevétel Dean családjával kapcsolatban. Nekem ugyan volt erre egy teóriám, de lehet, felül kell még vizsgálnom vagy csak jobban kifejtenem előttetek a miérteket. Úgyhogy felejtsd el, hogy nem írsz komit, mert sokat segítesz vele!!! Előre is köszönöm! Uff! XD
Oké,várom a következő fejezetet:))
Uff..indiános sztori is lesz??
Nagy Robszem a bölényvadász??:))))
Köszi:
Zsuzsa
Dean bátyó vajon miért óvta még Roberttől is a lányát???
Az "igazi" ártatlannak tűnik, mint a maszületett bárány, netán ennek a "mesebeli" Robnak vaj van a füle mögött?
Vagy csak simán apai féltékenységgel állunk szemben?
Én jobban szeretném a vajas fülűt! XDDD :P
Megjegyzés küldése