Hoppá! ... és a Vigyázok rád 1. fejezete

Szép jó reggelt!
Nem így terveztem a dolgot, de hát az élet már csak ilyen, hogy váratlanul kell megfelelni bizonyos feladatoknak. Nos, Zsuzsa tegnap este írt kommentjét nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Sajna, akkorra már kikapcsoltam a gépet, így csak ma reggel olvashattam, úgyhogy nézzétek el nekem, ha kicsit hirtelen álltak össze a szavak... ha kicsit több időm lett volna és nem ébredés utáni kómában fogalmazom meg, talán jobban sikerülhetett volna, de meg kellett írnom.
Zsuzsának és akiknek még hiányérzetük támadt a befejezést olvasva...

Ha csak egy kicsit előbb írod meg ezeket a sorokat, csak egy kicsit korábban… így aztán csak ennyit tehettem az ügy érdekében ma hajnalban, a beígért friss felrakása előtt ;)

*

Rowannak még mindig nehezen ment a nyugodt légzés, amikor Gabrielát magára hagyva a nagyszülőkkel hazaindult. Legszívesebben beköltözött volna a kórházba és csak ült volna a felesége kezét fogva… és csak nézte volna a két kis apróságot, akiket ugyan nem a gólya hozott, a létezésük mégis majdnem valamilyen hasonló csodának tűnt. Amikor a szülők kis időre magukra hagyták őket és végre megköszönhette az asszonynak tisztességesen ezt a kissé sokkoló, de mégis felemelő meglepetést… Gaby kezét simogatva megszólalt:

-Pihenned kéne! Nekem egyébként is fontos dolgom van… hazaviszem a nagyszülőket és megmondom a lányunknak, hogy nagyon elfoglalt nagytestvér lesz, ha hazajöttök a kórházból. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá, ha megtudja, hogy egy öcsi mellett kap még egy hugit is. Úgyhogy mielőtt elindulok, muszáj is néhány képet csinálnom róluk, különben Vicky el sem fogja hinni.

Gabriela fáradt mosollyal nézte, ahogy a férfi kis grimasszal felkapcsolja a mennyezeti világítást és kicsit félve figyeli a kicsiket, akik békésen szuszogtak tovább a fényáradatban. Telefonjával csinált néhány fotót, aztán lekapcsolta a lámpát és az éjjeli szekrény kislámpájának barátságos sárga fényében még egyszer a feleségéhez hajolt.

-Pihenj! Mire megvirrad, itt  leszek megint, és ha a nővérek megengedik, hozom Vickyt is magammal.

A ragyogó fényű mosoly lassan elhalványodott Gabriela arcán és egyenletes lélegzése, lehunyt szemei elárulták, hogy szót fogadott; a nap kaotikus összevisszasága, és a kimerítő órák után végre átadta magát az erősítő alvásnak. Rowan még egy csókot lehelt az ajkára, aztán a két kis apró buksira, majd halkan kilépett a szobából.

-Elaludt – közölte az odakint izgatottan várakozókkal, majd határozottan őket is a kijárat felé terelve a kis csapat elindult haza.

Vicky az orrát az ablaküvegnek nyomva nézte a már sötét parkolót, aztán a kocsik lámpáit észrevéve Natasához, Kashka édesanyjához fordult. Az asszony éppen elpakolta a vacsora maradványait és megsimogatta a szőke kutya hálás kobakját, ahogy az elégedetten nyalogatta a pofáját a maradékokból  részesülve.

-Itt vannak! – kiabálta izgatottan a kislány és kis barátnője is kilesett az ablakon. Ő egy kicsit csalódott volt, mert azt remélte, együtt alhatnak majd, mint már korábban néhányszor, mert az ilyen pizsama-partik mindig nagyon vidám hétvégét jelentettek. De megértette Vickyt. Egy testvér születése egészen biztosan izgalmas dolog, és a papája meg a nagyszülei most biztosan sok érdekeset fognak mesélni a kórházban történtekről.

Mire Rowan felért az emeletre, Natasa a gyerekekkel körülvéve már a nyitott ajtóban várta.

-Jól vannak?  - kérdezte mosolyogva a férfi vigyorgó tekintetét látva.

-De még mennyire, hogy jól! Mind a hárman… - tette hozzá Rowan jelentőségteljesen. Az asszony értetlenül nézett rá. Hárman?  -Ugyanis kaptunk egy apró kis meglepetést Rosalie személyében. – futott szét a mosoly fültől fülig a férfi arcán. Zbignew a háttérben beszédes grimaszt vágott. Egy váratlanul érkező  ikergyerek? Ez is csak ezekkel a bohém olaszokkal fordulhat elő. De hát hova tette a szemét és a műszereit az orvos az elmúlt fél évben? Vicky összeráncolt homlokkal hallgatta a felnőttek beszélgetését.

-Most akkor van egy öcsém vagy nincs? – nézett Rowanra értetlenül, mire a férfi elvigyorodott és felkapta.

-Megkaptad az öcsédet, kicsim… és mivel olyan jó testvér módjára vártad, hogy megszülessen, kaptál hozzá egy hugit is, Rosie-nak hívják.

-Jaj, de neki nem is csináltam ajándékot! – keseredett el hirtelen az apró arc, mire Rowan egy puszit nyomott a homlokára.

-Az a csodás rajz mind a kettőjüknek tökéletes ajándék lesz. De mivel anya még pár napig biztosan a kórházban marad, bőven lesz időd rajzolni még, ha van kedved hozzá.  – aztán a barátaikhoz fordult. –Köszönöm, hogy vigyáztatok Vickyre és Almára. Kicsit hirtelen alakultak itt a dolgok ma délután, óriási segítség volt, hogy itt maradhatott nálatok. A nagyszülők még be sem rendezkedtek, huh, még én is úgy vagyok vele, hogy hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek, de azt hiszem, ma éjszaka úgy alszunk majd, mint egy cigánykaraván, mindannyian nálunk, ki hol talál helyet. – nevette el magát még a gondolatra is.

-Ha gondolod, nyugodtan hagyd itt Vickyt éjszakára. Sőt, ez a gyönyörűség is maradhat, úgyis olyan elválaszthatatlanok. – simogatta meg Natasa a kutya fejét, aki közéjük furakodva várta, hogy hová kövesse kis gazdáját.

-Oh, nem, a lányomnak ma otthon a helye, … ha te is úgy akarod – szorította magához Rowan a kislányt, aki a nyakát átölelve egy puszit nyomott az arcára.

-Igen, a papával akarok menni! ­– nézett Vicky barátnője mamájának arcára és nem is értette, miért kerekedett el az asszony szeme. Natasa még sosem hallotta, hogy a gyerek másként szólította volna a férfit, mint hogy Rowan.

-A papával? – suttogta rekedten Rowan a gyerek fülébe, mire Vicky úgy bújt hozzá, amiben ott volt az eltelt hónapok minden játéka, mese hallgatása, durcásságból való békülése és a viszontlátás felett érzett öröme…

-Az igazi apukámmal! – ölelte a férfi nyakát, aki meghatottan és végtelenül elégedetten szorította magához.

-Köszönöm, kicsem! – mosolygott rá, aztán megfordult, mielőtt a szomszédasszony is tanuja lesz annak, hogy elbőgi magát a boldogságtól, mint egy érzelmes kamasz. Alma hűséges testőrként követte őket a nyitott lakásajtó felé, amely mögött Jonathan már kitöltötte a pezsgőket és türelmetlenül várták  a fiukat, aki úgy érezte, élete legboldogabb napja van mögötte.

***

Vigyázok rád 

1. fejezet

November közepe volt, egész pontosan 13-a, péntek, Joe születésnapja. Ezért ruccant át Londonból. Kevés barátja volt, aki miatt repülőre ült volna egy ilyen alkalomból, és azok is már kamasz kora óta voltak mellette, de ez a srác megérdemelte, ráadásul egy nagyon személyes kéréssel fordult hozzá, és ennek nem tudott ellenállni. Tegnap éjjel érkezett , hétfőn már megy is vissza; a rendelkezésére álló három egész nap meg nem kínált túl sok lehetőséget egy kis kalandra, de ehhez már hozzászokott. Ha magánemberként utazott, mindig ez volt a helyzet, ha dolgozott, akkor a munka miatt eszébe sem jutott nők után kujtorogni. Így meg elég magányos vén faszi lesz belőled – mondogatta néha magának a fürdőszobai tükörképével szemezve. 

Robert az Operaház előtt várt magyar barátjára, akivel délután háromra beszélték meg a találkozót. Joe-t akkor ismerte meg,
amikor a Bel Ami-t forgatták itt, pontosan ezen a helyen, ahol most fázósan toporgott.Akkor is ilyen kurva hideg volt – húzta fel a fejére pulóverének kapucniját, átkozva a feledékenységét, hogy hű társát, a sötétkék gyerekcsináló sapkáját a szobájában hagyta. Április volt annak a forgatásnak az idején, és személyes sértésnek érezte a szitáló esőt és a ruha alá bekúszó hideget, hiszen tavasznak kellett volna lennie, napfényes, balzsamos, virágillatú tavasznak, mert úgy indultak neki Londonból a forgatásnak, hogy majd itt Budapesten végre egy kicsit kiolvadhat a stáb. Most azonban november volt. Néhány napja otthon, Londonban még 12 fokot mutatott a hőmérő, és arra számított, itt talán még egy kicsit melegebb is lesz. Ehhez képest fagypont körül járt a hőmérséklet és  az sem lepte volna meg, ha hirtelen nagy pelyhekben hullani kezd a hó. Az itteniek egy cseppet sem csodálkoztak a barátságtalan időjáráson, és a szállodában figyelmeztették is, amikor leadta a kulcsát, hogy túl könnyen öltözött. Kezdett rájönni, hogy csak a javát akarták. 

Joe Kézdyt, vagy ahogy itt hívják Joseph… József – nyújtotta el az első magánhangzót -  a forgatáson ismerte meg. Egyike volt azon keveseknek, akik úgy viszonyultak hozzá, mint egy egyszerű londoni sráchoz, akiről egy kicsit többet írtak akkoriban az újságok, de ez láthatóan nem befolyásolta őket abban, hogy barátkozni próbáljanak vele. Az állatkert mellett ültek be vacsorázni egy hangulatos étterembe; megittak néhány kupica pálinkát, mire ki tudta mondani különösebb akcentus nélkül a srác nevét, vidám perceket szerezve a társaságnak. A rendelés alighanem extra hosszúra sikeredett, mire a feledhetetlenül finom Újházy tyúkhúslevest-t ki bírta nyögni. A leves után egy eszméletlen finom steak-et ettek, a  márványos, zsírral egyenletesen átszőtt Black Angus omlós és vajpuha, a köret pedig vajban (és tejszínben) igencsak gazdag krumplipüré volt.  Az anyja se csinálta finomabban. Egész este ilyen nyelvtörő szavakkal kínozták, fogyott a pálinka, nagyokat röhögtek, és ő úgy érezte, a világ legnehezebb nyelvét beszélik ebben az országban, de közben mégis jól szórakozott, mert senki nem kérdezősködött az amerikai filmvilágról és a magánéletéről. Ritka, normális pillanat volt, és ő kincsként őrizgette az emlékét az agybajos hétköznapokban.

Joe késik – nézett az órájára, erősen vágyva már valami meleg helyre, vagy egy italra, ami felmelegíti, de a srác előre szólt, hogy legyen türelmes, nem tőle függ, mikor szabadul a forgatásról, ahol most vezető-operatőrként dolgozott. Szerencsére viszonylag közel volt, …azt mondta, ezzel a századelőt idéző kis földalattival érkezik majd a Városliget felől, amelynek a kijárata itt volt éppen előtte.

Néhányan megjelentek a lépcsőn, de egyikük sem az volt, akire várt. Egy idős házaspár, néhány fiatal sietett felfelé a lépcsőkön, akik az építészeti remekmű előtt pózolva azonnal fotózkodni kezdtek, aztán nevetgélve megindultak a Bazilika irányába. Magányosan álldogáló korpuszával senki nem foglalkozott. Eltekintve attól, hogy nyirkos, csontig hatoló hideg volt, tulajdonképpen jó érzés volt csak úgy itt ácsorogni ez előtt a díszes épület előtt, amely abszolút hitelesen idézte a 19. századi Párizst, a sugárút két oldalán sorakozó palotákkal együtt. Az ismerős környezet biztonságérzetet kölcsönzött neki az amúgy elég kaotikusnak tűnő város közepén, amelynek csupán ezt az apró részét ismerte. 

Joe-val és a fiú barátaival bejárták a közeli utcákat, a kimondhatatlan és idegen hangzású Gozsdu udvar felkapott helyeit, ahol annak idején olyan jól érezték magukat. A srácok elmesélték neki, hogy a Gozsdu udvar egy román ügyvédről, Gozsdu Manóról kapta a nevét, aki híres volt arról, hogy vagyona nagy részét ingatlanokba fektette be. Az itt nyílt helyek, mint a Kolor, a Kocka, a Spíler viszont már utánozhatatlan hangulatukkal váltak híressé nemcsak itt a városban, de már szerte a világban is. A közeli Méterben rőffel mérik az italt, ráadásul minél többet kér a vendég, annál jobban jár (a máj és a józan ítélőképesség véleménye itt nem mérvadó). Egy méter ital tíz adagot tesz ki, az ára viszont csak nyolcat – legyen szó sörről, fröccsről, vodkáról, vagy épp ginről. Baráti ivászatokra és ismerkedésre tökéletes, viszont aki még egyszer elsüti a Meghívhatlak egy méter sörre? dumát, azt azonnali hatállyal eltávolítják az ajtón, rosszabb napokon az ablakon át.  Mennyit fűzte Tomot és a fiúkat, hogy jöjjenek el ide együtt egy görbe hétvégére, de még sosem sikerült mindannyiuk idejét összeegyeztetni egy laza kanbulira. Az elmúlt évek legbulisabb forgatása volt az három évvel ezelőtt, sok vidám emléket őrzött róla. – gondolt vágyakozva egy torokkaparó, de ízes pálinkára, ami most garantáltan végigkergetné szép lassan megdermedő testében a vért.

Megint néhányan előbújtak a föld alól. A többség sietősen a zebra felé indult, de egy vöröses barna hajú fiatal lány kivált a csoportból és fényképezőgépe lencséjén át az Opera épületét pásztázta. Szőrmés kapucnija hátraesett, ahogy a magasba emelte a kamerát. Még egy turista. Robert tekintete csak átsiklott rajta, aztán elővette a telefonját, de még mindig nem érkezett üzenet Joe-tól. A fiú azon kevesek egyike volt, akiknek önként adta meg a telefonszámát. Három éve még segédoperatőrként dolgozott a Bel Amin, a nemzetközi stáb tagjaként.  Az egyik jelenet után odavitt hozzá egy nagy papírpoharat, benne forró, életmentő kávéval, és egy kacsintással megkérdezte, hogy kér-e hozzá egy kis szíverősítőt; és ennyi elég is volt, hogy barátságot kössenek. Később Joe volt az, aki szerzett egy magánszállást, amikor Kris érkezése után kicsit kényelmetlenné vált a szálloda körül állandósult hisztéria, ahol a tinilányok órákon át skandálták a nevét és sikoltozva fogadtak minden elsötétített ablakú autót. El tudta képzelni, hogy az elegáns pesti szálloda mennyire utálhatta azért a felhajtásért, ami rengeteg kényelmetlenséget okozott a többi vendégnek; még akkor is, ha a stáb jelentős összeggel járult hozzá a hotel bevételéhez. 

A lány közben folyamatosan a kamerába nézve hátrált az úttest felé. Nyilván nem fért bele a képbe a monstrum épület ilyen közelről. Menj át a zebrán, te süket! – grimaszolt Robert, ám a lány sóhajtva leengedte a gépet és hirtelen őrá nézett, aztán egyenesen megindult felé. Jaj ne! – sóhajtott a férfi, várva az elkerülhetetlent, amikor autogrammot kérnek tőle és közös fotót, ám a lány tétovázva, de tökéletes angolsággal szólalt meg:

-Bocsásson meg, beszél angolul?

Robert egy fejbiccentéssel válaszolt.

-Készítene rólam egy képet úgy, hogy a homlokzat ebből a szögből legyen rajta a szfinx-szel együtt? – magyarázta a lány az épület felé fordulva és hevesen gesztikálulva a beállítást. Robert elmosolyodott a háta mögött, elismerve, hogy a lány nem véletlenül nézelődött ennyi ideig, tökéletesen megtalálta a legjobb szöget. Még a végén kiderül, hogy tehetséges műkedvelő, esetleg szakmabeli – vigyorodott el a gondolatra.

-Hogyne – morogta még mindig kicsit mereven várva a felismeréssel járó sokkot a csinos női arcon. De a lány a szemébe nézve újra csak kedvesen elmosolyodott. Pedig megismert – döntötte el némiképp csodálkozva, az apró villanást látva a fakókék szemekben. ...Látott már ilyen szemeket, kutatott az emlékezetében az egyértelműen ritka tekintet után, bár most hirtelen nem jutott eszébe, kinek a szeme hasonlított a lányéra. Kicsit hideg, mélyrehatoló, mégis bizalomgerjesztő… ezt a tekintetet ő egészen biztosan ismeri, de ki a fenének volt ilyen szeme? – töprengett magában, miközben hátrált a géppel a kezében, hogy a kapott instrukciók szerint készíthesse el a képet. 

-Álljon meg! – kiáltott ijedten a lány, és a következő pillanatban már hallotta is a nyilván káromkodásokkal tarkított idegennyelvű kiáltást a háta mögül is. A hangszínből ítélve a biciklis néhány becsületsértő megállapítást tehetett, és örült, amiért a nyelvismerete nem terjed odáig, hogy értse is azokat. Elkattintotta a gépet, aztán a biztonság kedvéért csinált még két képet, végül visszadta a gépet.

-Remélem, sikerültek!

-Majdnem balesetet szenvedett miattam. – mondta halkan a lány.

-Jaj, nem… nekem kellett volna jobban figyelnem; de hát végül is nem történt semmi baj. – vont vállat Robert, és hirtelen arra gondolt, Joe most igazán küldhetne egy mentegetőző sms-t, amivel lemondja a találkát. Szívesen meghívta volna ezt a barna lányt egy forró kávéra. Biztosan angol… a vöröses barna haj, a világos…kék szemek, a halvány bőr, az a néhány szeplő az orra hegyén, a kiváló angolsága … igen, angol turista lehet – döntötte el magában, elhatározva, hogy amíg felmelegszenek a kávé mellett, addig sok minden más mellett ezt is kideríti a lányról.  A tény, hogy a nyilvánvaló felismerés dacára nem ugrott a nyakába, kifejezetten érdekessé és szimpatikussá tette. Döntött. Az sem baj, ha Joe nem ír, meghívja a lányt, legfeljebb Joe odajön a kávéházba, most már egy percet sem akart maradni kint a hidegben.

-Meghívhatom egy kávéra? – bökte ki hirtelen a kérdést és a lány láthatóan meg is lepődött rajta.

-Jól esne, igen, de nem hiszem, hogy …

-Bocsánat, be sem mutatkoztam. Thomas vagyok – mondta önkéntelenül is második keresztnevét, mire a leányzó elhúzta a száját.

-Tudom, hogy ki maga… Robert… csak nem hiszem, hogy …

-Upsz, lebuktam – vörösödött el Robert, aztán beismerően folytatta: - Robert Pattinson. Ha van kedve meginni egy kávét és kicsit felmelegedni, akkor legyen a vendégem. Már csak az életmentő kiabálásért is. – biccentett a biciklis után.

-Kate. Kate Hollins. …És ha komolyan gondolta, akkor talán ide a Callas Caféba – mutatott az alig harminc méterre lévő elegáns kávézóra a lány, miközben az oldalán lógó táskába elpakolta a fényképezőgépet.

-Hollins? – merevedett meg Robert. –Úgy, mint …Dean Hollins? – ráncolta a homlokát, ahogy hirtelen eszébe villant, hű testőrének, Dean-nek van ugyanilyen szeme. Hogy is nem jutott ez hamarabb eszébe? Vajon ő is itt van valahol? – nézett körül önkéntelenül, szinte várva, hogy a nagy darab férfi szemrehányó tekintetét ismerje fel valamelyik közelben ácsorgó turistán.

-Igen, ő az apám. – mosolyodott el a lány.  –Örülök, hogy személyesen is megismerhetem, Robert. Már nagyon sokat hallottam magáról.

-Bízom benne, hogy Dean korrektül mesélt rólam! – sóhajtott a férfi, miközben belegondolt, hogy hű testőrénél jobban talán csak a saját édesanyja ismeri a viselt dolgait. –Nem is értem, hogy nem találkoztunk ennyi év alatt?

-Talán azért, mert apám mániákusan akar távol tartani a művészvilágtól. – nyomott el egy halvány mosolyt a lány, miközben Robert benyitott a kávézóba, aztán udvariasan maga elé engedte.