Huh, pedig ma nem ártott volna aludni, erre pont ma kukorékolok itt hajnalok hajnalán, amikor Debrecenbe kéne menni... na, nem pulykát venni, sajnos egy temetésre.
Közben eszembe jutott, hogy alaposan bekormányoztam magam egy labirintusba a múltkor azzal a kívánságlistával. Mert most itt van ez a történet, benne a Flavia-Harry-Zoltán háromszög, amiről önmagában össze lehetne tudni hozni egy kis történetet, de hát ezt akkor még csak nem is sejtettem, hogy ilyenek fognak itt menetközben kialakulni XD . Mert ugye... van ennek a történetnek már két (Vickyvel három főhőse), éppen elég mellékszál... ha én még rárepülök erre a nyilvánvalóan érdekes vonalra is, akkor még karácsonykor is erről fogunk olvasgatni, és nem úúúgy terveztem. XD
Na mindegy is, ez már legyen az én problémám, valahogy majd kikeveredek belőle. Igazából azt kellene eldöntenem, hogy hagyjam kedves hármasunkat elsikkadni a félhomályban, aztán egy új, rövid történet keretei között életre kelni, vagy kapjanak néhány fejezetet itt ők is, aztán tegyük rendbe a dolgaikat, amíg Szürkeszem és a lányok kibogozzák a magukét. Elég hosszú lesz ma az út, hogy ezen törjem a fejem, de akár ti is segíthetnétek :P
Na, következzen a mai friss:
***
Harry hálás volt Vickynek, amiért lefoglalta az anyját
szinte az egész út alatt. Most nem igazán akarta volna szórakoztatni
Gabrielát,
ha már a nő mellett ülő pasas olyan előzékeny volt, hogy helyet cserélt vele,
pedig senki sem kérte rá. Észrevette, hogy ismerik egymást, és már vette is a
holmiját, így neki nem maradt választási lehetősége, ha nem akart volna
udvariatlan lenni. De a kislány egész úton szinte zsongott az élményektől,
ezernyi kérdése volt az anyjához, így ő is nyugodtan elmerülhetett a maga
gondolatai között.
A Rowanékkal töltött nap érdekes gondolatokat szabadított el
benne. Nem mintha még soha nem gondolt volna rá, milyen jó lenne valakihez
tartozni. Egészen pontosan az apja halála óta. Gyerekkora óta csak ők voltak
egymásnak, és a temetés napján végképp egyedül maradt. Talán csak ezért volt rá
olyan nagy hatással a bájos Flavia felbukkanása. …A tíz év korkülönbség
ellenére, vagy éppen azért, még sosem érezte magát olyan elevennek és
pezsgőnek, mint e mellett a fiatal lány mellett, és az este folyamán, a
beszélgetésük közben úgy tűnt, ő sem
közömbös neki. Ha az az átkozott telefon nem szólalt volna meg a végén… mi lett
volna? Behívta volna még egy pohár citromlikőrre, vagy mit isznak ezek az
olaszok minden lehetséges alkalommal? És utána? Az a búcsúcsók… régebben erre
azt mondta volna, csak egy puszi… pedig csók volt, végtelenül gyengéd és csak
egy röpke érintés, de csók, amely felforgatta az egész bensőjét, és érezte,
hogy a lány is megremegett tőle. Az eszével tudomásul vette, ez ennyi volt, de
a szíve miért kapaszkodott abba a csöndes búcsúzásba: Viszontlátásra! ?
*
Carole Harmon kifelé igyekezett a St.Marys közösségi házból.
Régi barátnője, Emily Ralston szervezte be a könyvtár működtetésébe, hogy őt
helyettesítse, mert egy ideje a férjét ápolta otthon. Hetente háromszor Carole
vállalta a délutáni műszakot, ami azt jelentette, hogy este 8-kor zárta be a
könyvtárat, még elpakolta a napilapokat, magazinokat, helyükre rakta a
visszahozott könyveket és elmosogatta a csészéket, aztán máris elmúlt fél
kilenc. A lépcsőket figyelte maga előtt, nehogy ő is úgy járjon, mint Henning
Ralston, aki csípőtől bokáig gipszben feküdt egy figyelmetlen lépés miatt.
Ahogy biztonságban leért a járdára, észrevette a férfit, aki hanyagul a
korlátnak támaszkodva várta őt.
Dr. Henry Carlson 71 éve ellenére még mindig sármos fickó
volt, jó kondícióban. Csak közeli barátai, és egy ideje Carole tudta róla, hogy
a Parkinson kór enyhe tünetei már felbukkantak nála. A férfi özvegy volt, a
felesége Violet már két éve meghalt. Tüdőrák vitte el, pedig soha életében nem
dohányzott. Henry a tüneteket a temetés napján észlelte magán először, de
sokáig azt hitte, az idegállapota miatt
remeg a keze, de végül kiderült, komolyabb a probléma. Amikor a diagnózist
megtudta, az végérvényesen véget vetett sebész-karrierjének is. Talán ezzel
volt a legnehezebb megküzdenie, mert ő nem munkának, hanem a legjobb értelemben
vett hivatásnak tekintette a sebészetet. És éppen ez az érzés volt az, amiért
búcsút tudott mondani neki, hiszen nem veszélyeztethette a rá bízott életeket.
Az első reakciója a kétségbeesés volt, hiszen mivel töltse ezután a hosszú
nappalokat és a még hosszabb éjszakákat? Hiányzott a kórházbeli pezsgés, az
ügyeletek, az, hogy a gondolatait lefoglalja a koncentráció. Henning balesete
változtatott meg sok mindent. Amikor meglátogatta a kórházban, a férfi hozta
szóba neki a közösségi házat. Tele volt a háza könyvekkel, mégis más érzés volt
sorstársak között üldögélve olvasgatni a napilapokat, vagy néhány
képzőművészeti albumot lapozgatni, hallgatni a halk háttérzenét, különböző
komolyzenei felvételeket, miközben a könyvtáros illatos teával, házi
süteménnyel kínálta őket. Az új könyvtáros, Carole
Harmon, Henning feleségének
régi barátnője.
Henry két hete minden alkalommal ott volt a könyvtárban,
amikor Carole. A múlt héten pedig minden alkalommal elé jött, amikor végzett.
Az első este beültek vacsorázni, máskor sétáltak egyet a langyos nyári estében,
fagylaltoztak, mint a gyerekek; ma pedig – ismeretségük harmadik hetében - a
férfi vacsorával várta otthon Carolet. Ez a kívülállók számára is tempós
udvarlásnak tűnt, Carole törte is a fejét rajta, mit mondjon ma este a
férfinak. Kellemes társaság volt, és tagadhatatlanul hízelgett a hiúságának a
férfi kitartó érdeklődése. De néha szorongva gondolt arra, hogy csak nemrég
vesztette el a férjét, és talán nem illendő ilyen hamar belemennie egy
kapcsolatba. Most azonban mosolyogva belékarolt és hagyta, hogy az éppen érkező
taxihoz vezesse.
*
A vacsora a legkényesebb háziasszonyi ízlést is kielégítette
volna. Henry – aki már korábban is lelkesen tett-vett a konyhában - marhasültet
készített, párolt zöldségeket, és bár Carole pirulva gondolt rá, hogy ilyen későn
talán nem kellene ilyen jó étvággyal vacsoráznia, de végül egy pohár testes
vörösborral leöblítve a vacsorát, elégedetten dőlt hátra.
-Ez remek volt! Maga tehetséges szakács.
-Köszönöm, igyekeztem. Saját receptem, ha illik egyáltalán
férfinak ilyesmivel dicsekednie. …Egy kávét? – nézett rá a férfi kérdőn.
-Ilyen későn? Isten ments! Reggelig sem tudnék elaludni. –
hárította el az ajánlatot, mire a férfi elővett egy csomag instant kávét.
-Koffeinmentes, én még reggel is ezt iszom, az ébredésem
sosem a kávétól függött. Csak az íze miatt iszom. Nem kóstolja meg?
-Hát, ha garantálja, hogy nem fog ébren tartani, miért ne… -
egyezett bele Carole és a férfi kezét nézte, ahogy a remegő kanállal a csészébe
kormányozza a kávéport. Tudta, hogy nem ajánlhatja fel a segítségét, Henrynek
fontos, hogy az önállósága ne csorbuljon, még ha emiatt néhány szem kávégranulátum
ki is szóródott a pultra. Mielőtt a forróvizes kannáért nyúlt volna, a férfi
megmarkolta a pult szélét és erősen koncentrálva igyekezett gátat venni a kezén
eluralkodó remegésnek. A módszer legtöbbször bevált. Most is pár pillanatnyi
koncentráció után baj nélkül felöntötte a kávéport forró vízzel, aztán
elkavarta.
-Egy édesítő és kevés tej. – tette le a nő elé a vékony falú
régi, míves porcelánt. Mindent megjegyzett Carole-ról és sosem hibázott. Most
is pontosan úgy készítette el a kávét, ahogy azt a nő szerette. Ez a
figyelmesség különösen jól esett neki. Már csak ezért is egyre inkább nehezére
esett belekezdeni a vallomásába.
Nem ez volt az első alkalom, hogy beszélt Henrynek a
férjéről. Mesélt már a házasságukról, Gabrieláról, az unokájáról, a férje
váratlan haláláról …és beszélt neki az öngyilkossági kísérletről. Henry nem
ítélte el, nem szörnyülködött, csak csendesen megfogta a kezét, és Carole tudta,
a férfi pontosan tudja, min ment ő akkor keresztül.
-Nagyon köszönöm ezt a remek vacsorát! Eddig azt hittem, kiváló
marhasültet tudok csinálni, de be kell valljam, ez még finomabb volt, mint az
enyém. – mosolygott a férfire a csésze pereme felett. –De… Henry, azt hiszem… beszélnünk
kellene … kettőnkről … úgy gondolom nem helyes, hogy a temetés után ilyen
gyorsan egy másik férfival töltsem az estéket.
Huh, kibökte végre! Henry Carlson azonban nem tűnt
csalódottnak. Sokkal inkább úgy nézett az asszonyra, mint egy lélekbúvár.
-Amikor Violet meghalt, azt hittem hamarosan követni fogom.
Negyvenöt éve voltunk házasok. 24 éves kis tacskó voltam, amikor oltárhoz
vezettem, még a diploma sem volt a kezemben, de azt mondtam… megtaláltam, őt
akarom, mi a fenére várjak? Hiszen előfordulhatott volna, hogy valamelyikünket
már másnap elüt a busz, …az életre nincs garancia. Addig kell élni, amíg
megtehetjük. És ez az évek múlásával csak egyre inkább igazzá válik.
A gyerekeim felnőttek, élik a maguk életét, és bármennyire
szeretem őket meg az unokáimat, tudom, hogy sosem akarnék a terhükre lenni a
másfajta életritmusommal, és talán türelmem sem lenne az ő hektikus, állandóan
pezsgő életükhöz. De nagyon rossz egyedül!
Gondolj bele! Elment a férjed otthonról, talán veszekedtetek,
talán egy csókot adtál neki búcsúzóul, és néhány óra múlva kiderült, hogy már
nem mondhatod meg neki, hogy sajnálod, vagy hogy mennyire szereted. Az élet
olyan kiszámíthatatlan! És rövid! Ahogy egyre idősebbek leszünk, egyre
rövidebb. …Szóval, csak oda akarok kilyukadni, hogy nem hozzá leszel hűtlen
azzal, hogy időnként együtt vacsorázunk, vagy elmegyünk színházba. De még azzal
sem, ha egyszer majd megcsókoljuk egymást. Az én koromban a szerelem már sokkal
több, mint amikor fiatal legényként ledöntöttem a lányokat az ismeretségünk
másnapján. Ma már sokkal inkább érzelem, és igen… talán védekezés a magány
ellen. Az ember nem magányra született, társra van szüksége, és … ha elveszíti
azt a társat, megvan benne a képesség és a hajlam, hogy újra érezni tudjon.
Carole megrendülten hallgatott. Nem is annyira a saját
életének alakulására kapott itt megnyugtató magyarázatot, de felszakított benne
egy korábban elrejtett kérdést. Van-e joga megfosztani a saját gyermekét a
boldogságtól? Az élet valóban olyan kiszámíthatatlan! Gabriela nehéz helyzetbe
hozta magát, amikor vállalta a gyerekét, de csak becsülni tudta őt a
döntéséért. És annyi év keserűsége után ennek a Rowannak az oldalán, úgy tűnt –
végre ő is megtalálta a boldogságot. Ő pedig önzésből nem akarta elengedni őket
a közeléből. James halálával, az azt követő ostoba lépésével pedig végképp
csapdába ejtette a saját lányát. Rowan
nem tehetett mást, elutazott, ő pedig a gyászából életre kelve azzal kellett
szembesüljön, hogy még az életben ilyen boldogtalannak nem látta a lányát. És
igen, az unokáját sem. Mindkettőjüknek hiányzott a férfi, aki mellett
megismerhették a családi élet lehetőségének csodáját. Ha lehunyta a szemét,
maga előtt látta Gabriela csillogó tekintetét, ahogy elmesélte neki, hogy
meglátogatják Rowant Genovában. Két hónapnyi búskomorság után kisütött a nap a
lánya életében, és tegnap este visszajöttek Olaszországból. Gaby felhívta őt
telefonon, és a hangjából egyaránt sütött a lelkendezés, ahogy élményekkel
telten mesél a hétvégéről, valamint a vágyódás a férfi után. Vicky pedig szinte
megállás nélkül csak Rowanról mesélt. Igaza van Henrynek! Az élet olyan rövid
és nem szabad elvesztegetni egyetlen pillanatát sem!
Gabriela kivirágzott Rowan mellett, és összetört, amikor
szakítottak, most újra bizakodó; és Carole tudta, hogy a lánya csak őmiatta nem
követi a férfit, de most Henry figyelmesen vizsgálódó szemébe mosolyogva
szentül elhatározta, hogy elengedi őket.
*
-Flavia! Felhívná kérem, Mr. Szekerest, hogy a
megbeszélésünket át kéne tenni délutánra, mert a mosoda vezetőjével kell
feltétlenül találkoznom? Próbálnak kibújni a felelősség alól, de én meg nem
vagyok hajlandó lenyelni ekkora veszteséget. Végül is, ők követték el a hibát,
amiért ötven ágynemű garnitúrát dobhatunk a szemétbe. Muszáj elérnem, hogy
kártalanítsanak, különben mindenki más is madárnak fog nézni bennünket! –
morgott Rowan, miközben lázasan keresgélte az asztalán azt a kinyomtatott
emailt, amelyben a mosodás fickó az időpontot javasolta a találkozóra. Érzése
szerint már indulnia kellett volna.
A lány engedelmesen bólogatott, miközben az járt a fejében,
milyen kínos lesz ez a beszélgetés. Zoltán csalódott hangja tegnap este óta a
fülébe csengett, de szeme előtt meg a főnöke barátjának borostás arca és az a
gyengéd csók lebegett. Ilyen szerencsétlen is csak ő lehet, hogy előbb a már
foglalt főnökébe esik bele, aztán annak a barátjába, aki sok ezer kilométerre
tőle él. Miért nem képes észrevenni maga körül a világot?
Rowan végre megtalálta a papírt, amit keresett és
megnyugodva szusszant, még bőven van ideje. Az asszisztense kilibegett az
ajtón, ő pedig tűnődve nézett utána. Olyan álmodozónak tűnt, bár, ez nem
újdonság, szinte mindig ilyennek látta már korábban is, de most valami
nyugtalanság is kísérte. Vajon Harry mit művelt vele? Tisztában volt vele, hogy
illetlenség lenne rákérdeznie bármelyiküknél, de azért örült volna néhány
megnyugtató szónak, hogy Flavia nem összetört szívvel fog üldögélni az
elkövetkező időkben. A saját szíve amúgy is sajgott. Tegnap este beszélt
telefonon Gabrielával, hogy rendben megérkeztek-e. Viccelődtek ugyan, de
mindketten érezték, hogy nem jó ez így, hogy ilyen távolra kerültek már megint
egymástól. Amikor indulás előtt szóba hozta neki a költözés kérdését, a nő csak
nézett rá nagy szomorú szemekkel és a vállát vonogatta. Az anyja iránt érzett
felelősségtudata nem engedte még komolyabban elgondolkodni a dolgon. Pedig ő
aztán tényleg mindent bevetett. Igen, a végén már olyan „átlátszó” érveket is,
mint hogy Vicky egész hétvégén egy aprót sem köhintett, aminek ugyan ezer más
oka is lehetett, de ő próbálta a maga oldalára állítani ezt az apró dolgot is.
Az éjszaka pedig kifejezetten ócska volt. Feküdt az ágyán,
szemével a szomszéd szobába vezető és újra bezárt ajtót fixírozva a
félhomályban, mintha az a gondolataitól képes lenne kinyílni és Gaby léphetne
be rajta. De az ajtó zárva maradt, csak a képzelete játszott le neki rövid kis
jelenteket a túlságosan is rövidre szabott hétvégéből. Néhány kellemetlen
feladat várta hétfő reggel, de gondolatban feljegyezte magának, hogy amint
azokkal végzett, a legfontosabb, hogy a közelben találjon egy megfelelő iskolát
Vickynek. Ha már ezt is fel tudja mutatni, talán Gaby is elgondolkodik a
folytatáson.
Munkát a szállodában nem tudott volna ajánlani neki, de a
fizetése bőven elég hozzá, hogy akár mindannyian megéljenek belőle. Ha végre
találna magának egy megfelelő házat, azt úgyis a cég fizetné, kocsit is
vehetne, mert amióta itt van, csak megspórolta a cégnek a juttatásokat. Igen,
házat fog keresni és iskolát… aztán ha nem megy másként, meglepi Carole Harmont
Londonban és elkönyörgi tőle a lányát és az unokáját.
6 megjegyzés:
Oh, ez a Henry!!! <3 <3 <3
És a többi is nagyon megkapó volt!
Nagyon tetszett, jucus!
K&P
ÓÓÓÓ na ne már!! Jajj ez a Gaby! Csak néz szomorú szemekkel és rángatja a vállát?! Hmm....nem van ez így jól. Legalább annyit odabökött volna, hogy beszélek anyámmal! Nna most haragszom és kötözködöm. :) Egyébként tetszett, Carole és Henry szál remek volt.:)
Én szívesen olvasnék egy rövid történetet a szerelmi hármasról( bár mindig frászt kapok ezektől a szögektől, főleg ha nem arra halad amerre én akarom XDDD) de ha nem akarod bő lére ereszteni, akkor ide is befér. Most sokat segítettem igaz? :)))
köszi Jutkám, pusza
Mostanában nem nagyon szeretem a szerelmi háromszögeket! ;) Pont amiatt, amit Rhea mondott... "ha nem arra halad, amerre én akarom" XD
Zsó kikészítesz ugye tudod! ;) <3
Ha meg tudod oldani, hogy ne vegyék el a figyelmünket a mellékszálon Flaviáék, esetleg csak érintőlegesen, akkor idefér. Ha bővebben akarnád részletezni, egy pár külön fejezet talán szerencsésebb lenne.
Így feldarabolódik a történet egy kicsit, Rowan és Gaby kapcsolatát illetően. Persze, kellenek mellékszálak, mert pl. Gaby anyjának kellett, most ez a párbeszéd, új kapcsolat, hogy elengedje a lányát és az unokáját, ami pedig szükséges ahhoz, hogy rendeződjön a helyzet Rowannel.
Flaviáék nem kapcsolódnak szorosan a két főhőshöz, ők külön életet élnek, ha szabad így fogalmaznom.
Na most aztán jó sokat segítettem mi?
Egyébként csatlakozom az előttem szólókhoz, kiakaszt megint Gaby, hogy nem igazán tesz a helyzet megoldásáért, miközben MÁR MEGINT *FP Rowan agyal a problémán, aki képes lenne a nagyit is meggyőzni!
Én amondó vagyok, hogy megérdemelnek ők egy külön kis rövid történetet, novellát, mert ha itt folytatod, akkor kicsit megtörik a lendület Rowanéknál, őket meg gyorsan lezárod/lerázod :D valahogy.
Gaby meg tényleg hogy húzogathajta csak úgy a vállát? Nem is érdekli? Ááááááá ez a nőszemély!
És egyetlenegy talán kicsit negatívum, engem zavar, ha egy történeten belül kettő hasonló nevű ember szerepel: Harry/Henry. Lehet hogy csak az én hülyeségem :) de annyi más név van még.
Puszi, Porcica
Na, hogy mindenkit megnyugtassak, épségben hazaértünk, holnap lesz friss XD
Köszönöm a segítséget, én is úgy gondoltam, hogy röviden írok csak a Flavia körül legyeskedő pasikról, esetleg majd kapnak külön egy rövid novellát (idővel).
A nevekre reagálva... nem hiszitek el, de amikor hirtelen szükségem lenne egy névre, az istennek se ugrik be semmi, pedig már puskát is írtam magamnak, csak tudnám, hova tettem XD de majd igyekszem erre is figyelni.
Gaby mit csinált már megint? Rá most nem is figyeltem. Kicsit bizonytalan a lányka, de nyugi... annnnnnyira azért nem XD Rowan meg egy szent, mint tudjuk :P
Puszik
Cavinton! :P XD /hová is tettem
Vagy írj egy cetlit, hogy hová tetted azt a cetlit, amire a neveket írtad! :D :P <333
Megjegyzés küldése